Az Atlanti-óceán túlpartján a válságkezelés a kezdetek óta másképpen néz ki, mint Európában. A Fed önti a pénzt a gazdaságba, hogy mindenáron megakadályozza a tartós recessziót. Nem törődnek a következményekkel, az államadósság elszabadulásával. Nagyon valószínű, hogyha a mostani válságot sikerül is kordában tartani, a most elmaradt szerkezetátalakítás, a gazdasági rendszer hibáinak tartós kezelése oda vezet, hogy a következő válság sokkal nagyobb és kiterjedtebb lesz, mint a mostani. A „Merkozy-paktum” éppen ezt a rendszerhibát, az államok túlköltekezését, a felelőtlen hitelezést igyekezett kezelni. Egyre inkább úgy fest, sikertelenül. A megszorítások támogatói sorban buktak meg Hollandiától Görögországig. Merkel gyakorlatilag egyedül maradt. Az egykor oly karakán Olli Rehn és Christine Lagarde IMF vezér sem annyira elkötelezett a megszorítások mellett. A lazítás már korábban elkezdődött, hiszen Spanyolország esetében koránt sem volt akkora a szigor, mint ahogy az várható volt az előzmények alapján. Várhatóan Franciaország pálfordulása lesz az az utolsó momentum, aminek eredményeként Európában is beindul a pénzügyi lazítás politikája.

Vélhetően a friss pénz, a költségvetések kiszabadulása a nyomás alól minden országban megkönnyebbülést, és ideig-óráig fellendülést hoz majd. Azonban, ahogy az USA-ban is látszik, ez a fellendülés pontosan addig tart, amíg a pénzpumpa működik. Úgy fest, erről az útról nem lehet visszafordulni. Szemben az USA-val, azonban Európában egy másik problémát is kezelni kell. Európában nagyon nagyok a fejlettségbeli különbségek az egyes EU tagországok között. Az Európai Központi Bank és a centrum országok által levezényelt pénzügyi lazítás mit sem segít például Görögországon, ahol a gazdasági helyzet már-már kezelhetetlen, tekintettel arra, hogy mentőcsomag mögül éppen a görög politikai támogatás tűnt el. Görögországban már nem a hitel megléte okoz gondot, hanem a versenyképes gazdaság hiánya, ami miatt az ország folyamatosan újabb hitelekre szorul, ha a megszokott életszínvonalat fenn akarja tartani. Várhatóan a déli periféria legbetegebb gazdasága előbb-utóbb távozik az euro-zónából, hiszen ezeket a hiteleket senki nem akarja folyósítani abban a tudatban, hogy soha nem kapja vissza azt.

Francois Hollande költségvetési lazításával is ez a probléma. Franciaország alaposan érintett a Mediterráneum országait érintő válságban, hiszen nagy mennyiségű államkötvényt birtokol a válság által érintett országokból. Ráadásul Franciaország pénzügyei koránt sem megnyugtatóak. Ha ebben a helyzetben egy jelentős költségvetési lazítás jön, az azt jelentheti, hogy Hollande, afféle francia Medgyessy Péterként, pillanatnyi politikai okból, úgymond megindítja a lejtőn Franciaországot és egyben Európát is. Az is nagy kérdés, hogy egyéb források híján a gazdagok extra adóztatására, és hitelekre épülő jóléti fordulatot milyen áron lehet finanszírozni a pénzpiacokról? Egyáltalán lehet-e? A jómódú franciák amúgy is vagyonmenekítésbe fogtak, de mi lesz, ha ez a folyamat felgyorsul. Korántsem biztos, hogy az amúgy is gigantikus francia állam finanszírozása brutális adóemelések mellett is biztosítható.

Németország baráti támogatása is kétséges, ehhez a politikához. Addig biztosan, amíg Angela Merkelnek hívják a kancellárt Németországban. A két államfő találkozója sok mindenre választ ad a fentiek ismeretében. A legrosszabb forgatókönyv természetesen az, ha a két kormányfő a szokásos szóvirágok mellett nem tud megegyezni valamilyen elfogadható közös politikában, hiszen az EU a francia-német tengelyen alapszik, ha ez a kulcsfontosságú együttműködés megtörik, akkor az európai gazdasági válság új dimenziót kap. Ezzel egy időben pedig az uniós együttműködés egész rendszere felborulhat, tekintettel arra, hogy nem valószínű, hogy a németek a legjobb meggyőződésükkel homlokegyenest más elképzeléseket zokszó nélkül finanszírozzanak. Könnyen kialakulhat egy olyan gyáva nyúl típusú játék a két kormányfő között, amelyben kulcsfontosságú lesz, ki mikor rántja el a kormányt. A „karambol” mindkét fél és Európa számára katasztrofális következményekkel járna.

Mári László
politológus

Legjobb védekezés a támadás szól a mondás, ami a politikában különösen igaz. Azonban nem mindig válik be. Gyurcsány Ferenc a hiteltelenség szobra a magyar politikában. Személye igazi tehertétel az ellenzéknek. Kis számú, fanatikus hívein kívül a közvélemény szemében megtestesíti mindazt, amit a politikában utálnak. A handabandázást, a felelőtlen ígérgetést, a hatalomért folytatott mindent elpusztító erkölcstelen küzdelmet. Gyurcsánynak miniszterelnökként sem okozott gondot, hogy úgymond elszakadjon a politikában amúgy is relativizált erkölcsi kategóriáktól, és egyszerűen kizárja azokat mint szempont, amikor a tetteit mérlegeli. Volt megtalált árvától a költségvetési hamisításig minden nyalánkság miniszterelnöksége alatt. Igazi színész politikusként folyamatosan úgymond játszott a közönségnek a hatalomért, az elismerésért. Hatalma összeomlását nem tudta kezelni. Fokozatosan messiási szerepbe került, amit a hívei, az a kicsiny zárt csapat, amely végig kísérte az útján, folyamatosan épített. A hazugságbeszédből igazságbeszéd lett, a megbuktatói árulók lettek, akik hátba szúrták a megváltót. Magukat a demokrácia egyedüli letéteményesének kiáltották ki, ami értelemszerűen azt jelentette, hogy a többiek vagy eleve nem demokraták (jobboldal) vagy kokettálnak a diktatúrával (a többi ellenzéki párt). Ha Gyurcsány meglehetősen vitatható életútját valaki megtámadta, legyen az állami szerv vagy politikus, arra a fanatikusok rögvest rásütötték azt a bélyeget, hogy a diktatúra szekértolói.

Ebben az állapotban érte a DK híveit a sokkoló hír, hogy vezérük – akit erkölcsi etalonként igyekeztek beállítani, valamint ő is így pozícionálta magát, mondván ő már nem fog hízelegni a választóknak, mindig azt mondja, amit egy magasabb erkölcsi mérce diktál – diplomája megkérdőjelezhető módon született. Azonban a kezdeti bizonytalankodás után, amely során Gyurcsány, ha áttételesen is, de elismerte a tettét, támadásra váltott a demokrácia felkent őre. Perrel fenyegette azokat, akik úgymond megvádolják őt plágiummal. A kommunikáció ilyetén fordulata, természetesnek mondható egy olyan közösség esetén, amely egy illúzió foglyává vált. Gyakorlatilag nem is tehetnek mást. Gyurcsány maga a párt. Nélküle a DK pillanatok alatt eltűnik a magyar politika szemétdombján. Azonban amivel nem kalkulálnak, ez könnyen megtörténhet Gyurcsánnyal együtt is. Ennek a mozgalomnak amúgy is több sebből vérző hitelessége, most gyógyíthatatlan sebet kapott. Ilyen alapról indulva elég valószínűtlennek tűnik, hogy 2014-ben meglegyen az az 5%.

Ez azonban nem szegi kedvét a harcos, önjelölt „demokratáknak” hogy szembenézés helyett, ne összeesküvés elméleteket gyártsanak. Egyszerűen ez illik a párt eddigi tevékenységéhez. Ahogy nem néztek szembe a „gyurcsányizmus” lényegét alkotó elvek tarthatatlanságával, Gyurcsány hiteltelenségével, úgy nem fognak szembenézni ezzel az erkölcsi válsággal sem. Azonban ha megteszik, ha nem, a „22-es” csapdájába kerültek. Vagy azért enyésznek el, mert a Gyurcsány feladja, vagy azért, mert folytatja. A végállomás ugyanaz.

Mári László
politológus

Vessünk egy pillantást az első forduló szikár számaira. 79,48 %-os részvétel mellett Hollande 28,63 %-os támogatottságot gyűjtött be.  A másodikként forduló Sarkozy a leadott voksok 27,18%-at szerezte meg. A szélsőjobb jelöltje, Marine Le Pen támogatottsága 17,9 %-ra volt elég, negyedikként pedig a 68-as mozgalmakban kezdett és azóta jelentős politikai pályát befutott Mélenchon 11,10%-os eredménnyel végzett. A többi jelölt a voksok 15%-á osztozott, amiből a baloldali Bayrou 9,13%-ot birtokolt. Láthatjuk, hogy a francia nemzet nagyon aktívan részt vett a szavazásban. Ez a részvételi arány a korábbi választások hasonló adatait szemügyre véve stabilnak mondható.

Lássuk a második fordulóval kapcsolatos közvéleménykutatási prognózist. Hollande és Sarkozy között dől el a verseny. Ez eddig sem volt kérdés. Nézzük, mik az esélyek a többi jelöltre leadott voksok begyűjtésére, esetleg a választók hány százaléka dönt úgy, hogy nem vesz részt a választáson vagy meg nincs preferenciája?

Az első forduló előtti mérések szerint Hollande támogatottsága a második fordulóra 54% körül, amíg Sarkozy támogatottsága 45% körül varhato. A papírforma szerint szavaznak Marine Le Pen jelenlegi támogatói, akik között 23% Hollande, 45% Sarkozy programját tartja támogatandónak, 32% pedig nem kíván élni a szavazati jogával a második körben. Mélenchon szavazóinak 85%-a Hollande, 4%-a Sarkozy szavazója lehet, és 11% nem megy el szavazni. Bayrou támogatói közül Hollande 33%, Sarkozy 31% voksot gyűjthet be, és 36% nem kívánja támogatni a párharc egyetlen jelöltjét sem[1]. A választásra jogosultak nagyjából 27%-a nem tudja, vagy nem akarja elárulni, hogy elmegy-e voksolni, és ha igen, kit támogat.

Program vagy szimpátia alapján történik-e a választás?

Nyilván mindkét aspektus szerepet játszik, de nem mindegy milyen arányban. A nyugodtnak mondható Hollande a pörgős, hiperaktív Sarkozy után éles váltást jelenthet. Viszont a francia munkanélküliség leküzdése és a költségvetési helyzet rendbe tétele erőt és kitartást is követel. A hazai napi harcokon és távlati víziókon túl pedig az európai francia-német tandemben sem mindegy, ki milyen intenzitással tekeri a pedált. Sarkozy meglehetősen intenzíven és megkerülhetetlenül ott van és volt az európai porondon. Persze lehet, hogy a felfokozott hangulatban Hollande nyugodt ereje előbbre viszi majd a franciák ügyét. A választás eredményét hamarosan, annak következményeit kicsit később tudjuk meg.

A Széll Kálmán 2.0-nak becézett program, döntő részben bevételi oldalról közelíti meg a költségvetés stabilizálásának problémáját. A cél az volt jól láthatóan, hogy olyan adókat hozzanak létre, amelyek „kikerülhetetlenek” és lehetőleg azokat is elérjék, akik általában kimaradnak az adóbeszedésből, például nyugdíjasok. Elvitathatatlan, hogy ezek az adók egy bizonyos mértékig igazságosak (azaz aki fogyaszt, fizessen), azonban ez mit sem von le abból a felháborodásból, amit majd kiváltanak a polgárokból. Ne gondoljuk, hogy a bankadó vagy a távközlési cégeket sújtó adók különösebben zavarták a hétköznapi embereket. Ezek az adók annál inkább fogják. Nem valószínű, hogy az absztraktnak tűnő magyarázatok, a bankadó és a GDP növekedés közötti összefüggésekről, ezt a problémát orvosolja majd. A kormány jelentős kockázatot vállal az IMF megállapodásért cserében, hiszen ez az újabb csomag jó néhány százalékot lecsiszolhat az amúgy is csökkenő támogatottságából.

Azonban politikai értelemben nem volt más választás. Ha nem új adókat vezet be a kormány, akkor olyan juttatásokhoz kellett volna nyúlni, mint például a nyugellátás. Ha ezzel vetjük össze a most elfogadott intézkedéseket, akkor kétségtelenül mégis ez tűnik olyannak, amelyért alacsonyabb politikai árat kell fizetni. Kétségtelenül tanulságos ilyen szempontból a román helyzet. Az IMF fejsimogatásáért nem biztos, hogy hálásak a választók. Szavazatot pedig még kevésbé adnak ezért. A válságadók kivezetését azonban mindenképpen követnie kell egy az aktív keresőket tehermentesítő járulékcsökkentésnek is, tekintettel arra, hogy az új adók dandárját megint az aktívak fogják fizetni, még akkor is, ha kétségtelenül ezek az új adók, úgymond nagyobb forrásból merítenek. A magyar lakosság adóterhelése pedig már amúgy is túlzó. Ha igaz, amit a kormány mond, és a cél a fogyasztás nagyobb mértékű adóztatása, a munkát terhelő adók-járulékok csökkentése, akkor hamarosan elő kell állni valamivel, mert a kisebb keresetű polgárokat (jellemzően 200 ezer forint jövedelem alatt) ezek az új intézkedések és az egykulcsos adó bevezetése hatványozottan sújtják. Hiszen amíg egy nagyobb fizetésből hibába nagyobb összeg a csekkadó, egy kisebb fizetés esetén, ahol mondjuk egy kiló kenyér és a rezsi csekkjére rakódó adó között kell választani, ez igen súlyos helyzetet teremthet. Ne feledjük, sokszor a rezsi befizetése is gond, tehát ennek módját még pluszban megadóztatni, elég kemény lépésnek tűnik. Érthetetlen az is, hogy miért nem nyúl a kormány például a családi pótlékhoz, és teszi azt rászorultság alapúvá. Egyébként minden állami segéllyel szemben ez lenne a minimális elvárás. Legalább kelljen igényelni, és bizonyítani a rászorultságot. Az egységes, transzparens szociálpolitika kialakítása egyre sürgetőbb. Azonban úgy fest, a lyukak pillanatnyi tömködése minden egyéb gondolatot elnyom.

A polgárok számára az új csomag elhozta azt a pillanatot, amikor érdemes elgondolkodni a lebonthatatlannak tűnő „jóléti” állam szerepén. Érdemes belegondolni. A 2008-as válság kirobbanása óta folyamatosan vesznek el a polgárok szerzett jogai (aktuális kormánytól függetlenül), csak az a kérdés, hogy melyiket veszítik el. Tehát nem arról van szó, ha jön egy új kormány, akkor egy másik filozófia nyer teret, hanem csupán a hangsúlyok változnak. A mi speciális szocializmusból örökölt „jóléti” állammodellünk, amely mindent újraoszt és hihetetlen pazarlás közepette kezeli a beszedett pénzt, megérett a cserére. Azonban azt látni kell, hogy minél tovább húzódik az összeomlás, amely kétségtelenül be fog következni, annál nagyobb árat kell majd fizetni az elmaradt sokkterápiáért. A kormány programjában ismét szerepelnek utalások a MÁV-ra, BKV-ra, azonban ne legyenek illúzióink, ahogy eddig sem történt szinte semmi, ezután is kevés rá az esély, hogy nagy dolgok történjenek. Azonban az is beszédes, hogy a program az úgymond jobban gazdálkodó önkormányzatoktól a szegényebbekhez kíván átcsoportosítani olyan bevételeket, mint például az iparűzési adó. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ezek az eddig választható önkormányzati bevételeket úgymond kötelezővé teszi a kormány, azaz rákényszeríti őket, hogy kreatívabban adóztassanak. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy az ingatlanadó is megérkezik oda, ahol eddig nem volt. Tehát eljött az a történelmi pillanat, hogy felvetődjön a kérdés, vajon az adófizetőnek megéri-e az államot olyan formában finanszírozni, hogy az közben politikai okból potyautasok millióit erőlteti be azokba a rendszerekbe, amelyeket kevesek finanszíroznak. Bármennyire fáj is, a juttatások egyenlősége helyett a kötelezettségek egyenlőségét kell bevezetni. A szociális demagógia mit sem segít azon a problémán, hogy az állam iszonyatosan sokat szed be, és ezt a lehető legrosszabb módon használja fel. El kell gondolkozni azon, hogy meddig lehet az adófizetőket teljesen elszakítani attól a joguktól, hogy nyomon kövessék forintjaik felhasználását, azzal megoldva a problémát, hogy négyévente lehet választani.

Nem csak a jóléti állam, a demokrácia sem működik megfelelően, ez nem csak a magyar kormány adókreativitásából következik, hanem abból is, hogy Európa szépen lassan belefullad saját adósságiba. Kormányválság van Hollandiában és a francia választás sem arról szól, hogy bármelyik jelölt az alapkérdéssel, a hogyan tovább Európával foglakozna. A francia jelöltek retorikája például bántóan ismerős itthonról. Az egyéni felelősség, a munkakultúra, a hagyományos értékek, mint a takarékosság, a felelősség a közjóért, az érdemek szerinti juttatások kialakítása megkerülhetetlen feladat. Ebben pedig nem tart sehol sem Magyarország, sem Európa nagyobb része sajnálatos módon. Pedig ezek nélkül csak kreatív adóztatásra, nem pedig válságkezelésre számíthatunk. Kormánytól függetlenül.

Mári László
politológus

Azt régóta tudjuk, hogy az eszkalálódó roma kérdés hívta életre, pontosabban terelte össze a Jobbik mögött álló támogatói bázist, amiben azonban ironikusan fogalmazva „fű-fa-virág” megtalálható. Éppen ez a sokszínűség az, ami arra ítéli a Jobbikot, hogy a legkisebb közös többszörösre, a romáktól való félelemre építse a kommunikációját. Amíg ugyanis a veszély reális és mozgósít, addig a párt százezreknek tűnik reális alternatívának. Miközben a párt a közvéleménykutatásokban folyamatosan erősödik, egyre inkább rákényszerül arra, hogy saját kemény magját megnyugtassa, nem puhult el a parlamenti létben. Ennek jele volt az ominózus vérvádat előrángató felszólalás, amely a nagypolitika szintjén már rég elfeledett témát rángatott be a közbeszédbe.

Mint minden radikális pártnak, úgy a Jobbiknak is érdeke a konfliktusok élezése, ami azonban csak addig jó taktika, amíg a párt kormányra kerülési esélye alacsony. Ha kormányképes erőként akarnak megjelenni, akkor sokkal kevésbé alapozhatnak erre a kommunikációs technikára. Meg kellene szólítaniuk a „békés” tömeget, amely irtózik a felfordulástól. A polgárháborús retorika nem véletlenül került a nyilvánosság elé. Pontosan az volt célja ezzel azoknak, akik megtették, hogy elhúzzák a függönyt a politikai közbeszédben használt halvány utalások elöl, amelyek mögött ott vannak a párt belső életében megszokott lényegesen szélsőségesebb megnyilvánulások. Tudható, hogy a Jobbiknak is vannak elégedetlen szélsőségesei, akiknek áldás a konfliktusok folyamatos izzása, hiszen saját világképükhöz ez illik. Azoknak a mozgalmároknak, akik a pártot szervezik, voltaképpen más nem jár a fejükben, mint egy gyorsan elérhető látványos siker radikális megoldásokkal, erőből, mondván másképpen nem lehet. Ehhez keresett mindig is híveket a Jobbik, ezzel érte el a tömegeket. Ezért jött létre a Magyar Gárda és a hasonló szerveződések.

Ez a lényege az egésznek. Ami itt most előbukkant, nem egy ember téveszméje, hanem egy társadalmi csoport gondolatvilágának markáns lenyomata. Nyilvánvaló, hogy a párt vezetése tisztában van azzal, hogy gyors megoldás nincs, csak lassú szívós munka, azonban erre a saját tábor nem „vevő”. Vona reálpolitikus, és tudja egy békésebb megközelítés, egy konformabb világlátás pillanatok alatt szétzilálná a Jobbik támogatói bázisát, azaz kockázatos lépés lenne elszakadni a jól bevált konfliktusgeneráló lépésektől, megosztó üzenetektől. Így azonban a támogatók időleges növekedése ellenére, a párt szépen lassan karanténba zárja magát. A válság, a gazdasági problémák mérséklődése esetén, a radikális támogatók száma értelemszerűen csökkenni fog. Tehát a pártvezetésnek hamarosan el kell döntenie, hogy idomul-e a parlamentáris demokrácia szabályaihoz, vagy kilépve abból egy olyan útra lép, amely nem villámgyors megoldást vagy gyors győzelmet, hanem gyors leépülést ígér. Úgy jár, mint Le Pen, vagy Csurka pártjai, amelyek képesek voltak ugyan szépszámú támogatót időlegesen begyűjteni, de csupán múló rosszullétnek bizonyultak a demokrácia számára.

Az államhatalom helyzete komplikált ebben az ügyben. Bizonyítani, hogy ez a beszélgetés valóban az, aminek hallatszik, és hogy ebből jogi konzekvenciákat lehessen levonni, ennek lebonyolítása korántsem egyszerű. Az is kérdéses, hogy egy falusi polgármester és egy ellenzéki párt vajon milyen eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy egy ilyen jellegű konfliktust kirobbantson? Magyarországon, nyugodtan kijelenthetjük ez elképzelhetetlen. Azonban politikai propaganda folytatására kiválóan alkalmas lesz ez az ügy (is).

Mári László
politológus

Áder pedig politikus, ugyan nem az a karizmatikus típus, de hogy érti a politikát az nem vitás. Kipróbált régi motoros a magyar politikai életben. A köztársasági elnöknek a nemzet egységét kell kifejeznie, de nem kell „oldalfüggetlennek” lennie, ahogy az eddigi elnökök sem voltak azok. Talán Sólyom az egyetlen kivétel, de ez sem óvta meg attól, hogy mégis odarendeljék a jobboldalhoz, megválasztásának körülményei és a 2006 utáni permanens politikai válságban tanúsított szerepe miatt. Áder legnehezebb feladata éppen az lesz, hogy felülemelkedjen a pillanatnyi pártpolitikai érdekeken, és nagyobb távlatot vizsgálva tegye a dolgát az ország hasznára. Ez voltaképpen a mindenkori köztársasági elnök feladata. Schmitt Pál éppen ennek felelt meg a legkevésbé. Egyrészt azért, mert ő maga botcsinálta politikus volt, másrészt azért, mert rendkívül gyenge teljesítményt nyújtó stábot sikerült maga köré összegyűjteni. Olykor egy normális közlemény megalkotása sem sikerült. Ezzel kétségtelenül az elmúlt 20 év leggyengébben teljesítő csapatát alkották Schmitt Pál körül. Kínos bakik kísérték a tevékenységüket. A stáb gyengesége és az elnök politikai rövidlátása, ami a törvények kritikátlan szignózásában öltött testet, egyáltalán nem segített a Fidesznek sem. Ha mondjuk a legjobban támadott törvényeket (például média törvény) az Alkotmánybíróság elé viszi, akkor rengeteg nemzetközi bonyodalmat elkerülhettünk volna. Egy jó politikus az ilyen problémákat időben felismeri.

Áder legfontosabb teendője éppen az lesz, hogy egy olyan csapatot állítson fel maga körül, amely képes mérlegelni, és képes a pillanatnyi politikai indulatok felett átnézve, egy tágabb horizontot véve alapul megvizsgálni az adott törvényeket, és ha kell, olykor megvédeni a kétharmadot saját magától. Kétségtelen, hogy ez autonóm személyiséget igényel, ami feltételezhetően Áder esetében adott. Gondoljunk csak felvállalt konfliktusaira Orbán Viktorral. Úgy gondolom a Fidesz szűkebb vezetősége is valami hasonló megfontolásból választotta éppen őt. A konszolidációs politikához más személyiség kell, mint egy gyorsvonati sebességgel törvénykező országgyűléshez. Az elé kerülő törvényeket mérlegelni kell, és a mérce nem a Fidesz pillanatnyi érdeke kell, hogy legyen, hanem az országé, annak minden értelmében. Fideszes pártpolitikusként nem kis lépés lesz felülemelkedni a mindennapi iszapbirkózáson. A brüsszeli tapasztalat azonban segíthet ebben. Azonban, ha nem sikerül, tovább erodálhatja az elnöki hivatal megtépázott tekintélyét.

Az ellenzék szempontjából mérlegelve a jelöltségét, azonban azt kell írjam, ők nem jártak semmivel  sem jobban vele, mint elődjével. Áder várhatóan nagyobb körültekintéssel dolgozó elnök lesz, de ízig-vérig jobboldali. Úgy gondolom az ellenzék hevesen támadni is fogja, bizonyítandó az elfogultságát. Tekintettel arra, hogy Áder 20 éve a politikai aréna egyik fontos szereplője, elég nehéz lesz róla bármit is előásni, azaz 2017-ig együtt kell vele élniük, ha tetszik, ha nem. Voltaképpen a Fidesznek cseppet sem hátrányos helyzet ez, hiszen így garantált, hogy a következő kormány az utolsó évéig jobboldali köztársasági elnökkel kell, hogy együtt dolgozzon. Áder az igazságügyi és a választási törvény alkotója, az Alaptörvény mellett elkötelezett politikus, azaz törvényszerű, ha egy ellenzéki koalíció nyerné a következő választást, és jogi barkácsolásba akarna kezdeni, Áder komoly akadályt tud ezek elé a törekvések elé gördíteni.

Bárhogy is alakul, Áder jelölése csak akkor jó döntés, ha képes megtölteni a hivatalát tartalommal. Ehhez azonban az is kell, hogy a Fidesz ne hozza olyan helyzetbe, amikor mérlegelnie kell a párt, és a nemzeti érdek választása között. Ha autonóm személyiségként lép fel majdani hivatalában, rengeteg problémát megspórolhat az országnak, amelynek köztársasági elnöke lehet.

Mári László
politológus

Schmitt Pál példát mutatott. Tudott sportszerűen, tisztességgel veszíteni, ami a sportban ugyanolyan méltóságteljes dolog, mint egy szép győzelem. Példát mutatott azoknak, akik maguk erre soha nem voltak képesek.  Szánalmas és egyben nevetséges volt hallgatni ezután azokat, akik nem értik mit is jelent ez.

2010-ben Schmitt Pált közvetlenül is megválasztották volna, ha közvetlenül választhattunk volna. Ehhez bőven elég lett volna az, ha a Fidesz jelöli. Schmitt Pál egyébként is népszerű volt a jobboldalon, ami ugye akkor könnyedén szerzett kétharmadot. Ha így történik, akkor ma vajon ki lenne a felelős Jávor Benedek szerint? Nyilván a választó, aki nem tudta, hogy húsz éve mit írt Schmitt Pál a doktorijába. Ez nem így működik. A felelősség nem kiterjeszthető egy olyan ügyben, ami tisztán személyes ügy, nem törvénytelenség vagy egyéb, a hivatalának ellátását jogilag lehetetlenné tevő körülmény.

Orbán Viktor megtette azt, amit lehetett ebben az ügyben. A törvényeknek megfelelően járt el. A Köztársasági Elnök ugyanis nem követett el törvénytelenséget, a leváltására semmilyen jogi eszköz nem állt rendelkezésre. Ez valójában egy tisztán erkölcsi kérdés volt, amit egyetlen ember oldhatott fel, mégpedig Schmitt Pál. Ettől a pillanattól fogva minden támadás, gyalázkodás méltatlan. A jobboldal számára jó hír, hogy az ellenzék elvesztette céltábláját, és most ismét kénytelenek lesznek érdemi dolgokról beszélni, valódi mondanivalóval előállni, amiben eddig nem voltak túl sikeresek.

Schmitt Pál története azonban intő példa mindenkinek, aki tiszteletre méltó életpályával érkezik a politikába. Ez bizony nem biztos, hogy elég! Mi több, lehet, hogy egy a múltban történt jelentéktelen esemény is elég ahhoz, hogy emberségében megalázva kerüljön ki a politikába tett kirándulás végén, és dicstelenül távozzon. A politika ugyanis nem ismer kegyelmet senkivel szemben. Aki támadható, azt meg is fogják támadni. Javaslom, hogy aki elnökjelölt akar lenni, az jól készüljön fel saját „magából”, és semmit ne hagyjon figyelmen kívül.

Mári László
politológus

1, Kérem, itt sajtószabadság van!

Szemben az eddig nyugaton szajkózott axiómával, miszerint Magyarországon a sajtót a kormány maga alá gyűrte, olyannyira nem igaz, hogy szegény Borókai Gábor kissé vicces próbálkozásán kívül, még a jobboldali lapok is szembe mentek azzal, amit a Fidesz hivatalosan kommunikált. Nesze neked Észak-Balkán…

A sajtó azt tette, ami a dolga, és jól tette. Jól vizsgázott a jobboldali média nagyobb része, hiszen szemben azzal, amit a másik oldal csinált 2006-ban, nem próbálta meg nyakatekert ideológiával megvédeni azt, akit nem lehet, azzal a felkiáltással, hogy a másik oldal nem demokrata, ezért nekünk mindent lehet, hanem azt írta, ami van. Persze nem tagadhatjuk, a jobboldalon is vannak Gréczy szintű droidok. Bencsik András és Kerényi Imre tudna erről mesélni.

