Demokrátor

A francia elnökválasztás eredménye alapjaiban rengeti meg a „Merkozy” névvel illetett európai válságkezelő politikát. Merkel ugyan határozottan kiállt a felelős költségvetési politika mellett, azonban már a német választók támogatását sem bírja feltétlenül. Hamarosan gyökeres változások következnek az európai politikában. Ez a változás azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó útra lép Európa, csupán azt, hogy az európai demokráciák képtelenek kezelni egy tartós megszorításokon alapuló konszolidációt.

Az Atlanti-óceán túlpartján a válságkezelés a kezdetek óta másképpen néz ki, mint Európában. A Fed önti a pénzt a gazdaságba, hogy mindenáron megakadályozza a tartós recessziót. Nem törődnek a következményekkel, az államadósság elszabadulásával. Nagyon valószínű, hogyha a mostani válságot sikerül is kordában tartani, a most elmaradt szerkezetátalakítás, a gazdasági rendszer hibáinak tartós kezelése oda vezet, hogy a következő válság sokkal nagyobb és kiterjedtebb lesz, mint a mostani. A „Merkozy-paktum” éppen ezt a rendszerhibát, az államok túlköltekezését, a felelőtlen hitelezést igyekezett kezelni. Egyre inkább úgy fest, sikertelenül. A megszorítások támogatói sorban buktak meg Hollandiától Görögországig. Merkel gyakorlatilag egyedül maradt. Az egykor oly karakán Olli Rehn és Christine Lagarde IMF vezér sem annyira elkötelezett a megszorítások mellett. A lazítás már korábban elkezdődött, hiszen Spanyolország esetében koránt sem volt akkora a szigor, mint ahogy az várható volt az előzmények alapján. Várhatóan Franciaország pálfordulása lesz az az utolsó momentum, aminek eredményeként Európában is beindul a pénzügyi lazítás politikája.

Vélhetően a friss pénz, a költségvetések kiszabadulása a nyomás alól minden országban megkönnyebbülést, és ideig-óráig fellendülést hoz majd. Azonban, ahogy az USA-ban is látszik, ez a fellendülés pontosan addig tart, amíg a pénzpumpa működik. Úgy fest, erről az útról nem lehet visszafordulni. Szemben az USA-val, azonban Európában egy másik problémát is kezelni kell. Európában nagyon nagyok a fejlettségbeli különbségek az egyes EU tagországok között. Az Európai Központi Bank és a centrum országok által levezényelt pénzügyi lazítás mit sem segít például Görögországon, ahol a gazdasági helyzet már-már kezelhetetlen, tekintettel arra, hogy mentőcsomag mögül éppen a görög politikai támogatás tűnt el. Görögországban már nem a hitel megléte okoz gondot, hanem a versenyképes gazdaság hiánya, ami miatt az ország folyamatosan újabb hitelekre szorul, ha a megszokott életszínvonalat fenn akarja tartani. Várhatóan a déli periféria legbetegebb gazdasága előbb-utóbb távozik az euro-zónából, hiszen ezeket a hiteleket senki nem akarja folyósítani abban a tudatban, hogy soha nem kapja vissza azt.

Francois Hollande költségvetési lazításával is ez a probléma. Franciaország alaposan érintett a Mediterráneum országait érintő válságban, hiszen nagy mennyiségű államkötvényt birtokol a válság által érintett országokból. Ráadásul Franciaország pénzügyei koránt sem megnyugtatóak. Ha ebben a helyzetben egy jelentős költségvetési lazítás jön, az azt jelentheti, hogy Hollande, afféle francia Medgyessy Péterként, pillanatnyi politikai okból, úgymond megindítja a lejtőn Franciaországot és egyben Európát is. Az is nagy kérdés, hogy egyéb források híján a gazdagok extra adóztatására, és hitelekre épülő jóléti fordulatot milyen áron lehet finanszírozni a pénzpiacokról? Egyáltalán lehet-e? A jómódú franciák amúgy is vagyonmenekítésbe fogtak, de mi lesz, ha ez a folyamat felgyorsul. Korántsem biztos, hogy az amúgy is gigantikus francia állam finanszírozása brutális adóemelések mellett is biztosítható.

