Demokrátor

A gazdasági válság felszínre hozta az Európai Unió egyik sarkalatosan gyenge pontját, az európai politika törésvonalait és azon erőközpontjait, amelyek egészen biztosan meg fogják határozni a kontinens jövőjét a következő évtizedekben. Ez egységesen a német-francia együttműködés, amely maga alá fogja gyűrni az EU többi államát gazdaságilag és politikailag egyaránt. Az egyetlen különutas állam Nagy-Britannia maradhat, amely mindig is különálló politikát folytatott történelme során, de a többi ország vagy együttműködően kooperálva (mint például a Benelux államok) vagy periférikus helyzetüket és gazdasági alárendeltségüket félig-meddig elismerve, kényszerűségből fognak engedelmeskedni a német-francia tengelynek. Nézzünk erre egy gyors példát.

Pár héttel ezelőtt, amikor a szlovák kormány szavazott az „eurósáncról”, vagyis az euróövezeti országok által felálltott mentőcsomagról, első körben a szlovák parlament nem szavazta meg Szlovákia hozzájárulását, amely ha nem is vitte volna zátonyra, de hosszú időre nehéz helyzetbe hozta volna a nehézkes brüsszeli diplomáciát. A kormány bukásához is vezető szavazást követően egyes diplomáciai pletykák szerint a német kormány megfenyegette Szlovákiát, amennyiben nem szavazzák meg a törvényt sürgősen, elviszik Szlovákiából a nagy autógyárakat, amelyek az ország gazdasági motorját képezik. Amennyiben ez a politikai zsarolás nem is történt meg, a nyílt politikai nyomás elviselhetetlen lett volna, így nem volt kérdés, hogy a bukott kormánynak nincs más lehetősége, csak az EU-nak tetsző hozzájárulás megadása. Így pillanatok alatt megegyeztek a legnagyobb ellenzéki párttal és „percek alatt” átvitték az elvárt döntést. Fölösleges illúziókba esni, Közép-Európa sorsa évszázadok óta a német és orosz malomkő között örlődött. A történelem viharai néha jobbra, néha balra csapták az egész régiót. Napjainkban ismét a német befolyás a meghatározó, kétségtelenül ez így is marad évtizedekig. Természetesen az egész „közös Európa” ideálja abból a logikus megfontolásból fakadt, ha nem történik meg a francia-német kiegyezés a második világháborút követően, akkor a kontinens békéje nincs biztosítva. Az alapító atyák elsődleges célja a béke és a prosperitás biztosítása volt és akkoriban nem is gondolhattak arra, hogy az együttműködés (francia-német) egyszer Európa irányító erejévé fogja kinőni magát, és a többi, akkori alapító ország csak követője lesz ennek az együttműködésnek. Logikusan, napjainkban a német gazdasági erő könnyedén kinőné a francia (főleg mezőgazdaságra támaszkodó) gazdaságot politikailag az elkövetkező évtizedekben, de Párizs rendkívül nagy hangsúlyt fektet az EU-ban betöltött informális vezetői pozícióinak megőrzésére, azonkívül az erősödő francia és a visszaeső német demográfiai adatok a kettős vezető erőt garantálják az elkövetkező évtizedekben is.

A németek pedig egyre inkább kinövik a második világháborút követő „kötelező” bűntudatukat és mutatják meg erejüket. Vezető szerepüket a franciák is hangsúlyozzák, akik az amerikai vezetést mellőzve vitték végig az angolokkal a líbiai beavatkozást. További példa a görög válság kezelése, amelyen tökéletesen be lehet mutatni a francia-német tengely működését.