2, Van egyetemi autonómia!

Szemben azokkal az előzetes várakozásokkal, amelyek már előre kijelentették, hogy következmények nélküli ország vagyunk, bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Bizony, egy egyetem jó hírneve, az ott tanítók szakmai tisztessége nem felülírható, akármilyen nagy is a kormány hatalma. Főleg, ha az nem is használja azt, és nem is akarja elvtelenül megmenteni megtámadott prominensét. Senkiért nem jött a fekete autó, szóval a dolgok pont úgy mennek, mint tőlünk nyugatabbra, csak itt nagyobb a műsor. De hát, mi így szoktuk ezt csinálni. Ha Schmitt Pál egy kicsit politikusabb, akkor ezt megúszhatta volna ő is, meg a jobboldal is.

3, Politikusok pedig kellenek!

Magyarországon él egy mítosz, miszerint a politikusnál nincs rosszabb. Eszerint az lenne a legjobb, ha szakértőket, köztiszteletben álló személyeket, szenteket és még ki tudja kiket kellene politikai posztokra választani, mert akkor jó lesz. Sokadszor bizonyosodik be, hogy ez nem így van. Üzletemberekből avanzsált politikusaink bakikat, bakira halmoztak, majd most egy megbecsült olimpikon esett le a szobortalapzatról. Egy tanult politikus tudja, mikor jött el a vég, de legalább azt, mikor maradjon csöndben. Tehát a szakmáját értő politikusokra van szükség, ha politikai funkciókat osztogatnak. Nem mondom, hogy ebben olyan jól állunk, azonban Orbán hallgathatott volnak Kövér László intelmeire.

Nincs kétségem azonban afelől, hogy ez az ügy további tanulságokkal is szolgál majd. Például a Societas ifjai is megtanulják, hogy a tegnapi tábla nem jó egy mai tüntetésen, mert bizony ez már nem egy következmények nélküli ország.

Mári László
politológus

Az ember mindenek előtt

Ez a jelmondat, amely köré felépül a párt és a jelölt hitvallása. A gazdasági válságot és annak a társadalomra ható negatív jelenségeit ez a választási program is a fókuszpontba helyezi. A pénz mindenhatóságát le kell rombolni és az emberi értéket kell a legfontosabb helyre visszaállítani. Az olyan, nem a társadalom által választott intézmények, mint a Világbank (IMF), Európai Központi Bank, OMC (WTO), és a velük szorosan együttműködő bal- és jobboldali politikusok zsákutcába manőverezték a társadalmat. Az Európai Unió liberális politikája is a pénzvilág túlkapásait és túlhatalmát idézte elő. Szükséges egy civil forradalom megszületése, mondja a 68-as események egyik meghatározó embere, hogy ismét az ember álljon a fontossági sorrend első helyén, és a pénz pedig menjen vissza a saját helyére, legyen értékmérő eszköz. A társadalom gazdagságának fokmérője az emberi munka. A lakhatás, munkavállalás, oktatáshoz és egészséghez való jog mellett a kreativitás, az alkotás az, ami igazán eredményes lehet a gazdasági válság feladványainak megfejtésére. Franciaország bemutatásának kapcsán a program megmutatja, hogy az ország gazdag, gazdagabb, mint valaha, de a javak egy nagyon kis réteg markában vannak. A baloldali pártok viszonylag széles skáláján elhelyezkedő párt radikális változást akar elérni, a cél az, hogy minden társadalmi réteg találja meg a maga helyét. A javak újraelosztása rendszerének stabil és méltó életet kell eredményeznie. A kialakult helyzetben azonnali cselekvésre van szükség. A tervezett intézkedések között szerepel a 35 órás munkahét visszaállítása, a nyugdíjba vonulás lehetővé tétele 60 éves korban teljes nyugdíj mellett, a minimálbér bruttó 1700 euróra való emelése 35 órás munkahét esetén, minden vállalatnál bérplafon bevezetése, a tanulmányi ösztöndíjak emelése és a fiatal felnőttek számára a szociális jogok kiterjesztése, 360 ezer eurós éves jövedelem maximálása. A cél a teljes foglalkoztatottság elérése. Lakhatás területén kiemelt harcot kell folytatni az ingatlanspekulációk ellen. Az ingatlan lufi kipukkanása nehéz helyzetbe sodorta a társadalom tagjait,ezért szükséges, hogy mindenki számára a lakhatás elérhető valóság legyen. Szociális bérlakások építésével segítenék a fiatalokat a lakhatási problémák csökkentése érdekében.

Az egészségügy elérése szintén meghatározó az egészséges társadalom felépítéséhez. Be kell fejezni a kórházak és más egészségügyi intézmények bezárását. Az egészségügyi szolgáltatások széleskörű hozzáférésének kialakítása egyike a megvalósítandó programelemeknek. Ehhez természetesen a gyógyításban szerepet játszó orvosok társadalmi elismerésének és bérének növelése is szükséges.

Ha tágabb környezetben határozzuk meg Franciaországot, akkor nem lehet megkerülni az ökológiai kérdéseket sem. Az energiafüggőség, a globális felmelegedést kiszámíthatatlan körülményeket eredményezhet. Az energiakérdést az állampolgárok ellenőrzése alá kell helyezni. Minden nagy kérdés, ami az energiaügyben felmerül, társadalmi vitára lesz bocsátva. A hagyományos energiaforrások mellett hangsúlyt kell fektetni a megújuló energiaforrások szerepének növelésére, valamint a geotermikus energia kiaknázására. Ezen túlmenően a közlekedési kérdéseket is felül kell vizsgálni, harcolni kell a káros hatású gázok kibocsátása ellen. Ennek egyik módja a vasúti, vízi és tengeri közlekedés fejlesztése. A gazdasági termelés kérdésének felülvizsgálata pedig kiegyensúlyozott termelést eredményezhet, amely sokkal inkább felel meg a jelenlévő szükségletek kielégítésének, mint amelyet a mostani piaci értékesítés mechanizmusa megmutat.

Összességében ez egy igazi szocialista program, ami jól illeszkedik ahhoz a hangulathoz, ami a francia elnökválasztást körülveszi. Ez nem sok jót ígér Sarkozy elnöknek, akinek újraválasztási esélyei csekélynek tűnnek.

Balla Ágnes
nemzetközi kapcsolatok szakértő

Alapjában véve figyelemre méltó az a teljesítmény és publicitás, amit ez az alapítvány eddig elért. Igazi sikertörténet lehetne, ha nem valami olyat akarna eladni némileg átmaszkírozva, ami egyszer már volt, és megbukott. A Bajnai-mítosz lényege most is ugyanaz, aminek eredetileg tervezték a szoci nagy öregek. Mikor minden bebukott, keressetek olyan arcot, aki kevésbé utálatos a társadalom előtt, mint ők, vagy nagy reformer, és rábízták azt a feladatot, hogy csinálja pontosan azt, amit az IMF, az EU kér. Ne higgyük, hogy az a szocialistáknak jól esett. Cseppet sem. De ha túl akartak élni és az ország túlélését is biztosítani akarták, akkor ezt meg kellett tenniük (mostanra jutott el Orbán Viktor is erre a pontra…), és megtették.

Bajnai éppen megfelelt a célnak. Se politikai fantáziája, se önálló ötletei nincsenek. Olyan, mint a kezes bárány. Azaz szemben a magyar politika vezéreivel, akiket a nép pajzson hordozva juttat hatalomhoz, nem működik ötletgyárként, nem épít fanklubot és nem „hatalombetonoz”. Ellenben olyan, mint a szürke ballonkabát bármikor felvehető és letehető, azaz hasznos. Bajnai megtette, amit vártak tőle, mi több túl is teljesítette. Vállalható arc maradt, nem csak itthon, külföldön is. Persze miért is ne. Ki ne szeretné azt, aki pontosan azt csinálja, amit elvárnak tőle. Igazi jó barát, aki mindig készséges, nem kér semmit, csak egy kis pénzt, hogy betömje a kiabálók száját, vagy írjuk úgy, tovább haladjon a progresszió útján. A legutóbbi tanulmányok összessége valami ilyesmit próbál eladni itthon szegénység ügyben is.

Bajnai politikai pályafutása nem most kezdődött. Nem is olyan régen, 2008-2009 között önkormányzati és területfejlesztési miniszter volt, majd ezt követően a miniszterelnöki állomásig nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszterként tevékenykedett. Hogy miért invitáljuk a kedves olvasót egy kis múltbeli utazásra? Mert a Roma Integráció Évtizede Program Stratégiai Tervhez kapcsolódó intézkedési terv részleteit bemutató (1105/2007. XII. 27.) kormányhatározat elkészítéséhez feltehetően köze volt. A kormányhatározat is előirányozta a szegény rétegek segítésének átfogó kérdéseit. A részletes program az UMFT korabeli akcióterveiben szerepel. Oktatás, foglalkoztatottság, vállalkozások fejlesztése, lakhatás, egészségügy, egyenlő bánásmód, kultúra, média, sport a hívószavak. Maga az UMFT, amely 2007-2013 közötti időszakra tervez, gyönyörű gondolatokkal fogalmazza meg a kijelölendő irányokat Magyarország felemelkedéséhez. A nyitómondat szerint „Magyarország történelmi esély előtt áll.”. A lehívandó uniós forrásokból lehet csökkenteni a szegénységet, növelni a foglalkoztatottságot. A nagyszabású tervekből akkor sem volt hiány. A megvalósíthatóakból annál inkább.

A mai tervek úgy fest, hasonlóak. Juttassunk több pénzt, máshogy a szegényeknek. Mert ami most van, a közmunka jelen formája, az nem jó. Rossz megközelítés, hogy munkára rendelik az embereket, netán még az otthonától távol kell dolgoznia. A közmunka a legkevésbé megbecsült munka, hisz kényszerből űzik. Magyarul úgy ad a rendszer, hogy megbélyegez. Ilyen kitételeket fogalmaznak meg. Ehelyett javasol az alapítvány kétségtelenül jó, előremutató dolgokat. Csakhogy, mint már bemutattuk, ilyen tervek már készültek. Azok is jónak és megvalósíthatónak tűntek. A szocialista politikusok is érveltek a közmunka mellett bőszen, most mégsem szeretik. Ezek az elméletek pedig nem tanulmány szinten, hanem a mindennapok rögvalóságában buknak meg.

Többek között azért, mert ezek a kérdések nem csak anyagi, hanem értékrendbeli problémákra vezethetőek vissza. Lásd roma mélyszegénység, amiről keletkezett egy kitűnő tanulmány, mégis inkább hecckampány lett belőle, nem egy komoly társadalmi vita. A hiba a rendszerben éppen az, hogy ezek a kérdések aktuálpolitikai harcok tárgyává válnak. Pedig ezek az ügyek nem négy vagy nyolc évre szólnak, hanem teljes nemzedékeket ölelnek fel. Bajnai alapítványa erősen kötődik egy politikai ideológiához, és Bajnai sem tett még le arról, hogy politikai szerepet fog játszani az elkövetkezendőkben. Így, az ilyen jó célok, szép tanulmányok, bármennyire hasznosak lennének, elbuknak a politikai arénában. Értékrendet pedig csak hosszú idő alatt lehet elsajátítani, ráadásul társadalmi összefogás mellett. Például az egyházak, az önkormányzatok, és az állam, valamit a civilek összefogása révén. Elcsépelt szöveg, de igaz. Egy értéksemleges állam képtelen az egyházak helyére lépni és erkölcsöt tanítani olyanoknak, akik azzal sincsenek tisztában, mi az az állam. Az elvont távoli osztogatógép az, ami ebből ott a végeken érzékelhető. A pénzes postás és a z önkormányzat pénztárának ablaka jeleníti meg előttük. Ugyanis ők vannak a probléma közelében, ők kezelik. Ami bonyolultabb, mint megírni egy teljes szociális programot. Általában magára maradt önkormányzatok, rendőrök küzdenek a problémákkal, akik csak akkor találkoznak a jellemzően budapesti problémamegoldókkal, amikor belekavarnak a helyi valóságba egy hecckampány erejéig. Mikor elmennek minden rosszabb lesz, mint előtte. Ez a nagy tanulság.

Összehasonlítva ezekkel a szép elképzelésekkel a mai kormány tevékenységét, az valóban földhözragadt politikát folytat. Kétségtelen, hogy nincsenek nagyívű társadalommérnök tanulmányok, csupán elkezdték azt csinálni, amivel az emberek többsége egyetért, és ami úgy fest, működik. A dolog nem tökéletes, de megvalósítható, szemben azzal a nagy ötleteléssel, ami a másik oldalon zajlik. Tudja, hogy a program, a társadalmi vita csak oda vezetne, ahová eddig is, meddő értékviták, politikai hecckampányok zajlanának és nem történne semmi. Ezért azt csinálják, aminek megvan az intézményi háttere, rendelkezik a közmegegyezés minimumával és működik. És ez jó is így. Ami optimizmusra ad okot, hogy a tanulmányokban erős baloldal egyelőre megfelelő távolságból szemléli a szociálpolitikát.

Mári László     Balla Ágnes
politológus     nemzetközi kapcsolatok szakértő

Lássuk a jelenlegi elnök, Nicolas Sarkozy programját

Sarkozy pártja, az UMP a „Megvédeni és építeni Franciaország gyermekeinek jövőjét” jelszóval indítja a 2012-es terveket. Az újdonsült apuka pártjának első gondolata a szenvedés és a gazdasági válság terhei alatt való összeroskadás elutasítása, valamint a híres francia humanizmusra való utalás, ami annyiszor átsegítette az országot a nehéz pillanatokon. A hármas jelszó, a szabadság, egyenlőség, testvériség (liberté, égalité, fraternité) jegyében a prosperitás új útjára kívánnak lépni, amely mindenki számára segítséget nyújt. Méltányosság és igazságosság az a két szó, amely leginkább kifejezi a francia családpolitika és társadalmi megerősítési jövőkép irányába teendő lépéseket. A 2007-ben megkezdett politika folytatása elképzelésük szerint tovább erősíti a francia nemzeti büszkeséget. Viszont a válság hatására újra kell definiálni a gazdasági és kutatási projektek, politikák helyét egyrészt az európai közösségen belül, másrészt a feltörekvő országokkal összefüggésben.

 A versenyképesség növelése lehet az egyik eszköze az ipar és a mezőgazdaság jövőjének újrastrukturálásában. Mélyreható változást indukál a válság hatása a párt által megfogalmazott gazdasági és társadalmi szerződésben. A társadalmi javak újraelosztása valamint az adóztatás szintén újragondolásra érdemes területek. A munkavállalók megadóztatásának fokozása nem járható út, sem az eljövendő generációk jövőjének elzálogosítása. Mi az út? Megerősíteni a függetlenséget a piacon, újragondolni a társadalmi támogatási rendszert. A 35 órás munkahét helyett rugalmas munkaidő bevezetése, a munkából származó jövedelmek előnyben részesítése a társadalmi újraelosztásból származó jövedelmek helyett. A cél a francia termelés fellendítése és munkahely biztosítása mindenkinek. A 35 órás munkahét nem megfelelő válasz minden termelőszektor igényeire, valamint a munkaadás terheinek csökkentése is hozzájárulhat a foglalkoztatás növekedéséhez.

A gazdasági prosperitás természetesen egyedül nem megy, hanem Németország szoros segítségével kívánják a fellendülést kivitelezni. A francia-német közeledés további megerősítése a népek sajátosságainak tiszteletben tartásával tűnik az egyik járható útnak, a másik a belső megerősödés. Európai szinten a társadalom megerősödését, a munkahelyek megvédését és a termelés gazdagságát, valamint az európaiak biztonságát garantáló rendszer kiépítése tartozik a jövőbeni tervek közé, amely rendszer modellként szolgálhat a többi ország számára. Az európai döntéshozatalnak, egyszerűbbnek és átláthatóbbnak kell lennie. Többet termelni és kevesebbet költeni, ez a javaslat. A társadalom tagjainak munkaereje, munkaképessége és a KKV-k megszilárdítása elindíthatja Franciaországot a tervezett úton. A jogok és kötelességek újrafogalmazása pedig segítheti a lakhatási problémák és az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés megoldását. A munkaerő utánpótlásának egyik eszköze lehet a szakképzés megerősítése. Franciaországban a KKV-k száma nem elég, így a munkahelyteremtés gerince lesz ezen vállalkozások számának növelése, valamint szerepük megerősítése. A fejlődés fontos területe a kutatás, és ennek társadalmi megerősítése szintén szerepel a párt programjai között. Ne feledjük, hogy Sarkozy megmutatta már a francia protekcionizmus arcát az EU-ban, dacára annak, hogy ez hivatalosan nem megengedett. Sarkozy szeretné elérni, hogy a nemzeti protekcionizmus ne legyen európai szinten üldözendő cselekedet, hanem a munkahelyteremtés megkönnyítése érdekében szükséges beavatkozásként legyen értékelve. A munkahelyek és a gazdasági prosperitás megkívánja, hogy európai szinten alakulhassanak nagyvállalatok, amelyek a világgazdaság folyamatában meghatározó szerepet játszhatnak.

A kampányprogramban szerepel a Made in France „márka”, mint a nemzeti termelés eleme „bevezetése”a Made in Germany gondolat mintájára. A gyógyszeripar és a digitális ipar területén jelenti a Made in France brand a versenyképesség növelését. A francia nemzeti védjeggyé vált agrárpolitika, mint a minőségi élelmiszertermelés elsődleges helye, természetesen nem maradhat ki a programból. A francia mezőgazdaság védelmének fontossága európai szinten nem okoz nagy meglepetést a választóknak. Az energiakérdés kapcsán mind a zöld, mind a régi, az atomenergiát használó terület megerősítése, fejlesztése, az egyensúlykeresés jelenti a megoldást az energiafüggőség csökkentésére. A munkanélküliség kezelése hasonlít a magyar modellre, ezek szerint csökkentik azok járandóságát, akik visszautasítják a munkavégzés lehetőségét annak ellenére, hogy munkaképesek. Nyugaton sincs ingyenebéd. A gazdasági fellendüléshez elengedhetetlen a korrupció és csalások elleni küzdelem. Emiatt minden ember kap egy kártyát, amelyen nyomon tudja követni a számára igénybe vehető ellátásokat, és láthatóvá válnak az életében bekövetkező változások a közigazgatás és a munkaügyi központok számára is, ezzel például elkerülhetővé válik a nyugdíjcsalás. A társadalmi javak csalással történő igénybevevőiről pedig adatbázis készítését tervezik.

A jövőbe történő befektetés igénye két területen jelenik meg, az egyik az oktatás, a másik a társadalmi szerződés megerősítése. Az oktatást egyénre szabottan és a jelenlegi viszonyok igényeihez igazítva kell átalakítani. A párt szerint az oktatás elsődleges helye a család, tehát a családok szerepének megerősítése szintén fontos a társadalmi megújulás eléréséhez. Szeretnék létrehozni a „családok házát”, amely az önkéntességre épülve a családok találkozási helye és a tapasztalatcserék terepe lenne. Az iskolai hiányzások csökkentését a családok támogatásának megerősítése ösztönözné. Az alapvető tudásnak, úgy, mint írás, olvasás és számolás, minden gyermek birtokába kell kerülnie. Állampolgári és erkölcsi oktatás szintén helyet kap a jövőbeni tantervben. A személyre és a helyi viszonyra szabott oktatás megvalósításához az oktatási intézmények részére nagyobb autonómiát kell biztosítani. A tanárok jelenlétét meg kell erősíteni az iskolákban, a tanári szerepvállalás növekedését a részükre biztosított juttatások növelésének kell kísérniük. A szakképzési kínálat növekedését szeretné előmozdítani a párt az iskolai oktatási kínálatban. A felsőoktatás területén a pluridiszciplináris jellegű képzés, mint a hallgatók látásmódjának szélesítése és a vállalatok számára hasznosítható tudás átadása szerepel a javaslatok között.

Franciaország jövője biztonsági szempontból

Az arab tavasz hatása felerősítette a már létező belső társadalmi feszültségeket a helyiek és a bevándorlók között. Franciaország belső világában mindenki francia, és nincs kifejezetten kisebbségi kérdés. Mégis, különböző okok miatt és különböző módon lezajló bevándorlási hullám hatása nem megkerülhető a társadalom jelene és jövője szempontjából. Európa nyugati fele már nem a király kincses ládája, a gazdasági folyamatok, a válság hatása itt is megmutatkozik, bár más léptékben, mint Közép-Kelet-Európában. Viszont a bevándorlók beilleszkedésének költsége magas, és el kell telnie relatíve sok időnek, amíg ez az összeg visszafordítódik az új lakók termelésbe való becsatlakozásával. A bevándorlás kérdésének szabályozása és a rendfenntartás megkívánja Franciaországtól a belső rendvédelmi szervek, valamint a schengeni rendszer megerősítését. A családegyesítés, a menedékjog szintén két olyan érzékeny terület, aminek szabályozása erősen foglalkoztatja a pártprogram megalkotóit. A bevándorlók francia földön született gyermekei a jelenlegi gyakorlat szerint automatikusan megkapják a francia állampolgárságot a nagykorúvá válásuk után, ha Franciaországban él, vagy ha öt évig megszakítás nélkül Franciaországban élt 11 éves kora óta. A párt szeretné megreformálni ezt a kérdést, nevezetesen akkor lehessen valaki francia állampolgár a fenti esetekben, ha 16 és 18 éves kora között kifejezi az erre irányuló szándékát. Társadalmi felvilágosító program indul minden fiatal számára, amelyben kötelező a részvétel, hogy mindenkiben kialakuljon az erős francia nemzettudat.

A francia kultúra terjesztése is a hangsúlyos kampányelemek között olvasható. Az ország számára fontos a francia kultúra terjesztése. A kultúra és a sport kiváló eszközei lehetnek a diplomáciai folyamatok erősítésének. Franciaország Európa új alapokra helyezésének motorja kíván lenni, amely Európa jobban védi a polgárok érdekeit, erősebb lesz a protekcionizmus szerepe. A béke, az emberi jogok és igazságosabb globalizáció a területek, ahol Franciaország szerepének súlya megmutatkozhat. A francia közösség nemzetközi szerepének erősítése, a külföldön való oktatási intézmények alapítása, a külföldön élő franciákkal történő kapcsolattartás a francia gazdaság súlyának növelését eredményezheti Európában, de különösen a feltörekvő országokban.

A francia nagyság (grandeur) jeleként értékelik az ENSZ BT-ben betöltött állandó helyet, valamint a NATO keretein belüli szerepvállalást, ami szerintük nem a véletlen műve, hanem álláspontjuk szerint Franciaország valóban rendelkezik a hatékony nemzetközi szerepvállaláshoz szükséges mindenféle eszközzel. Nemzetközi viszonylatban természetesen a G20 csoportban betöltött vezető szerep erősítése sem maradhat le a palettáról.

Mi a baloldal válasza? François Hollande gondolatai

Választási programjának első pontja a munkahelyek számának növeléséről, növekedésről és a termelés fellendítéséről szól. Mindenekelőtt egy beruházási bankot szeretne alapítani, amelynek feladata a KKV-k megerősítésének elősegítése. A részükre biztosított állami források növelése és az adminisztrációs terhek csökkentése a baloldal szerint is a munkahelyteremtés elsődleges terepévé teheti a jelenleg kevés számú KKV-t. Olyan munkahelyek támogatása célszerű, amelyek hozzájárulnak a hazai termeléshez és az exportban játszanak meghatározó szerepet. Ebben a választási programban is megjelenik a kutatási, valamint a digitális ipar fejlesztésének fontossága. Az állami fenntartású vállalatok, amelyek a közszolgáltatásokat biztosítják (víz, gáz, posta) megerősítésre szorulnak, ezért Hollande európai uniós szinten a közszolgáltatások biztosítását ellátó vállalatok védelmére irányuló direktíva kidolgozását szorgalmazza. A mezőgazdaság kérdésének hangsúlyozásában nem marad el jobboldali vetélytársától, európai szinten az agráriumra fordítandó források növelésének elérése a cél. A nagykereskedelmi rendszerrel szemben a helyi gazdaságok és az általuk történő értékesítés arányának növelése elősegíti az ebben az ágazatban dolgozók hosszú távú jövőjének biztosítását. A halászati kérdések tekintetében Franciaország legyen vezető szerepű a megújuló tengeri erőforrások biztosításában.

A gazdaság fellendítését és a munkahelyteremtést nemcsak a KKV szektor, hanem a banki hitelezés szerepének növelése is segítheti. A banki hitelezés lehet a gazdasági fellendülés egyik motorja. Hollande szerint szét kell választani a bankok azon tevékenységét, amely a munkahelyteremtés és a gazdasági viszonyok javítása érdekében zajlik, a tevékenységekhez köthető spekulatív elemektől. A bankok számára meg kell tiltani az adóparadicsomokban zajló tevékenységet. Véget kell vetni a gazdasági életet megmérgező spekulációnak. A küzdelem egyik módja a bankadó bevezetése, amely a banki tranzakciókra irányul. A beruházások, valamint a hitelezés növeléséhez természetesen szükség van az állampolgári megtakarítások bankban történő elhelyezésére, így ennek a folyamatnak az ösztönzésére szintén figyelmet fordít a baloldal elnökjelöltje. A gazdasági fellendülés hátráltatója az államadósság mértéke, így Hollandea mandátum elnyerése esetén a ciklus végére garantálni kívánja a fegyelmezett költségvetési politika kialakítását, valamint a költségvetési deficit 3% alá szorítását. Az állam működtetésében kulcsszerepet játszó közszolgálat tekintetében versenyképes béreket, a bizonytalanság csökkenését és a karrierlehetőségek növelését ígéri. Az adópolitika újragondolása, valamint a leggazdagabbak adóterheinek növelése a társadalmi terhek vállalásában fontos kérdés. Az így befolyt jövedelmek lehetővé teszik a családok támogatásának megerősítését is. 

Jobboldali vetélytársához hasonlóan Hollande is javítani akarja a lakhatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférés lehetőségeit. A társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, no meg a társadalmi juttatások csökkentésének egyik módja az olyan vállalatok preferálása, amelyek a munkaerő-piaci hátrányokat elszenvedő társadalmi csoportok foglalkoztatását részesítik előnyben. A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének jegyében biztosítaná a homoszexuális párok számára a házasság és az örökbefogadás jogát.  A fiatalokat sújtó munkanélküliséget pedig munkahelyteremtéssel és az oktatás hatékonyabbá tételével kívánja orvosolni.

Franciaország szerepe a nemzetközi porondon

Mint ahogy egy alapító ország elnökjelöltjéhez illik, Hollande is kijelöli hazájának a nemzetközi porondon történő szerepvállalásának sarokpontjait. Az ambiciózus tervek szerint újra kell tárgyalni a közösségi szerződés gazdasági fellendülésre, nevezetesen a munkahelyek növelésére vonatkozó pontjait, és az Európai Központi Bank szerepét ebbe az irányba kell fordítani. Eurokötvények kibocsátásában látja a bevételek gyarapodásának egyik lehetséges útját. A francia-német partnerségi szerződés megerősítése a baloldal szerint is időszerű az Élysée szerződés aláírásának 50. évfordulóján. Az EU 2014-2020 közötti költségvetési programja szintén a gazdasági növekedést indukálhatja, és új pénzügyi eszközöket kell az innovatív ipari megoldások szolgálatába állítani, nevezetesen a zöld megoldások és a vasúti közlekedés területén. Az európai szabadság elérésének jegyében az energiafüggés csökkentése, új energiaforrások feltérképezése szükséges, valamint az euró paritásának újradefiniálása az amerikai és kínai nemzeti fizetőeszközökkel szemben. A G20 keretein belül is kemény fellépésre számíthatnak azok, akik szavazataikkal hozzásegítik őt az áhított elnöki címhez.

A francia kultúra, mint a nemzetek közötti kapcsolatteremtés jelentős eszköze és ezzel együtt a francia gondolkodásmód promotálása Hollande programjában is szerepel. A kultúra hazai forrásokból történő támogatásának emelése, emiatt újragondolásra érdemes elemmé válik. A nemzetközi kapcsolatok megerősítése, a párbeszéd a különböző kultúrák között olyan fontos eleme a programnak, hogy Hollande ratifikálni szeretné a kisebbségi vagy regionális nyelvek kartáját. A kis közösségek mellett a nagy közösségek, mint Kína, India, Brazília is a tárgyalóasztalhoz ültetendő szereplők közé tartoznak. Velük szövetségben vagy legalábbis együttműködésben Franciaország nemzetközi szerepvállalása nagyobb visszhangra lelhet. Viszont Afganisztánból minden francia csapat kivonása a cél, ezzel szemben pedig az izraeli-palesztin béke előmozdításában vállalna az ország nagy szerepet. A palesztin állam nemzetközi elismertetése is az ambiciózus külpolitika céljai között szerepel.

Most lássuk, mit gondolnak azok, akik elcsábíthatják a szavazók egy részét a két nagyágyútól:

A mérsékelten szélsőjobboldali Marine Le Pen és a jobboldalon kezdő, majd magát középre pozícionáló François Bayrou választási programja az alábbi jövőképet vázolja a szavazóknak.