Németország baráti támogatása is kétséges, ehhez a politikához. Addig biztosan, amíg Angela Merkelnek hívják a kancellárt Németországban. A két államfő találkozója sok mindenre választ ad a fentiek ismeretében. A legrosszabb forgatókönyv természetesen az, ha a két kormányfő a szokásos szóvirágok mellett nem tud megegyezni valamilyen elfogadható közös politikában, hiszen az EU a francia-német tengelyen alapszik, ha ez a kulcsfontosságú együttműködés megtörik, akkor az európai gazdasági válság új dimenziót kap. Ezzel egy időben pedig az uniós együttműködés egész rendszere felborulhat, tekintettel arra, hogy nem valószínű, hogy a németek a legjobb meggyőződésükkel homlokegyenest más elképzeléseket zokszó nélkül finanszírozzanak. Könnyen kialakulhat egy olyan gyáva nyúl típusú játék a két kormányfő között, amelyben kulcsfontosságú lesz, ki mikor rántja el a kormányt. A „karambol” mindkét fél és Európa számára katasztrofális következményekkel járna.

Mári László
politológus

Gyurcsány Ferenc diplomamunkájának problémája messze nem kavart akkora port, mint Schmitt Pál plágium-ügye, azonban tanulságos, ahogyan Gyurcsány és pártja kezeli az egész problémát. Az erkölcsi parancs Gyurcsány számára az lenne, mint 2006 óta mindig, hogy végre szabadítsa meg magától a közéletet, és írja azokat a kilátásba helyezett jó könyveket. Sajnos ez a lépés valószínűleg most is elmarad majd.

Legjobb védekezés a támadás szól a mondás, ami a politikában különösen igaz. Azonban nem mindig válik be. Gyurcsány Ferenc a hiteltelenség szobra a magyar politikában. Személye igazi tehertétel az ellenzéknek. Kis számú, fanatikus hívein kívül a közvélemény szemében megtestesíti mindazt, amit a politikában utálnak. A handabandázást, a felelőtlen ígérgetést, a hatalomért folytatott mindent elpusztító erkölcstelen küzdelmet. Gyurcsánynak miniszterelnökként sem okozott gondot, hogy úgymond elszakadjon a politikában amúgy is relativizált erkölcsi kategóriáktól, és egyszerűen kizárja azokat mint szempont, amikor a tetteit mérlegeli. Volt megtalált árvától a költségvetési hamisításig minden nyalánkság miniszterelnöksége alatt. Igazi színész politikusként folyamatosan úgymond játszott a közönségnek a hatalomért, az elismerésért. Hatalma összeomlását nem tudta kezelni. Fokozatosan messiási szerepbe került, amit a hívei, az a kicsiny zárt csapat, amely végig kísérte az útján, folyamatosan épített. A hazugságbeszédből igazságbeszéd lett, a megbuktatói árulók lettek, akik hátba szúrták a megváltót. Magukat a demokrácia egyedüli letéteményesének kiáltották ki, ami értelemszerűen azt jelentette, hogy a többiek vagy eleve nem demokraták (jobboldal) vagy kokettálnak a diktatúrával (a többi ellenzéki párt). Ha Gyurcsány meglehetősen vitatható életútját valaki megtámadta, legyen az állami szerv vagy politikus, arra a fanatikusok rögvest rásütötték azt a bélyeget, hogy a diktatúra szekértolói.

Ebben az állapotban érte a DK híveit a sokkoló hír, hogy vezérük – akit erkölcsi etalonként igyekeztek beállítani, valamint ő is így pozícionálta magát, mondván ő már nem fog hízelegni a választóknak, mindig azt mondja, amit egy magasabb erkölcsi mérce diktál – diplomája megkérdőjelezhető módon született. Azonban a kezdeti bizonytalankodás után, amely során Gyurcsány, ha áttételesen is, de elismerte a tettét, támadásra váltott a demokrácia felkent őre. Perrel fenyegette azokat, akik úgymond megvádolják őt plágiummal. A kommunikáció ilyetén fordulata, természetesnek mondható egy olyan közösség esetén, amely egy illúzió foglyává vált. Gyakorlatilag nem is tehetnek mást. Gyurcsány maga a párt. Nélküle a DK pillanatok alatt eltűnik a magyar politika szemétdombján. Azonban amivel nem kalkulálnak, ez könnyen megtörténhet Gyurcsánnyal együtt is. Ennek a mozgalomnak amúgy is több sebből vérző hitelessége, most gyógyíthatatlan sebet kapott. Ilyen alapról indulva elég valószínűtlennek tűnik, hogy 2014-ben meglegyen az az 5%.

Ez azonban nem szegi kedvét a harcos, önjelölt „demokratáknak” hogy szembenézés helyett, ne összeesküvés elméleteket gyártsanak. Egyszerűen ez illik a párt eddigi tevékenységéhez. Ahogy nem néztek szembe a „gyurcsányizmus” lényegét alkotó elvek tarthatatlanságával, Gyurcsány hiteltelenségével, úgy nem fognak szembenézni ezzel az erkölcsi válsággal sem. Azonban ha megteszik, ha nem, a „22-es” csapdájába kerültek. Vagy azért enyésznek el, mert a Gyurcsány feladja, vagy azért, mert folytatja. A végállomás ugyanaz.