Gyakorlatilag Görögország egy periferikus kis ország az Európai Unió délkeleti végén: Felvétele annak idején inkább volt politikai, mintsem gazdasági döntés Brüsszel részéről, mindenki tisztában volt a görög társadalom és gazdaság sajátos, korrupt és belterjes állapotaival, és ismerte viszonyulását a tisztán piaci versenyen alapuló kapitalista erőközpontokhoz, azonban ez nem volt mérvadó a gazdasági válságig. Görögország gazdaságilag alig ér fel egy német tartomány teljesítményével, az Unió gazdasági teljesítményének alig 3-4%-át adja csupán, de a globalizált pénzügyi világ 2008-ban megmutatta, hogy egy kis dominó eldőlése hatalmas bajhoz is vezethet. Ugyanez igaz jelenleg is, hiszen a német, francia, olasz bankok kihelyezett tőkéje került veszélybe a görög gazdasági összeomlással és államcsőddel. Nem szeretik kimondani a döntéshozók, de Görögország összeomlott, külső segítség nélkül nem működne. Görögország erején felüli jóléti kiadásaival felélte, ipari szintű adóelkerüléssel elcsalta a jövőjét. Az ország elképesztő méretékű, éves szinten 30 milliárd eurós deficitet termel, amelyet képtelenség visszahozni segítség nélkül az iparral alig rendelkező kis országnak. (Összehasonlításként hazánk államadóssága 70 milliárd euró körül mozog, míg a görögök 330 milliárd eurónyi adósságot cipelnek magukkal, amely évente egyre csak növekszik). Ez a görög államcsőd dominószerűen elsöpörné a bankok követelését, és ezzel berántaná a külföldi anyabankokat is, és félő, hogy bedöntené különösképpen Olaszországot, de veszélyben van emiatt Portugália és Spanyolország is. Mind az olasz, mind a spanyol bedőlés összedöntené az Európai Uniót és az eurót. Ne legyen kétségünk, hogy ez az újabb válság világgazdasági válsággá terebélyesedne, amelyet mindenki szeretne elkerülni. Az Egyesült Államok belső problémáival küzd, mindenki a BRIC országokra, különösképpen Kína segítségére számít, akiknek elemi érdeke exportpiacaik megmentése. Segítenek is, de nem akkora mértékben, hogy az EU túlságosan megerősödjön (valamint biztosak lehetünk benne, hogy kőkemény árat kérnek ezért a segítségért).

A fent részletezett német-francia tengellyel szemben, belpolitikai megfontolásból, Papandreu görög miniszerelnök szembehelyezkedett és már az uniós segítséget beígérő megegyezést követően népszavazást helyezett kilátásba arról, hogy a nép elfogadja-e az újabb megszorításokat, amelyek a mentőcsomaggal járnának. Párizsban és Berlinben örjöngve fogadták ezt, mégis hogy merészeli a kis Görögország azt, hogy nem fogadja el a mentőövet és az azzal járó külső gazdasági vezetést, amely jóformán protekturátussá silányítja le az országot? A Cannes-i csúcson nyíltan alázták meg a görög miniszterelnököt. A német-francia tandem vezetői: magukhoz rendelték Papandreut, két óráig várakoztatták, majd elküldték azzal, hogy tegye amit ők akarnak, különben nincs pénz. Ha népszavaztatni akar hát tegye csak, de addig egy eurócentet sem kapnak, sőt majd ők megmondják azt, hogy miről népszavaztassa a görög miniszterelnök a népét. Erről a francia Liberation francia lap egyszerűen csak így ír: „Cannes-ban úgy viselkedett a francia államfő és a német kancellár a görög miniszterenökkel, mint egy szolgával. Ha népszavazást akar tartani, lediktálják neki a kérdést, ha pénzt akar, hűségesküt kell tennie azoknak, akik átvették országa irányítását”. Követve a hullámot, az euróövezeten kívüli brit miniszterelnök, David Cameron a következőt nyilatkozta a Cannes-i csúcson fölényesen: „Athén vagy megoldja a problémáit vagy hagyja el az euróövezetet”. Tegyük hozzá, hogy a politikai nagyotmondást Brüsszelben sem szeretik, hiszen a görögök annak idején egyszerűen hazugsággal tudtak az euróövezet tagjává válni, amikor is meghamisították az államháztartási adatokat, és ezzel tévesztették meg Brüsszelt. Görögországnak nem maradt választása: vagy alkalmazkodik a német-francia tengely követeléseihez és külső gazdasági irányítás alá helyezi az országot, valódi reformokat vezet be így elkerüli a teljes összeomlást, vagy előbb-utóbb kiebrudalják az euróövezetből (talán az EU-ból is), és amint körbevették egyfajta pénzügyi tűzfallal, elengedik a kezét. A második lehetőségre kevesebb az esély, de senki sem tartja kizártnak, ennek a komolyságát támasztja alá, hogy ez a lehetőség akár két évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.

A bejegyzésben említett német-francia tengely várhatóan még inkább meghatározóvá fog válni Európa jövőjében és azon belül hazánk külpolitikai lehetőségeiben egyaránt. Magyarország exportja ugyan nőtt a BRIC országok felé az elmúlt években, azonban a válság előtti éveket tekintve a teljes magyar export majdnem 40%-a Németországba irányult (ez visszaesett valamelyest a gazdasági válság, a csökkenő német vásárlóerőre gyakorolt hatása miatt), amely alapján nem lehet kérdéses, hogy a német gazdaság ereje és gazdasági változásai alapvetően határozzák meg hazánk politikai és gazdasági mozgásterét és helyét a közös Európában.