Marine Le Pen, avagy az önálló Franciaország víziója

Franciaország nagyságának hangsúlyozása az elnökjelölt asszony programjából sem maradhat ki. Franciaország egyike a világ öt legjelentősebb diplomáciai és katonai hatalmának. A francia öntudat megőrzői között mindenképpen meg kell említeni azokat, akik valamilyen módon a haza védelmében játszottak kiemelkedő szerepet. Részükről a nemzeti költségvetésben elfogadhatatlan a források évek óta tartó csökkenése. A védelmi kérdések aktuális vetülete a függetlenség új eszközeinek megtalálása címszó alatt fogalmazódik meg. A költségvetési politikában a védelemre fordítandó összegek jelentéktelenek, így ezek növelése szükséges. Az önállóság egyik feltétele pedig a NATO által irányított akciók részvételével való szakítás. A védelem megteremtése érdekében Nemzeti Gárdát kell alapítani 50 ezer emberből, amely hatékony és rövid idő alatt bevethető szervezetként működhet. A szövetségesek keresésének újradimenzionálása a régi francia-orosz közeledés irányába hajlik az elképzelések szerint. A harcászati területek fejlesztése hozzájárul az ország gazdaságának növekedéséhez is.

Erős állam építése

Az erős állam munkahelyeket, újraiparosítást, a franciák közötti egyenlőséget, a földek hasznosítását és a közszolgáltatások újraélesztését jelenti. Az Európai Unió az ultraliberális globalizáció trójai falovaként egyáltalán nem segíti a belső erőforrások és a gazdasági stabilitás erősödését. Az ország iparosításának fellendítése, az innováció szerepének növelése, a kutatásban dolgozók támogatása Franciaország fejlődéséhez vezet. Az eddigi elnökök az EU-s szerződések aláírásával a francia állam erejét gyengítették. Az USA-ban és Nagy-Britanniában megszülető banki lobbi jelensége és a politikába való beszivárgása szintén az erős állam kialakítását gyengítő tényezők. Az erős államhoz hozzátartozik a francia belső jog elsődlegessége az európai uniós joghoz képest.

Gazdasági perspektívák

A KKV szektor megerősítése a szélsőjobboldal által is kulcsterületként fogalmazódik meg. Igaz, a helyi erőforrások támogatása a nagy nemzetközi vállalatokkal szemben más felütéssel értelmezendő, mint ahogy a korábban olvasható programokban jelent meg ez az irányvonal. A gazdasági fejlődés ebben a programban is részben a kutatási szektor megerősödésével képzelhető el. A kereskedelmet érintő közszolgáltatások liberalizációját előirányzó direktívák implementációjának tilalma szintén a szabad Franciaország felépítése felé mutat. Emellett a tiszta állam, a harc a csalások ellen ugyancsak egy visszatérő motívum a pártprogramok olvasása során, így a szélsőjobbos irányzat sem hagyhatja ki ezt a célkitűzést. A banki megtakarításról szóló törvényt el kell választani a banki ügyletekkel foglalkozó törvénytől, a pénzügyi spekulatív ügyletek elleni harc a tiszta állam felépítése irányába mozdul el. A munkaerőpiaci esélyek növelése érdekében a szakképzésre kell nagy hangsúlyt fektetni. Az erős állam olyan közigazgatást igényel, amely minden francia állampolgár érdekeit szolgálja. Franciaországban történelmi hagyománya van a minőségi közigazgatás kiépítésének. Mára az elhibázott politikák következtében ez a közigazgatás meggyengült, így az újragondolásra kiemelt figyelmet kell fordítani. Az erős állam nem nézheti tétlenül, hogy a decentralizáció jegyében a régiók kiskirályságként funkcionáljanak. A francia öntudat növelésének támogatása - nem meglepő módon - megjelenik az elnökjelölt elképzelései között, és a bevándorlás erős korlátozásával jár együtt. A családegyesítési politika eltörlése, a bevándorlási keretszámok jelentős visszavágása, a menedékjogot kérők számának drasztikus csökkentése, Marine Le Pen szerint az állami költségvetés kiadásainak csökkenését is eredményezi. A bevándorlási politika szigorítása minden jelölt programjában nagyon hangsúlyosan szerepel.

A nemzet jövője

Ahogy az eddigi programokban is olvashattuk, a kultúra a legfontosabb kapcsolatteremtési és identitás-meghatározási elem. Ez a kérdés Marine Le Pen elképzeléseinek esetében sincs másként. Franciaország a humanizmus területe. Az iskola az elsődleges terep a nemzeti jövőre való felkészülésben. A Köztársaságnak szüksége van önállóan gondolkodó, dolgozni tudó állampolgárokra. Az iskolában felkészült tanárokra van szükség és az elitista gondolkodásmód megszüntetésére. Családpolitika tekintetében a családot tartják a társadalom alapvető és központi elemének. A család védelmet igényel, valamint megbecsültséget. A családpolitika erősítése a francia nemzettudat erősítését is elősegíti. A családi támogatások erősítése, valamint a több gyermeket vagy sérült gyermeket nevelő anyák korai nyugdíjazásának lehetősége a családok megerősítése érdekében tett lépés lehet. A család egy férfi és egy nő hivatalos életközösségét jelenti.

Franciaország az európai közösségen belül

Európának a szabad népek szolgálatába kell állnia. Kevesebb bürokrácia, több demokrácia. A brüsszeli irányítás jelenlegi állapota pedig pontosan az ellenkezőjét jelenti, mint ahova a szabad népek európai szinten tartozni szeretnének. Jelenleg Európa a népek nélküli közösséget jelenti, ahol a demokratikus deificit jelensége meghatározó. A franciák számára fontos közös agrárpolitika gyengítését is előidézi a technokraták által uralt, a választóktól olyan távoli világ működése. Nemzetközi viszonylatban Ázsia, a muzulmán világ felerősödése, a világ rendjének jelentős változása a nyugati világ primátusának végét jelenti. Ehhez a változáshoz Franciaországnak is újrapozícionálásra van szüksége. Franciaország szövetségese lett az USA-nak, ami gyengíti a francia pozíciókat, a hagyományos világrendben betöltött szövetségi rendszerek aktuális megerősítése helyett. Az USA helyett Oroszország szövetségét kell keresni, valamint meg kell őrizni a kialakult francia-német kapcsolatot is. Létre kell hozni a szabad nemzetek páneurópai unióját, amibe Törökország nem tartozik bele. A Maghreb országokkal úja kell tárgyalni a gazdasági partnerséget a migrációs hullámok megállítása érdekében is. A tengereken való hatalom növelése szintén megjelenik a nemzetközi dimenziók között. Afrika kapcsán a korrupciós jelenségek visszaszorítása és a francia magánberuházások növelése szükséges. Ami a világ kevésbé biztonságosnak ítélt helyeit illeti, Franciaország nem lesz tárgyalópartnere egyetlen országnak sem, amely valamilyen módon a terrorizmus jelenségéhez köthető.

Bayrou javaslatai, avagy mit gondol egy centrista elnökjelölt?

A szolidáris Franciaországot vizionáló centrista politikus a negyedik helyen van az elnökjelöltek népszerűségi sorrendjében. Programjában ő is hangsúlyozza a francia nagyság létét, ugyanakkor a társadalomkritikai felütéssel indító álláspont szerint ez a nagyság, a francia gazdasági és társadalmi súly gyengült a gazdasági világ negatív hatásai, valamint az eladósodás mértéke miatt. A helyzet orvoslására új társadalmi szerződést ajánl a választói számára.

Elsődleges cél a bizonytalanság elleni küzdelem, és a társadalmi rendszer a mutatója a szolidaritás és a stabilitás meglétének. Annak ellenére, hogy a társadalom gyarapodik, rengeteg ember él a szegénységi küszöb alatt. Ez a társadalmi jelenség a fiatalokat, nőket, a külvárosban élőket, valamint a kisnyugdíjasokat érinti leginkább. A bizonytalanság felszámolása együtt jár a lakhatási politika újragondolásával. A lakhatás alapvető fontosságú mindenki számára. Meg kell teremteni a piaci alapú lakhatás mellett a szociálisan igénybe vehető lakhatási feltételeket is.

Fontos sarokpont az új társadalmi szerződésben a munkahelyek kérdésére irányul. A jövő munkahelyei a hazai termelés valós igényeihez igazodnak. A fiatalokkal való konzultációja során megtapasztalta, hogy bizonyos munkák elvégzésére még a tartós munkanélkülieket sem lehet rávenni. Ennek az oka a fizikai munka „elértéktelenedése”. Ha viszont a munka világába akarja integrálni a fiatalokat, akkor vissza kell adni az ilyen típusú munkák értékét is. A munkaszerződések tekintetében Franciaországban sokkal több a határozott időre vagy részmunkaidőre szóló szerződés a határozatlan idejűvel szemben, ami szintén csökkenti a vonzerejét bizonyos munkáknak és növeli a létbizonytalanság érzését. Mindemellett a KKV szektor fejlesztése ebben a programban is szerepet kap.

 A munka világához hozzátartozik a nyugdíj kérdése is, amelyet Bayrou megítélése szerint homály fed és javaslatában átlátható, követhető nyugdíjrendszert szorgalmaz. A munkavállaló így tudni fogja, milyen jogosultságot mikor vehet igénybe. Az egészségügyi ellátás reformja is szerepel a javaslatban, amely szerint csökkenteni kell az orvosok adminisztrációs terheit, hogy érdemben a betegekkel tudjanak foglalkozni. Az intézményi rendszer és az egészségügyi oktatás szintén reformokra szorul. A humanista politika jegyében küzdeni kell az elmagányosodás ellen. A jelenlegi szabályozások azonban pont az elmagányosodás felé lökik a társadalom kisjövedelmű tagjait, ahelyett, hogy megteremtenék az önkéntes közeledés és együttes megoldások keresésének lehetőségét. Nemcsak a családi jövedelmek és terhek elosztásának igazságos volta, hanem az idősek, a kevésbé jól kereső munkavállalók és a fiatalok együttélésének és összefogásának erősítése is elmozdulást jelent az elmagányosodás szomorú jövőjétől. Egy erős társadalom nem létezhet a szolidaritás nélkül. Ebbe a fogalomba beletartozik az iskolai oktatás fejlesztése is, és az olyan jelenségek gyökereinek megértése, mint amilyen a bevándorlás. Az oktatásban hangsúlyozza a tanári szerepvállalás, az oktatási feladatok szabadságát, a latin artesliberales mai kontextusba helyezését. A szabad tanár tud szabad növendéket nevelni. Az ismeretek átadására szánt óraszámok átstrukturálásával nem adathalmaz, hanem alkalmazható tudás jut el a diákokhoz.

A társadalmi igazgatás átalakításának együtt kell járnia a minisztériumok számának csökkenésével, a mandátumok halmozásának eltörlésével, a parlamenti munkában való aktív részvétellel, a szenátus és a parlament képviselői számának csökkentésével. Bayrou véget vetne a kispártok robbanásszerű megalakulási hullámának, hiszen ezek pénzügyi forrásokhoz jutnak. Többek között ezeket a kérdéseket tárgyaló kerettörvény megalkotását szorgalmazza és az elnökválasztás második fordulója után a helyhatósági választások napjára erről népszavazást írna ki, amennyiben a negyedik helyről feltornázná magát az elsőre, ami öt évre szóló elnöki mandátum elnyerését jelenti.

Esélylatolgatás- közvéleménykutatási adatok az első fordulóra:

Nicolas Sarkozy és François Hollande fej-fej mellett, nagyjából 28%-os támogatottsággal rendelkezik. A dobogós helyen lévő Marine Le Pen 16% és a korábbi elnökválasztás harmadik helyezettjeként befutott Bayrou 13% körüli értéken jegyződik a választási tőzsdén. A második fordulóra Hollande és Sarkozy párharca várható, de erre még visszatérünk.

Balla Ágnes
nemzetközi kapcsolatok szakértő

A vártnál magasabb részvételi arányok mellett tartott választások legitimálják Fico győzelmét (jelen állás szerint többen mentek el szavazni, mint 2006-ban vagy 2010-ben, 59,1% volt jelen állás szerint a választásokon résztvevők száma), egyben megvalósítva álmát, mely szerint több, mint egymillióan szavaztak pártjára. A magas részvételi arány negatív hozadéka, hogy a Magyar Koalíció Pártja ismét a bejutási küszöb alá került (4,28% -erre hamarosan visszatérek), pozítív oldala, hogy a nacionalista-nemzeti Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt (SNS) sem lépte át szerencsére az öt százalékot (4,55%-ot szereztek, itt a szélsőjobboldali megosztottság ütötte ki őket a parlamentből, hiszen a korábban kivált alelnök Anna Belousová vezette NAS épp elvitt 0,63%-ot és nem is számoltam a Marian Kotleba vezette Mi Szlovákiánkért Néppárt –LS’NS 1,58%-át, amely ugyancsak szélsőjobboldali párt).

A szlovák választási rendszerben az egész ország egy körzetnek számít, a szavazók pártlistákra szavaznak preferenciális alapon, ezért igen érdekes eredmények születtek a választói döntések nyomán. (Tehát a szavazók a pártlistán bejelölik azokat a politikusokat sorrend alapján, akiket ők legszívesebben az országgyűlésben látnának a szavazatukkal erősített pártjukból). Az nem lep meg senkit, hogy az egyénekre bontott szavazatok alapján (ha a választási eredményeket vizsgáljuk és szétszedjük a pártlistákra kapott szavazatokat a preferált politikusok egyéni eredménye alapján) az Irány és Fico végzett az élen (Fico szerzett 761 ezer preferenciális szavazatot, nagyjából kétszer annyit, mint a következő párttársa Kalinák 485 ezer szavazattal), de mindenképpen jelzésértékű, hogy Bugár Béla (a vegyes Híd-Most párt vezetője) a hetedik legtöbb egyéni szavazatot kapta, tehát nagyjából minden olyan szavazó, aki a Híd-Mostra adta szavazatát, őt szeretné látni leginkább a parlamentben. Bugár párton belüli ereje jelzésértékű tehát, amelyet csak megerősít, hogy a Magyar Koalíció Pártja ismét alulmaradt és sorsa kérdésessé vált. Mivel már 2010-ben sem kerültek be az országgyűlésbe, az idei választásokra komoly adósságot halmoztak fel, amelyet a következő ciklusban szerettek volna törleszteni, de vereségük kérdésessé teszi jövőjüket is. Érdekesség, hogy a korábbi kormányfő Meciar pártja, a HZDS még az egy százalékot sem érte el (0,93%, alig huszonháromezer szavazó), addig a jobboldal zászlóshajója a szlovák kereszténydemokraták (SDKU) pártja, a korábbi kormánypárt éppen csak bejutott a törvényhozásba a maga 6,09 %-val, míg a preferenciális szavazatok vizsgálatánál kiderül, hogy a korrupciós vádakkal lejáratódott Mikulás Dzurindát első helyen mindössze a pártra szavazók alig egyhatoda látná az országgyűlésben (Többen szavaztak a preferenciális eredmények szerint a szélsőséges, vállalhatatlan neonáci Marian Kotlebára, mint az egykori miniszterelnökre, amely egyértelmű utalás Dzurinda politikai jövőjére vonatkozóan). Valószínűleg Dzurinda politikai pályafutása a végéhez közeledik a tegnapi eredmények tükrében. Igen valószínű továbbá, hogy amennyiben Fico nem fordul erőteljesen nacionalista irányba, meg fog erősödni egy jobboldali szélsőséges erő Szlovákiában, kérdéses persze, hogy ezek majd a hagyományos nemzetiek lesznek vagy új párt – mindez az évek óta sulykolt, a szinte a társadalomba nevelt kisebbségellenesség eredményeként valószínűsítem (bárcsak ebben tévednék).

Robert Fico győzelmi mámorban ég és bejelentette, hogy kész tárgyalni minden parlamentbe került erővel a kormányalakításról, még ha erre nincs is szüksége a kormányzáshoz. Nem túl optimistán jelentette ki ma reggel, hogy nem valószínű, hogy meg tud egyezni bárkivel is, bár a Híd-Most elsőként (és talán egyetlenként) elfogadta a tárgyalásokra való meghívót. Az Irány (Smer-SD) szeretne koalíciós kormányt alakítani, de kész egyedül is a hatalomba menni. Fico legfőbb terve az adórendszer optimalizálása és az egészségügy rendbetétele lenne a következő ciklusra, amely mellett „Szlovákiának nyugalomra és stabilitásra van szüksége”. Ez a nyugalom aligha fogja a ciklusát végigkísérni, különös tekintettel a magyar-szlovák kapcsolatokra, hiszen számos olyan akna nehezíti a két ország közti viszonyt, amelyet még egy esetleges Híd-Most párt, mint kormánytényező sem tudna kisütni (gondolok itt az állampolgársági vagy a nyelvtörvényre), illetve arra, hogy mindkét országot egy karakteres és domináns kormányfő vezet, valamint a gazdasági válság által kiélezett kisebbségellenesség sem fog csökkeni északi szomszédunknál (főleg ha arra gondolunk, hogy az EU komoly költségvetési megszorításokat vár el az új szlovák kormánytól, amelynek a társadalom lesz a vesztese, és Fico politikáját ismerve elhárítja majd ennek a súlyát és felelősségét is).

 Kíváncsian várjuk a fejleményeket, jóstehetség nélkül is kijelenthetem, hogy konfliktusok és nézeteltérések fogják beárnyékolni a két ország következő igen nehéz éveit, és a legnehezebb Szlovákiában lesz magyarnak lenni mostanában Közép-Európában.

Török Tamás
politológus

Az Orbán-kormány európai politikájának első két éve kényszerű, de olykor elkerülhető konfliktusok folyamatos felvállalásából állt. A kormány ezeket a konfliktusokat legtöbb esetben nem maga választotta, de nem is tett eleget azért, hogy ezeket elkerülje. Azonban bárhogy kerül is sor egy konfliktusra, egy olyan méretű ország, mint Magyarország, szövetségesek nélkül bukásra van ítélve. Magyarország a trianoni békeszerződés, és az EU csatlakozás közötti időben, nem alanya, hanem tárgya volt a nemzetközi folyamatoknak. Valójában nem velünk, hanem rólunk döntöttek. Uniós csatlakozásunk megnyitotta azt a lehetőséget az ország előtt, hogy mint a Monarchiában, rendezett jogi keretek között, más országokkal együtt irányíthassa a sorsát. Azonban vannak játékszabályok, amelyeket ezért a lehetőségért cserében el kell fogadnunk. Ez pedig nekünk, magyaroknak nehezen megy. A Monarchia alaptétele a közös uralkodó, és jogköreinek sérthetetlensége volt, amiről sikerült egy olyan terméketlen közjogi vitát generálni, amely miatt az egész magyar fejlődés megrekedt. Manapság, valami hasonlót tapasztalhatunk. Nem a lehetőségek kiaknázása mentén próbálunk előre lépni, hanem „virtuális” ügyekben hadakozunk feleslegesen. A reakció ugyanilyen szükségtelen az Uniós bürokrácia részéről, politikailag elfogult. Ráadásul jogilag megalapozottan támadható. Azonban ez egy olyan síkos terep, ahol könnyű elcsúszni támasz nélkül.

Általában, ha mellékelhető lenne az EU-hoz egy használati utasítás kezdő kormányok számára, akkor abban első helyen szerepelne az az ajánlás, hogy bármihez kezdesz, előbb nézz körül, kik azok, akik adott esetben veled tartanak. Nem mintha ez mondjuk az EU-n kívül nem lenne ajánlatos, de egy közösségben ez kötelező. A jelenlegi külpolitika szarvashibája, hogy ezt rendszeresen mellőzi. Előbb cselekszik, és utána érdeklődik, hogy van-e valaki, aki ezt támogatja. Orbán Viktor most is tett olyan kijelentést, hogy Magyarország nem szervez semmilyen támogatói klubot a magyar álláspont mellé, ezért valószínű, hogy az európai pénzügyminiszterek majd helybenhagyják a kohéziós támogatások elvonását kilátásba helyező határozatot. Ha ez az álláspont nem abból az információból táplálkozik, hogy képtelenek vagyunk megnyerni saját álláspontunk mellé kellő számú támogatót, akkor hiba lenne, ha nem követnénk el mindent azért, hogy ezt a határozatot elgáncsoljuk. Mert az álláspontunk csak annyit ér, ahány támogatót fel tudunk mögötte vonultatni.

A lehetőség adott, hiszen az EU-s országok túlnyomó többsége kaphatna hasonló büntetést, bár kétségtelenül mi vagyunk azok, akik az előírt deficit feltételeket még véletlenül sem teljesítettük soha, kivéve a tavalyi évet, amikor szigorúan eseti intézkedésekkel ugyan, de papíron sikerült, azonban a jó adat mögött minden maradt a régiben. Strukturálisan továbbra is gyászosan festettek a költségvetés számai. Idén már más lehet a helyzet, ahogy a jövő évi költségvetés sem igényel borzalmas beavatkozást ahhoz, hogy tartsa az EU által megkövetelt paramétereket. Ráadásul meglehetősen furcsa valakit olyanért büntetni, amelynek bekövetkezése koránt sem biztos, mivel a kormány elkötelezett a hiány tartása mellett. Ennek tükrében a büntetés elhamarkodott, erősen politikai jellegű. Erre alapozhatunk, ha amellett érvelünk, hogy miért ne rajtunk alkalmazzák először ezt az eszközt. Ma nekem, holnap neked. Ebből minden, főleg déli és keleti tagállam értene. Az persze nagy kérdés, hogy az EU-forrásokat biztosító, legnagyobb befizető országok, mint Németország, Hollandia, Franciaország milyen nyomást gyakorolnak majd az intézkedés elfogadásának érdekében. Nem sok jóval kecsegtet az, ahogy például a szlovákokat megregulázták, amikor szembe akartak menni az éppen aktuális görög mentőcsomaggal. A válság miatt a politikai realitás a közös döntéseket támogatja. Pillanatnyilag gyenge lábakon áll a magyar szavahihetőség is, köszönhetően ez elmúlt évtized hibáinak, ami szintén gyengítheti a kormány pozícióját egy ilyen lobbi tevékenység közepette.

Azonban szövetségesek megkeresése, meggyőzése közös érdekek mentén, amely nem csak nekünk, hanem más országok számára is vállalható, alapvető nemzeti érdek. Van is jó példa arra, hogy voltak olyan ügyek, amelyek mellé sikerült odaállítani az európai közösséget. Romapolitika, hatos csomag, horvát csatlakozás például. Azonban ez csak akkor működik, ha jelentéktelen, az ország szempontjából valós súly nélküli, belső használtra szánt intézkedésekkel ezt a célt nem lehetetlenítjük el. A kormánynak most már, két évvel a választások előtt, csak egy olyan taktika lehet működőképes, amely alapvetően a megegyezésre, a konszolidációra törekszik. A további harc csupán a Jobbik számára tartogathat propaganda lehetőségeket, a Fidesz számára ez kontraproduktív. Mind anyagilag, mind politikailag. Tekintettel arra, hogy nincs olyan prudens cél, ami ezáltal elérhető. Márpedig konfliktusok generálásával nem lehet sem szövetségeseket toborozni, sem pedig sikeresen politizálni. Ideig-óráig lehet érték alapú vitákat nyerni, azonban már rövidtávon is komoly hátrányokkal szembesülhetünk. Tehát sürgető feladat, hogy szövetségeseket keressünk, akár engedve álláspontunkból, jobban figyelembe véve a közösségi célokat is.

Mári László
politológus

 Ahogy arra már korábban, egy hónappal ezelőtti bejegyzésemben kitértem, a baloldali Irány (Smer-SD) párt, élén Robert Fico egykori miniszterelnökkel toronymagasan vezeti a népszerűségi listákat, győzelme megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Győzelmét olyan botlás sem fenyegeti, mint 2010-ben, amikor is megnyerte a választásokat, de több, kisebb jobbközép párt közösen alakított kormányt ellenében, hiszen pontosan az a koalíció esett darabjaira tavaly év végén. Tehát a széles jobbközép politikai koalíciónak nincs terepe jelenleg Szlovákiában. Ez némileg kedvező lehet, hiszen Fico nyugodtan tud tervezni a jövőre nézve. Szlovák politológusok között népszerű vélemény, hogy Fico koalícióra lép a kereszténydemokratákkal (KDH), esetleg a vegyes Híd-Most párttal (Bugár Béla vezetésével ismét magyarok lehetnének a kormányban, még ha csak „díszből” is), vagy jobb híjján a Slota-féle nemzetiekkel (már ha ők bejutnak az országgyűlésbe, de a velük való koalíció szinte kizárt). Miért lenne erre szüksége?

Elsőként ne felejtsük el megemlíteni a szlovák választási rendszert, amely egy választási kerületnek ismeri el az egész országot, és listás, de preferenciális szavazást biztosít, amely arányosságával a többpárti koalícióknak kedvez alapban. Emiatt az ország demokratikus hagyományaiban ismeretlen az egypárti kormányzás. Másik fontos érv az lenne, hogy Fico ezúttal lemoshassa azt az európai vádat, hogy szélsőséges politikus, kokettál a szélsőjobbal, mint ahogy történt közös kormányzása alatt 2006-2010 között a nacionalista SNS-el egy kormányban. Populista politikusként biztosan el akarja kerülni azt a szégyent, mint volt 2006-ban, amikor az európai szocialisták felfüggesztették a párt tagságát is egy időre. Jobboldali politológusok szerint a közös kormányzással már előre felkészült arra, hogy a kormányzás okozta csalódottságot elkenje többpárti koalíciós társain, hiszen nem szeretne egyedül bűnbak lenni egy nehéz gazdasági környezetben, ha a nehézségek folytatódnak és kemény, megszorító lépéseket kell majd hoznia. Az igazság valahol ezen találgatások között keresendő véleményem szerint.

Nézzünk valami konkrétabbat, találgatások helyett:

 A két magyar orientációjú párt közül jelenleg a Híd-Most bejutása tűnik egyértelműnek, a Magyar Koalíció Pártja a bejutási küszöb alatt van, bejutása az országgyűlésbe kétséges. A Polis szlovák közvéleménykutató szerint a legutolsó, februári közvéleménykutatási adatok szerint a Híd-Most 6 %-on áll, addig az MKP mindössze 2,4 %-ot kapna a választásokon, 5 %-os bejutási küszöb mellett. Ami jó hír nekünk, hogy a szélsőségesen magyargyűlölő nemzeti párt (SNS) 4,2%-on áll, a nemzetiektől kizárt, új pártot alakító Anna Belousová Nemzet és Igazságosság (NAS) pártja éppen 0,9 %-ával annyit vinne el Slotáéktól, amennyi a bejutásukhoz éppen szükséges lenne. Érdekes megjegyezni, hogy az egykori kormányzó jobbközép párt, az SDKU (ők adták miniszterelnöknek Dzurindát és Radicovát is) a korrupciós botránnyal majdnem leaprították magukat a bejutási küszöb alá, jelenleg 6,1 %-on állnak (egyes közvéleménykutatóknál pár hete 5% alá zuhantak), míg számos új formáció biztos bejutónak számít (az „Olano” és a „99%” pártok).

 Elgondolkodtató lehet számunkra a szlovák pártrendszer flexibilitása, viszonyítva a magyarhoz képest. A magyar és szlovák politikai rendszer közötti jelentős eltérés, hogy míg nálunk 2010-ben az országgyűlésbe kerülő új pártok 16,33 %-ot tudtak együtt gyűjteni az összes szavazat közül, addig a jelenlegi közvéleménykutatási adatok szerint a szlovák parlamentbe bejutó új formációk 15,8%-ot hoznának, ami szinte azonos arány, de ha a szlovák eredménybe beszámítjuk a 2010-ben bejutott és most 5% fölötti népszerűségi mutatókkal rendelkező pártokat, akkor ez a szlovákoknál 27,7%-ot eredményezne az új pártok javára. Míg nálunk két párt (Jobbik-LMP) eredménye volt új alakulatként az országgyűlésbe jutás, ez a szlovákoknál négy pártot (Olano-99%-Most/Híd-Sas) jelenthet összesen.

 A választásokat követő talán legnagyobb kérdés, hogy a leendő miniszterelnök, Robert Fico milyen irányba indul el politikusi pályáján, megmarad-e baloldali-populista-nacionalista vezetőnek vagy profilt váltva középre pozicionálja magát és lead-e valamit nacionalista politikájából. Hamarosan meglátjuk.

Török Tamás
politológus

Ezek a szavak 2006-ban hangzottak el Kiss Péter miniszteri meghallgatásán.

(http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/EMB/0606061.htm)

2006-ban alakult meg a második Gyurcsány kormány. Ezután félévvel az öregségi nyugdíj legkisebb összege 26.830 forint lett. (224/2006.(XI. 20.) Korm. rend. 7. §). Ez ma 28 500 forint. Ez az a bizonyos 28 ezer forint kerekítve, amely közbeszéd tárgyává lett. Pontosabban az e helyett adható 47 ezer forint képezi tüzes viták kiindulópontját.