Mári László
politológus

Félidőben vagyunk a francia elnökválasztási kampány két fordulója között. François Hollande vezet, Sarkozy dobogós, de ebben a küzdelemben csak egy győzhet. Egy, aki mindent visz.

Vessünk egy pillantást az első forduló szikár számaira. 79,48 %-os részvétel mellett Hollande 28,63 %-os támogatottságot gyűjtött be.  A másodikként forduló Sarkozy a leadott voksok 27,18%-at szerezte meg. A szélsőjobb jelöltje, Marine Le Pen támogatottsága 17,9 %-ra volt elég, negyedikként pedig a 68-as mozgalmakban kezdett és azóta jelentős politikai pályát befutott Mélenchon 11,10%-os eredménnyel végzett. A többi jelölt a voksok 15%-á osztozott, amiből a baloldali Bayrou 9,13%-ot birtokolt. Láthatjuk, hogy a francia nemzet nagyon aktívan részt vett a szavazásban. Ez a részvételi arány a korábbi választások hasonló adatait szemügyre véve stabilnak mondható.

Lássuk a második fordulóval kapcsolatos közvéleménykutatási prognózist. Hollande és Sarkozy között dől el a verseny. Ez eddig sem volt kérdés. Nézzük, mik az esélyek a többi jelöltre leadott voksok begyűjtésére, esetleg a választók hány százaléka dönt úgy, hogy nem vesz részt a választáson vagy meg nincs preferenciája?

Az első forduló előtti mérések szerint Hollande támogatottsága a második fordulóra 54% körül, amíg Sarkozy támogatottsága 45% körül varhato. A papírforma szerint szavaznak Marine Le Pen jelenlegi támogatói, akik között 23% Hollande, 45% Sarkozy programját tartja támogatandónak, 32% pedig nem kíván élni a szavazati jogával a második körben. Mélenchon szavazóinak 85%-a Hollande, 4%-a Sarkozy szavazója lehet, és 11% nem megy el szavazni. Bayrou támogatói közül Hollande 33%, Sarkozy 31% voksot gyűjthet be, és 36% nem kívánja támogatni a párharc egyetlen jelöltjét sem[1]. A választásra jogosultak nagyjából 27%-a nem tudja, vagy nem akarja elárulni, hogy elmegy-e voksolni, és ha igen, kit támogat.

Program vagy szimpátia alapján történik-e a választás?

Nyilván mindkét aspektus szerepet játszik, de nem mindegy milyen arányban. A nyugodtnak mondható Hollande a pörgős, hiperaktív Sarkozy után éles váltást jelenthet. Viszont a francia munkanélküliség leküzdése és a költségvetési helyzet rendbe tétele erőt és kitartást is követel. A hazai napi harcokon és távlati víziókon túl pedig az európai francia-német tandemben sem mindegy, ki milyen intenzitással tekeri a pedált. Sarkozy meglehetősen intenzíven és megkerülhetetlenül ott van és volt az európai porondon. Persze lehet, hogy a felfokozott hangulatban Hollande nyugodt ereje előbbre viszi majd a franciák ügyét. A választás eredményét hamarosan, annak következményeit kicsit később tudjuk meg.

Orbán Viktor, Brüsszeli tárgyalásai előtt úgy döntött, saját kezébe veszi kormánya sorsát. Amit elkerülni nem lehet, annak az élére kell állni. Ez jó stratégia lehet, de erősítheti a magyar kormány kiszámíthatatlanságáról szóló kritikákat. Azonban úgy fest, ez most a legkisebb gond. Az sokkal nagyobb probléma, hogy az Orbán-kormánytól függetlenül, az egész európai „jóléti” rendszer került válságba.

A Széll Kálmán 2.0-nak becézett program, döntő részben bevételi oldalról közelíti meg a költségvetés stabilizálásának problémáját. A cél az volt jól láthatóan, hogy olyan adókat hozzanak létre, amelyek „kikerülhetetlenek” és lehetőleg azokat is elérjék, akik általában kimaradnak az adóbeszedésből, például nyugdíjasok. Elvitathatatlan, hogy ezek az adók egy bizonyos mértékig igazságosak (azaz aki fogyaszt, fizessen), azonban ez mit sem von le abból a felháborodásból, amit majd kiváltanak a polgárokból. Ne gondoljuk, hogy a bankadó vagy a távközlési cégeket sújtó adók különösebben zavarták a hétköznapi embereket. Ezek az adók annál inkább fogják. Nem valószínű, hogy az absztraktnak tűnő magyarázatok, a bankadó és a GDP növekedés közötti összefüggésekről, ezt a problémát orvosolja majd. A kormány jelentős kockázatot vállal az IMF megállapodásért cserében, hiszen ez az újabb csomag jó néhány százalékot lecsiszolhat az amúgy is csökkenő támogatottságából.