Török Tamás
politológus

Hiába gyűltek össze Európa vezetői, hogy megmentsék Görögországot, az nem akarja megmenteni magát. Az elgyengült görög kormánykoalíció elmenekülve a felelősség elől, a görög szavazókra akarja bízni, hogy eldöntsék egy népszavazás révén, elfogadják-e a felajánlott európai segélyprogramot a felkínált feltételekkel. Az elfogadás lényegében azt jelenteni, hogy Görögország gazdasági téren gyámság alá kerülne. A döntés már most sem kétséges, hiszen mindössze a polgárok 12%-a támogat egy ilyen megoldást.

Görögország 1981-es csatlakozása az EGK-hoz (az EU leánykori neve) afféle megelőlegezett bizalom és marketing megoldás volt. Bizonyítani kellett, hogy Európa fejletlenebb országai számára is nyitva az ajtó, érdemes idomulni az „európai” normákhoz, bevezetni a demokratikus játékszabályokat, mert akkor jön a támogatás, megnyílik az út a gazdasági fejlődésre, a konvergenciára. Azaz lehetőség nyílik arra, hogy a periférikus országok polgárai felzárkózzanak a központi országok életszínvonalához. A koncepció szép volt és látszólag működött is, pontosan addig, amíg a pénzáramlás folyamatos volt Görögország felé. Azonban ez a szép kép csalóka. Görögország a támogatásokat rendkívül rosszul használta fel. Döntően felélte. Nem települtek versenyképes iparágak az országba, gazdasági szerkezete lényegében nem sokat változott. Turizmus, mezőgazdaság, hajózás maradtak a húzóágazatok. Maradt a korrupció, a feketegazdaság, amely elnyelt minden pénzt. A politikai elit pedig ahelyett, hogy a folyamatokat megpróbálta volna normalizálni, inkább trükkök százait vetette be. Paródiába illően, hamis adatokat szolgáltatva belopakodtak az euró zónába, majd a működésképtelen társadalmukat gigantikus hitelekkel próbálták meg jóllakatni, kihasználva az euró bizalmi tőkéjét. Mindezt sikeresen, és olyan életszínvonal biztosítása mellett tették (teszik), amelyről itt Közép-Európában csak álmodhatunk. Ebből aztán olyan viccesnek éppen nem nevezhető helyzet alakult ki, hogy például a lényegesen szegényebb szlovák polgár menti a sokszorosan jobban élő görögöt, miközben ott is megszorításokra lenne szükség, a növekvő államadósság miatt.

Azonban nemcsak a görögök, hanem Európa felelőtlen idealista vezetői is hibásak a kialakult helyzetért. Nem dolgoztak ki semmilyen forgatókönyvet arra a helyzetre, ha egy tagállam felelőtlen módon viselkedik, netán folyamatosan megszegi a szabályokat. Nehéz is lett volna, hiszen az EU és annak szabályrendszere kidolgozatlan, megrekedt két világ között. Föderatív és konföderatív intézmények működnek egymás mellett, barokkos bürokráciában fuldokolva. Voltaképpen a rendező elv nem más, minthogy a fejlődés mindent megold, azaz majd lesz valahogy. Jellemzően a problémák megoldása a kiváráson, hosszas tárgyalásokon alapul. Meglepő módon ez sokáig működött. Azonban a válság mindezt felülírta. Gyors, egységes döntések kellenének a problémák megoldásához. Ehhez kevés csupán Merkel és Sarkozy határozottsága. Először Finnország, utána Szlovákia blokkolta hajszál híján a közös erőfeszítéseket, amellyel menteni próbálták a görög csődtömeget. Ennek a két országnak a vonakodása, figyelembe véve a most történteket, teljesen jogos volt. Ki kell mondani, óriási tévedés menteni egy olyan országot, amelynek sem a lakossága, sem a politikai elitje nem tanul, nem érti meg, hogy számukra nincs más lehetőség, mint gazdasági gyámság alá vétel, hiszen képtelenek úrrá lenni azokon a folyamatokon, amelyek egyre inkább a mélybe húzzák nemcsak Görögországot, de a tétova EU egészét is.