A Start program keretén belül az Út a munkához alprogram célja a a munkára képes, ugyanakkor tartósan munkanélküli személyek munkához segítése. A Rendelkezésre állási támogatás (http://www.startprogram.hu/index.php?p=linkek&l=1) helyett lehetne munkavégzés utáni keresetet kapni. A tartós munkanélküliségben élők, valamint azok, akiknek a felmenői is az állami segélyezési rendszer épp aktuális csurranásai-cseppenéseiből éltek, nagyon nehéz helyzetben vannak. A rövid munkanélküliségi periódus elviselése is embert próbáló időszak, de még a munkahellyel rendelkezők között is sokan élik át azt a bizonytalanságot, hogy a válságnak nevezett elhúzódó negatív előjelű gazdasági folyamat során vajon lesz-e létszámleépítés, és ha igen, ki kerül ki a munkavállalók táborából. Azok az emberek, akik már régóta munkanélküliek, illetve nem rendelkeznek aktív munkavállalói mintával, egy teljesen másféle életet alakítottak ki a társadalomban a mindennapi fenntartásra. Ennek a részletezésébe nem megyek bele, sok szociológiai tanulmány született, akit érdekel, bőségesen talál forrást. Ami az össztársadalmat illeti, az az, hogy nagyon kevés dolgozó ember tart el sok inaktívat, köztük azokat is, akik egyébként munkaképesek. Szinte hallom ilyenkor, hogy magas a munkanélküliség, ugyan hova menjenek el ezek az emberek dolgozni. Gazdasági recesszió időszakában az állam szerepe megnő a foglalkoztatásban. A közmunkát pont erre találták ki, egyfelől visszavezeti a munkaképes egyént a munka világába, másfelől az olyan fontos, ám régóta el nem végzett feladatok teljesítése valósulhat meg, mint például a gátépítés (ugye senki sem szeretné, ha ismét elöntené a házát a víz?). A munkapiacon a tartósan munkanélküli embernek nincs esélye. Tegyük fel, hogy elmegy egy állásinterjúra. Ott még azok is izgulnak, akik nem kényszerülnek állást változtatni, hanem kíváncsiságból keresnek valami mást, hát még az, aki időtlen idők óta nem volt a munkapiacon szereplő? Rögtön kudarcélmény éri. Nem azt mondom, hogy a gátépítés a munkák netovábbja mindenki számára, csak legyünk reálisak. Ha az embereket megtanítjuk arra, hogy be kell érni munkakezdésre és ott is kell maradni munkaidő végéig, akkor már nagyot léptünk előre. Ezen megállapításomban semmi lenézés nincs, ezt hangsúlyozom. Egyszerűen találkoztam sok munkanélkülivel, akik más bioritmus szerint élnek, mint a dolgozók. A munka világába visszavezetendő emberek számára természetesen nem kell itt becsukni a kapukat, hanem civil szervezetek segítségével indulhatnak képzések is. Erre a civilek találnak forrást, saját tapasztalatból tudom, hogy működik.

A támadások Matolcsy és a 47 ezer forint ellen olyanoktól jönnek, akik jóval több, mint 47 ezer forintot keresnek. Megértem azt is, hogy sokan hiába dolgoznak, alig van megtakarításuk. Viszont az ő adójuk is részben a segélyezésre fordítódik. Legyen olyan kormányzati program, hogy fogadj örökbe egy munkanélkülit? Nem gondolom, hogy ez az út. Viszont kifejezetten hiányolom az értelmes megoldásokat a döntést vitatók részéről.

Balla Ágnes  
nemzetközi kapcsolatok szakértő

A balliberális oldal 2010-es katasztrófája azt eredményezte, hogy ma Magyarországon a baloldali nézetek, gondolatok marginális szinten jelennek meg a közvélemény előtt, amit külföldi propagandával igyekeznek ellensúlyozni. Jórészt egyébként is fóbiákkal átszőtt, irreális gondolatok ezek, amelyek nem nyerik el még az egyébként elégedetlenek szimpátiáját sem, de úgy vélik, ha egy külföldi mondja, akkor mégis célba érhetnek. Lehet masírozni munkát-kenyeret táblákkal, azonban kissé visszatetsző ez azoktól, akik végigasszisztálták az ország hitelekbe fullasztását. A választópolgár pedig egyelőre nem felejt. Az MSZP, és vele a magyar baloldal folyamatos osztódása, amely egyébként természetes folyamat, semmi jót nem ígér a következő választásra sem. Ellentétben azzal, amit az MSZP állít, ez nem csak az új választási rendszer, hanem az előző szerint is így van. Mivel itthon úgy fest a baloldal képtelen megfelelő erőt felvonultatni, hogy elképzeléseit megvalósítsa, a baloldal pártjai külföldön kerestek és keresnek támaszt. Ez önmagában még nem lenne probléma, hiszen a 2006-os rendőrattak után ezt tette a Fidesz is. Azonban a mód, ahogy ezt teszik, rendkívül problémás. Ugyanis nem tényeken, számon kérhető szabályrendszeren nyugszik, hanem a legaljasabb hazugságok, hamis vádak során. Ezek között néha feltűnik egy-két megalapozottnak tűnő állítás is, azonban az EP vitáit figyelemmel kísérő átlag magyar megdöbbenve konstatálhatja, hogy az az ország, amiről a magyar szocialisták és elvtársaik beszélnek, sokkal inkább emlékeztet egy közép-ázsiai szovjet utódállamra, mint amelyben egyébként élnek. Ettől a pillanattól, ez az egész színjáték úgy fest, mint egy megkomponált politikai hadjárat. Merthogy az is. Internacionalista segítség. A lóláb éppen ott lóg ki, hogy ez az EP, egyébként karba tett kézzel nézi a szlovákiai nyelvi apartheidet vagy Sarkozy roma toloncolását. Egy-két nyilatkozat erejéig méltóztatnak felháborodni, ami után a francia elnök visszazavarja őket a sarokba, mondván, ez nem az ő dolguk. A szlovákok meg köszönik, jól vannak, és nagy ívben tesznek a Velencei Bizottságra, meg a többi európai plénumra. Majd bocsánatot kérnek tíz év múlva, de addig is folytatják, amit elkezdtek. Magyarország azonban más tészta. Itt nem elég a szabályok betartása, most már azok „szellemével” is meg kell küzdenünk.

Így az az érzése minden gondolkodó embernek, hogy bármennyit is hibázik a magyar kormány, olyan ostoba vádakat felhozni; minthogy Magyarországon megfigyelik a kisebbségeket, diktatúra van, vagy netán elüldözik a másként gondolkodókat, megszűnik a szabad választás, nem működik független kritikus média, csak úgy lehet, ha valakinek nyilvánvalóan sanda politikai célja van. A szocialista EP képviselők és Bokros Lajos, aki olybá tűnik, saját magát képviseli, azzal, hogy nyilvánvaló hazugságok szajkózásához asszisztáltak, ezt a vélelmet támasztják alá, még akkor is, ha jó szándékkal teszik ezt. Súlyos politikai hiba. Számos ügyben léphettek volna fel megfelelő jogalappal, ha a hazugságokat maguk is cáfolják. Azonban ezt elmulasztották, mi több maguk is megtoldották, ahol lehet. Ennek a következményei legalább olyan súlyosak lesznek, mint 2006 gumilövedékeié. Mostantól gyakorlatilag kizárták azt, hogy nemzeti érzéssel bíró szavazópolgárokat meg tudjanak szólítani. Vagy legalábbis nagyon nehéz lesz. (Érdekes párhuzam fedezhető fel a 1925-ös frankhamisítási üggyel, amelyről szintén azt hitte az akkori ellenzék, hogy külföld segítségével teret nyerhet, ehelyett éppen az ellenkezője történt.) Maradnak a nosztalgiázó baloldali nyugdíjasok, akikkel viszont csak a csendes elmúlás lehet a párt célja, potens politizálás semmiképpen. Ez lehet az egyik következménye az elfogadott nyilatkozatnak. A másik, ennél sajnálatosabb következményt mindannyian érezni fogjuk. Afféle pária, jobb esetben lázadó országgá válunk, amelyik legfeljebb a szőnyeg széléről szólhat bele az európai ügyekbe. Vélhetően egészen addig, amíg jelen erőviszonyok mellett működik az EP. Kéréseink nem fognak nyitott fülekre találni. Magyarul ott tartanak be majd az európai bürokraták, ahol tudnak. Kicsit hasonlít a helyzet a huszadik századi meghurcoltatásainkhoz. Az igazság velünk van, de ki a fenét érdekel majd, mi az? És ezt mindenki érezni fogja. Nem csak a határon túli magyarok, hanem mi itthon is. Ez bizony forintosítható, vagy stílszerűen „eurósítható”, akármit is mond Tabajdi Csaba.

A konklúzió az, hogy az a buta társasjáték, amit a magyar politika most már magyar „világháborúként” űz, azaz tartsunk be egymásnak minden szinten, a föld bármely pontján, kezd a végkifejlet felé közeledni. A kicsinyesség és a pürrhoszi győzelmek, amelyeket a politikai erők egymás felett aratnak, lassan tízmillió áldozatot követelnek. A kormány talán felismerte, ennek az egész kutyakomédiának véget kellene vetni, ez pedig csak úgy történhet meg, ha az erős (kormány) gesztusokat tesz, a gyenge (ellenzék) végre felismeri, hogy ez a hecckampány, már az ő bőrére is megy. Végre előállnak valamilyen értelmes stratégiával, ami számukra és nem utolsó sorban számunkra előnyös megállapodásokat eredményezhet, kivonva az országot a tűzvonalból. Ezeket a megállapodásokat pedig itthon kell megkötni. Ha a dolgok így mennek tovább, az biztos, hogy nyertesek nem lesznek, csak vesztesek. Mi mindannyian.

Mári László
politológus

Maga Gert Wilders és Szabadságpártja megérne egy külön bejegyzést, hiszen a radikális jobboldali párt szélsőségesen bevándorlás- és iszlámellenes, elkötelezett Izrael-barát politikát folytat. Szalonképtelen megnyilvánulásaival számos ellenfelet (és hívet) szerzett már Hollandiában. Egyik elhíresült kinyilatkoztatása szerint a Korán egy fasiszta könyv, amely miatt eljárás alá is vonták. Azonban, ahogy Közép-Európában, így Nyugat-Európában sem annyira finnyásak a politikai pártok egy vállalhatatlan vezető és pártja ellen, ha a hatalom megszerzéséről és megtartásáról van szó (régiónkban Robert Fico legutóbbi kormányára gondolok, akit a szélsőségesen kisebbségellenes Ján Slota vezette Nemzeti Párt támogatott 2006-tól négy éven át). A holland jobbközép-liberális kormány külső, Wilders Szabadságpártjának támogatása ellen nem emeltek kifogást az unióban. Bármilyen meglepő is, országuk területi kiterjesztéséről nem csak régiónkban álmodnak parlamenti képviselők, hanem a hollandok egy csoportja is (a Szabadságpárt) álmodik Nagy-Hollandiáról, amelybe beletartozna Belgium nagy része, de kisebb területi egységek Francia- és Németországból is, etnikai alapon persze. Maga Wilders szólította fel 2009-ben Balkenende miniszterelnököt arra, hogy aktívan támogassa Nagy-Hollandia létrejöttét. Azonban bármilyen meghökkentő, Hollandiában nem retteg a kisebbség, nem fasizálódik az ország és nem Hollandia lett az „Unió első fasiszta állama” (Ahogy az Amerikai Népszava szerzői szerint „természetesen” a mai Magyarországra ez igaz).

Játsszunk el a gondolattal, mi történne akkor, ha a jobbközép magyar kormány a radikális Jobbik támogatására szorulna (tegyük hozzá, hogy a holland szélsőjobb radikálisabb, mint a magyar) és a magyar radikálisok Magyarország területi kiterjesztésének támogatására szólítanák fel a miniszterelnököt. Kő kövön nem maradna, ebben biztosak lehetünk, talán ellenünk szankciókat is léptetnének életbe, talán gazdasági embargóra, de szélsőséges esetben uniós tagságunk felfüggesztésére is sor kerülhetne. Azonban ne legyünk cinikusak vagy ne ragadjon el a hév bennünket alaptalanul, egyelőre ellenünk sem foganatosítottak semmilyen szankciót.

Szerencsére az amúgy holland Nellie Kroes (az EU digitális és médiaügyekkel foglalkozó biztosa) kijelentette csütörtökön vitájában Navracsiccsal szemben, hogy az EU minden tagállammal szemben egyenlő mércével mér (persze, ezt látjuk a fenti példában is), és amúgy is egy névtelen ismerőse szerint a rendőrség megfigyeli a kisebbségeket és sokan akarják elhagyni az országot (nyilván a rettegés miatt). Mi több, a holland De Telegraph újság szerint, „a vitatott új alkotmányával Magyarország gyakorlatilag elhagyta az Európai Unió demokratikus rendjét". Amióta "Orbán (Viktor) jobboldali nacionalista (!) pártja kétharmados többséget szerzett, olyannyira radikális és messzemenő intézkedéseket foganatosított, hogy Magyarország kizárását az EU-ból - a szerző szerint - többé már nem kellene elképzelhetetlennek tartani". Szóval egyenlő mércével mérnek minden tagállamot a liberális és demokrata holland bürokraták?

Még egy kis adalék, a holland tárgyilagosságot alátámasztandó. A héten egy új weblapot nyitott a holland kormányt kívülről támogató Szabadságpárt, amelyben lehet panaszkodni a Hollandiába bevándorolt kelet-közép-európai vendégmunkásokra, akik olyan problémáknak az okozói (a toleráns és híresen liberális hollandok szerint), mint a prostitúció, a bűnözés, alkoholizmus és drogfogyasztás. A honlapon nyíltan lehet jelentgetni a zavaró elemeket, akik mellesleg szennyezést, zajt és munkaerő-piaci problémákat generáltak Hollandiában. A párt a jelentéseket (amelyek egyes újsághírek szerint egy hét alatt elérték a 14 ezret) majd a szociális és munkaügyi minisztériumnak fogja továbbítani. A dolgot súlyosbítja, hogy a honlapon kelet-közép európaiak által elkövetett bűncselekményeket leíró korábbi újságcikkek váltják egymást, megágyazva egyben a feljelentéseknek. Érdekes módon a gyengécske politikai elhatárolódásokat nem övezi akkora ellenállás a rasszista politikai akció ellen, mint amekkorára a magyar alkotmány bevezetése sarkallta az EU-s képviselőket, sőt Henk Kamp, a holland szociális ügyek minisztere szerint is “ egy jól ismert tény, hogy a nagyvárosok bizonyos kerületeiben is gondot okoz a kelet-európaiakhoz kötődő túlzsúfoltság, a bűnözés” és nem volt hajlandó elhatárolódni a kezdeményezéstől, hiszen annak bírálata a “politikai pártok feladata”.

Még szerencse, hogy a kontinens szerencsésebb felének politikai vezetése azonos mércével mér minden ügyben, minden országot és egy demokratikus ország stílszerűen szociális minisztere általánosít és együttműködik egy gyűlöletkeltő párt ötletével, akik amúgy kormányának támogatói is. Akkor hogy is van ez, melyik ország fasizálódik? Miért nem hallani arról, hogy Hollandiában rettegnek a kisebbségek? A kérdésről biztos pontos választ tudna adni pár magyar hivatásos rettegő-jelentgető, közéleti személyiség, sőt körbe is tudnának nézni egy kicsit, hiszen Brüsszeltől nincs annyira messze Hollandia.

Török Tamás
politológus

Nem tudom, hogy a kormány pontosan mit vár ezektől a reagáló levelektől, azonban nyugodtan leszögezhetjük, az nem fog teljesülni. Egyrészt azért, mert amerikai szemmel Kovács Zoltán egy hivatalnok, aki köteles megvédeni a kormányát, azaz csekély hitele van annak, amit leír. Ha előveszünk egy illetékest, mondjuk az iráni kormányból, az is meglepően koherens érveléssel fogja védeni kormányának intézkedéseit, azonban azt nem gondolhatja senki, hogy ettől Washingtonban meghatódnak. Fukuyama bármennyire is az amerikai demokrácia-export hivatásos ideológusa, ettől még nem lesz kormányhivatalnok. Így eleve nyert pozícióból indul, ha egy ilyen vitába belemegy. Ez kiderült a mostani válaszából is. Ráadásul a fő gondolatát tekintve, igaza is van. Nagyon nehéz jónak látni a magyar politikai kultúrát, amelynek a lényege nem a problémák megoldása, hanem egymás legyőzése bármi áron. Ennek a kultúrának a része az az intézkedés halmaz, meglátása szerint, amit a kormány az elmúlt másfél évben véghez vitt. De legalábbis erősítette ezt a nyugati szemmel nézve rossz gyakorlatot. Persze erre adható az a magyarázat, hogy rendkívüli helyzetben nem volt értelme a sok demokratikus pepecselésnek, amely csak oda vezetett volna, hogy nem történik semmi, mint az elmúlt 20 évben általában. Az is jó érvnek tűnik, ha azt mondja a kormány, hogy „buldózere a KRESZ szabályait” betartotta. Azonban ezek csak nekünk, csak innen tűnnek jó érvnek. Mi tudjuk, hogy nagy volt a baj (még mindig az), és lépni kellett. Azonban a tengeren túl ez nem ilyen egyértelmű. Egyrészt, mert mások is bajban vannak, mégsem gondolták újra az államuk teljes demokratikus struktúráját, mi több, most sokkal inkább gazdasági kérdésekkel foglalatoskodnak, és kevésbé jogászkodnak.

Fukuyama nem tudatlan, ezért célszerű nem annak nézni. Tisztában van a különböző politikai rendszerek működésével, annak sajátosságaival. Kiváló könyvet írt a „Bizalom”-ról, valamit az „Államépítés”-ről, amelyekben világosan megfogalmazza azokat a kihívásokat, amelyek a demokratikus, vagy azzá válni akaró társadalmak előtt tornyosulnak. Ezért az olyan fordulatok, amelyben a kommunikációs államtitkár arra utal, hogy demokráciában a szavazatok döntenek, nem a választási rendszer sajátosságai, tisztán propagandának tűnnek, és azok is. Fukuyama minden hibája ellenére, egy gondolatsort vitt végig, amelyet nem nyilvánvaló sületlenségekkel illik megválaszolni. Mert bizony a választási rendszer nem csak a pártrendszert, de magát a demokratikus rendszer egészét is jelentősen alakíthatja. Elég itt csak a bejutási küszöböt megemlíteni, ami alapjaiban változtatja meg a pártok viselkedését, és sok minden mást. Minden demokrácia egy kényes egyensúly mentén működik, azok között a körülmények, sajátosságok között, amelyek között kialakult. Az angolszász rendszer egy sajátos fejlődési utat járt be, ahogy a magyar is. Komparatív vizsgálat azonban lehetséges, még ha nem is jelent minden ugyanazt nálunk, mint a nagy vízen túl. Tehát Fukuyama gondolatai igenis lehetnek relevánsak akár ránk nézve is.

Sajátos, és Fukuyama szemével nézve aggasztó lehet, ha ez az egyensúlyi rendszer úgy felborul, ahogy nálunk történt. Ez nem eleve rossz, nem is gondolja ezt senki, aki józanul mérlegeli a helyzetet. Nem is szükségszerű az sem, hogy ezt automatikusan antidemokratikus folyamatnak kell tekinteni. Nálunk ez nem is az, bárki, bármit mond. Vannak túlkapások, hibák, de szignifikánsan nincs ezekből több, mint egy „feles” kormány esetén. Azonban ha tetszik, ha nem, amint a belső fékek gyengülnek, akkor a demokratikus közösség elkezd figyelni. Miért? Mert mi körön belül vagyunk. Ez egyrészt jó, másrészt kötelességekkel jár. Első és legfontosabb kötelesség, a jó tájékoztatás. Vagy mondjuk úgy, kommunikáció, amely a döntéshozatali folyamat része, nem pedig utóvéd aktusa. Ahogy Scruton mondta, az Orbán-kormány legnagyobb hibája, hogy jó dolgokat csinál, de nem magyarázza meg. Ez pontosan így van. Meg kellene a dolgokat magyarázni, előre. Nem megalázkodni, magyarázkodni utólag. Ezzel elkerülhetőek lennének azok a propaganda és egyben izzadságszagú levelek, amelyek utólag inkább igazolják a szerző aggodalmait, mint csillapítanák a problémát. Pontosan azért, mert olyan módon teszik ezt, mint nem egy USA-val, a demokratikus közösséggel opponáló periférikus állam. Mondjuk úgy, ez a módszer nem okos. Az amerikai olvasó számára Magyarország periféria, abból is az ismeretlenebbik fele, hiába része a demokratikus közösségnek. Gondoljunk bele abba, ha egy Burundiról írt kritikus cikk jelenne meg Magyarországon egy ismert szerző tollából, és arra a Burundi kormány kommunikációs államtitkára válaszolna, mit gondolnák erről? Legjobb esetben is csak szánakozva mosolyognánk. Ők sem tesznek mást.

Nehéz a kormány kommunikációjáról bármit is mondani, mert egyszerűen kritikán aluli. Nem állítom, hogy ez Kovács Zoltán hibája lenne kizárólag. Inkább arra utal mindez, hogy a kormányzati működés zavaráról van szó, amelyet illene mihamarabb kijavítani. A kormány több csatornán keresztül hitet tett a konszolidáció és a lassítás mellett. Azonban ideje lenne, ehhez hozzákapcsolni az előzetes kommunikáció igényes megvalósítását. Az sem árt, ha a Fukuyamához hasonló véleményformáló tudományos „celebekkel” olyanok cserélnének eszmét (ha feltétlenül szükséges), akik képesek megérteni érvrendszerét, és abban az elméleti keretben érvelni, amit ő és olvasói megértenek, elfogadnak. Hiába jó fiú valaki, annak is kell látszani, és ennek megfelelően kell minden szót, minden cselekedetet mérlegre tenni és bemutatni. Ez sok csalódástól óvhatja meg a kormányt az elkövetkezendőkben.

Mári László
politológus

Mári László
politológus

Mári László
politológus

Az amerikai filozófus, politikai közgazdász, író és gondolkodó 1992-ben jelentette meg nagy sikert hozó könyvét, amelynek a Történelem vége és az utolsó ember címet adta. Műve a szakmában világhírűvé tette a professzort, akinek egy hosszú írása jelent meg az amerikai kiadású Foreign Affairs magazin 2012 januári kiadásában. Az író stílusosan a Történelem jövője (The Future of History) címet adta művének. Ezt a cikket ismertetném most olvasóinkkal főbb vonalaiban, közvetítve a filozófus aktuális gondolatait.

Az írás elején a szerző ismerteti legfőbb aggodalmát, mely szerint a stagnáló bérek és a növekvő társadalmi különbségek fenyegetést jelentenek a liberális demokráciák stabilitására, és akár alá is áshatják a mai értelemben vett, nyugati értékrendű demokratikus berendezkedést. Ennek elkerülése érdekében szükség lenne egy társadalmilag elfogadott új ideológiára, amely reális utat kínál egy egészséges középosztály számára, és megerősítené a demokráciát a társadalomban.

“Valami furcsa dolog zajlik a világban manapság”- csodálkozik rá arra a gazdasági-társadalmi felbolydulásra, amely viharként ostromolja társadalmaink alapjait. Nézete szerint a 2008-ban kezdődött globális pénzügyi krízis és az euró válsága, annak a könnyű szabályzókkal bevezetett pénzügyi kapitalizmusnak az eredménye, amely három évtizede uralja a nyugati világ vezetőinek gondolkodását. Ennek ellenére mégsem tudtak megerősödni a baloldali mozgalmak (melyek szerinte egyenesen “vérszegények”) sem az Egyesült Államokban, sem Európában, ellenben a jobboldali populista erőkkel, amelyek mindenhol előretörtek. Amerikai lévén hazai példát említ: az Egyesült Államokban a Tea Party Mozgalom erősödött meg, amelynek egyik legfőbb célja egy erős állami szabályozás bevezetése, amely megvédheti az állampolgárokat a pénzügyi spekulánsoktól.
Nem újdonság ez nekünk magyaroknak, hiszen az állami szabályozás erősödése jellemzi egész Európát is, amelyhez képest az európai értelemben vett liberális, baloldali és zöldpártok makacsul ragaszkodnak ahhoz a pénzügyileg liberális társadalmi modellhez, amely a pénzügyi válsághoz vezetett, a központosító politikában pedig a diktatúra előszelét vélik felfedezni (nem is kell annyira messze mennünk Budapestről ehhez, hogy ezt észrevegyük).

Mi lehet az oka a baloldal gyengeségének egy olyan társadalmi környezetben, amelyben szükségszerű lenne megerősödésük? Az író ennek okait a következőkben véli felfedezni: a pénzügyi szabályozásban a már említett liberális elvek érvényesültek, amellyel szemben a baloldal ragaszkodott a régivágású szociáldemokráciák elfogadhatatlan formájához. Nyilvánvaló módon egy progresszív baloldali ideológia hiánya az egyik oka ennek. Erre mielőbb szükség lenne a professzor szerint, hiszen a globális kapitalizmus jelenlegi formája erodálja a középosztály szociális bázisát, amelyen a liberális demokráciák nyugodnak.

A cikk folytatása itt.

Török Tamás
politológus

Mári László
politológus

Céltalan kormány?

Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.

Éljen a kapitalizmus

Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.

Mári László
politológus

Világ demokráciái egyesüljetek

A szovjet birodalom felbomlása olyan illúziókat ébresztett az amerikai politikai elitben, amelyek a mai napig kihatással vannak a nemzetközi politikára. Ennek lényege, hogy az USA mind gazdasági, mind katonai potenciál tekintetében egyedülálló erővel rendelkezik, és képes arra, hogy akaratát korlátlanul érvényesítse a Föld bármely pontján. Jól példázza ezt Fukuyama könyve a történelem végéről. Ez a jellemzően neokon elképzelés, a liberális demokráciáról, mint végső és meghaladhatatlan társadalmi rendszerről, vegyíti a liberális átideologizált szemléletet a realizmus konzervatív megfontolásaival, és ezen az alapon igyekszik értelmezni a nemzetközi folyamatokat. Ez az elképzelés egy rövid szakaszában a történelemnek talán meg is állt (Irak elleni első háború), mára azonban antagonizmussá vált. A világ egyértelműen multi poláris jelleget öltött, és a nemzetközi rendszert csak a realizmus, az erőegyensúly kialakításának elve alapján lehet működtetni. Voltaképpen így is működik. A nyugat és a NATO az egyik erőközpont a sok közül, bár kétségtelenül a legerősebb, ma még. Ez az erő azonban egyre inkább katonai, amelyik alól hiányzik a gazdasági alap. Az ideológia, amely a liberális demokrácia rendszerének exportjára épül, azonban kétségtelenül tovább él. Irakban, Afganisztánban az USA és szövetségesei továbbra is „államépítést” folytatnak. Líbiában segítségére siettek az úgymond népirtó rezsim ellen fellázadt népnek, amivel azt sugallják, hogy a szabadságért küzdők számíthatnak nyugati liberális demokráciákra, amelyektől minden kultúrában működő modellt kaphatnak társadalmi életük újraszervezésére. Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja azt a tapasztalatot, hogy például Japán, amely 1945 óta amerikai befolyás alatt él, a mai napig nem vált igazi - nyugati értelemben vett - liberális demokráciává. Tekintélyelvű országként működik, a törvényektől függetlenül, hiszen az évezredes kulturális örökséget nem lehet ilyen rövid idő alatt átírni. Sőt, mondhatjuk azt, hogy a japán vállalati kultúra, a gazdasági sikerek alapja pontosan az a diktatórikus, fegyelmezett, tekintélyelvű vállalati struktúra, amely éppen az alkalmazottak korlátlan önfeláldozásán, fegyelmén alapul. Tehát az egyéni szabadság nyugati értelmezése, egy közösségen, csapatszellemen és tekintélyen alapuló társadalomban csak részben nyerhetett teret. Mi több, inkább azt kell megállapítanunk, hogy Japán a saját képére formálta a rendszerét a saját kulturális hagyományainak megfelelően.
Ezt a tapasztalatot a demokrácia-exportőr, optimista elmélkedők figyelmen kívül hagyták. Az iszlám világ a maga sajátos rendjével, semmilyen módon nem illeszkedik a liberális demokráciához. Nem létezik a legfontosabb kellék a nemzetállam, amely a nyugati típusú demokrácia alapja. Nem létezik a jog uralma. A vallás, amely áthatja a mindennapokat, meghatározza a törvényeket is. Jellemzően csak ott keletkeztek világi államok, ahol autoriter berendezkedés mellett, az uralkodó elit felülről oktrojált nyugati államszervezési megoldásokat. Léteznek nyugatiasan működő országok (pl. Törökország, Libanon), azonban az „iszlamizálás” veszély folyamatosan ott lebeg ezek felett is. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról, lényegesen fenyegetőbb realitás, mint Fukuyama elképzelése, aki pusztán elhárítandó technikai akadálynak véli a demokratizálás útjában álló buktatókat.
Tehát az a leegyszerűsítő elgondolás, hogy a demokrácia exportálható, olyan kalandokba sodorta az Egyesül Államokat és szövetségeseit, amelyek egyre nehezebben kezelhetőek. Nagy kérdés lesz Irak sorsa, amelyet éppen most hagytak el az amerikai katonák. Kérdéses, hogy a szövetséges csapatok távozás után, milyen fordulatot vesznek ott az események. Tartósnak bizonyul a demokratizálási kísérlet vagy minden visszatér a régi diktatórikus mederbe. Azonban az idea, olykor felülírja a realitás érzéket. Az Obama adminisztráció kétségtelenül próbál kitörni ebből a téves külpolitikai doktrínából, azonban ez az elmélet olyannyira fogva tartja a politikai közgondolkodást, valamint olyan erős lobbik szerveződtek ennek a fenntartására, hogy a feladat reménytelennek tűnik. A gazdasági válság, a katasztrofális amerikai költségvetési helyzet és a szövetséges brit gazdaság katasztrofális helyzete ellenére, mind Afganisztánban, mind Irakban dollár milliárdok folynak el arra, hogy demokráciákat kreáljanak.

