Miközben a svájci frank árfolyama az egekbe emelkedik és Londont elemeire szedik a multikulturalizmus melléktermékei, el kell gondolkodnunk azon, mi az, ami napjainkban ilyen zajos külsőségek között szenved ki. Ez nem más, mint a jóléti állam. Ennek pedig súlyos politikai következményei lehetnek, az EU szétesésétől, a szélsőséges erők megerősödéséig.

Ha a gazdasági oldalt nézzük, akkor teljesen egyértelmű, hogy a globalizáció térnyerésével, a versenyképesség előtérbe kerülésével, minden olyan állam, amely nagyvonalú szociális rendszert működtet és lát el, olyanokat is bőkezűen, akik semmit nem tesznek be a közösbe, hatalmas versenyhátrányba kerül. Progresszív adórendszerükkel megbüntetik az iparkodókat és jutalmazzák azt, aki csak várja, hogy eltartsák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, aki 20 évet lehúz munkával, majd megbetegszik és az államra szorul. Nem, itt konkrétan azokról a tömegekről van szó, amelyek baksist vesznek fel azért, hogy ne legyen szerte Európában sok kicsi „London”. Nyugaton kiépült jóléti állammodell sokban emlékeztet a keleti, létező szocializmusra. Míg a szocializmusban, létezett kapun belüli munkanélküliség, ami csak annyiban különbözött a nyugati országokban segélyen tengődők ellátásától, hogy ott legalább kértek valamit a juttatásért. Persze ez egy mérhetetlenül drága formája a társadalmi béke fenntartásának, azonban a nyugati verzió sem olcsóbb. Nehéz elfogadni, de tudomásul kell venni, hogy az ember, ellentétben az idealista elgondolásoktól, eredendően nem jó vagy rossz, hanem esendő, aki mindig a könnyebb utat választja, ha a teheti. Ha egyszerűbb potyautasnak lenni egy társadalomban, mint 10-12 órát dolgozni, utána tanulni, akkor bizony a többség nem is teszi ezt. Az önbecsülés és a karriervágy ugyanis nem hajt mindenkit, és nem is lehet meggyőzni arról, hogy ezt kellene tennie. Márpedig, ha ez nem kivitelezhető, akkor valamilyen módon az ilyen tömegeket ösztönözni kell, hogy ha nem is tesznek be semmit, akkor legalább ne is vegyenek el a közös kasszából.

A fejlődő világban mindez rendkívül egyszerű módon működik. Ha nem dolgozol, nem is eszel. Ahogy Schiffer András mondaná, ez kaszárnya kapitalizmus. Itt a Nyugat-Európában (igen mi is oda tartozunk), valamilyen furcsa elgondolástól hajtva, kitalálták a posztindusztriális társadalmat, ahol nincs környezetszennyező termelés, ahol nagyvonalú szociális rendszer működik, ahol a munka már nem központi kérdés. A nehéz munkát meghagyják a „fejlődő” országoknak, oldják meg, mi majd fogyasztunk. Kérdés, miből? Mert időközben a gyárak elkezdtek nagy sebességgel áttelepülni a fejlődő világba, ahol a laissez-fair kapitalizmus dívik. Ezekkel az új iparosodó országokkal kellene versenyezni, ami ugye lehetetlen azzal a társadalommal, amelynek egy része már hírből sem ismeri a munkát, és nehéz kőként húzza le azt, aki igen. Ráadásul ezek az emberek időzített bombaként viselkednek, főleg, ha munkára kényszerülnek, netán megvonják a segélyt. Ez már súlyos politikai probléma, túl a szociális vonatkozásain. Miközben baloldalon még mindig tiltakozókat, rasszistákat vizionálnak, addig Gyöngyöspatától, Londonig, Párizsig a problémával együtt élők pontosan látják, hogy miről van szó. A gazdasági válság, amely éppen most lép második pusztítóbb fázisába, szépen eloldja azokat a gyenge kötelékeket, amelyek féken tartották ezeket a társadalmi csoportokat. Természetesen erre is van baloldali elmélet, ami úgy értelmezi (félre) ezt a konfliktust, mint valami új osztályharcot, ahol a vesztes szegény rétegekre a másik, a gazdag fele a társadalomnak rátámad, és megvonva juttatásait, emberhez nem méltó életre, azaz munkára kényszeríti azt.

Miközben ezt szajkózzák, észre sem veszik, hogy sehol nincs már az a pénz, amiből ezeket a csoportokat el lehetne tartani, vagy mondjuk szemben felzárkóztatni. Azt a pénzt, már régen elköltötték. Ezért aztán bármilyen kormány van hatalmon a mi kis uniónkban, a probléma hegy ott van előtte. A megoldást a német kormány kezdte el azzal, hogy szigorította a munkanélküli ellátás feltételeit. Annak idején volt is felháborodás ebből, de a németek többsége pragmatikus és elfogadták, hogy az akkori válságból nincs más kiút. Mivel Németország prosperál, köszönhetően iparának, egyelőre nem kell tovább menniük az úton. Persze ami késik, nem múlik. Ellenben az EU déli perifériája már nincs ilyen szerencsés helyzetben. Gyenge gazdaságaikat egy kisebb szellő elfújja. Így aztán társadalmukra, gazdaságukra, nehéz idők jönnek. Az eddig megszokott jóléttől mindenesetre búcsúzniuk kell. Az hiú ábránd, hogy a jól prosperáló országok kifizetik majd a számlát. A kassza ugyanis náluk is ürül, és egyre kevésbé látható az a haszon, ha létezik ilyen, ami a leszakadó országok megmentése révén elérhető. Bár felvetődött már olyan ötlet is, hogy legyen az Unió első elnöke, pénzügyminisztere német, egyfajta kompenzációként azért, hogy a németek fizetik majd ki a számlát. Ez az elgondolás azonban nem számol azzal, hogy mit jelentene ez, mondjuk cseh, lengyel, netán francia polgárok millióinak. Meggyőződésem, hogy ez még a németeknek sem jutott eszébe. Pedig az EU-val történnie kell valaminek, mert ez a lebegés a lét és a nemlét határán nem tarthat sokáig.

A válság, a jóléti állam egyre gyorsuló kimúlása súlyos politikai következményekkel fog járni. Azok a szélsőséges pártok, amelyek eddig a pálya széléről figyelték a nagy demokratikus néppártokat, hamarosan majd minden országban fontos szerepet fognak játszani. Minél súlyosabb a helyzet, annál keményebb reakciók várhatóak a lakosságtól, és annál több szavazat a szélsőséges pártokra. Nem kell messzire menni, ha a valaki példát keres. Elég a Jobbik ugrásszerű erősödésére gondolni. Abba pedig nem is érdemes belegondolni, mi történne akkor, ha a sok hitelkárosultat esetleg bankellenes retorikával begyűjtené a párt… Azt különösebb jóstehetség nélkül le lehet írni, hogy az európai integrációs folyamat sikere biztosan eldől a válság alatt. Kevesen merik kimondani, de ha egy politikai struktúra nem tud egy válságot kezelni, átalakulni, akkor annak szükségszerűen el kell pusztulnia. Nyugat-Európa élt már át válságokat, háborúkat, amelyekkel megbirkózott, jórészt a tengerentúli nagy testvér segítségével. Most azonban be kell bizonyítania, hogy egyedül is megy. Nem lesz egyszerű. A gazdasági válság politikai következményeit, ugyanis nehezebb lesz kezelni, mint magát a gazdasági válságot.

Mári László
politológus