Európa vezetői tévedésben vannak. Míg az USA-ban hagyják csődbe menni a rossz bankokat, amelynek révén a pénzügyi rendszer szépen lassan megtisztul, azaz hagyják a piacot működni, addig Európában a tagállamok költségvetései bármi áron védeni próbálják status quo-t. A pénzügyi rendszerben ott vannak azok a toxikus elemek, amelyeket voltaképpen gigantikus európai szubvenciók tartanak féken. Jó példa erre Írország, amely egy bankmentési akció révén vált kiegyensúlyozott, jól menedzselt gazdaságból, egy csődtömeggé, amelyet, ha nem mentenek meg az európai pénzek, már régen csődbe ment volna. Nagy kérdés, hogy jó-e ez a taktika, azaz, ha bárhol rés keletkezik a falon, akkor azt Európa jól működő gazdaságainak megcsapolásával betömik. Van-e annyi pénz, amely minden rés betömésére elég? Nem lenne-e helyesebb, ha Görögországot az euró zónából kiteszik, amely voltaképpen az óta járna ennek az országnak, mióta kiderült, hogy nem tiszta módszerekkel jutott be oda? Érdemes-e a tüneteket kezelni, avagy végre magát a problémát kellene elkezdeni kezelni? Azokat az euró százmilliárdokat, amelyeket a Görögországnak nevezett lyukas zsákba töltögetnek, sokkal ildomosabb lenne arra fordítani, hogy lokalizálják a görög csőd hatásait, hiszen az kizártnak látszik, hogy a görög csődöt úgymond szabályozottan lehet végrehajtani, tekintettel arra, hogy senki nincs, aki a görögöknek el tudja magyarázni, hogy holnaptól például minden nyugdíjas az eddigi illetményének csak a felét kaphatja, hogy a bürokrácia létszámát záros határidőn belül a felére kell csökkenteni, stb. Ahogy Sarkozy francia elnök mondta, most minden kezdődik elölről. Már csak az kérdés, van értelme elölről kezdeni azt, ami immáron sokadszor nem sikerült. Lassan eljön az idő, amikor el kell engedni a görögök kezét, tudomásul kell venni, hogy a politikusok keze meg van kötve gazdasági kérdésekben, hiszen ott a piac diktál. Minél inkább próbál a politika szembemenni a piaccal, az annál nagyobb büntetést fog kiosztani. Ami ugyanis most kudarcot vall, az nem a kapitalizmus, hanem a korlátlan állami beavatkozás a pénzpiacokba, és az erőltettet felülről vezérelt fejlesztési politika, amelyet az EU oly nagy szeretettel űz. Eljött az idő, mindent újragondolni. Ha nem teszik meg a jelen politikusai, akkor tragikus hősökké válnak, pontosan úgy, mint egy görög dráma szereplői.

Mári László
politológus

Teljesen mindegy milyen néven indul a Gyurcsány Ferenc vezette alakulat, az kétségtelenül egyszemélyes show lesz. Ez azonban természetes, ha egy emblematikus figurája a magyar politikai életnek pártot alapít. Az új párt létrejötte már jó ideje nem kérdés, csak az, hogy meglesz-e a szükséges 10 fő a parlamenti frakcióhoz. A Demokratikus Koalíció Platform, amely a volt MSZP-s képviselőket tömöríti és az MSZP szavazótáborára épít, nem indul rossz pozícióból, ha be akarja gyűjteni a baloldali szavazatokat. Látható, hogy Gyurcsány és körének távozásával, az MSZP-ből a kreativitás is távozik. Gyurcsány pártjának helyzete nagyon hasonló a két világháború közötti polgári demokrata Rassay Károly pártjáéhoz, aki anno a kisgazdákból kiválva alakított egy a nevéhez kötődő kis liberális alakulatot, és lett a párt névadója. Pártja marginális tényező volt, ami Gyurcsány pártjára is igaz lehet.

Mire alapozhat az új párt?