Azonban politikai értelemben nem volt más választás. Ha nem új adókat vezet be a kormány, akkor olyan juttatásokhoz kellett volna nyúlni, mint például a nyugellátás. Ha ezzel vetjük össze a most elfogadott intézkedéseket, akkor kétségtelenül mégis ez tűnik olyannak, amelyért alacsonyabb politikai árat kell fizetni. Kétségtelenül tanulságos ilyen szempontból a román helyzet. Az IMF fejsimogatásáért nem biztos, hogy hálásak a választók. Szavazatot pedig még kevésbé adnak ezért. A válságadók kivezetését azonban mindenképpen követnie kell egy az aktív keresőket tehermentesítő járulékcsökkentésnek is, tekintettel arra, hogy az új adók dandárját megint az aktívak fogják fizetni, még akkor is, ha kétségtelenül ezek az új adók, úgymond nagyobb forrásból merítenek. A magyar lakosság adóterhelése pedig már amúgy is túlzó. Ha igaz, amit a kormány mond, és a cél a fogyasztás nagyobb mértékű adóztatása, a munkát terhelő adók-járulékok csökkentése, akkor hamarosan elő kell állni valamivel, mert a kisebb keresetű polgárokat (jellemzően 200 ezer forint jövedelem alatt) ezek az új intézkedések és az egykulcsos adó bevezetése hatványozottan sújtják. Hiszen amíg egy nagyobb fizetésből hibába nagyobb összeg a csekkadó, egy kisebb fizetés esetén, ahol mondjuk egy kiló kenyér és a rezsi csekkjére rakódó adó között kell választani, ez igen súlyos helyzetet teremthet. Ne feledjük, sokszor a rezsi befizetése is gond, tehát ennek módját még pluszban megadóztatni, elég kemény lépésnek tűnik. Érthetetlen az is, hogy miért nem nyúl a kormány például a családi pótlékhoz, és teszi azt rászorultság alapúvá. Egyébként minden állami segéllyel szemben ez lenne a minimális elvárás. Legalább kelljen igényelni, és bizonyítani a rászorultságot. Az egységes, transzparens szociálpolitika kialakítása egyre sürgetőbb. Azonban úgy fest, a lyukak pillanatnyi tömködése minden egyéb gondolatot elnyom.

A polgárok számára az új csomag elhozta azt a pillanatot, amikor érdemes elgondolkodni a lebonthatatlannak tűnő „jóléti” állam szerepén. Érdemes belegondolni. A 2008-as válság kirobbanása óta folyamatosan vesznek el a polgárok szerzett jogai (aktuális kormánytól függetlenül), csak az a kérdés, hogy melyiket veszítik el. Tehát nem arról van szó, ha jön egy új kormány, akkor egy másik filozófia nyer teret, hanem csupán a hangsúlyok változnak. A mi speciális szocializmusból örökölt „jóléti” állammodellünk, amely mindent újraoszt és hihetetlen pazarlás közepette kezeli a beszedett pénzt, megérett a cserére. Azonban azt látni kell, hogy minél tovább húzódik az összeomlás, amely kétségtelenül be fog következni, annál nagyobb árat kell majd fizetni az elmaradt sokkterápiáért. A kormány programjában ismét szerepelnek utalások a MÁV-ra, BKV-ra, azonban ne legyenek illúzióink, ahogy eddig sem történt szinte semmi, ezután is kevés rá az esély, hogy nagy dolgok történjenek. Azonban az is beszédes, hogy a program az úgymond jobban gazdálkodó önkormányzatoktól a szegényebbekhez kíván átcsoportosítani olyan bevételeket, mint például az iparűzési adó. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ezek az eddig választható önkormányzati bevételeket úgymond kötelezővé teszi a kormány, azaz rákényszeríti őket, hogy kreatívabban adóztassanak. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy az ingatlanadó is megérkezik oda, ahol eddig nem volt. Tehát eljött az a történelmi pillanat, hogy felvetődjön a kérdés, vajon az adófizetőnek megéri-e az államot olyan formában finanszírozni, hogy az közben politikai okból potyautasok millióit erőlteti be azokba a rendszerekbe, amelyeket kevesek finanszíroznak. Bármennyire fáj is, a juttatások egyenlősége helyett a kötelezettségek egyenlőségét kell bevezetni. A szociális demagógia mit sem segít azon a problémán, hogy az állam iszonyatosan sokat szed be, és ezt a lehető legrosszabb módon használja fel. El kell gondolkozni azon, hogy meddig lehet az adófizetőket teljesen elszakítani attól a joguktól, hogy nyomon kövessék forintjaik felhasználását, azzal megoldva a problémát, hogy négyévente lehet választani.