Veszélyes szövetséges

Az „arab tavasz” eseményei alapvetően írták át a barát-ellenség évtizedes beidegződéseit. Izrael, mint az ellenséges arab diktatúrák között vitézkedő kis demokratikus állam toposza megkopott. Az arab országok demokratizálódnak, azonban ezt a maguk módján teszik, például úgy, hogy jelentősen előretörnek a nyugat által rettegett iszlámista pártok. Izrael pedig egyre kevésbé tűnik a demokrácia élharcosának, tekintettel arra, ahogy az arab kisebbséggel bánik, a megszállt területekről már nem is beszélve. Lassacskán jobban illik rá az agresszor leírás, mint a honvédő. A térség és benne Izrael, folyamatosan változik, azonban vannak olyan konfliktusok, amelyek determinálják az összecsapásokat. A vízhiány, a túlnépesedés, az erőforrások vészes apadása, a megszállt területek, és a palesztinok rendezetlen helyzete. Ehhez az egyébként is bonyolult képlethez járul hozzá az Irán körül kibontakozó konfliktus. Irán alig titkolt atomhatalmi ambíciói ugyanis felborítják azt az erőegyensúlyt, pontosabban erőfölényt, amit az USA-Izrael szövetsége jelentett. Ha Iránnak lesz atomfegyvere, akkor Izraelt többet nem védi saját atompajzsa. A kölcsönös megsemmisítés lehetősége gyakorlatilag kiiktatja ezt az ütőkártyát Iránnal szemben. Izrael ezért is vetette fel, hogy akár önállóan is légicsapást mér, feltételezett Iráni létesítményekre, ha nincs más lehetőség. Azonban erre még nem kapta meg az USA-tól a zöld jelzést. Egyelőre a diplomáciáé, az embargóé a főszerep. Na és persze egymás kölcsönös fenyegetéséé. Míg az USA-Izrael tandem légicsapásokkal fenyeget és informatikai hadviselést folytat, addig Irán a Hormuzi-szoros lezárásával, és részleteiben körül nem írt katonai válaszcsapásokkal fenyeget.
Bármelyik is következik be, az végső csapás lenne az ismételten válságba csúszó nyugati országoknak. Emiatt az iráni akció amolyan tojástáncnak ígérkezik. Izrael, jelen helyzetben messze túlbecsüli saját erejét. Erősen kétséges, hogy a jórészt föld alatt található, részben nem is ismert létesítmények elleni csapások sikeresek lehetnek-e. Az is teljesen biztosra vehető, hogy ENSZ felhatalmazást ehhez a művelethez lehetetlen lesz szerezni, hiszen sem Kína, sem Oroszország nem járul majd hozzá. Pénz is szűkösen áll majd rendelkezésre, hiszen az Irakból éppen kivonuló amerikaiaknak most levegővétel kell, nem egy újabb minden eddiginél nagyobb katonai konfliktus. Ráadásul az Iránban belső konfliktusokkal terhelt rendszer, egy ilyen beavatkozástól inkább erőre kapna, hiszen vélhetőleg, ahogy eddig mindig, az irániak összezárnának a külső agresszióval szemben. Akárhogy is mérlegelnek a felek, Izrael önálló csapásmérése több veszéllyel jár, mint a várható haszon, amit hozhat.

Új világrend

Sajátos a szerepe ebben a helyzetben az USA-nak. Egyrészt le kell számolnia azzal, hogy tetszés szerint beavatkozhat katonailag a világ bármely pontján. Sem a gazdasági ereje, sem az érdekei nem ezt diktálják. Belső problémái azt sugallják, hogy most egy időre a belső építkezésnek kellene jönnie, nem a Világ megrendszabályozásának. A Hormuzi-szoros védelme a haditechnikai fölény ellenére nem egyszerű feladat. A meglehetősen keskeny szorost, akár vállról indítható eszközökkel le lehet zárni. Néhány tanker elsüllyesztése már elég is lenne. Voltaképpen nem is kell fizikailag lezárni. A fenyegetettség miatt leálló olajszállítás bőségesen elég ahhoz, hogy eszkalálja a nemzetközi gazdasági válságot. Ez azonban egyik félnek sem érdeke. Sokkal valószínűbb, hogy a hidegháborús szituációhoz hasonlító, egymás fenyegetésére épülő helyzet alakul ki. Irán igyekszik erősnek mutatni magát, azonban egyre súlyosabb belső problémákkal küzd, amit a szankciók tovább súlyosbítanak.
A növekvő feszültség árát, már mind nyugaton, mind Iránban megfizetik a fogyasztók. Iránban száguld az infláció, az nyersolaj ára pedig emelkedik. A helyzet megoldása nem tűnik egyszerűnek. A USA-nak egyrészt vissza kell fognia Izraelt, másrészt el kell fogadnia, hogy Iránnak atomfegyvere lesz. Pont úgy, ahogy Pakisztánnak, az USA egyik, Iránnál lényegesen instabilabb belső viszonyokkal rendelkező szövetségesének is van. A térségben kialakuló új erőviszonyokat lehetőség szerint a realizmus talaján állva kell kezelni, azaz erőegyensúlyt kell kialakítani. Nagy kérdés, hogy elég józanak-e egy ilyen megoldáshoz a konfliktus érintettjei.

A magyar politika ciklusai jó ideje ismétlődnek. Talán a húzd meg, ereszd meg a legjobb kifejezés erre. Olykor kicsit jobb, de utána sokkal rosszabb. Kellemes lenne, most felülni a hullámhegyre és az Orbánt szapuló cikkek sorát szaporítani eggyel, azonban a biztos siker ellenére sincs értelme ebbe belevágni. Ugyanis Orbán nem egyedi jelenség, hanem a magyar politikai attitűd rendszereket töretlenül túlélő, működő gépezetének eredménye. Még csak nem is tehetségtelen, sőt legalább akar valamit. Szembemenni itt-ott ezzel a rendszerrel. A tragédia éppen az, hogy nem Orbán céljaival, nem a lehetőségek hiányával, hanem azok túlértékelésével van baj. Szorosan illeszkedik azoknak a magyar vezetőknek a sorába, akik vélt vagy valós igazságaik mentén cselekedve megfeledkezetek a reálpolitikáról.

Lássunk néhány példát a vitatott igazságokra. Orbánnak igaza van, amikor menti a devizahiteleseket. Mert mi volt előtte? A bankok tetszés szerint emelték a kamatokat (mikor Svájcban speciel éppen csökkent), irreális módon terhelték át a felelőtlenül folyósított hitelek költségét a jól fizető ügyfeleikre. Amíg gigantikus profitot realizáltak, addig bármire adtak hitelt, még a kutyaólra is, kis túlzással. Abban a pillanatban, amikor egy kis türelmet kellett volna tanúsítani, menekültek, ezermilliárd számra utalták haza a tőkét, nem kis részt vállalva abban, hogy Magyarország a 2008-as válság vesztese legyen. Most már vállalták a megegyezést, mert rákényszerültek. Azonban kétségünk ne legyen felőle, ha a nincs a kényszer, nem tettek volna semmit, bármit is mondanak ma már. Azonban itt vége kellett volna érni a történetnek. A megegyezés megszületett. Ehelyett újabb és újabb lépéseket tesz a kormány, átlépve a már megkötött megállapodást.
Igaza volt-e az Orbán-kormánynak a magánnyugdíjpénztárak esetében? Sok tekintetben igen. Irreális rezsivel dolgozó, évek alatt egy fillér hasznot nem termelő pénztárakról hullott le a lepel. De! Vajon az volt-e a megoldás, hogy a PSZÁF fellépése, a szabályozók tisztázása helyett, az egész rendszert felszámolták, erővel. Aligha. Az pedig végképp borzasztó megoldás, hogy a komoly hátrányt vállalva, a pénztárakban maradó háromszázezer taggal, akik voltaképpen az egész akció politikai fügefalevelei voltak, akikkel a kormány takarózhatott, ha valaki államosításról kezdett beszélni, rövid úton elbánt, amikor pénzre volt szüksége.
Igaza volt-e Orbánnak, amikor a rendkívül részrehajló, hihetetlen elfekvő embertömeget foglalkoztató, ostobán működő közszolgálati médiát megrendszabályozta? Hogyne. Például mivel volt közszolgálatibb, a minden második reggelt Lendvai Ildikóval kezdő Gyárfás-féle Napkelte, mint a mostani? Mivel volt jobb az, hogy a közszolgálati média a pénzt nem műsorokra, hanem sok ezer felesleges dolgozójának eltartására fordította? Éhségsztrájk, szakszervezet ide vagy oda, ez a rendszer nem maradhatott. Azonban hiába a jó és jogos cél, ha olyan emberek kerültek az elküldöttek helyére, akik pártlelkesedésükön képtelenek úrrá lenni a hírek szerkesztése közepette. Jogos volt-e a működésképtelen médiaszabályozás cseréje? Természetesen. Azonban oktalan bürokráciát ráereszteni egy olyan területre, mint például az önszabályozó módon működő internet, kifejezetten ügyetlen lépésnek nevezhető. Így váltak a kormány nyilvánvaló igazságai kellemetlen tüskévé még azok talpában is, akik egyébként jobboldaliak szívvel-lélekkel. Ezek kiragadott példák, azonban fájóan jellemzőek a kormány reálpolitikát, belátást figyelmen kívül hagyó lépéseire.

2012 súlyos kérdése az lesz, hogy a kormány képes-e felismerni, hol a határ, vagy minden egyes tévedését erőnek erejével tovább erőlteti a szükségszerű katasztrófa bekövetkeztéig. Persze a katasztrófa nem jelent bukást. A tragikus hős hungarikum. Mert sorolhatók majd az igazságok szüntelenül, a bukás után is. Mert az igazság örök. Kár, hogy sem a politikusok, sem az átlagemberek nincsenek azzal tisztában, hogy az igazság sokkal inkább győzhet kompromisszumok, hosszú kitartó munka által, mint egy lovasroham révén. Miért kell elbukni a jó célokkal, hogy utána kollaboráns nímandok kezébe kerüljön a vezetés, akik majd beszennyezve az igazságokat, a túlélés puszta szándékával úgy vigyék a rendszert, hogy közösségként képtelen legyen az működni, hiszen igazságok nélkül az nem megy. Számtalan példát élt már meg erre ez a nép. Ez az igazi sorstragédia. Célszerű lenne végre ezen túllépni. A fal előtt lehet fékezni, fordítani a kormányon, megkerülni azt. Kétségtelenül, ez időveszteség, sőt meg kell szabadulni attól az elvtől, hogy csak egyenesen haladhat az igaz ember. Azonban van egy előnye. Célba lehet érni! És az igazság talán egyszer errefelé is érvényesülhet, ha kerülő úton is Magunknak és a kormánynak is azt kívánom 2012-re, a falat kerüljük ki azért, hogy legalább később még célba érhessünk.

Boldog Új Évet Kívánunk minden olvasónknak!

Mári László
politológus

Az obstrukciónak Magyarországon szép hagyománya van, hiszen úgy alakult a történelmünk, hogy évtizedeken keresztül működött olyan típusú parlamentarizmus, amelyben a kormánypárt leválthatatlan volt az adott feltételek mellett. A dualizmus teljes időszaka az obstrukció melegágya volt. Azonban ennek az időszaknak köszönhetjük azt a kíméletlen, kompromisszumképtelen politikai kultúrát, amely úgy fest a 21. századot is megérte.

Ha nem vagy hatással az eseményekre, akkor legalább csinálj cirkuszt, hogy figyeljenek rád. Talán ezt nevezhetjük az obstrukció aranyszabályának. A mai blokádnak voltaképpen semmi értelme. A tüntetők létszáma jelentéktelen, társadalmi támogatottságuk elenyésző. Ráadásul Karácsonykor, maximum a politikára érzékeny közönség figyel ilyesmire. Egy meglehetősen apatikus társadalom, maximum a bejgli készítés rejtelmeibe, esetleg az ajándékvásárlás gyötrelmeibe felejtkezik bele ilyenkor. Valamit alapvetően félreért az ellenzék. A közvélemény politikától elforduló része nem csak a Fidesztől, hanem általában a politikától fordult el. Ennek tükrében egy ilyen akció maximum csak egy kis színes hír, semmi több. A magyar társadalomban általános vélemény, hogy nem várnak semmit a másik oldaltól sem. Ha létezik erő, amelyik alternatívát jelent tömegeknek, az a Jobbik, amelyik teljes egészében kritizálja a rendszert. Ehhez képest, meglehetősen semmitmondó a jelenlegi baloldal mondanivalója az átlagpolgár számára. Több demokráciát? Nem ez a fő kérdés az utca emberének. Inkább jobb életkörülményeket. A magyar társadalom munkahelyteremtésre, közbiztonságra, emelkedő életszínvonalra vár 89 óta, nem pedig több szavazásra vagy elmélyült parlamenti vitákra. Az átlag választó számára a politika úri huncutság. Az elmúlt 20 év legnagyobb bűne éppen az, hogy a politikát az elit keretei között igyekezett megtartani. Építette a szakember mítoszt, és azt sugallta, hogy a politikus eredendően rossz, akire semmit nem lehet bízni. A projekt sikerült, az emberek így is gondolják. A demokrácia formáit, játékszabályait nem oktatták, az embereket a döntésekbe nem vonták be. A civilszerveztek többsége nem más, mint a pártok szolgálóleánya, vagy átszállójegy a politikába. A demokrácia legfontosabb védelmi vonala, az öntudatos, jogaival tisztában lévő állampolgár hiányzó elem lett a magyar demokrácia építményében.

A mostani ellenzék ennek fizeti meg az árát. Hiába minden cirkusz, senki nem figyel rájuk itthon, csak kisszámú híveik vagy azok, akik a Fidesz hatalomgyakorlásának vesztesei (bár ezek száma, napról-napra nő). Egyetlen esélyük van, az pedig a valódi reform elindulása, és ez ennek következtében megjelenő vesztesek aktivizálása vagy szívós kitartó, értékekre alapozó építkezés éveken keresztül. Ha az előbbi mellett döntenek, az csak egy újabb ciklust indít a magyar politika lefelé tartó spiráljában. Az utóbbi pedig hosszadalmas folyamat. Az is nagy kérdés, vajon mit is mondhat a jelenlegi ellenzék a jobboldali centrumnak. A Fidesz központosít, államosít, erőközpontokat épít, de ezt nem a hívei ellenére teszi. Működésképtelen pluralista demokráciából, többségi demokráciát épít (arról persze lehet vitatkozni, ez pontosan mit takar), hogy ez majd működik vagy sem, a jövő zenéje. Ezt a folyamatot meg lehet-e állítani tömegtámogatás nélküli obstrukciókkal? Kizárt. Arról már nem is beszélve, hogy az ellenzék még ennyire sarokba szorítva sem egységes. Ennek tükrében kezelendőek a mai események is.

Mári László
politológus

Karácsony előtti utolsó cikkünk végén,

Békés, Boldog Karácsonyt kívánnak a blog szerzői, munkatársai!

Azzal a húzással, amit a kormány megpróbált, azazhogy előre megy és alkupozícióba hozza magát belső használatra szánt lépésekkel, amelyekből majd kihátrál, ha az Unió is kész a kompromisszumokra, csúnyán elszámította magát. Nyilvánvaló, hogy a közösség képviselői a fehér zászlót akarják látni a kormány oldaláról, alku nem lesz. Barroso levele a diplomácia nyelvén egy nagyon komoly figyelmeztetés. Ha ezt a kormány figyelmen kívül hagyja, valóban súlyos dolgok következnek. Ez a pofon elkerülhető lett volna némi belátással, és ha időben kapcsol a Fidesz vezetése. Azonban nem véletlenül menekült a kormány az Uniós konfliktusba. A másik oldalon százezrek elbocsájtása, a nagy elosztó rendszerek fájdalmas leépítése van. Ezt úgy nem lehet megoldani, hogy a bázis erős maradjon, hiszen éppen a párt szavazóbázisának derékhada lesz a kárvallottja annak, ami most jön.

Azonban most ez az ajtó is bezárult. A MNB devizatartaléka marad az MNB-ben. A nyugdíjpénz maradéka is elfogy hamarosan, és az EU részéről is elfogyott a türelem. Nagy kérdés, hogy Orbán Viktor ebből milyen következtetést von le. Folytatja azt a reménytelen blitzkriget az EU ellen, aminek a vége biztos és gyors vereség, vagy felvállalja azt, amit 20 éve senki nem akar megtenni. Egyáltalán ő akarja-e ezt végigvinni vagy meghagyja ezt másnak. Ugyanúgy lelép a színről, mint Gyurcsány a maga idejében, és jön egy technokrata kormányfő.

A kommunikáció már nem fog segíteni. Az eddigi szlogenek végső kudarcát, talán a magánnyugdíj-pénztárakat felszámoló intézkedések magyarázata mutatja a legjobban. A tagok döntésére hivatkozni ebben az esetben meglehetősen ostoba, a valóságtól, a közvéleménytől teljesen elszakadt megoldásnak kell tekinteni. Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól mutatja, hogy a Fidesz által barátságosabbá tett Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács is kénytelen kelletlen el kellett meszeljen törvénycikkeket az ominózus médiatörvényből, valamint jeleznie kellett, hogy a költségvetés jelenlegi, kozmetikázott formájában sem tartható.

Hétköznapi nyelven, game over. Ha a Fidesz meg akarja menteni pozitív alkotásait (mert vannak), és egyben akarja tartani táborát, akkor most példát kell vennie a nagy konzervatív elődről Bethlen Istvánról, és meg kell egyezni nem csak a nyugattal, hanem a hazai érdekcsoportokkal is. Pontosan úgy, ahogy a bankokkal tette. Korrigálni kell a hibát, amely szemben az ellenzék állításaival nem az, hogy a kormány túl konzervatív, vagy netán túl kapitalista lenne, hanem éppen az ellenkezője. Most kell piacpártinak és ortodox módon nyugati konzervatívnak lenni. A lehetőségek és a realitás talaján kell maradni. A vélt, vagy valós igazságokat felülírták a nyers tények, amit mostantól figyelembe kell venni. Innen még talpra lehet állni, de az idő most már nem a kormánynak dolgozik.

Mári László
politológus

A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Nem csak Orbán Viktor, de az európai politikusok zömének is nagy kockázat ez a paktum, amit nyugodtan nevezhetünk diktátumnak. Európát már meg is osztotta ez az egyezmény. Azonban az igazi hullámok még csak most korbácsolódnak majd fel, az amúgy is viharos tengeren. Ki garantálja, hogy azok az országok, amelyeknek a politikusai most beálltak a sorba, majdan, ha ezek a politikusok megbuktak, maradnak ugyanott. Minden változhat. A demokrácia egyik sajátos és pozitív vonása a változékonyság. Ez azonban most hátrány. Mondjuk ki, a nemzetek Európájából, amelynek vezetésébe minden országnak joga volt beleszólni, fokozatosan haladunk egy föderatív berendezkedésű ország felé, amelyben már a többségi döntés lesz az elfogadott, vétó pedig kimegy a „divatból”. Aki alulmarad a szavazásokon, az kénytelen lesz végrehajtani a direktívákat. Nyilvánvaló, hogy ez csak az első lépés, azonban ha egyszer ezen az úton elindul a folyamat, abból kiszállni nem lehet. A gazdasági egységesülést, követi majdan a politikai egység. David Cameron pontosan ezért nem mondhatott igent, és pontosan ezért kért időt Magyarország, Csehország és Svédország.

A csatlakozásnak két kimenete lehet. Sikerül megoldani a gazdasági problémákat, a tagok gazdaságai idomulnak a fejlett centrum országok gazdaságaihoz és új prosperitás kezdődik, vagy a kiegyenlítődés elmarad, és a problémás országok magukkal rántják a sikereseket is. Mindkét forgatókönyv mellett számos érv sorakoztatható fel. Azt azonban le kell szögezni, hogy a siker nem a politikusokon vagy az aláírt egyezményeken múlik. Ezt már egyszer úgymond eljátszotta az Unió. Felvették a görögöket és a portugálokat is azzal az elképzeléssel, hogy majd utolérik a többieket. Utolérték? Dehogy. Csak a probléma lett sokkal nagyobb. A jelenlegi gazdasági válság eredendően elhibázott politikai döntések sorával indult. Felelőtlenül meghitelezett országokkal például, akikről évekkel ezelőtt tudta mindenki, hogy fenntarthatatlan pályán haladnak, mégis öntötték beléjük a pénzt. Most minden probléma az asztalra került. Azonban a válasz a probléma kezelésére a régi. Tovább öntik a pénzt oda, ahová nem kellene. Voltaképpen csak a befizetők körét szélesítik. Vajon a görögök mentalitása megváltozik attól, hogy aláírják ezt az új egyezményt? Vagy a magyar mentalitás, a román vagy akár a spanyol? Nehezen hihető. Ez az új egyezmény megint azt akarja, ami egyszer már nem ment. Közös szabályrendszert kialakítani egy olyan közösségnek, amelynek tagjai túlságosan különböznek egymástól ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni.

A szkepticizmus kötelező lenne minden európai politikusnak, azonban a félelem keltette pánik közepette úgy fest, ez most csupán négy ország vezetőjének jutott eszébe. Ráadásul Magyarország esetében az sem árt, ha minden párt lehetőséget kap arra, hogy döntsön, kell-e neki ez az új paktum. Kell-e csatlakozni egy olyan közösséghez, amelyik ha rosszul dönt, úgy ránthat magával minket, hogy semmilyen lehetőségünk nem lesz arra, hogy kiutat keressünk. A történelmi tapasztalat az, hogy egy ilyen döntés túl súlyos ahhoz, hogy egy párt vagy egy miniszterelnök egyedül eldöntse. Érdemes ezt előbb megvitatni és kivárni egy keveset, mint hebehurgya módon beleugrani valamibe, aminek az életképességéről vajmi keveset tudunk. Most az egyszer illene megfontoltan dönteni.

Mári László
politológus

Török Tamás
politológus

Németország a háborúit elvesztette, de a békét az NSZK révén megnyerte. Nem látom értelmét végiglapozni a II. világháború után történteket, ezért egyből a végeredményhez ugranék. Németország, bekebelezve NDK-t egyesült, mi több Európa vezető gazdasági hatalma lett. A 90-es éveket voltaképpen a hajdani NDK problémáinak megoldás töltötte ki. A német politikai rendszer sikeresen küzdött meg a feladattal. Mi több, gazdaságilag már nem csak saját keleti perifériáját volt képes meghódítani, hanem jóformán egész Kelet-Európát. Mindennek az alapja Németország fejlett, versenyképes ipara, és korporatív elemekkel megerősített demokráciája, továbbá az Európai Unió, amely az 1992. Maastrichti egyezménnyel lépett olyan útra, amely egy valódi egységes gazdasági térség kialakítását vetítette előre. Ennek pedig legfőbb haszonélvezője Németország lett. Az Euro bevezetése természetesen további lökést adott ezeknek a folyamatoknak. Az unió keleti bővítése kiemelten szolgálta Németország gazdasági igényeit, hiszen így ezek a német gazdaságnak alárendelt kis államok, most már könnyebben elérhetővé váltak a német tőke számára. Az európai normák bevezetése azt is lehetővé tették, hogy egész országok idomuljanak még inkább a kapitalista világgazdasághoz, és ezen belül természetesen a némethez. Németország gazdasági hatalmának növekedése nem járt politikai következményekkel. Nem fogalmazódtak meg olyan kérések, elvárások német részről, amelyek az EU-ban betöltött vezető szerepet ki szerették volna szélesíteni, netán a többi ország számára diktálták volna a feltételeket.

Eddig. Most már korántsem az a bőkezű nagybácsi Németország, ami hajdanán volt. Ma már elvárásokat, kritériumokat kell annak teljesíteni, aki német pénzt akar. Ez voltaképpen érthető is, hiszen vissza szeretnék azt kapni, amit befektettek. Ahhoz, hogy ez az igény megjelenjen, természetesen szükség volt a 2008-ban kirobbant gazdasági válságra. Napjainkban Németország a mérce. Ezt tükrözik Merkel szavai is, amelyben megfogalmazza, hogy a német szabályok átvétele a megoldás Európa gondjaira. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az vitatható, tekintettel arra, hogy ami Németországban működik, az szinte biztosan nem fog Görögországban vagy Olaszországban. Inkább a jelenség érdekes. Nyugodtan mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk Németország esetében. A II. világháború vesztes és egyben lelkiismeret furdalásos német nemzeti-nemzetközi politikájának vége. Most már egyre inkább az európai vezető szerepét felismerő, az európai intézményeket tartalommal megtöltő Németországgal van dolgunk, amely nem rest megregulázni - egyelőre verbálisan - a keleti, déli végek válságtól szenvedő kis államait, amelyeket egyébként gazdaságilag már régen maga alá gyűrt. Németország lehetőségei ma lényegesen meghaladják azt a „Mitteleuropa” álmot, amit Naumann képzelt el. Nem kétséges, Németország a jövő Európájának vezető állama, amelynek a dominanciáját, csak saját maga veszélyezteti, ha azt a nyers modort valósítja meg, amit Merkel és német vezető politikusok beszédei demonstrálnak. Ha képesek az angolszász pragmatizmust, hajlékonyságot elsajátítani és az európai ügyekben alkalmazni, akkor nem kétséges, hogy gazdasági expanzió révén az EU a német gazdaság játszótere lesz a jövőben is. Ennek szükségszerűen politikai következményei is lesznek, ez azonban vélhetően megmarad az európai intézmények keretein belül. Kérdés, hogy ezek az intézmények mennyire felelnek majd meg a német igényeknek, és mennyire akarják majd azokat saját képükre formálni.

Jacques Delors, The Daily Telegraphnak adott interjújában már utal a németek makacsságára, amellyel kontrollálni akarják az európai pénzügyeket. Egyre több helyen bukkan fel a francia sajtóban is az a vélemény, hogy korlátozni kell a német dominanciát, amely egyre nyilvánvalóbb. Kétségtelenül a német nyomulásnak egy Achilles-sarka van, ez pedig a biztos hátországnak tekintett Franciaország. Németország a nagyvonalú európai mezőgazdasági támogatások révén tudhatja maga mögött a kontinentális Európa katonai nagyhatalmát, amely atomhatalom is egyben. Feltétlenül figyelembe kell venni az USA-t, amelynek katonai védőernyője alatt él Európa jelenleg is. Tehát a német politikai térnyerésnek jelenleg erős korlátai vannak, szemben a gazdasági lehetőségekkel. Azonban ha az EU pénzügyileg megbukik, a kontinensen új osztozkodás kezdődhet, amelyben Németország „helyet követel majd a Nap alatt”, ami olyan konfliktusokhoz vezethet, amelyek egyelőre beláthatatlanok. Azonban ha feltételezzük az EU egyben maradását és az euró megmenekülését, akkor is fokozódó súlyponteltolódásnak lehetünk majd szemtanúi. Az európai gazdaság és politika súlypontja a Párizs-Berlin tengelyen egyre inkább a német felé billen majd.

Magyarország helyzete, bármilyen módon is alakul át az EU, egyértelmű. A német-francia érdekszféra részeként szerepelünk majd ebben a hatalmi játszmában. A magyar külpolitika játéktere csak akkor nőhet meg, ha az EU megőrzi az egyenjogú országok közösségének legalább a látszatát. Ha a német-francia szövetség diktátumai érvényesülnek a közösségi politikában, az angolszász szövetségesek pedig úgymond „ráhagyják” a kontinentális ügyeket erre a tandemre, akkor a hajdani keleti blokk országai számára nincs nagyon más lehetőség, mint igazodni a két nagyhoz és az általuk követett politikához. Tekintettel arra, hogy az izmosodó, és egyre agresszívabbá váló orosz külpolitika számunkra semmilyen hasznos motívumot nem tartalmaz. Mind gazdaságilag, mind társadalmilag vállalhatatlan az orosz modell, ami a gazdasági, politikai szabadság és az alternatív vélemények korlátozására épül. Ettől távol kell tartani nemcsak Magyarországot, hanem a térség államait is. Lehetséges alternatívaként jelenhetne meg a V4 országok együttműködése, azonban ez az egyes országok opportunizmusa, „kisállami” nacionalizmusa miatt kizárható, pedig az, hogy mindenki egyedül próbálkozik, önsorsrontó. Kiszolgáltatja, „leárazza” a térséget.

Bárhogyan is alakul, az EU elkövetkezendő fél évszázada napjaink politikai döntéseitől függ, amelyet a német-francia szövetség döntően befolyásol majd.

Mári László
politológus

Az utópiák kora lejárt. A kormány hasztalan szajkózza a spekulánsokat ostorozó körmondatait. Hiába ereszti rá a magyar titkosszolgálatot az ügyre, ez maximum viccnek jó, de komolyan venni nem lehet. Sőt, ha sokáig rugdalja bokán a hangya az elefántot, előbb-utóbb rálép. Persze nem azért, mert megijedt tőle, hanem azért mert észrevette. Jó esélyünk van rá, ha továbbra is szembe megyünk az árral, amit még az olasz vagy a spanyol kormány, de még a német sem tehet meg, akkor az el fog sodorni.