Egyrészt ráléphet arra a bevált útra, hogy betölti az „Orbánizmus”, a nemzeti Magyarország engesztelhetetlen ellenfelének szerepét. Ezt az ideológiát Bauer Tamás cikkéből tökéletesen lehet modellezni. Várhatóan gyújtó hangú szózatok tömkelegére számíthatunk a parlamentben, aminek meglesz a maga eredménye, hiszen ez nem csak Orbán ellen, hanem a jelenlegi „megalkuvó” ellenzék ellen is irányul majd. Egy mindenki ellen szituáció fog kialakulni rövid időn belül. Afféle partizán mentalitást fog sugározni a párt, hiszen mindenütt harcolniuk kell majd a papírforma szerint. Az ügyészségtől a bíróságig, az utcától a parlamentig. Gyurcsány már eddig is hirdette a 89-esek harcát a 11-esek ellen, ami ismét történelmi előzményekkel bír, hiszen a 48-as, 67-es terméketlen közjogi vita felelevenítéséről van szó, és ezután még erőteljesebb dimenziót kap. Nem is lehet kétséges, hogy Gyurcsány nem fog engedni a 89-ből, nem egyszerűen győzni akar, hanem minden elsöpörni, amit a jobboldal alkotott. Gyurcsánynak könnyebb lesz ebből a szempontból a helyzete, mint az MSZP-nek. Nincs szüksége arra, hogy a demokratikus felszín alatt a kádárizmus felé kacsintgasson, élesztgesse a szocializmus iránti nosztalgiát és félszívvel szeresse Nagy Imrét, 56-ot. Ideológiai szempontból tisztán továbbviheti azt a balliberális gondolatkört, amely szemben áll a nemzeti gondolattal csakúgy, mint a kádári szocializmussal. Vélhetően minden eseményt a maguk kifordított utópista módján értelmeznek, a valóságot igazítják az ideológiához. Ebben nem hátráltatja majd, a hajdani pártbürokrácia. Ezen ideológia mentén mindenki begyűjthető, aki a hajdani SZDSZ baloldalával vagy az MSZP liberális felével szimpatizált.

Gyakorlati szempontból a Demokratikus Koalíció alapvetően függ egyrészt magától a kormánytól, hiszen létjogosultsága csak akkor lesz, ha Orbán kormány kudarcot vall, tehát gazdaságilag képtelen lesz kivezetni az országot a gödörből. Ilyen összefüggésben a nemzetközi helyzet is kedvez a pártnak, hiszen a gazdasági kibontakozás esélye napról-napra csökken, kormánytól független tényezők miatt is. Továbbá az sem mindegy, hogy Kövér László és a Fidesz parlamenti frakciója miként áll a párthoz, hiszen akár fél évre is elhúzhatja Gyurcsány frakcióalakítását, vagy egy kis jogi barkácsolással végleg meg is akadályozhatja, hiszen nem mérettetett meg választáson ez az új alakulat. Ez azonban csak Gyurcsány mártír pozícióját erősíteni, tehát nem ajánlott a jelenlegi kormánypártoknak. Jelen pillanatban több hasznot hajt a Fidesznek Gyurcsány, ha az ellenzéket megosztja, mintha az „orbánizmus” mártírjaként tevékenykedik. Ugyanez igaz a „Sukoró-ügyre” is. Ha az ügyben nem születik, egyértelmű elmarasztaló ítélet, akkor csak Gyurcsány pozíciója erősödik.

Akadályok

A párt mind financiálisan, mind elfogadottság tekintetében rosszul áll. Gyurcsány a magyar politikai élet legelutasítottabb figurája. A pártnak első lépésben pedig annyit kell felfalnia a hajdani anyapártjából, amennyit csak lehet, azaz elsősorban nem a kormány, hanem az MSZP leküzdése szükséges ahhoz, hogy valódi súllyal jelenjenek meg a politikai arénában. Ha ez nem sikerül, az MSZP megőrzi az aktivistáit, sikeresen fordul balra és tartja meg a bázisát, akkor Gyurcsány tartósan partvonalon kívül maradhat. Ugyanez a helyzet, ha „Sukoró-ügyben” elbukik. További kockázat, hogy a parlamenten kívül létrejön egy olyan új baloldali kezdeményezés, amely úgymond tiszta lappal indul, és zárójelbe teszi a jelenlegi, egymással marakodó baloldali ellenzéket. Nyilvánvaló akadály az is, hogy a Gyurcsány Párt koalíció képtelen lesz mind az MSZP-vel, mind az LMP-vel. Az előbbivel azért, mert annak a bázisán akar létezni, az utóbbival meg azért, mert az jórészt ugyanúgy „antigyurcsányista”, mint a parlament jobboldali pártjai.

Összefoglalásként le kell szögeznem, hogy Gyurcsány kétségtelenül felkavarja majd azt az állóvizet, ami a jelenlegi ellenzéket jellemzi. Az MSZP megszabadul legfontosabb belső béklyójától, tehát megkezdődhet ott is a megújulás, és Gyurcsány révén a kormány egy olyan engesztelhetetlen ellenfelet kap, amely egy állandó tüske lehet a talpában. Új erőre kap majd az a terméketlen kulturkampf, ami az elmúlt 20 évet jellemezte, és most közjogi dimenziót kapva még jobban elmélyül. A megegyezés a felek között a legminimálisabb kérdésekben is lehetetlenné válik, azonban ebben semmi meglepő sincs, hiszen a Demokratikus Koalíció és Gyurcsány, nem más, mint Orbán antitézise.