Nem csak a jóléti állam, a demokrácia sem működik megfelelően, ez nem csak a magyar kormány adókreativitásából következik, hanem abból is, hogy Európa szépen lassan belefullad saját adósságiba. Kormányválság van Hollandiában és a francia választás sem arról szól, hogy bármelyik jelölt az alapkérdéssel, a hogyan tovább Európával foglakozna. A francia jelöltek retorikája például bántóan ismerős itthonról. Az egyéni felelősség, a munkakultúra, a hagyományos értékek, mint a takarékosság, a felelősség a közjóért, az érdemek szerinti juttatások kialakítása megkerülhetetlen feladat. Ebben pedig nem tart sehol sem Magyarország, sem Európa nagyobb része sajnálatos módon. Pedig ezek nélkül csak kreatív adóztatásra, nem pedig válságkezelésre számíthatunk. Kormánytól függetlenül.

Mári László
politológus

Áll a bál Juhász Oszkár polgárháborús víziói körül. Olyan ez az eset is, mint a jéghegy. A nagyobb része a felszín alatt van.

Azt régóta tudjuk, hogy az eszkalálódó roma kérdés hívta életre, pontosabban terelte össze a Jobbik mögött álló támogatói bázist, amiben azonban ironikusan fogalmazva „fű-fa-virág” megtalálható. Éppen ez a sokszínűség az, ami arra ítéli a Jobbikot, hogy a legkisebb közös többszörösre, a romáktól való félelemre építse a kommunikációját. Amíg ugyanis a veszély reális és mozgósít, addig a párt százezreknek tűnik reális alternatívának. Miközben a párt a közvéleménykutatásokban folyamatosan erősödik, egyre inkább rákényszerül arra, hogy saját kemény magját megnyugtassa, nem puhult el a parlamenti létben. Ennek jele volt az ominózus vérvádat előrángató felszólalás, amely a nagypolitika szintjén már rég elfeledett témát rángatott be a közbeszédbe.

Mint minden radikális pártnak, úgy a Jobbiknak is érdeke a konfliktusok élezése, ami azonban csak addig jó taktika, amíg a párt kormányra kerülési esélye alacsony. Ha kormányképes erőként akarnak megjelenni, akkor sokkal kevésbé alapozhatnak erre a kommunikációs technikára. Meg kellene szólítaniuk a „békés” tömeget, amely irtózik a felfordulástól. A polgárháborús retorika nem véletlenül került a nyilvánosság elé. Pontosan az volt célja ezzel azoknak, akik megtették, hogy elhúzzák a függönyt a politikai közbeszédben használt halvány utalások elöl, amelyek mögött ott vannak a párt belső életében megszokott lényegesen szélsőségesebb megnyilvánulások. Tudható, hogy a Jobbiknak is vannak elégedetlen szélsőségesei, akiknek áldás a konfliktusok folyamatos izzása, hiszen saját világképükhöz ez illik. Azoknak a mozgalmároknak, akik a pártot szervezik, voltaképpen más nem jár a fejükben, mint egy gyorsan elérhető látványos siker radikális megoldásokkal, erőből, mondván másképpen nem lehet. Ehhez keresett mindig is híveket a Jobbik, ezzel érte el a tömegeket. Ezért jött létre a Magyar Gárda és a hasonló szerveződések.

Ez a lényege az egésznek. Ami itt most előbukkant, nem egy ember téveszméje, hanem egy társadalmi csoport gondolatvilágának markáns lenyomata. Nyilvánvaló, hogy a párt vezetése tisztában van azzal, hogy gyors megoldás nincs, csak lassú szívós munka, azonban erre a saját tábor nem „vevő”. Vona reálpolitikus, és tudja egy békésebb megközelítés, egy konformabb világlátás pillanatok alatt szétzilálná a Jobbik támogatói bázisát, azaz kockázatos lépés lenne elszakadni a jól bevált konfliktusgeneráló lépésektől, megosztó üzenetektől. Így azonban a támogatók időleges növekedése ellenére, a párt szépen lassan karanténba zárja magát. A válság, a gazdasági problémák mérséklődése esetén, a radikális támogatók száma értelemszerűen csökkenni fog. Tehát a pártvezetésnek hamarosan el kell döntenie, hogy idomul-e a parlamentáris demokrácia szabályaihoz, vagy kilépve abból egy olyan útra lép, amely nem villámgyors megoldást vagy gyors győzelmet, hanem gyors leépülést ígér. Úgy jár, mint Le Pen, vagy Csurka pártjai, amelyek képesek voltak ugyan szépszámú támogatót időlegesen begyűjteni, de csupán múló rosszullétnek bizonyultak a demokrácia számára.