Ráadásul mi az, amiért a magyar kormány kockáztatja az Armaggeddont? Azért, hogy megvédje azokat a pusztulás szélén álló, megkövült rendszereket, amelyek eddig is elemésztettek minden pénzt, amit beléjük pumpáltak. Úgy néz ki, az az alapelv, hogyha beledöglik is a versenyszféra, a nyugdíjasok ingyen fognak utazni, a nyugdíjaik értéke pedig akkor is megmarad, ha minden összedől. A BKV-MÁV-Volán trió pedig továbbra is százmilliárdokat nyelhet el büntetlenül, ahogy továbbra is ezerszám képezzük a szabadbölcsészeket állami pénzen. Az egészségügyről már nem is szólva, ahol továbbra is mindenki ugyanazt a szolgáltatást kapja függetlenül a befizetésétől, vagy hogy egyáltalán fizetett-e valaha bármit is. Eljött az idő egy sokkterápiához, pont olyanhoz, amin minden szomszédunk átesett. Végre hagyni kellene a versenyszférát, hogy versenyezzen, adót csökkenteni (igen nem emelni, hanem tovább csökkenteni), az állami kiadásokat pedig drasztikusan megvágni! Ugyanis ez az egyetlen esélyünk. Unalomig ismételt dolgok ezek. Talán felesleges is leírni, hiszen a politikusok is pontosan tudják, hogy ez a helyzet. Mi lehet a politikai következménye annak, ha ez nem történik meg?

Először is érdemes pillantást vetni a magyar politikai palettára. Nyugodtan mondhatjuk, hogy piacpárti politikai erő, amely vegytisztán kapitalista, nincs a kínálati listán. Jellemző, hogy a Gyurcsány által nagy garral indított magát polgári, „nyugatos” erőnek kikiáltó párt is a többkulcsos adó bevezetésével, a középosztály önzésének megregulázásával kezdene. Nesze nekünk nyugat, meg polgári világ. Az LMP szintén fejéről talpára állítana mindent, a baj csak az, hogy ők is lelkesen szapulják azt a pénzügyi rendszert, amelytől persze elvárják utópista terveik, zöld világuk finanszírozását, és többet adnának mindenkinek. Kérdés miből? A több kulcsos SZJA-ból. Nézzük az MSZP-t. Itt is a többkulcsos adó jelenti a megoldást. A párt pillanatnyi tétovázás nélkül váltott a baloldali vágányra, ahogy ellenzékbe került. Hol van már Bajnai Gordon, meg a nemzetközi pénzpiacok iránti megértés? És persze ők is többet adnának, mint amit a „nepnyúzó” kormány ad. Jobbik nem bajlódik a pénzpiacokkal, az adósággal. Eb ura fakó, nem fizetünk és kész. A pénz megmarad, lehet szétosztani. Ugye milyen egyszerű ez? A nyugat meg vagy elfogadja, az egészet, vagy hazamegy. Menni fog nélkülük is. Castronak is ment, nemde? Nem véletlen a szélsőbalos példa. Szépen erősödik is a párt.

El is jutottunk a kormányzó pártszövetséghez. Kétségtelenül tetteiben még mindig ez a legpiacbarátabbnak látszó párt, még ha a retorikája olykor zavarba ejtő. Hiába, nyomokban még maradt valami a nemzeti liberális örökségből. Azonban a kétharmados győzelem, de főleg az a nyolc év, amit a párt a legostobább kormányzat ellenzékeként eltöltött, valamit nagyon elrontott. Ez pedig a realitás érzék. Amellett, hogy a kormány rengeteg pozitív politikai lépést tett azért, hogy felszámolja a koraszülött demokrácia által hozott tarthatatlan szabályokat és megkezdte a reformokat, amelyek kétségkívül megkerülhetetlenek, tévesen azt hiszi, hogy a gazdaság is úgy kezelhető, mint egy okmányiroda. Megmondjuk, mi legyen és az lesz. Csakhogy a piac ebből úgy fest, nem kér. Márpedig jó lenne rájuk figyelni, hiszen nem lehet egyik pillanatban azt mondani a piacról, finanszírozzuk magunkat, a másikban pedig fityiszt mutatni azoknak a szervezeteknek, amelyeket a piac azért hozott létre, hogy megvédje a befektetéseit pontosan azoktól a kormányoktól, akik előbb felveszik a nagy hitelt, utána nem akarnak fizetni. És ne feledjük, minden adós azt mondja, hogy fizetni akar, csak aztán nem tud, mert úgy alakul. A politika és a pénzvilág elválaszthatatlan egységet képez. A befektető, spekuláns vagy hívjuk, ahogy akarjuk, de a pénz birtokosa, mindent megtesz azért, hogy ha a pénzét valahová elhelyezi, akkor ott olyan viszonyok alakuljanak ki, amelyek között biztonságban tudhatja a befektetését. Márpedig aki fizet, az bizony diktál, ha tetszik, ha nem. Lehet ezt igazságtalannak érezni, azonban 1989-ben a kapitalizmust és ezeket a viszonyokat választottuk. Ha kitekintünk a nagyvilágba, akkor bizony nem látunk sehol sem élhető alternatívát. Nincs hová mennünk. A nyugattal kereskedünk, ezer szállal kötődünk hozzá. Magyarul nincs más választásunk. A kormány ezt pontosan tudja. De ott vannak a választói, akik ezt nem nagyon értik meg, és ugyanúgy hisznek abban, hogy létezik fájdalommentes kapitalizmus, ahogy hisznek az egyensúlyjavító gumikarkötőben. Ezért a kettős kommunikáció és a tettek. Egyik oldalon a piacbarát lépések, egykulcsos adó, bürokráciacsökkentés, nagy ívű átalakítási tervek, a másik oldalon meg kisstílű demagóg ötletelés a hitelkiváltástól a villanyszámláig.

Mérlegelve a lehetőségeket, továbbra is csak abban bízhatunk, hogy a Fidesz piacpárti énje végre legyűri az állampárti demagóg felét, és végre túllép azon, hogy mindenáron újabb kétharmadot gyűjtsön be 2014-ben. Elkezdődik a realista kormányzás igazán konzervatív módon. Támaszkodva a középosztályra, a magabíró polgárokra, akiknek nem azzal segítünk, ha átvezetjük a devizahitelből az egetverő kamaton felvehető forinthitelbe, hanem azzal, hogy konvergálunk a nyugati gazdaságokhoz, elsősorban a némethez, és elkerüljük az államcsődöt. Mert bár a nyugat válságban van, azért még mindig nem akkorában, mint mi. Elég, ha egy régi pesti viccet idézünk fel a rendszerváltás előtti időkből. Az akkori szocialista kommunikáció a szakadék szélén tántorgó nyugatról harsogott, amire csak annyit válaszolt a pesti polgár, hogy mi meg egy lépéssel előtte járunk. Úgy fest, a helyzet nem sokat változott. Legfeljebb annyiban, hogy ez a józanész, amit a vicc sugall, eltűnőben lenne. Ezért a kormánynak meg kell fontolnia, hogy felül-e saját kommunikációs paneljeinek, vagy végre belátja, hogy a szakadék nem olyan mély, mint egy kátyú, és ha beleesünk, onnan csak évtizedek múlva, nagy áldozatok árán van visszaút, ezért még ma visszafordul a jó irányba, és beáll a helyére, a „nyugat háta mögé”.

Mári László
politológus

Két alapvető tévedés alapozta meg ezt a megkerülhetetlene döntést. Egyrészt a választások előtt elkalkulálta magát a Matolcsy vezette gazdasági kabinet, amikor azt feltételezte, hogy a hatalomra kerülésük után kapnak egy kis mozgásteret a nemzetközi pénzügyi szervezetektől. Mivel ez a görög válság miatt nem történt meg, szükségszerű volt, hogy ezekkel a szervezetekkel szakítani kell, hiszen azok nem tűrték volna az „unortodox” különadókat csakúgy, mint a magánnyugdíj rendszer felszámolását. Tartották volna magukat ahhoz a pozícióhoz, amit a Bajnai kabinet idején megszoktak. Azaz, hogy a magyar kormány nem más, mint a végrehajtója, az ő elképzeléseiknek. Betű szerint. Ez nyilván vállalhatatlan volt, hiszen ezzel az Orbán-kormány már másnap elvesztette volna támogatottságát.
A másik tévedés pedig az volt, hogy feltételezték, ha minden adat jó, az adósságot leszorítják, csökkentik az adókat, akkor a gyengécske fellendülés hullámaira felülve kinőhetik a költségvetés strukturális problémáit. A piac pedig dotálva az erőfeszítéseket, egyre jobb feltételek mellett nyújt majd hiteleket, amivel elkerülhetővé válnak a fájdalmas lépések, leánykori nevükön megszorítások.

Azonban a dupla w alakú válságfolyamatok első szellői elsöpörték a kormány terveit. A Széll Kálmán terv már erősen hajazott arra, amit az IMF legszebb pillanataiban kérhetett volna egy magyar kormánytól. Azaz úgy teljesültek az elvárásaik, hogy „itt sem voltak”. Azaz teljesültek volna, mert a terv végrehajtása finoman szólva is akadozik. Márpedig az IMF most sem fog mást kérni, mint azt, hogy ami a tervben van, az valósuljon meg. Strukturális reformokat, a nagy ellátórendszerek leépítését, az ország gazdasági teljesítőképességéhez igazítását. Azaz újabb csomagok egész sorát. Most, hogy Görögország után először Olaszország, majd Spanyolország is kapitulál az adósságok előtt, és a nemzetközi szervezetek pénzügyi mankójára szorul, Magyarországon is lejárt a független gazdasági elképzelések ideje. Nem maradt más hátra, mint beállni a sorba. Azonban a feltételeken lehet még alkudozni. Annál csak jobban járhatunk, mint ahol 2010 nyarán tartottunk. A kormány gyáva nyúl játékba kezdett a pénzügyi szervezetekkel, és az utolsó pillanatban elkerülte az ütközést. Ez helyes döntés, ugyanis egy kormánynak nem a büszkeségére, hanem az állampolgáraira kell vigyáznia. Ha valamit szemére lehet vetni a kabinetnek, az az, hogy nem tette meg előbb ezt a lépést, valamikor július környékén, amikor már teljesen világos volt, hogy nincs tovább. Az előtörlesztéssel az utolsó töltényt is elsütötték, de ezt már akkor tették, amikor teljesen ésszerűtlen volt ujjat húzni a piacokkal. Voltaképpen az a lépés csak lerövidítette a végjátékot.

Azonban senki ne higgye, hogy ez a történet vége. Egyrészt az IMF nem rendelkezik korlátlan forrásokkal, tehát, ha túl sok országnak lesz rájuk szüksége, akkor csak azért imádkozhat mindenki, nehogy valóban be kelljen váltani azokat az ígérvényeket, amelyeket a bajbajutott országoknak tesznek. Az IMF csak ideig-óráig lehet menedéket nyújtó kikötő. Szintén mai hír, hogy a francia kötvények hozamai is elkezdtek emelkedni, azaz a pánik erősödik. Nagy kérdés, hogy ami ma mindenkit megnyugtat, holnap mire lesz elég? Hiszen a lényeg, az ország eladósodottsága és a devizahitelesek tömegei nem tűnnek el varázsütésre attól, hogy az IMF védőhálót feszít Magyarország alá. A gazdasági fundamentumok sem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Márpedig, ha rászorulunk az IMF pénzre, akkor sok jóra nem számíthatunk. Görögország intő példa. Hiába a segítség, a lediktált csomagok, a hellén csőd nagyobb erővel dühöng, mint valaha.

Mit tehet kormány ebben a helyzetben? Csak egy lehetősége van, ez pedig a lett, és az ír recept követése. Fájdalmas, kemény út ez, azonban mikor, ha most nem. A Fidesznek nincsenek ellenfelei. Amit mondanak, amit javasolnak az jórészt egyszerű szociális demagógia. A Fidesz még mindig visszatérhet a konzervatív, piacpárti énjéhez. Ideje visszacserélni „az embereket” polgárokra. Az őszinte szó, a valós helyzet bemutatása eredményes lehet. A fent említett két országban bejött. Végső soron a magyar politika 30 éve beszél mellé. Talán itt lenne az ideje, hogy valamelyik politikai oldal végre kiszálljon ebből a mókuskerékből.

Mári László
politológus

Pár héttel ezelőtt, amikor a szlovák kormány szavazott az „eurósáncról”, vagyis az euróövezeti országok által felálltott mentőcsomagról, első körben a szlovák parlament nem szavazta meg Szlovákia hozzájárulását, amely ha nem is vitte volna zátonyra, de hosszú időre nehéz helyzetbe hozta volna a nehézkes brüsszeli diplomáciát. A kormány bukásához is vezető szavazást követően egyes diplomáciai pletykák szerint a német kormány megfenyegette Szlovákiát, amennyiben nem szavazzák meg a törvényt sürgősen, elviszik Szlovákiából a nagy autógyárakat, amelyek az ország gazdasági motorját képezik. Amennyiben ez a politikai zsarolás nem is történt meg, a nyílt politikai nyomás elviselhetetlen lett volna, így nem volt kérdés, hogy a bukott kormánynak nincs más lehetősége, csak az EU-nak tetsző hozzájárulás megadása. Így pillanatok alatt megegyeztek a legnagyobb ellenzéki párttal és „percek alatt” átvitték az elvárt döntést. Fölösleges illúziókba esni, Közép-Európa sorsa évszázadok óta a német és orosz malomkő között örlődött. A történelem viharai néha jobbra, néha balra csapták az egész régiót. Napjainkban ismét a német befolyás a meghatározó, kétségtelenül ez így is marad évtizedekig. Természetesen az egész „közös Európa” ideálja abból a logikus megfontolásból fakadt, ha nem történik meg a francia-német kiegyezés a második világháborút követően, akkor a kontinens békéje nincs biztosítva. Az alapító atyák elsődleges célja a béke és a prosperitás biztosítása volt és akkoriban nem is gondolhattak arra, hogy az együttműködés (francia-német) egyszer Európa irányító erejévé fogja kinőni magát, és a többi, akkori alapító ország csak követője lesz ennek az együttműködésnek. Logikusan, napjainkban a német gazdasági erő könnyedén kinőné a francia (főleg mezőgazdaságra támaszkodó) gazdaságot politikailag az elkövetkező évtizedekben, de Párizs rendkívül nagy hangsúlyt fektet az EU-ban betöltött informális vezetői pozícióinak megőrzésére, azonkívül az erősödő francia és a visszaeső német demográfiai adatok a kettős vezető erőt garantálják az elkövetkező évtizedekben is.

A németek pedig egyre inkább kinövik a második világháborút követő „kötelező” bűntudatukat és mutatják meg erejüket. Vezető szerepüket a franciák is hangsúlyozzák, akik az amerikai vezetést mellőzve vitték végig az angolokkal a líbiai beavatkozást. További példa a görög válság kezelése, amelyen tökéletesen be lehet mutatni a francia-német tengely működését.

Gyakorlatilag Görögország egy periferikus kis ország az Európai Unió délkeleti végén: Felvétele annak idején inkább volt politikai, mintsem gazdasági döntés Brüsszel részéről, mindenki tisztában volt a görög társadalom és gazdaság sajátos, korrupt és belterjes állapotaival, és ismerte viszonyulását a tisztán piaci versenyen alapuló kapitalista erőközpontokhoz, azonban ez nem volt mérvadó a gazdasági válságig. Görögország gazdaságilag alig ér fel egy német tartomány teljesítményével, az Unió gazdasági teljesítményének alig 3-4%-át adja csupán, de a globalizált pénzügyi világ 2008-ban megmutatta, hogy egy kis dominó eldőlése hatalmas bajhoz is vezethet. Ugyanez igaz jelenleg is, hiszen a német, francia, olasz bankok kihelyezett tőkéje került veszélybe a görög gazdasági összeomlással és államcsőddel. Nem szeretik kimondani a döntéshozók, de Görögország összeomlott, külső segítség nélkül nem működne. Görögország erején felüli jóléti kiadásaival felélte, ipari szintű adóelkerüléssel elcsalta a jövőjét. Az ország elképesztő méretékű, éves szinten 30 milliárd eurós deficitet termel, amelyet képtelenség visszahozni segítség nélkül az iparral alig rendelkező kis országnak. (Összehasonlításként hazánk államadóssága 70 milliárd euró körül mozog, míg a görögök 330 milliárd eurónyi adósságot cipelnek magukkal, amely évente egyre csak növekszik). Ez a görög államcsőd dominószerűen elsöpörné a bankok követelését, és ezzel berántaná a külföldi anyabankokat is, és félő, hogy bedöntené különösképpen Olaszországot, de veszélyben van emiatt Portugália és Spanyolország is. Mind az olasz, mind a spanyol bedőlés összedöntené az Európai Uniót és az eurót. Ne legyen kétségünk, hogy ez az újabb válság világgazdasági válsággá terebélyesedne, amelyet mindenki szeretne elkerülni. Az Egyesült Államok belső problémáival küzd, mindenki a BRIC országokra, különösképpen Kína segítségére számít, akiknek elemi érdeke exportpiacaik megmentése. Segítenek is, de nem akkora mértékben, hogy az EU túlságosan megerősödjön (valamint biztosak lehetünk benne, hogy kőkemény árat kérnek ezért a segítségért).

A fent részletezett német-francia tengellyel szemben, belpolitikai megfontolásból, Papandreu görög miniszerelnök szembehelyezkedett és már az uniós segítséget beígérő megegyezést követően népszavazást helyezett kilátásba arról, hogy a nép elfogadja-e az újabb megszorításokat, amelyek a mentőcsomaggal járnának. Párizsban és Berlinben örjöngve fogadták ezt, mégis hogy merészeli a kis Görögország azt, hogy nem fogadja el a mentőövet és az azzal járó külső gazdasági vezetést, amely jóformán protekturátussá silányítja le az országot? A Cannes-i csúcson nyíltan alázták meg a görög miniszterelnököt. A német-francia tandem vezetői: magukhoz rendelték Papandreut, két óráig várakoztatták, majd elküldték azzal, hogy tegye amit ők akarnak, különben nincs pénz. Ha népszavaztatni akar hát tegye csak, de addig egy eurócentet sem kapnak, sőt majd ők megmondják azt, hogy miről népszavaztassa a görög miniszterelnök a népét. Erről a francia Liberation francia lap egyszerűen csak így ír: „Cannes-ban úgy viselkedett a francia államfő és a német kancellár a görög miniszterenökkel, mint egy szolgával. Ha népszavazást akar tartani, lediktálják neki a kérdést, ha pénzt akar, hűségesküt kell tennie azoknak, akik átvették országa irányítását”. Követve a hullámot, az euróövezeten kívüli brit miniszterelnök, David Cameron a következőt nyilatkozta a Cannes-i csúcson fölényesen: „Athén vagy megoldja a problémáit vagy hagyja el az euróövezetet”. Tegyük hozzá, hogy a politikai nagyotmondást Brüsszelben sem szeretik, hiszen a görögök annak idején egyszerűen hazugsággal tudtak az euróövezet tagjává válni, amikor is meghamisították az államháztartási adatokat, és ezzel tévesztették meg Brüsszelt. Görögországnak nem maradt választása: vagy alkalmazkodik a német-francia tengely követeléseihez és külső gazdasági irányítás alá helyezi az országot, valódi reformokat vezet be így elkerüli a teljes összeomlást, vagy előbb-utóbb kiebrudalják az euróövezetből (talán az EU-ból is), és amint körbevették egyfajta pénzügyi tűzfallal, elengedik a kezét. A második lehetőségre kevesebb az esély, de senki sem tartja kizártnak, ennek a komolyságát támasztja alá, hogy ez a lehetőség akár két évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.

A bejegyzésben említett német-francia tengely várhatóan még inkább meghatározóvá fog válni Európa jövőjében és azon belül hazánk külpolitikai lehetőségeiben egyaránt. Magyarország exportja ugyan nőtt a BRIC országok felé az elmúlt években, azonban a válság előtti éveket tekintve a teljes magyar export majdnem 40%-a Németországba irányult (ez visszaesett valamelyest a gazdasági válság, a csökkenő német vásárlóerőre gyakorolt hatása miatt), amely alapján nem lehet kérdéses, hogy a német gazdaság ereje és gazdasági változásai alapvetően határozzák meg hazánk politikai és gazdasági mozgásterét és helyét a közös Európában.

Török Tamás
politológus

Görögország 1981-es csatlakozása az EGK-hoz (az EU leánykori neve) afféle megelőlegezett bizalom és marketing megoldás volt. Bizonyítani kellett, hogy Európa fejletlenebb országai számára is nyitva az ajtó, érdemes idomulni az „európai” normákhoz, bevezetni a demokratikus játékszabályokat, mert akkor jön a támogatás, megnyílik az út a gazdasági fejlődésre, a konvergenciára. Azaz lehetőség nyílik arra, hogy a periférikus országok polgárai felzárkózzanak a központi országok életszínvonalához. A koncepció szép volt és látszólag működött is, pontosan addig, amíg a pénzáramlás folyamatos volt Görögország felé. Azonban ez a szép kép csalóka. Görögország a támogatásokat rendkívül rosszul használta fel. Döntően felélte. Nem települtek versenyképes iparágak az országba, gazdasági szerkezete lényegében nem sokat változott. Turizmus, mezőgazdaság, hajózás maradtak a húzóágazatok. Maradt a korrupció, a feketegazdaság, amely elnyelt minden pénzt. A politikai elit pedig ahelyett, hogy a folyamatokat megpróbálta volna normalizálni, inkább trükkök százait vetette be. Paródiába illően, hamis adatokat szolgáltatva belopakodtak az euró zónába, majd a működésképtelen társadalmukat gigantikus hitelekkel próbálták meg jóllakatni, kihasználva az euró bizalmi tőkéjét. Mindezt sikeresen, és olyan életszínvonal biztosítása mellett tették (teszik), amelyről itt Közép-Európában csak álmodhatunk. Ebből aztán olyan viccesnek éppen nem nevezhető helyzet alakult ki, hogy például a lényegesen szegényebb szlovák polgár menti a sokszorosan jobban élő görögöt, miközben ott is megszorításokra lenne szükség, a növekvő államadósság miatt.

Azonban nemcsak a görögök, hanem Európa felelőtlen idealista vezetői is hibásak a kialakult helyzetért. Nem dolgoztak ki semmilyen forgatókönyvet arra a helyzetre, ha egy tagállam felelőtlen módon viselkedik, netán folyamatosan megszegi a szabályokat. Nehéz is lett volna, hiszen az EU és annak szabályrendszere kidolgozatlan, megrekedt két világ között. Föderatív és konföderatív intézmények működnek egymás mellett, barokkos bürokráciában fuldokolva. Voltaképpen a rendező elv nem más, minthogy a fejlődés mindent megold, azaz majd lesz valahogy. Jellemzően a problémák megoldása a kiváráson, hosszas tárgyalásokon alapul. Meglepő módon ez sokáig működött. Azonban a válság mindezt felülírta. Gyors, egységes döntések kellenének a problémák megoldásához. Ehhez kevés csupán Merkel és Sarkozy határozottsága. Először Finnország, utána Szlovákia blokkolta hajszál híján a közös erőfeszítéseket, amellyel menteni próbálták a görög csődtömeget. Ennek a két országnak a vonakodása, figyelembe véve a most történteket, teljesen jogos volt. Ki kell mondani, óriási tévedés menteni egy olyan országot, amelynek sem a lakossága, sem a politikai elitje nem tanul, nem érti meg, hogy számukra nincs más lehetőség, mint gazdasági gyámság alá vétel, hiszen képtelenek úrrá lenni azokon a folyamatokon, amelyek egyre inkább a mélybe húzzák nemcsak Görögországot, de a tétova EU egészét is.

Európa vezetői tévedésben vannak. Míg az USA-ban hagyják csődbe menni a rossz bankokat, amelynek révén a pénzügyi rendszer szépen lassan megtisztul, azaz hagyják a piacot működni, addig Európában a tagállamok költségvetései bármi áron védeni próbálják status quo-t. A pénzügyi rendszerben ott vannak azok a toxikus elemek, amelyeket voltaképpen gigantikus európai szubvenciók tartanak féken. Jó példa erre Írország, amely egy bankmentési akció révén vált kiegyensúlyozott, jól menedzselt gazdaságból, egy csődtömeggé, amelyet, ha nem mentenek meg az európai pénzek, már régen csődbe ment volna. Nagy kérdés, hogy jó-e ez a taktika, azaz, ha bárhol rés keletkezik a falon, akkor azt Európa jól működő gazdaságainak megcsapolásával betömik. Van-e annyi pénz, amely minden rés betömésére elég? Nem lenne-e helyesebb, ha Görögországot az euró zónából kiteszik, amely voltaképpen az óta járna ennek az országnak, mióta kiderült, hogy nem tiszta módszerekkel jutott be oda? Érdemes-e a tüneteket kezelni, avagy végre magát a problémát kellene elkezdeni kezelni? Azokat az euró százmilliárdokat, amelyeket a Görögországnak nevezett lyukas zsákba töltögetnek, sokkal ildomosabb lenne arra fordítani, hogy lokalizálják a görög csőd hatásait, hiszen az kizártnak látszik, hogy a görög csődöt úgymond szabályozottan lehet végrehajtani, tekintettel arra, hogy senki nincs, aki a görögöknek el tudja magyarázni, hogy holnaptól például minden nyugdíjas az eddigi illetményének csak a felét kaphatja, hogy a bürokrácia létszámát záros határidőn belül a felére kell csökkenteni, stb. Ahogy Sarkozy francia elnök mondta, most minden kezdődik elölről. Már csak az kérdés, van értelme elölről kezdeni azt, ami immáron sokadszor nem sikerült. Lassan eljön az idő, amikor el kell engedni a görögök kezét, tudomásul kell venni, hogy a politikusok keze meg van kötve gazdasági kérdésekben, hiszen ott a piac diktál. Minél inkább próbál a politika szembemenni a piaccal, az annál nagyobb büntetést fog kiosztani. Ami ugyanis most kudarcot vall, az nem a kapitalizmus, hanem a korlátlan állami beavatkozás a pénzpiacokba, és az erőltettet felülről vezérelt fejlesztési politika, amelyet az EU oly nagy szeretettel űz. Eljött az idő, mindent újragondolni. Ha nem teszik meg a jelen politikusai, akkor tragikus hősökké válnak, pontosan úgy, mint egy görög dráma szereplői.

Mári László
politológus

Egyrészt ráléphet arra a bevált útra, hogy betölti az „Orbánizmus”, a nemzeti Magyarország engesztelhetetlen ellenfelének szerepét. Ezt az ideológiát Bauer Tamás cikkéből tökéletesen lehet modellezni. Várhatóan gyújtó hangú szózatok tömkelegére számíthatunk a parlamentben, aminek meglesz a maga eredménye, hiszen ez nem csak Orbán ellen, hanem a jelenlegi „megalkuvó” ellenzék ellen is irányul majd. Egy mindenki ellen szituáció fog kialakulni rövid időn belül. Afféle partizán mentalitást fog sugározni a párt, hiszen mindenütt harcolniuk kell majd a papírforma szerint. Az ügyészségtől a bíróságig, az utcától a parlamentig. Gyurcsány már eddig is hirdette a 89-esek harcát a 11-esek ellen, ami ismét történelmi előzményekkel bír, hiszen a 48-as, 67-es terméketlen közjogi vita felelevenítéséről van szó, és ezután még erőteljesebb dimenziót kap. Nem is lehet kétséges, hogy Gyurcsány nem fog engedni a 89-ből, nem egyszerűen győzni akar, hanem minden elsöpörni, amit a jobboldal alkotott. Gyurcsánynak könnyebb lesz ebből a szempontból a helyzete, mint az MSZP-nek. Nincs szüksége arra, hogy a demokratikus felszín alatt a kádárizmus felé kacsintgasson, élesztgesse a szocializmus iránti nosztalgiát és félszívvel szeresse Nagy Imrét, 56-ot. Ideológiai szempontból tisztán továbbviheti azt a balliberális gondolatkört, amely szemben áll a nemzeti gondolattal csakúgy, mint a kádári szocializmussal. Vélhetően minden eseményt a maguk kifordított utópista módján értelmeznek, a valóságot igazítják az ideológiához. Ebben nem hátráltatja majd, a hajdani pártbürokrácia. Ezen ideológia mentén mindenki begyűjthető, aki a hajdani SZDSZ baloldalával vagy az MSZP liberális felével szimpatizált.

Gyakorlati szempontból a Demokratikus Koalíció alapvetően függ egyrészt magától a kormánytól, hiszen létjogosultsága csak akkor lesz, ha Orbán kormány kudarcot vall, tehát gazdaságilag képtelen lesz kivezetni az országot a gödörből. Ilyen összefüggésben a nemzetközi helyzet is kedvez a pártnak, hiszen a gazdasági kibontakozás esélye napról-napra csökken, kormánytól független tényezők miatt is. Továbbá az sem mindegy, hogy Kövér László és a Fidesz parlamenti frakciója miként áll a párthoz, hiszen akár fél évre is elhúzhatja Gyurcsány frakcióalakítását, vagy egy kis jogi barkácsolással végleg meg is akadályozhatja, hiszen nem mérettetett meg választáson ez az új alakulat. Ez azonban csak Gyurcsány mártír pozícióját erősíteni, tehát nem ajánlott a jelenlegi kormánypártoknak. Jelen pillanatban több hasznot hajt a Fidesznek Gyurcsány, ha az ellenzéket megosztja, mintha az „orbánizmus” mártírjaként tevékenykedik. Ugyanez igaz a „Sukoró-ügyre” is. Ha az ügyben nem születik, egyértelmű elmarasztaló ítélet, akkor csak Gyurcsány pozíciója erősödik.