Mári László
politológus

Mivel múlt hét kedden megbukott a szlovák kormány, emiatt érdemesnek találom egy kicsit megvizsgálni ennek belpolitikai okait röviden, lehetséges következményeit és az előrehozott választásokat követő változásokat átgondolni a felvidéki magyarság sorsa és a szlovák-magyar kapcsolatok tükrében.

Az előzmények ismertek: múlt héten az ingatag, többpárti jobbközép kormánykoalíciót vezető –amúgy ingatagnak tartott és saját pártjából is fúrt- miniszterelnök-asszony összekötötte a az euró-mentőöv megszavazását egy bizalmi szavazással. Mivel az egyik koalíciós társ (SaS, Szabadság és Szolidaritás pártja) élesen ellenezte (amúgy sok szempontból támadhatatlan módon) az euró-mentőöv szlovák megszavazását, a miniszterelnök-asszony pedig utolsó zsarolási lehetőségként a kormány fennmaradását jelentő bizalmi szavazással próbálta belekényszeríteni a renitens koalíciós társat a „kötelező” szavazásba (euróövezeti tagként a szlovákok szavaztak a mentőövről utolsóként az Európai Unióban). A lázadó koalíciós társ nem tágított (valamint egy másik koalíciós párt egyik szárnyának tagjai velük együtt) és bukott a jobbközép-liberális kormány.

Tavaly az országgyűlési választásokon nyertes Irány-Szociáldemokrácia (Smer-SD) nem tudott kormányt alakítani, ezért egy lehetetlen négypárti koalíció jött létre, amelyet a koalíció legerősebb pártjának (Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió - SDKÚ) miniszterelnök jelöltje vezettet, Iveta Radicova személyében. A miniszterelnök-asszony legnagyobb pártbéli ellenfele a külügyminiszter Mikulás Dzurinda volt (korábbi miniszterelnök), ő az egyik nyertese a bukásnak, hiszen a pártban a bukott miniszterelnök mellett Dzurinda politikai befolyása igen erős, ő léphet elő a párt természetes vezetőjeként a márciusi előre hozott választásokra (egyes politikai pletykák szerint Radicova a pártot is elhagyná, és saját pártot alapítana). A kormány bukásának mégis a Robert Fico vezette Smer-SD a legnagyobb nyertese, amely messze vezeti a szlovák népszerűséglistákat és jelen állás szerint egymaga képes lenne kormányt alakítani tavasszal (83 főt delegálna egymaga a 150 fős országgyűlésbe), amely az arányos szlovák választási rendszerben igen erős felhatalmazást jelent. A március 10-i előrehozott választások új esélyt adhatnak az Magyar Koalíció Pártjának (SMK), hogy visszatérjenek az országgyűlésbe egy rövid szünet után.

A kormány bukásában elévülhetetlen érdemeket szerzett az, hogy egy négypárti koalíció volt kénytelen kormányozni, amelyet egy ingatag és bizonytalan miniszterelnök vezetett. Az alig másfél éves kormányzás egyértelműen szlovák belpolitikai kudarc volt, még ha számunkra kedvezően némileg sikerült tompítaniuk a Fico kormányzása alatt elfajult szlovák-magyar viszonyt, és a miniszterelnök-asszony jó kapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökkel, amely bíztató jövőképet adhatott némileg a kisebbségi magyarságnak a közeljövőre nézve.