Az államhatalom helyzete komplikált ebben az ügyben. Bizonyítani, hogy ez a beszélgetés valóban az, aminek hallatszik, és hogy ebből jogi konzekvenciákat lehessen levonni, ennek lebonyolítása korántsem egyszerű. Az is kérdéses, hogy egy falusi polgármester és egy ellenzéki párt vajon milyen eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy egy ilyen jellegű konfliktust kirobbantson? Magyarországon, nyugodtan kijelenthetjük ez elképzelhetetlen. Azonban politikai propaganda folytatására kiválóan alkalmas lesz ez az ügy (is).

Mári László
politológus

Azt nem tudhatjuk, hogy Áder milyen elnök lesz, de azt már most ki lehet jelenteni, csak nyerünk azzal, hogy politikus, és nem valamilyen kedves tudós nagyapó, aki azt sem tudja, mi fán terem a politika. Politikai funkciót politikusnak kell betölteni.

Áder pedig politikus, ugyan nem az a karizmatikus típus, de hogy érti a politikát az nem vitás. Kipróbált régi motoros a magyar politikai életben. A köztársasági elnöknek a nemzet egységét kell kifejeznie, de nem kell „oldalfüggetlennek” lennie, ahogy az eddigi elnökök sem voltak azok. Talán Sólyom az egyetlen kivétel, de ez sem óvta meg attól, hogy mégis odarendeljék a jobboldalhoz, megválasztásának körülményei és a 2006 utáni permanens politikai válságban tanúsított szerepe miatt. Áder legnehezebb feladata éppen az lesz, hogy felülemelkedjen a pillanatnyi pártpolitikai érdekeken, és nagyobb távlatot vizsgálva tegye a dolgát az ország hasznára. Ez voltaképpen a mindenkori köztársasági elnök feladata. Schmitt Pál éppen ennek felelt meg a legkevésbé. Egyrészt azért, mert ő maga botcsinálta politikus volt, másrészt azért, mert rendkívül gyenge teljesítményt nyújtó stábot sikerült maga köré összegyűjteni. Olykor egy normális közlemény megalkotása sem sikerült. Ezzel kétségtelenül az elmúlt 20 év leggyengébben teljesítő csapatát alkották Schmitt Pál körül. Kínos bakik kísérték a tevékenységüket. A stáb gyengesége és az elnök politikai rövidlátása, ami a törvények kritikátlan szignózásában öltött testet, egyáltalán nem segített a Fidesznek sem. Ha mondjuk a legjobban támadott törvényeket (például média törvény) az Alkotmánybíróság elé viszi, akkor rengeteg nemzetközi bonyodalmat elkerülhettünk volna. Egy jó politikus az ilyen problémákat időben felismeri.

Áder legfontosabb teendője éppen az lesz, hogy egy olyan csapatot állítson fel maga körül, amely képes mérlegelni, és képes a pillanatnyi politikai indulatok felett átnézve, egy tágabb horizontot véve alapul megvizsgálni az adott törvényeket, és ha kell, olykor megvédeni a kétharmadot saját magától. Kétségtelen, hogy ez autonóm személyiséget igényel, ami feltételezhetően Áder esetében adott. Gondoljunk csak felvállalt konfliktusaira Orbán Viktorral. Úgy gondolom a Fidesz szűkebb vezetősége is valami hasonló megfontolásból választotta éppen őt. A konszolidációs politikához más személyiség kell, mint egy gyorsvonati sebességgel törvénykező országgyűléshez. Az elé kerülő törvényeket mérlegelni kell, és a mérce nem a Fidesz pillanatnyi érdeke kell, hogy legyen, hanem az országé, annak minden értelmében. Fideszes pártpolitikusként nem kis lépés lesz felülemelkedni a mindennapi iszapbirkózáson. A brüsszeli tapasztalat azonban segíthet ebben. Azonban, ha nem sikerül, tovább erodálhatja az elnöki hivatal megtépázott tekintélyét.