Akadályok

A párt mind financiálisan, mind elfogadottság tekintetében rosszul áll. Gyurcsány a magyar politikai élet legelutasítottabb figurája. A pártnak első lépésben pedig annyit kell felfalnia a hajdani anyapártjából, amennyit csak lehet, azaz elsősorban nem a kormány, hanem az MSZP leküzdése szükséges ahhoz, hogy valódi súllyal jelenjenek meg a politikai arénában. Ha ez nem sikerül, az MSZP megőrzi az aktivistáit, sikeresen fordul balra és tartja meg a bázisát, akkor Gyurcsány tartósan partvonalon kívül maradhat. Ugyanez a helyzet, ha „Sukoró-ügyben” elbukik. További kockázat, hogy a parlamenten kívül létrejön egy olyan új baloldali kezdeményezés, amely úgymond tiszta lappal indul, és zárójelbe teszi a jelenlegi, egymással marakodó baloldali ellenzéket. Nyilvánvaló akadály az is, hogy a Gyurcsány Párt koalíció képtelen lesz mind az MSZP-vel, mind az LMP-vel. Az előbbivel azért, mert annak a bázisán akar létezni, az utóbbival meg azért, mert az jórészt ugyanúgy „antigyurcsányista”, mint a parlament jobboldali pártjai.

Összefoglalásként le kell szögeznem, hogy Gyurcsány kétségtelenül felkavarja majd azt az állóvizet, ami a jelenlegi ellenzéket jellemzi. Az MSZP megszabadul legfontosabb belső béklyójától, tehát megkezdődhet ott is a megújulás, és Gyurcsány révén a kormány egy olyan engesztelhetetlen ellenfelet kap, amely egy állandó tüske lehet a talpában. Új erőre kap majd az a terméketlen kulturkampf, ami az elmúlt 20 évet jellemezte, és most közjogi dimenziót kapva még jobban elmélyül. A megegyezés a felek között a legminimálisabb kérdésekben is lehetetlenné válik, azonban ebben semmi meglepő sincs, hiszen a Demokratikus Koalíció és Gyurcsány, nem más, mint Orbán antitézise.

Mári László
politológus

Török Tamás
politológus

A mi századunkra a nagy utópiák kifulladtak. Kevés az olyan józan gondolkodású ember, aki hisz az e világon elérhető egyenlőség eszméjében. Maximum a nyomor egyenlősíthető, amit a létező szocializmus kiválóan bizonyított. Egyetlen nyilvánvaló kívánság fedezhető fel Athéntól-Madridig, ne mi az egyszerű állampolgár fizessük meg a bankok, politikusok bénázásainak árát. Szép elképzelés, de nem megvalósítható. A nyugat, és ezen belül elsősorban Nyugat-Európa finanszírozói feltették a kezüket, és nem fizetnek tovább. Az európai állampapírok a jól vezetett ország kivételével a minősített bóvli kategóriájába süllyedtek. Már Kína is szerkezeti reformokat követel a pénzéért cserébe. A lyukas zsákba dobált pénz még olyan áron sem vonzó, hogy kínai árukkal van teli ezen országok piaca. Azaz, most már eljött a változtatás ideje. Ha úgy tetszik a forradalomé. Csak ennek a forradalomnak nem az utcán, hanem az agyakban, az európai családok és államok életformájában, működésében kell bekövetkeznie. Mi is az, amit meg kell tanulnia hamarosan minden európainak?

Takarékosság, mértékletesség, felelősség. Ez a három kifejezés takarja mindazt, amit el kellene sajátítani újra. Igen újra, mert valaha ezt mindenki észben tartotta. Kellett is, hiszen nem volt kéznél a jóléti állam, aki megmentette az egyént, ha rosszul csinált valamit. Az éhezésig lehetett zuhanni, ha valaki felelőtlen volt. Nemzedékek kellettek ahhoz, hogy egy család vagy ország felemelkedjen. Fegyelmezett munka, szerencse is szükségeltetett ehhez. Az európai jóléti állam filozófiája más. A szolidaritást helyezi előtérbe, és azt üzeni, a szerencsésebb sorsúak többet adóznak, hogy a szegényebbek kaphassanak egy esélyt a felemelkedésre. Cserébe társadalmi béke van és a gazdagabbak is nyugodtan élvezhetik megszerzett javaikat. A gazdagabb államok segítik a szegényebbeket, és ezzel kialakul a szép, békés, egysége Európa. Az elv szép, és egy jól vezetett államokkal működhetne is. Ha az állam tényleg a szegényeket, de iparkodókat segíti, ha az esély biztosítása nem fajul általános osztogatásba, utána pedig törvényszerűen fűnyíró elvű megszorításba. Azonban sem a politikusok, sem az őket finanszírozó pénzemberek, bankárok nem érdeklődtek az olyan elvek, értékek iránt, amelyek az osztogatást, a szociálpolitikát helyes mederben tarthatták volna. Feltételezték, hogy a piac mindent megold. Azonban a piac nem old meg semmit, ha nincs mögötte egy morális korlát. Görögország ennek a szemléletnek az „állatorvosi lova”. Hamis adatokat szolgáltatva sündörögtek be az eurozónába, költekeztek nyakló nélkül (ezt teszik most is), és váltak fizetésképtelenné. Ha normálisan működne az Unió, akkor Görögországot a hamis adatszolgáltatás napvilágra kerülésekor már ki is zárták volna a klubból. De nem csak Görögország, minden más állam is megszegte a pénzügyi szabályokat. A legnagyobbak nem is magyarázkodtak sokat. Bejelentették, hogy megszegik a szabályokat, mert kell. Pont. Vajon milyen szankciót lehet, mondjuk Franciaországgal szemben alkalmazni? Európa sorsa a francia-német tandemen áll vagy bukik, így aztán semmilyet. Pedig ha nincs olyan szabályrendszer, amit mindenkire transzparens módon lehet alkalmazni aki nem viselkedik felelős módon, akkor az Euró halottnak nyilvánítható. Európa kínkeservesen próbál szabályokat elfogadni, például hatos csomag, de az igazi harc hátra van még. Hiába a szép tervek, jó intézkedések, ha az egyes nemzetállamok képtelen úrrá lenni a saját belső problémáikon. A PIGS államok miniszterelnökei vajon miként fogadtatják majd el a saját népükkel azokat az elveket, amelyeket a jól gazdálkodó északi államokra szabtak? A lángoló római minisztérium épületre pillantva, vagy a naponta tüntető görögöket látva ez a feladat nem tűnik megoldhatónak. Az adott ország polgárainak változása nélkül ez nem is lehetséges. Először a társadalomnak kell úgymond rebootolni, a káros folyamatokat rosszul működő intézményeket leállítani. Azonban nagy kérdés, hogy ez mehet-e úgy, hogy Európa jól működő országai közben fizetnek, mint a katonatiszt. Ha segélyezett, nem teljesít, és mégis megmenekül a csődtől. Aligha. Félő, szükség van a negatív példára, hogy a többiek megértsék, lépniük kell. A szlovák SAS párt összegzése erről, hogy voltaképpen miért nem szavazták meg az „Eurósáncot” tökéletesen leírja ennek a helyzetnek az abszurditását. Azaz, hogy egy voltaképpen szegény állam, amelyben éppen harmad akkora juttatásokat kapnak a polgárok az államtól, nincs pazarló államigazgatás, az egyének takarékosan élnek, de kénytelen eladósodni, hogy megmentsen olyanokat, akik sokszorta jobban élnek. Miképpen nevezhető ez, igazságosnak? Tényleg a gazdag államok zárkóztatják fel a szegényeket? Vagy esetleg bank és kintlévőség kezelés zajlik a görögökön keresztül?

Az EU lassacskán rákényszerül arra, hogy sorsdöntő döntéseket meghozzon. Először is, aki nem a szabályok szerint játszik, attól meg kell szabadulnia. Ez világos kritériumrendszert, hiteles intézményeket igényel, amelyek világosan meghúzzák a határokat és korrekt eljárásokat folytatnak le. El kell dönteni végre, hogy az EU egy föderáció akar lenni, vagy marad konföderáció, de akkor a föderatív intézményeket fájó szívvel, de fel kell számolni, mert több bajt okoznak, mint hasznot. El kell dönteni, hol a szolidaritás határa. Ahogy az USA-ban, úgy Európában is tudomásul kell venni,, hogy egyes bankok akár csődbe is mehetnek, teszem azt a görög fizetésképtelenség miatt. Ezeket a csődöket tudomásul kell venni, és az egyes államoknak, az EU-nak a betétes polgárokat kell megmenteni, és azon kell munkálkodnia, hogy ezeket a pénzintézeteket ellenőrzött módon szanálja. Ugyanezt kell tennie a fizetésképtelen államokkal is. Adósságukat vagy tervszerűen szanálják együttműködve, vagy ha a megsegíteni szándékozott állam ilyen-olyan okból erre nem képes, akkor azt az euró-sáncon kívülre kell tennie. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat lesz, amelynek a végén kialakulhat az új Unió, adott esetben más tagösszetételben, mint jelenleg. Azonban jelen pillanatban egy ellentétes forgatókönyv sem lehetetlen. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ennek az átalakulásnak, először egyéni szinten kell megalapozódnia. Kizárólag felülről nem fog menni.

Mári László
politológus

A kiegyezés politikai felépítménye vagy a két háború közötti földkérdés két példa, amely felhozható az ilyen megoldatlan problémákra. Közös ismérvük, hogy az állam teljes összeomlása oldotta meg azt, amivel a politikai elit nem tudott mit kezdeni. A szocializmus gazdasági és társadalmi öröksége is bekerül a nagy magyar megoldatlan politikai projektek közé. A kései szocializmus politikai mítoszai ugyanúgy tovább élnek, mint megoldatlan problémái. Jellemző, hogy minden kormány hisz a harmadik útban, hogy létezik valamilyen új megoldás, egy másik út a kapitalizmussal szemben. Teljesen mindegy hogyan hívjuk ezt a megoldást, minden pártban ott van az a hit, hogy a politika felülírhatja a gazdaság szikár alapelveit. Érdemes megnézni a mostani pártokat. Gyakorlatilag mind álomvilággal házal. A szokásos kormány-ellenzék törésvonal kialakulni látszik. A kormány lassacskán felébred, és rájön, hogy hozzá kell nyúlni az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a nyugdíjakhoz, az adórendszerhez, hogy kimásszunk a gödörből, azaz végre működő kapitalista ország legyünk. Efelé egyetlen út vezet a régi osztogató rendszer teljes felszámolása. Mindenkinek érdeme szerint kell juttatni. Kimondani könnyű, megtenni nehéz.

A politika mellébeszélésének jó példája az egykulcsos adó. Az egykulcsos adót a kormány úgy akarta eladni, ezzel mindenki azonnal jól jár. Ez nincs így, ki is derült gyorsan. Azonban az igaz, hogy középtávon mindenki jól jár vele. Nem véletlenül akarta a Bajnai-kormány is nagyon hasonlóan rendezni ezt a kérdést. Tény, hogy az egykulcsos adó, afféle katalizátor. Helyrebillenti az adórendszert és kényszeríti az államot arra, hogy áttekintse kiadásait. Érdemes megjegyezni, hogy a mi egykulcsosunk koránt sem olyan radikális, mint a szlovák. Az igazi siker sztori az lenne, ha az egykulcsost minden téren bevezetnék úgy, hogy az kifejtse jótékony hatását. Vesztesek persze lesznek. Főleg azok, akik az állami juttatások révén tartották fenn magukat. A keleties magyar bürokrata középosztály alapjaiban rendülne meg. Nem véletlenek azok a dühödt reakciók, amelyek a Fidesz-kormány ebbe az irányba mutató tevékenységét kísérték. Az ellenzék meg is találta a bajokért a fő bűnöst az egy kulcsost. A kormány pedig visszariadva a saját bátorságától, rögvest kompenzál, adót emel, ahelyett, hogy végre szétszedné azokat a pénznyelő gépeket, amelyek miatt fél évszázada süllyedünk.

A kormány már tudja, hogy nincs harmadik út, bármit is kommunikál. Az ellenzék azonban már hiteget szociális, zöld, nemzeti gazdasággal, ahol mindenki jól jár. Pedig mindenki nem járhat jól, tekintettel az erőforrások szűkösségére. Hiába tüntetnek a szakszervezetek a korkedvezményes nyugdíj mellett, mivel nincs senki, aki fizesse, fenntartása nem lehetséges. Továbbá ki fizetne a MÁV-ért, vagy BKV-ért? A mostani adóemelésekkel is a jelenleg is működő rendszert tápláljuk. A kormány csak egy hibát követhet el, ha visszafordul. A jelenlegi, állami baksison alapuló rendszert szanálni kell. Záróra van. Persze tüntetések lesznek, azonban a lecsökkentett kiadások eredményeként az állam, mint pénztemető megszűnik, a gazdaság pedig levegőhöz jut. Végre azt is fel kellene ismerni, hogy a konzervativizmusnak nem a piacpárti liberalizmus az ellenfele, hanem az a baloldali-balliberális osztogató társadalmi modell, ami a Kádár-rendszer édes gyermeke. Ki kell mondani, az elmúlt másfél évben a kormány megpróbált fájdalommentes átmenetet kínálni, amivel maga is konzerválta azt, amit fel kellene számolni. A dupla W alakú válság azonban szertefoszlatta azt az elképzelést, hogy kinőhető a deficit, az átalakítások költsége.

A múlt ismét kísért a tüntetők képében, de arra nincs út, amerre ők akarnak menni. Bármit ajánlanak is, abból bizony semmi nem lesz. Nem is lehet, mert az osztogatás nem visszaállítható. A tüntetők között forgolódó baloldaliak hiú ábrándokat ébresztenek csakúgy, mint a Fidesz szociális népszavazása. Bárki kerül is hatalomra a kassza már üres, a befektetők menekülnek az európai piacokról és kemény alkotmányos korlát áll szemben az újabb kölcsön rallyval, amely útján teljesíthető lenne mindaz, amit a tüntetők szeretnének. A „nemzetközi helyzet is fokozódik”, ami végképp lehetetlenné tesz bármilyen költségvetési lazítást. Félő, hogy hamarosan Görögország, mint első dominó eldől, onnantól pedig csak szükségmegoldások léteznek majd, és a recesszió különböző szintjei. Van, aki szerint a háború sem elképzelhetetlen. Nehéz idők jönnek, ahol egyszerre kell növelni a versenyképességet, csökkenteni az államadósságot. Ez pedig a gazdaságot lefelé húzó nehezékek kidobása nélkül nem fog menni. Ideje lenne a teljes politikai elitnek felébredni, mert nagy vihar jön, amire fel kellene készülni. A világ hamarosan új szabályokat ír, és ott kellene lenni az asztalnál, ahol ezt teszik majd. Ez pedig csak áldozatok árán valósulhat meg.

Mári László
politológus

Az „arab tavasz” eseményei leromboltak egy statikus képet a nyugati közvéleményben, amely az arab világot egy despotikus, korrupt rendszerektől sújtott és az azt kiszolgáló primitív lakosságként ábrázolta. Észre kellett vennie mindenkinek, hogy ott is ugyanúgy áhítoznak az emberek a demokráciára, mint náluk, és tenni is hajlandók érte. Vége annak a hamis téveszmének is, hogy az arab világ a végtelenségig pária állapotban tartható, a nyugat függőségében. Általában új téziseket kell felállítani a térség viszonyairól, és fel kell készülni dinamikus változásokra. Izrael és az általa megszállt területek, ennek a térségnek a gyújtópontja. A változások mindenképpen érinteni fogják, hiszen ezer szállal kötődik a térséghez és annak elaggott, düledező vagy már összedőlt önkényuralmi rendszereihez. Az első csapás Izraelre Egyiptom forradalma volt, amely révén a legbarátibb szomszédját vesztette el.  A Camp David-i egyezmény, amely ugyan még él, de eresztékeibe recseg-ropog, nem csak azt szavatolta, hogy Egyiptom lemond egy esetleges Izrael elleni katonai akcióról, hanem azt is, hogy bármilyen palesztin problémába beavatkozzon. A megállapodás persze csak az egyiptomi rezsimmel köttetett meg, az arab közvélemény azt a legmesszebbmenőkig elutasította. Kialakult az a paradox helyzet, hogy Izrael számára a legkényelmesebb az volt, ha ezek korrupt önkényuralmi rendszerek fennmaradnak, mert azokkal meg tudott egyezni. Demokratikusan választott iszlámista, vagy arab nacionalista pártok által létrehozott kormányokkal ez a megegyezés meglehetősen nehézkes vagy egyenesen lehetetlen, a jelenlegi izraeli kormányzati módszerek folytatása mellett. Az izraeli követet ért kairói támadás egy enyhe bemutató arról, mi várható a nem is oly távoli jövőben.

A második csapást Törökország új térségbeli ambíciói jelentik. Törökország lassan elfordul attól az egyoldalú nyugati orientációtól, ami eddig jellemezte. Fokozatosan felismeri, hogy az EU-ba számára nincs befelé vezető kapu, ezért más stratégiát kell választani. Miért legyen Törökország egy elit klub lesajnált periférikus tagja, ha lehet egy nagyobb térség vezér állama, amelyhez ráadásul sokkal szorosabb kulturális és történelmi szálak kötik. Ráadásul gazdasága számára az Észak-Afrika és Közel-Kelet piacai sokkal nagyobb perspektívát rejthetnek, mint az ezer sebből vérző EU. Törökország eddig is pragmatikusan kezelte mind afrikai, mind a közel-keleti gazdasági kapcsolatait, hasonlóan Kínához. Katonailag, gazdaságilag megerősödött, geopolitikai kulcshelyzete mára tagadhatatlanná vált. Nem véletlen, hogy megjelentek olyan tézisek is, amelyek arról szóltak, hogy Törökország a XXI. század egyik kulcsfontosságú állama lehet. A törökök pedig úgy fest, nem restek valóra váltani ezt jövendölést. Megkezdték offenzívájukat a térségben, amelyre kiváló ürügy volt a gázai segélyflottilla elleni támadás.

A harmadik csapás a nyugatot egyre jobban legyengítő gazdasági válság, és ezen belül az USA súlyosbodó gazdasági kilátásai. Ma már senki sem gondolhatja komolyan, hogy az USA képes lehet mondjuk Törökországot és az arab világot megrendszabályozni, ha Izraelt esetleg nyomás aláhelyezik. Bár nem kétséges, hogy egy ilyen konfliktust az USA diplomáciai eszközökkel vagy a mindkét félre gyakorolt nyomással próbálja majd megoldani, azonban ennek a sikere nem garantált. Ismerünk pár háborút a világtörténelemben, amelyet diplomáciai csodaszerekkel próbáltak megoldani, de nem sikerült. Törökország afféle gyáva nyúl játékot kezdett játszani Izraellel és nyugati patrónusaival. Kérdés, ki rántja el elsőnek a kormányt?

Ezeknek a jelenségeknek az együttes hatása új kihívás elé állítja a zsidó államot, hiszen a palesztinok megérezték a lehetőséget, és a kedvező szelek hatására új erőt kapott függetlenségi mozgalmuk. Márpedig ha a világ nagyobb része, megfelelően a közvélemény igényének elismeri Palesztinát, akkor az izraeli megszállás egyre inkább antagonizmussá válik. Ban Ki-moon-tól Obamáig, aki felvetette a 67-es határok jogszerűségét, mindenki tisztában van az izraeli megszállás jogtalanságával. Talán maga a zsidó állam is. Azonban Izrael kényszerhelyzetben van. Egyrészt mert Izrael 67-es határai gyakorlatilag védhetetlenek katonailag, tehát betartásuk azt feltételezné, hogy a térségben valamilyen átfogó békefolyamat indul el, ami a békés egymás mellett élésen alapul. Másrészt mert a zsidó állam vízforrásainak jelentős része Ciszjordániában találhatóak. A jelenleg is tartályhajókban vizet importáló zsidó állam ezen források elvesztésével lehetetlen helyzetbe kerülhet. Izrael azonban addig, amíg maga mögött érzi az USA támogatását, nem hajlandó engedményekre. Tehát minden azon múlik, meddig mennek el a törökök, és erre hogyan reagálnak Izrael szomszédai, valamint az USA, amely azonban korántsem lesz képes úgy megrendszabályozni a törököket, ahogy azt sokan elképzelik. Törökország, amely mind az Iraki, mind az Afganisztáni beavatkozásnak, valamint Irán sakkban tartásának kulcsországa, és a világ egyik vezető katonai hatalma, NATO tag, nem esélytelen arra, hogy érvényesítse akaratát a térségben, netán átvegye a térség irányítását az USA egyetértésével. A tervezett Nabucco vezetékről, valamint a meglévő olajvezetékekről, nem is szólva, amely fontos ütőkártya a törökök kezében.

Ezt a súlyos képletet csak Izrael és leendő Palesztin állam megegyezése oldhatja fel, amely azonban nehéz ügy, tekintettel arra, hogy fél évszázada ez nem sikerül, mert hol az egyik, hol a másik fél hiszi azt, hogy egyoldalúan felülkerekedhet ellenfelén. Hillary Clinton asszony azonban még lát lehetőséget a megegyezésre a két hajdani szövetséges között, azonban kérdés, hogy milyen ára lesz ennek, milyen engedményeket kell tenni a feleknek, hogy céljaik megvalósulhassanak, és mindenki megőrizhesse tekintélyét a konfliktus lezárultával. Péntekig mindenesetre sok minden eldől. Könnyen lehet, hogy egy új, katonai összecsapásokkal terhelt időszak következik a Szentföldön, vagy egy tartósan békésebb időszak lehetősége teremtődik meg. Az utóbbira azonban kevés esélyt látok.

Mári László
politológus

Török Tamás
politológus

Ha magát a megoldást nézzük, az nehezen védhető. Nemcsak azért mert kizárólag az egyik felet bünteti, hanem azért is, mert olyan gazdasági folyamatokat indíthat el, amelyeket még modellezni is nehéz. Csak találgathatunk. Éppen ez a baj ezzel a javaslattal. Senki nem mérte fel, mik lesznek a következmények. A kiszámíthatatlanság pedig egy bizonytalan gazdasági környezetben meglehetősen rossz üzenet. Ha egy országban bármi megeshet, a szabályozók naponta változnak, és a politika olyan domináns szerepbe kerül, amelynek következtében minden folyamatba tetszés szerint beavatkozhat, és ezt meg is teszi, akkor a tőke ezt előbb-utóbb megbünteti. Itt természetesen nem állítom, hogy nem igazságos a beavatkozás a legtöbb esetben, azonban az igazság elvont fogalom, amely sajnos az életben nem mindig érvényesül, a politikában, gazdaságban meg még kevésbé. Sokszor egy ma igazságosnak tűnő megoldás lesz később súlyos igazságtalanságok alapja. (Elég, ha arra gondolunk, hogy azok is kárvallottjai lehetnek egy ilyen megoldásnak, akik soha életükben egy forint hitelt nem vettek fel.) Ezért a politika alapvető működési szabálya a tárgyalás, egyeztetés olykor hosszadalmas folyamata. Tisztán politikai ügyekben is ajánlott, azonban milliókat érintő gazdasági döntések esetében kötelező ezt megtenni. Itt ez az érintett felekkel nem történt meg.

A következő mérlegelendő kérdés az, hogy mi készteti a Fideszt arra, hogy pánikszerűen bedobjon a köztudatba egy ilyen radikális javaslatot? Eltekintenék attól, hogy olyan 1.0-ás magyarázatokat próbáljak elővezetni, amelyek istenkomplexusból, valamilyen diktatórikus elhajlásból vezesse le ezeket a jelenségeket. Azért, mert ezek mögött a kapkodó megoldások mögött nagyon is demokráciába illő probléma húzódik meg. Egy diktatúrában, nem kell senkit felülmúlni, maximum a pártot vezérlő párton belüli klikkek alig látható belső harcai módosíthatják az intézkedések irányvonalát. Az ellenvélemény erőből elfojtható. Demokráciában folyamatos a verseny a politikai erők között, ami nehezen korlátozható. A jelenlegi magyar politikai képlet csalóka. Látszólag egy erőtlen ellenzék áll szemben egy hatalmasra nőtt kormánypárttal. Ha az ellenzék tisztán baloldali lenne és betartaná a hallgatólagos játékszabályokat, akkor a kormány számára adott lenne az a törésvonal, amin nagy valószínűség szerint a szavazói nem áramolhatnak át a másik térfélre. Azonban a jobboldali kormánynak van jobboldali ellenzéke is, amelyről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy tehetségtelen lenne, semmiképpen. Magán a Fideszen belül is jól felismerhetőek a különböző irányzatok. Nemzeti liberálisok (Pokorni), kereszténydemokraták (Simicskó), radikálisok (Kövér), például. Kissé elnagyolt ez a kép, a csoportok képlékenyek, de az biztos, hogy a csoportok között lavírozó miniszterelnöknek egyre nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a Jobbik egyre nagyobb nyomást helyez jobbról a kormánypártra, és részben próbálja a jelenleg még Fideszes, radikálisabb nézeteket valló szavazókat begyűjteni, valamint a hatalmas számú bizonytalan szavazót meggyőzni, ő a jó megoldás a tétova kormánypárttal szemben. Tehát a verseny élesedik. Ha ehhez hozzávesszük a parlament létszámának csökkentését, a 2014-től csökkenő politikus pozíciók számát, könnyen érzékelhetővé válik az az elvárás, amely a Fideszben egyre erősebb lesz, azaz az újraválasztás esélyének a megőrzése. Ez lehetetlenné teszi azt, hogy a kormány ne reagáljon arra, ha a potenciális ellenfele éppen lecsapni készül 1-2 millió, a törlesztő részleteket éppen csak fizetni képes szavazóra. Ne feledjük, itt éppen azokról a kispolgárokról beszélünk, akik aktív szavazók és az egzisztenciájukat a válság jelentősen megtépázta , valamint állandó félelemben élnek attól, hogy lecsúsznak a szegény társadalmi csoportok közé. Ha valakinek ismerősnek tűnik a szituáció, az nem a véletlen műve.

Ez a helyzet a radikális jobboldalnak és baloldalnak egyaránt kedvez. Magyarországon azonban radikális baloldal csupán marginális jelenség. A gazdasági problémák megoldatlansága azonban fennáll, és a Jobbik felvállalni látszik a baloldali egyenlősítő elveket is, a maga nemzeti radikalizmusán belül. Ez pedig kétségtelenül esélyes lehet arra, hogy a ma hatalmas számban a bizonytalanok táborában található szavazók jórészét begyűjtse. A Fidesz kétharmada is nem kis részben köszönhető annak a közhangulatnak, amely a frusztráltságból, a tehetetlenségből úgy akart kitörni, hogy utat engedett Orbán Viktornak, tegye meg azt, amit meg kell tenni. Végre változzon valami, vágja át a gordiuszi csomót. De éppen Orbán Viktor az, aki pontosan tudja, hogy a közhangulat pillanatok alatt változhat. Nem véletlen az a példátlan sebesség, amivel a kormány dolgozik. Nem a vetélytársakkal, hanem a saját maga által támasztott elvárásokkal fut versenyt, és vesztésre áll. A dupla w alakú válság beköszöntének az esélye nagyon nagy. Ha a kezdeti gazdasági kilábalást megint visszaesés követi, az földindulást indíthat meg a jobboldalon. Ezért a Fidesznek mindenképpen versenyben kell maradnia a Jobbikkal, ez pedig radikalizálódást jelent a gyakorlatban. Az eredmény pedig a kidolgozatlan javaslatok szaporodása, amelyek legfőbb célja nem a problémák kezelése, hanem a politikai közbeszéd alakításnak, az események a kormánypári elképzelések szerinti mederben tartása.

Ez pedig alapvető tévedés. Egyrészt mert ez a nagyotmondási verseny inkább két ellenzéki párt között képzelhető el ebben a formában, másrészt mert rendkívül korai. 2014-ig még sok minden történhet. Választás addig nincs, tehát a Fidesznek nem kell tartani semmilyen megmérettetéstől. Sokkal inkább kell tartania attól, hogy a gazdaság szereplői megelégelik a folyamatos ötletelést, és megbüntetik a Fidesz kormányt, Magyarországgal együtt. Ez nem egyszerű dolog persze, de nem is lehetetlen. A magyar bankrendszer döntő részben külföldiek kezében van, ezért vélhetően nem fogják szó nélkül lenyelni azt, hogy a kormány velük fizettetné ki politikai célú döntésének az árát, tekintettel arra, hogy amit itt megengednek, azt másutt is meg kell tenniük, az pedig könnyen bakcsődökhöz vezethet Európa szerte. Pont ez hiányzik most Európának. Tehát jelen esetben a bankok nemcsak a nemzetközi pénzügyi szektor, de a nyugati kormányok egyöntetű támogatására is számíthat. Tehát félő, hogy a kormány súlyosan elszámította magát, amikor az erőviszonyokat felmérte.