Mi fog most következni? Elsősorban a minket érdeklő aspektusokra koncentrálok: az elöttünk álló hónapokban egy kampány veszi kezdetét, amely során elő fogják venni a magyar kártyát, különös tekintettel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a Jan Slota-féle nemzetiek (SNS) a legutolsó közvéleménykutatásban csak 3,9%-on állnak (erőiket osztja a kivált új nacionalista formáció, amelyet az egykori nemzeti párti alelnök Anna Belousova jegyez „Nemzet és Igazságosság” –NAS- néven, ők 1,8%-on állnak most és a két nacionalista párt kiolthatja egymást az 5%-os küszöbnél). Ebből adódóan a két szélsőséges párt egymást fogja túlharsogni várhatóan a kampány során. Jobb, ha nem számítunk Robert Fico-tól sem sokkal jobb hozzáállást a magyar kérdéshez, elég csak a gyalázatos nyelvtörvényre, vagy állampolgársági törvényre gondolnunk. Ezeket a populista Fico egészen biztosan be fogja vetni az arra mindig fogékony szlovák tömegek felé. Kormányra kerülése után (gyakorlatilag nincs más reális esélyese a választásoknak) biztosan várható a magyar-szlovák államközi elhidegülés, hiszen annak idején az azonos pártcsaládba tartozó, kompromisszumra hajló Bajnai-kormány magyar miniszterelnökének gesztusaira sem volt nyitott, ezek után az amúgy a szlovák közvéleményben mumusként nyilvántartott Orbán Viktor és kormánya ellen biztosra vehetően meg fogja mutatni nacionalista-szélsőséges énjét. Várhatóan csak a legszükségesebb esetben állna össze ismét a nacionalisták bármelyik pártjával kormányozni, de a hatalomba kerülésért semmi sem lenne drága neki- ebben biztosak lehetünk. Azt hiszem, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a következő hónapokban bármilyen magyar ügy kapcsán Fico verbálisan „meg akarja majd védeni” Szlovákiát a magyaroktól és kormányra kerülve nyíltan konfrontálódni fog hazánk politikai vezetésével. Fontos kihúzni a magyar belpolitikai kárörvendők méregfogát azzal a ténnyel, hogy Fico így tenne egy baloldali magyar kormánnyal szemben is, hát még egy Orbán Viktor vezette jobboldalival szemben! Mögötte fog állni egy stabil kormánytöbbség, egy lojális köztársasági elnök és a baloldali-nacionalista (érdekes párosítás ez is) populizmus ragadós máza, amivel minden szlovák miniszterelnökének szerepében fog tetszelegni.

Várhatóan egy újabb, szlovák-magyar politikai jégkorszak veszi majd kezdetét.

Török Tamás
politológus

Megmozdulások szerveződtek a világ több pontján. Jellemzően ott a legforróbbak, ahol a legnagyobbak a problémák, azaz Európa déli perifériáján. A megmozdulások egyelőre valós politikai célok nélkül zajlanak. A bankárok és a politikusok vannak célkeresztben. Az egész úgy fest, mint egy utolsó figyelmeztetés, lázadás az elkerülhetetlen ellen.

A mi századunkra a nagy utópiák kifulladtak. Kevés az olyan józan gondolkodású ember, aki hisz az e világon elérhető egyenlőség eszméjében. Maximum a nyomor egyenlősíthető, amit a létező szocializmus kiválóan bizonyított. Egyetlen nyilvánvaló kívánság fedezhető fel Athéntól-Madridig, ne mi az egyszerű állampolgár fizessük meg a bankok, politikusok bénázásainak árát. Szép elképzelés, de nem megvalósítható. A nyugat, és ezen belül elsősorban Nyugat-Európa finanszírozói feltették a kezüket, és nem fizetnek tovább. Az európai állampapírok a jól vezetett ország kivételével a minősített bóvli kategóriájába süllyedtek. Már Kína is szerkezeti reformokat követel a pénzéért cserébe. A lyukas zsákba dobált pénz még olyan áron sem vonzó, hogy kínai árukkal van teli ezen országok piaca. Azaz, most már eljött a változtatás ideje. Ha úgy tetszik a forradalomé. Csak ennek a forradalomnak nem az utcán, hanem az agyakban, az európai családok és államok életformájában, működésében kell bekövetkeznie. Mi is az, amit meg kell tanulnia hamarosan minden európainak?