Az ellenzék szempontjából mérlegelve a jelöltségét, azonban azt kell írjam, ők nem jártak semmivel  sem jobban vele, mint elődjével. Áder várhatóan nagyobb körültekintéssel dolgozó elnök lesz, de ízig-vérig jobboldali. Úgy gondolom az ellenzék hevesen támadni is fogja, bizonyítandó az elfogultságát. Tekintettel arra, hogy Áder 20 éve a politikai aréna egyik fontos szereplője, elég nehéz lesz róla bármit is előásni, azaz 2017-ig együtt kell vele élniük, ha tetszik, ha nem. Voltaképpen a Fidesznek cseppet sem hátrányos helyzet ez, hiszen így garantált, hogy a következő kormány az utolsó évéig jobboldali köztársasági elnökkel kell, hogy együtt dolgozzon. Áder az igazságügyi és a választási törvény alkotója, az Alaptörvény mellett elkötelezett politikus, azaz törvényszerű, ha egy ellenzéki koalíció nyerné a következő választást, és jogi barkácsolásba akarna kezdeni, Áder komoly akadályt tud ezek elé a törekvések elé gördíteni.

Bárhogy is alakul, Áder jelölése csak akkor jó döntés, ha képes megtölteni a hivatalát tartalommal. Ehhez azonban az is kell, hogy a Fidesz ne hozza olyan helyzetbe, amikor mérlegelnie kell a párt, és a nemzeti érdek választása között. Ha autonóm személyiségként lép fel majdani hivatalában, rengeteg problémát megspórolhat az országnak, amelynek köztársasági elnöke lehet.

Mári László
politológus

Schmitt Pál lemondott, és méltósággal, tiszteletre méltóan oldotta meg a „plágium-ügyet”. Politikailag más megoldás nem volt és emberileg is csak ez az egy út volt járható. Ettől ő nem lett rosszabb ember, csak a politikai pályafutása ért véget.

Schmitt Pál példát mutatott. Tudott sportszerűen, tisztességgel veszíteni, ami a sportban ugyanolyan méltóságteljes dolog, mint egy szép győzelem. Példát mutatott azoknak, akik maguk erre soha nem voltak képesek.  Szánalmas és egyben nevetséges volt hallgatni ezután azokat, akik nem értik mit is jelent ez.

2010-ben Schmitt Pált közvetlenül is megválasztották volna, ha közvetlenül választhattunk volna. Ehhez bőven elég lett volna az, ha a Fidesz jelöli. Schmitt Pál egyébként is népszerű volt a jobboldalon, ami ugye akkor könnyedén szerzett kétharmadot. Ha így történik, akkor ma vajon ki lenne a felelős Jávor Benedek szerint? Nyilván a választó, aki nem tudta, hogy húsz éve mit írt Schmitt Pál a doktorijába. Ez nem így működik. A felelősség nem kiterjeszthető egy olyan ügyben, ami tisztán személyes ügy, nem törvénytelenség vagy egyéb, a hivatalának ellátását jogilag lehetetlenné tevő körülmény.

Orbán Viktor megtette azt, amit lehetett ebben az ügyben. A törvényeknek megfelelően járt el. A Köztársasági Elnök ugyanis nem követett el törvénytelenséget, a leváltására semmilyen jogi eszköz nem állt rendelkezésre. Ez valójában egy tisztán erkölcsi kérdés volt, amit egyetlen ember oldhatott fel, mégpedig Schmitt Pál. Ettől a pillanattól fogva minden támadás, gyalázkodás méltatlan. A jobboldal számára jó hír, hogy az ellenzék elvesztette céltábláját, és most ismét kénytelenek lesznek érdemi dolgokról beszélni, valódi mondanivalóval előállni, amiben eddig nem voltak túl sikeresek.

Schmitt Pál története azonban intő példa mindenkinek, aki tiszteletre méltó életpályával érkezik a politikába. Ez bizony nem biztos, hogy elég! Mi több, lehet, hogy egy a múltban történt jelentéktelen esemény is elég ahhoz, hogy emberségében megalázva kerüljön ki a politikába tett kirándulás végén, és dicstelenül távozzon. A politika ugyanis nem ismer kegyelmet senkivel szemben. Aki támadható, azt meg is fogják támadni. Javaslom, hogy aki elnökjelölt akar lenni, az jól készüljön fel saját „magából”, és semmit ne hagyjon figyelmen kívül.

Mári László
politológus

Bár az Schmitt-ügynek koránt sincs vége, és már kezd is kifáradni, de azért bizonyos következtetéseket már levonhatunk az eddig történtekből.

1, Kérem, itt sajtószabadság van!