Mielőtt félreértené bárki, nem gondolom, hogy a jelenlegi helyzet, amely szerint a bankok tetszés szerint változtathatják hitelkamataikat, éppen attól függően mennyi pénzre van szükségük, jó lenne. Az, hogy a jól fizető adósokra ráterhelik saját felelőtlen hitelezésük árát. (Jelenleg valóban az adósok viselik egyedül a bankrendszer kockázatait.) Ez tarthatatlan. Szükség van megoldásra, azonban piaci alapon, nem megkerülve az egyéni felelősség kérdését sem. A jó megoldás nem radikális, hanem kiszámítható. Tehát egyrészt korlátozza azt, hogy a bankok a jól fizető adósokra terheljék a nem fizetők problémáját, másrészről megoldja azt a visszás helyzetet, hogy a bank a jelzáloggal terhelt ingatlan értékén túlterjeszkedve is követelhet pénzt az adósoktól, ami pedig arra ösztönzi őket, hogy az árverezéseken bármilyen árat elfogadjanak az ingatlanokért. Lehetne még felvetni néhány kérdést, azonban a lényeg az, hogy olyan szituációt kell előidéznie az államnak, amelyben a két oldal, az adósok, a bankok alkupozícióba kerülnek. Ebben a szituációban az állam mediátori szerepet tölthetne be, és csak ott avatkozik be, ahol az egyik visszaél erőfölényével, netán jogtalanságot követ el, esetleg a saját hibáit a másikra akarja hárítani. Szereptévesztés az, ha az állam nevében a kormánypárt diktátumokkal él, egyoldalúan, mintha ő lenne a megoldás kidolgozója, egyedüli letéteményese. Egész egyszerűen azért, mert mind a két oldalra szüksége van ahhoz, hogy az eltervezett politikája, gazdasági elképzelései megvalósuljanak. Tehát kompromisszum nélkül nem fog menni. Ráadásul hiú ábránd az, hogy egy nagy néppárt hosszútávon képes lehet kiszámíthatatlan versengésben részt venni, egy ideológiailag jóval egységesebb, kormányzati felelősség által nem korlátozott radikális párttal szemben. A kormánypártnak egy igazi lehetősége van, ez pedig a kiszámítható, tervszerű működés, a nagy pénznyelő rendszerek átalakítása, reformálása (ezt részben meg is teszi), hogy a piacról nem vonja el a forrásokat saját hiányának a finanszírozására. Valamit a radikális megoldások hibáinak, lehetetlenségének bematatása. Apellálás a józanészre, amelynek ez a nép nincs híján. A cél pedig nem lehet más, mint egy egészséges kompromisszum, amely középtávon semlegesítheti azt a politikai, gazdasági bizonytalanságot, amit a devizahitelek jelentenek. A békát azonban mindenkinek le kell nyelni. Adósnak, banknak, államnak, és az ehhez hasonló javaslatok ezt csak nehezebbé teszik.

Mári László
politológus

Csak idő kérdése volt, mikor harap rá a témára a magyar radikálisok vezető ereje. Taktikailag tökéletesen jártak el. Megvárták, amíg véget ér a kormány tárgyalássorozata a bankokkal és megtörténik a bejelentés. Azt nem állíthatjuk, hogy a kormány túl ügyes lett volna ebben a kérésben, hiszen hónapokig lebegtették a kérdést, majd egy ideálisnak messze nem mondható megoldással álltak elő. Megállapítható, hogy egy olyan alternatívát sikerült találni, amit a bankok maguktól is megajánlhattak volna (sőt meg is ajánlottak), hiszen részükről ez csak időleges áldozatvállalás, azonban a hitelfelvevők szinte végtelenített hitelcsapdába kerülnek. Ez a csomag inkább annak beismerése lett, hogy a kormány képtelen valódi megoldást találni, amiben nem feltétlenül hibás. Azok után, hogy a bankok váltak a költségvetés új támaszaivá, a gazdaság pedig több sebből vérzik, nagyon radikális megoldások nem is képzelhetőek el. A Jobbikot azonban nem kötik gúzsba ilyen megfontolások. Rendszerkritikus hozzáállásukhoz kiválóan passzol a bankok ellen indított kommunikációs hadjárat. Nem is voltak restek és bejelentettek egy aláírásgyűjtő akciót, óvatosan elkerülve a népszavazás lehetőségét, hiszen az borítékolhatóan sem az OVB-n sem az Alkotmánybíróságon nem jutna át.

Tekintettel arra, hogy a probléma szinte biztosan megoldatlan marad 2014-ig, a politikai közbeszédben ez a téma megkerülhetetlen lesz. Ráadásul a Jobbik addig mehet el a téma kapcsán, ameddig a többiek biztosan nem követhetik. A Jobbik kezdetben annyit kínált, mint a többi párt, legfeljebb a hangsúlyok voltak másutt. Ez azonban úgy fest csak az első menet volt. Most egyértelműen emeltek a téten azzal a felvetéssel, hogy a hiteleket a felvételükkor érvényes árfolyamon kell forintosítani, és a különbözetet a bankoknak kell kifizetni. Egyszerű világos üzenet, ami mindenkihez eljut. Ha végiggondoljuk a javaslatot, könnyen rájöhetünk, hogy ez a megoldás nem egy bankot bedönthetne, gazdasági hatásai beláthatatlanok. Azonban azoknak, akik kínkeservvel rakják össze minden hónapban a havi részlétre valót, vagy az árverezésre várnak, vajmi keveset számít, hogy mi történne akkor, ha a hiteleiket forintosítják. Marad-e az alacsony „devizahiteles” kamat, vagy keletkezik egy újabb probléma a magas forint hitel kamatok miatt, amelyek jó eséllyel az égbe szöknek a bankok megroppanása miatt (persze könnyen lehet, hogy a Jobbik majd a kamatot is előírja a bankoknak). A Jobbik nem fárad ezzel a kérdéssel, hiszen nem is az a cél, hogy valamilyen átfogó gazdasági megoldás szülessen, ahol a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. A párt a hozzáillő radikalizmussal megtalálta azt a kommunikációs frázist, amely a gazdasági környezet ismételt romlásával, a devizahitelesek egyre súlyosabb helyzetbe kerülésével, hatékonyan tud működni. Tisztán politikai, szavazatszerző eszközként hatékony lehet ez a megoldás, azonban a gazdaság hatásai beláthatatlanok. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a többi párt nem rálicitál a Jobbikra ebben a kérdésben (nehéz is lenne), hanem megpróbál egy életképes modellt kidolgozni minden érintett fél bevonásával, mert a jelenlegi megoldás korántsem kielégítő, csak elnapolja a problémát, de nem oldja meg.

Mári László
politológus

A nyugati hatalmak beavatkozása után egyértelművé vált, hogy a regnáló rezsim napjai meg vannak számlálva, bár senki sem sejtette, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a hatalom megbukjon. A nyugati erők katonai, politikai fölénye, Líbia külföldi erőforrásainak befagyasztása a felkelők távoli győzelmét valószínűsítették, már ha képesek addig kitartani és együtt maradni. A siker érdekében a szövetséges erők fegyverekkel, katonai tanácsadókkal és legfőképpen légicsapásokkal és légtérzárral támogatták a felkelőket, akik sikeresen nyomultak előre egészen a fővárosig. A forradalom végső győzelme küszöbön áll, azonban kérdéses, hogy mi következik utána, milyen politikai berendezkedés lesz Líbiában?

Nyugati politikusok tartanak attól, hogy az iraki helyzet megismétlődik Líbiában is, ahol a 2003-as beavatkozás után nem minden törzs, helyi klán vette ki egyenlő mértékben a részét az ország irányításában, amely torzsalkodásokhoz, majd polgárháborúhoz vezetett. A líbiai felkelőket vezető Átmeneti Nemzeti Tanács illetékesei hónapok óta dolgoznak azon, hogy az egység fennmaradjon a harcok után is, hiszen egy belharc jelentősen erodálná a felkelők nemzetközi megítélését, az ország talpraállását pedig késleltetné. A nyugati vezetés elkészített egy „rendszerváltó útitervet”, amely alapján a demokratikus választásokig egy egységes szervezet vinné az ország ügyeit. Ezt egyértelműen az Átmeneti Nemzeti Tanácsban látják, de okulva az iraki tragédiából, szükségesnek tartják, hogy minden törzs és vállalható politikai erő kivegye a részét a választásokból és a vérontásnak mielőbb vége legyen a győzelem után. Az útiterv nem tartalmaz dátumokat és konkrét terveket, de egyértelművé teszi, hogy szükségesnek lát egy nyitott és minden erőt magában foglaló átmeneti kormányt és a régi rendszer kiszolgálóit érintő bosszúhadjárat megfékezését.

A torzsalkodás lángja ott parázslik a felszín alatt, a törzsi klánokból szerveződő ország (történelmi hagyományai miatt is) inkább kötődik helyi törzsekhez, mint az egységes államhoz. Ennek egyik példája volt pár hete Abdul Fattah Younes meggyilkolása Bengáziban, aki a lázadók katonai parancsnoka volt és ismeretlen fegyveresek a korábbi rezsimben telkövetett tettei bosszújaként végezték ki (Kadhafi biztonsági főnöke volt korábban). Younes törzse (Obeidi törzs) bosszúért kiáltott, a Nemzeti Tanács csak nehezen tudta őket nyugalomra inteni és biztosítani őket, hogy tisztességes nyomozást folytatnak le a törzs helyett. Miszratában a frontvonalon szó szerint hajtóvadászat folyt sötét bőrű líbiaiak után, akiket Kadhafi támogatásával vádoltak kollektíven. Jelenleg a közös ellenség összetartja a lázadókat, de ez az egység a győzelem után könnyen széteshet, amely talán a nyugati politikusok legnagyobb félelme most, hiszen Kadhafit már mindenki leírta Líbián kívül.

Alig két héttel a rejtélyes gyilkosság előtt ismerte el az Egyesült Államok az Átmeneti Nemzeti Tanácsot Líbia hivatalos képviselőjének, ezzel megnyitva előtte az ország külföldi likvid tőkéjét (nagyjából 3,5 milliárd dollárról van szó) és hosszabb távon a befagyasztott befektetésekben álló 30 milliárd dollárnyi vagyont. A vagyon felhasználását természetesen transzparensen és az ország infrastruktúráját helyreállító módon képzeli el mindkét fél, de ez is okot adhat a későbbi törzsi torzsalkodásra. Nem beszélve Kadhafi törzse elleni általános bosszúról, amely veszélyre George Joffe, a Cambridge-i egyetem Líbia szakértője hívta fel a figyelmet a nyugati sajtóban a napokban. Véleménye szerint minél hosszabban folytatódik a küzdelem az országban, annál valószínűbb a „törzsi bosszú” előretörése.

Török Tamás
politológus

Ha a gazdasági oldalt nézzük, akkor teljesen egyértelmű, hogy a globalizáció térnyerésével, a versenyképesség előtérbe kerülésével, minden olyan állam, amely nagyvonalú szociális rendszert működtet és lát el, olyanokat is bőkezűen, akik semmit nem tesznek be a közösbe, hatalmas versenyhátrányba kerül. Progresszív adórendszerükkel megbüntetik az iparkodókat és jutalmazzák azt, aki csak várja, hogy eltartsák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, aki 20 évet lehúz munkával, majd megbetegszik és az államra szorul. Nem, itt konkrétan azokról a tömegekről van szó, amelyek baksist vesznek fel azért, hogy ne legyen szerte Európában sok kicsi „London”. Nyugaton kiépült jóléti állammodell sokban emlékeztet a keleti, létező szocializmusra. Míg a szocializmusban, létezett kapun belüli munkanélküliség, ami csak annyiban különbözött a nyugati országokban segélyen tengődők ellátásától, hogy ott legalább kértek valamit a juttatásért. Persze ez egy mérhetetlenül drága formája a társadalmi béke fenntartásának, azonban a nyugati verzió sem olcsóbb. Nehéz elfogadni, de tudomásul kell venni, hogy az ember, ellentétben az idealista elgondolásoktól, eredendően nem jó vagy rossz, hanem esendő, aki mindig a könnyebb utat választja, ha a teheti. Ha egyszerűbb potyautasnak lenni egy társadalomban, mint 10-12 órát dolgozni, utána tanulni, akkor bizony a többség nem is teszi ezt. Az önbecsülés és a karriervágy ugyanis nem hajt mindenkit, és nem is lehet meggyőzni arról, hogy ezt kellene tennie. Márpedig, ha ez nem kivitelezhető, akkor valamilyen módon az ilyen tömegeket ösztönözni kell, hogy ha nem is tesznek be semmit, akkor legalább ne is vegyenek el a közös kasszából.

A fejlődő világban mindez rendkívül egyszerű módon működik. Ha nem dolgozol, nem is eszel. Ahogy Schiffer András mondaná, ez kaszárnya kapitalizmus. Itt a Nyugat-Európában (igen mi is oda tartozunk), valamilyen furcsa elgondolástól hajtva, kitalálták a posztindusztriális társadalmat, ahol nincs környezetszennyező termelés, ahol nagyvonalú szociális rendszer működik, ahol a munka már nem központi kérdés. A nehéz munkát meghagyják a „fejlődő” országoknak, oldják meg, mi majd fogyasztunk. Kérdés, miből? Mert időközben a gyárak elkezdtek nagy sebességgel áttelepülni a fejlődő világba, ahol a laissez-fair kapitalizmus dívik. Ezekkel az új iparosodó országokkal kellene versenyezni, ami ugye lehetetlen azzal a társadalommal, amelynek egy része már hírből sem ismeri a munkát, és nehéz kőként húzza le azt, aki igen. Ráadásul ezek az emberek időzített bombaként viselkednek, főleg, ha munkára kényszerülnek, netán megvonják a segélyt. Ez már súlyos politikai probléma, túl a szociális vonatkozásain. Miközben baloldalon még mindig tiltakozókat, rasszistákat vizionálnak, addig Gyöngyöspatától, Londonig, Párizsig a problémával együtt élők pontosan látják, hogy miről van szó. A gazdasági válság, amely éppen most lép második pusztítóbb fázisába, szépen eloldja azokat a gyenge kötelékeket, amelyek féken tartották ezeket a társadalmi csoportokat. Természetesen erre is van baloldali elmélet, ami úgy értelmezi (félre) ezt a konfliktust, mint valami új osztályharcot, ahol a vesztes szegény rétegekre a másik, a gazdag fele a társadalomnak rátámad, és megvonva juttatásait, emberhez nem méltó életre, azaz munkára kényszeríti azt.

Miközben ezt szajkózzák, észre sem veszik, hogy sehol nincs már az a pénz, amiből ezeket a csoportokat el lehetne tartani, vagy mondjuk szemben felzárkóztatni. Azt a pénzt, már régen elköltötték. Ezért aztán bármilyen kormány van hatalmon a mi kis uniónkban, a probléma hegy ott van előtte. A megoldást a német kormány kezdte el azzal, hogy szigorította a munkanélküli ellátás feltételeit. Annak idején volt is felháborodás ebből, de a németek többsége pragmatikus és elfogadták, hogy az akkori válságból nincs más kiút. Mivel Németország prosperál, köszönhetően iparának, egyelőre nem kell tovább menniük az úton. Persze ami késik, nem múlik. Ellenben az EU déli perifériája már nincs ilyen szerencsés helyzetben. Gyenge gazdaságaikat egy kisebb szellő elfújja. Így aztán társadalmukra, gazdaságukra, nehéz idők jönnek. Az eddig megszokott jóléttől mindenesetre búcsúzniuk kell. Az hiú ábránd, hogy a jól prosperáló országok kifizetik majd a számlát. A kassza ugyanis náluk is ürül, és egyre kevésbé látható az a haszon, ha létezik ilyen, ami a leszakadó országok megmentése révén elérhető. Bár felvetődött már olyan ötlet is, hogy legyen az Unió első elnöke, pénzügyminisztere német, egyfajta kompenzációként azért, hogy a németek fizetik majd ki a számlát. Ez az elgondolás azonban nem számol azzal, hogy mit jelentene ez, mondjuk cseh, lengyel, netán francia polgárok millióinak. Meggyőződésem, hogy ez még a németeknek sem jutott eszébe. Pedig az EU-val történnie kell valaminek, mert ez a lebegés a lét és a nemlét határán nem tarthat sokáig.

A válság, a jóléti állam egyre gyorsuló kimúlása súlyos politikai következményekkel fog járni. Azok a szélsőséges pártok, amelyek eddig a pálya széléről figyelték a nagy demokratikus néppártokat, hamarosan majd minden országban fontos szerepet fognak játszani. Minél súlyosabb a helyzet, annál keményebb reakciók várhatóak a lakosságtól, és annál több szavazat a szélsőséges pártokra. Nem kell messzire menni, ha a valaki példát keres. Elég a Jobbik ugrásszerű erősödésére gondolni. Abba pedig nem is érdemes belegondolni, mi történne akkor, ha a sok hitelkárosultat esetleg bankellenes retorikával begyűjtené a párt… Azt különösebb jóstehetség nélkül le lehet írni, hogy az európai integrációs folyamat sikere biztosan eldől a válság alatt. Kevesen merik kimondani, de ha egy politikai struktúra nem tud egy válságot kezelni, átalakulni, akkor annak szükségszerűen el kell pusztulnia. Nyugat-Európa élt már át válságokat, háborúkat, amelyekkel megbirkózott, jórészt a tengerentúli nagy testvér segítségével. Most azonban be kell bizonyítania, hogy egyedül is megy. Nem lesz egyszerű. A gazdasági válság politikai következményeit, ugyanis nehezebb lesz kezelni, mint magát a gazdasági válságot.

Mári László
politológus

Talán mindenki emlékszik a 2002-es kampány bősz ígéret áradatára, amit az MSZP folytatott. A siker nem maradt el. A szigorúan, mondhatni rigorózus pénzügyi fegyelemmel kormányzó első Orbán-kormány messze nem tudott olyan mértékben elszakadni a valóságtól a kampányban, mint az akkori ellenzék. Az ellenzék, többek között ennek köszönhetően meg is nyerte a választást, és nem volt rest, ígéreteit (meglepve ezzel sokakat) elkezdte valóra váltani a jóléti rendszerváltás jegyében. Ettől a pillanattól a szocialisták kényszerpályán voltak. Valami olyat teljesítettek, amit az emberek a rendszerváltás pillanata óta vártak. Elhozták azt a jobb világot, amit eladdig csak ígérgettek nekik. Óriási félremagyarázás azt mondani ma, hogy a választók csupán megtévesztés áldozatai lettek volna. Józan hang volt akkor is a fenntarthatatlan pályáról, a hitelek káros hatásairól. Mi sem mutatja az akkori korszellemet jobban, mint az, hogy nem csak az állam, hanem az egyének is tömegesen vállalták a hitelekre épített gyarapodás kockázatát. Valami ahhoz hasonló jelenség zajlott le, mint amikor az éhezőt leültetik a terített asztalhoz. Hiába mondják neki, hogy ne egyen többet, mert belehal, az tovább tömi magát, mert képtelen ellenállni az ízletes falatoknak. Valakinek a kétezres évek derekán ezt a nehéz szerepet kellett volna vállalni. Azaz ellökni az asztaltól az éhezőket, a saját érdekükben. Nem lehet azt sem állítani, hogy a szocialisták az általuk elindított lavinát egyedül kezdték, hiszen a Fidesz szintén megszavazta az osztogató programokat, nem mervén szembe menni ezzel az elemi választói igénnyel. Azaz nyugodtan megfogalmazhatjuk azt, hogy a szocialisták kormányfői felelőtlenül jártak el - Bajnai Gordon kivételével, akinek a szerepét még a bűnbakkeresés közepette sem érthető, milyen módon hozták egy szintre Gyurcsánnyal és Medgyessy, de a gyengeség nem büntetőjogi kategória. Az államadósság elszabadulása egyébként is képlékeny dolog, hiszen a GDP jelentős visszaesése ugyanúgy növelheti a GDP százalékban mért eladósodottságot, mint ahogy fordítva is igaz, hogy csillagászati mennyiségű, nominálisan növekvő adósságot lehet elleplezni a GDP növekedés felpörgetésével, mondjuk felesleges építkezésekkel, a belső fogyasztás növelésével (Erről a kínaiak sokat tudnának mesélni.).

Ezek a jog számára megfoghatatlan dolgok. Miközben a világgazdaság vezető szakértői között sem lejátszott meccs az, hogy valójában mi vezetett a mértéktelen eladósodáshoz, és egyáltalán maga a rendszer, ami ezt kitermelte, miként módosítandó, hogy ez még egyszer ne történhessen meg, itt és most ebből bírósági ügyet akarnak kreálni vezető kormánypárti politikusok. Meglehetősen önveszélyesen. Ugyanis ki fogja meggátolni majd az őket követőket, hogy mondjuk a MOL-részvények megvásárlását, ne adósság növelő bűntettként állítsák be, és így tovább. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. Gondoljunk csak azokra a szerkezeti problémákra és tőkehiányra, amelyek Magyarországot nyomasztják. Ne feledjük, számtalan önkormányzat roppan bele éppen manapság abba, hogy uniós fejlesztéseit finanszírozza, hiszen az önrész a legtöbb esetben bizony hitel. Vajon ki fogja megmondani, hogy egy polgármester, amikor csatornát épít uniós pénzből, és az önrészt hitelből fedezi, a döntése pillanatában fennálló bevételekre alapozva, nem bűncselekményt követ-e el? Mi történik akkor, ha a külső környezet megváltozik, és a jól átgondolt terv egy önjáró adósságcsapdává változik, holott a törvények szellemében járt el mindenki? Hogyan lehet ezt, mondjuk büntetőjogi konzekvenciákat maga után vonó esetté alakítani? Hacsak nem várjuk el a politikusoktól azt, hogy jóstehetséggel rendelkezzenek, a jövőbe lássanak, sehogy. Minden politikus csak azok szerint a szabályok szerint játszhat, amelyeket ismer. Vannak persze jövőbe tekintő, nagy formátumú vezetők, aki megsejtenek ezt-azt a jövendő trendekből, azonban a kiválóság, a távlatos gondolkodás nehezen értelmezhető egy olyan politikai rendszerben, amely négyévenként 180 fokos fordulatokat hajt végre. A politikusi gárda pedig képtelen közmegegyezés híján hosszú távú programokat alkotni, hiszen még az utcanevekben, és a Himnusz kottájában sem egyeznek az elképzelések.

Ezek után nem lennék annak a bírónak a helyében, aki friss, a célhoz igazított jogszabályok alapján akar ítélkezni ciklusonként változó összetételű politikus csoportok felett. Ezennel a politikusi pályától is mindenkit eltanácsolnék, aki a hátralévő életét békében szeretné leélni. Külön féltem azokat a szerencsétlen egy ciklusos Fideszes honatyákat, akiknek bizony tartani kell attól, hogy az a dominó, amit most készülnek eldönteni, mikor dől rájuk. Ne feledjük, nem a politikai felelősség az, amit ne kérhetnénk számon. A választók dolga megbüntetni azokat, akik képtelenek voltak vállalni a nehéz döntéseket, úsztak az árral. Az MSZP valószínűleg saját magát pusztítja el azzal, hogy képtelen Gyurcsánytól megszabadulni. Politikus karrierek százai dőltek már eddig is össze a 2002-2008-ig tartó felelőtlen kormányzás miatt. Azonban óvakodni kellene attól, hogy permanens boszorkányüldözésbe fulladjon mind a jelenlegi és az ezután következő kormányzatok tevékenysége. A Keller László által teremtett hagyományokat, a döglött ügyek és kellemetlen bírósági blamák hagyományát nem kellene folytatni.

Mári László
politológus

Török Tamás
politológus

Ismert, hogy Szlovákia a tavalyi első görög mentőcsomagból kimaradt (egyedüli euróövezeti tagként), így a 110 milliárd eurós mentőcsomag nem terhelte a költségvetését. A súlyos belpolitikai nyomás alatt lévő, megosztott koalíciós jobbközép szlovák kormány belpolitikai értelemben vett lenullázódásához vezetett volna a csomagban való aktív részvétel. A szlovák kormányfő gyakorlatilag követte a hazai társadalom nagy részének (érthető) bírálatát, amely szerint a válságot nem ők okozták és különben is a görögök sokkal gazdagabbak és jobban élnek, mint a szlovákok. Mindez racionálisan ugyan érthető, de gyakorlatilag durván szembe megy a magasztos uniós és a közös euróövezeti elvekkel. Mégis megtehették, hogy kimaradnak a csomagból, nagyobb hullámokat nem vetett a döntés Európában. A szlovákok túlnyomó többsége ezzel a döntéssel egyetértett, sőt a populista, népszerű baloldali ellenzék nyomása alatt nehéz lett volna máshogy dönteniük. Szlovákia valószínűleg kimarad a legújabb görög mentőcsomagból is, bár maga Van Rompuy érkezett Pozsonyba a héten, hogy udvaroljon a szlovák kormánynak. Mégsem volt hangos ettől Európa, Cohn Bendit és társai nem harsogták tele tavaly tavasszal az Európai Parlamentet, mint ahogy borítékolhatóan most sem fogják. Miért is tették volna, hiszen erőiket lekötötte egy másik uniós ország alkotmányának bírálata – mit számít közben egy kontinentális mentőcsomag? A kettős mércét nem lehet nem észrevenni.

Van Rompuy kijelentette Pozsonyban, hogy „nem ajándékot kérünk, hanem kölcsönt, amit kamatostul visszakapnak”. A kamatos visszatérítés alatt az euróövezet stabilitását és Görögország megmentését értette valószínűleg. Természetesen mindkét fél kijelentette, hogy „megéri a fáradságot, az áldozatot és pénzt, hogy az unió kilábaljon a válságból.” Kár, hogy Radicová ezalatt azt érti, hogy hazája kimarad a csomag második részéből, éppen csak azt felejtette el hozzátenni, hogy megéri a fáradságot, csak nem a szlovákoknak, szenvedjen csak a gazdagabb Európa. Van Rompuy azt is elmondta, hogy akik eddig elfogadták a közösség előnyeit, kötelesek felelősséget vállalni a problémák megoldása érdekében is. Van Rompuy természetesen tárgyalt a többi közjogi méltósággal, majd fogadta őt Richard Sulík is, aki a kormányt adó egyik koalíciós párt vezetőjeként (és házelnökként) a csomagban való szlovák részvétel legnagyobb ellenzője volt. A többi borítékolható: a szlovákok ismét kimaradnak a csomagból, majd a világ megy tovább a maga útján, senki nem fog nemzetközi bojkottra szólítani a szlovák kormány ellen.

Nem ez az első, hogy szemet hunynak a szlovákok viselt dolgai fölött, már csak a szlovák alkotmány is szemet szúrhatna az arra annyira kényes európai politikusoknak, amely úgy kezdődik, hogy „Mi, a szlovák nemzet…”-figyelmen kívül hagyva az ország kisebbségeit. Pár évvel ezelőtt a kisebbségi magyar alkotmánykritikákra válaszul a nacionalista pártelnök Slota azt mondta, hogy akinek nem tetszik az alkotmány, az hagyja el az országot és az egész ügyet „hülye kritikaként” le is zárta. Ez azóta sem volt téma az Európai Parlamentben. Természetesen Slota nem mérvadó tényező, de a kettős mérce itt is szemet szúr- mikor verte az asztalt emiatt az európai baloldali és liberális politikai kör? A sor hosszan lenne folytatható, azonban a dolog nyitja ott lehet, hogy Európának nagyobb gondja is van annál, hogy mi zajlik Közép-Európában (természetesen, amíg az alapvető demokratikus értékek többé-kevésbé megvalósulnak). Azonban feltételezhető módon egy, a nyugati vezető politikai és értelmiségi réteggel szoros baráti viszonyt ápoló magyar értelmiségi kör (nyugodtan néven nevezhetjük: baloldali-liberális emberek csoportja) folyamatos, szinte nemzetellenes tevékenysége folytán hazánk állandóan színpadon van a jobboldali kormányok alatt. Ez persze nincs ellenére számos szomszédos ország politikai elitjének sem, azonban hazánk nemzetközi pozícióit brutálisan rombolja. A szlovákok euróövezeti mentőcsomagjának kimaradásából miért nem lesz nagy ügy most sem? Ott egységesen elismerik a szlovák nemzet érdekeit akár az európai érdekekkel szemben is és senki nem fut Brüsszelbe, Washingtonba vagy épp az országba látogató amerikai külügyminiszterhez panaszkodni. Alighanem kivetné a politikai elit magából azt, aki ilyet tenne náluk. Természetesen ne állítsuk őket piedesztálra demokráciából, hiszen a szlovák ügy összetett. Rengeteg a nyugati beruházás az országban, kedvező a gazdasági környezet a nyugati beruházások számára, sokkal nyersebb a belpolitikai kultúra, és a szlovákoknak része a válságcsomagból jelképes lenne amúgy is összeurópai szinten. Azonban szemet szúr az uniós elnéző jóindulat és a hazánkat ért durva kritika közötti különbség.

Van Rompuy nem tiltakozott a több szlovák faluban álló falak ellen, amelyeket romák és nem-romák közé húztak, sőt még a pozsonyi amerikai nagykövet sem ment személyesen közbenjárni a falak lebontása érdekében. Helyette Van Rompuy Pozsonyban azzal viccelődött, hogy „vonzóak vagyunk, az Európai Unió is szexi, nem csupán az elnöke”. Gondolom mindenki kedélyesen kacagott egyet, majd minden folyik tovább a maga medrében. Jöhet Magyarország elszigetelése, ahogy a baloldali szlovén miniszterelnök fenyegetőzött nem is olyan régen. „Ahogy vége a magyar EU-elnökségnek, politikailag azonnal és teljes mértékben elszigeteljük Magyarországot.” Biztos hamar fel fog hozzá zárkózni az európai bal- és a liberális oldal, Cohn Bendit dörzsölheti a tenyerét társaival együtt. Szinte csodálattal vegyes együttérzéssel tölt el az európai politikai érzékenység- kiváltképp ha jobboldali magyar kormányról van szó.  

Török Tamás
politológus