Takarékosság, mértékletesség, felelősség. Ez a három kifejezés takarja mindazt, amit el kellene sajátítani újra. Igen újra, mert valaha ezt mindenki észben tartotta. Kellett is, hiszen nem volt kéznél a jóléti állam, aki megmentette az egyént, ha rosszul csinált valamit. Az éhezésig lehetett zuhanni, ha valaki felelőtlen volt. Nemzedékek kellettek ahhoz, hogy egy család vagy ország felemelkedjen. Fegyelmezett munka, szerencse is szükségeltetett ehhez. Az európai jóléti állam filozófiája más. A szolidaritást helyezi előtérbe, és azt üzeni, a szerencsésebb sorsúak többet adóznak, hogy a szegényebbek kaphassanak egy esélyt a felemelkedésre. Cserébe társadalmi béke van és a gazdagabbak is nyugodtan élvezhetik megszerzett javaikat. A gazdagabb államok segítik a szegényebbeket, és ezzel kialakul a szép, békés, egysége Európa. Az elv szép, és egy jól vezetett államokkal működhetne is. Ha az állam tényleg a szegényeket, de iparkodókat segíti, ha az esély biztosítása nem fajul általános osztogatásba, utána pedig törvényszerűen fűnyíró elvű megszorításba. Azonban sem a politikusok, sem az őket finanszírozó pénzemberek, bankárok nem érdeklődtek az olyan elvek, értékek iránt, amelyek az osztogatást, a szociálpolitikát helyes mederben tarthatták volna. Feltételezték, hogy a piac mindent megold. Azonban a piac nem old meg semmit, ha nincs mögötte egy morális korlát. Görögország ennek a szemléletnek az „állatorvosi lova”. Hamis adatokat szolgáltatva sündörögtek be az eurozónába, költekeztek nyakló nélkül (ezt teszik most is), és váltak fizetésképtelenné. Ha normálisan működne az Unió, akkor Görögországot a hamis adatszolgáltatás napvilágra kerülésekor már ki is zárták volna a klubból. De nem csak Görögország, minden más állam is megszegte a pénzügyi szabályokat. A legnagyobbak nem is magyarázkodtak sokat. Bejelentették, hogy megszegik a szabályokat, mert kell. Pont. Vajon milyen szankciót lehet, mondjuk Franciaországgal szemben alkalmazni? Európa sorsa a francia-német tandemen áll vagy bukik, így aztán semmilyet. Pedig ha nincs olyan szabályrendszer, amit mindenkire transzparens módon lehet alkalmazni aki nem viselkedik felelős módon, akkor az Euró halottnak nyilvánítható. Európa kínkeservesen próbál szabályokat elfogadni, például hatos csomag, de az igazi harc hátra van még. Hiába a szép tervek, jó intézkedések, ha az egyes nemzetállamok képtelen úrrá lenni a saját belső problémáikon. A PIGS államok miniszterelnökei vajon miként fogadtatják majd el a saját népükkel azokat az elveket, amelyeket a jól gazdálkodó északi államokra szabtak? A lángoló római minisztérium épületre pillantva, vagy a naponta tüntető görögöket látva ez a feladat nem tűnik megoldhatónak. Az adott ország polgárainak változása nélkül ez nem is lehetséges. Először a társadalomnak kell úgymond rebootolni, a káros folyamatokat rosszul működő intézményeket leállítani. Azonban nagy kérdés, hogy ez mehet-e úgy, hogy Európa jól működő országai közben fizetnek, mint a katonatiszt. Ha segélyezett, nem teljesít, és mégis megmenekül a csődtől. Aligha. Félő, szükség van a negatív példára, hogy a többiek megértsék, lépniük kell. A szlovák SAS párt összegzése erről, hogy voltaképpen miért nem szavazták meg az „Eurósáncot” tökéletesen leírja ennek a helyzetnek az abszurditását. Azaz, hogy egy voltaképpen szegény állam, amelyben éppen harmad akkora juttatásokat kapnak a polgárok az államtól, nincs pazarló államigazgatás, az egyének takarékosan élnek, de kénytelen eladósodni, hogy megmentsen olyanokat, akik sokszorta jobban élnek. Miképpen nevezhető ez, igazságosnak? Tényleg a gazdag államok zárkóztatják fel a szegényeket? Vagy esetleg bank és kintlévőség kezelés zajlik a görögökön keresztül?

Az EU lassacskán rákényszerül arra, hogy sorsdöntő döntéseket meghozzon. Először is, aki nem a szabályok szerint játszik, attól meg kell szabadulnia. Ez világos kritériumrendszert, hiteles intézményeket igényel, amelyek világosan meghúzzák a határokat és korrekt eljárásokat folytatnak le. El kell dönteni végre, hogy az EU egy föderáció akar lenni, vagy marad konföderáció, de akkor a föderatív intézményeket fájó szívvel, de fel kell számolni, mert több bajt okoznak, mint hasznot. El kell dönteni, hol a szolidaritás határa. Ahogy az USA-ban, úgy Európában is tudomásul kell venni,, hogy egyes bankok akár csődbe is mehetnek, teszem azt a görög fizetésképtelenség miatt. Ezeket a csődöket tudomásul kell venni, és az egyes államoknak, az EU-nak a betétes polgárokat kell megmenteni, és azon kell munkálkodnia, hogy ezeket a pénzintézeteket ellenőrzött módon szanálja. Ugyanezt kell tennie a fizetésképtelen államokkal is. Adósságukat vagy tervszerűen szanálják együttműködve, vagy ha a megsegíteni szándékozott állam ilyen-olyan okból erre nem képes, akkor azt az euró-sáncon kívülre kell tennie. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat lesz, amelynek a végén kialakulhat az új Unió, adott esetben más tagösszetételben, mint jelenleg. Azonban jelen pillanatban egy ellentétes forgatókönyv sem lehetetlen. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ennek az átalakulásnak, először egyéni szinten kell megalapozódnia. Kizárólag felülről nem fog menni.

Mári László
politológus