Szemben az eddig nyugaton szajkózott axiómával, miszerint Magyarországon a sajtót a kormány maga alá gyűrte, olyannyira nem igaz, hogy szegény Borókai Gábor kissé vicces próbálkozásán kívül, még a jobboldali lapok is szembe mentek azzal, amit a Fidesz hivatalosan kommunikált. Nesze neked Észak-Balkán…

A sajtó azt tette, ami a dolga, és jól tette. Jól vizsgázott a jobboldali média nagyobb része, hiszen szemben azzal, amit a másik oldal csinált 2006-ban, nem próbálta meg nyakatekert ideológiával megvédeni azt, akit nem lehet, azzal a felkiáltással, hogy a másik oldal nem demokrata, ezért nekünk mindent lehet, hanem azt írta, ami van. Persze nem tagadhatjuk, a jobboldalon is vannak Gréczy szintű droidok. Bencsik András és Kerényi Imre tudna erről mesélni.

2, Van egyetemi autonómia!

Szemben azokkal az előzetes várakozásokkal, amelyek már előre kijelentették, hogy következmények nélküli ország vagyunk, bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Bizony, egy egyetem jó hírneve, az ott tanítók szakmai tisztessége nem felülírható, akármilyen nagy is a kormány hatalma. Főleg, ha az nem is használja azt, és nem is akarja elvtelenül megmenteni megtámadott prominensét. Senkiért nem jött a fekete autó, szóval a dolgok pont úgy mennek, mint tőlünk nyugatabbra, csak itt nagyobb a műsor. De hát, mi így szoktuk ezt csinálni. Ha Schmitt Pál egy kicsit politikusabb, akkor ezt megúszhatta volna ő is, meg a jobboldal is.

3, Politikusok pedig kellenek!

Magyarországon él egy mítosz, miszerint a politikusnál nincs rosszabb. Eszerint az lenne a legjobb, ha szakértőket, köztiszteletben álló személyeket, szenteket és még ki tudja kiket kellene politikai posztokra választani, mert akkor jó lesz. Sokadszor bizonyosodik be, hogy ez nem így van. Üzletemberekből avanzsált politikusaink bakikat, bakira halmoztak, majd most egy megbecsült olimpikon esett le a szobortalapzatról. Egy tanult politikus tudja, mikor jött el a vég, de legalább azt, mikor maradjon csöndben. Tehát a szakmáját értő politikusokra van szükség, ha politikai funkciókat osztogatnak. Nem mondom, hogy ebben olyan jól állunk, azonban Orbán hallgathatott volnak Kövér László intelmeire.

Nincs kétségem azonban afelől, hogy ez az ügy további tanulságokkal is szolgál majd. Például a Societas ifjai is megtanulják, hogy a tegnapi tábla nem jó egy mai tüntetésen, mert bizony ez már nem egy következmények nélküli ország.

Mári László
politológus

A Fidesz támogatottsága sok ügyből kifolyólag mélyponton van. Ez nem jelenti azt, hogy ne nyerhetnének, de cseppet sem megnyugtató a helyzet. Schmitt Pál ügye, és az arról készült jelentés azonban olyan fegyvert ad a nem túl acélos ellenzék kezébe, amilyen Gyurcsány őszödi beszéde volt.

Jobboldali olvasók most biztosan felháborodva azt gondolják, a két ügy teljesen más súlycsoport. Ez valóban igaz. Azonban ez egyszerű választó szemében a lelepleződött hazudozó politikus vagy a doktorijával umbuldáló államfő között nincs sok különbség. Akármilyen ügyes a Fidesz kommunikációs részlege, ezt az ügyet nem lehet kimosdatni. Azaz lehet, csak azt kockáztatják, hogy a párt megy rá. Megéri? Az MSZP, Gyurcsány-beszéddel kapcsolatos hibájából illene tanulni.

Még fontosabb szempont, hogy Fidesz 2010-ben erkölcsről és következményekről szónokolva nyert választást. Ma is folyamatosan erkölcsi kérdésekkel, felelősségre vonásokkal kommunikálja tevékenységét. Ehhez bizony nem illik az, hogy mentegessék Schmitt Pált. Az elegáns az lenne, ha Schmitt belátná a helyzet tarthatatlanságát, és lemondana magától. Egyrészt azért, mert már bebizonyosodott, hogy plagizált. Tehát a lemondása már nem igazolja bűnösségét, mert mindenki tudja, mi történt. Az is világos, ha másról lett volna szó, már nem lenne doktor. Ez azonban mindössze a vizsgáló egyetem komolytalanságát igazolja, de nem menti az ügyet. Másrészt, mert csak így kímélheti meg a saját politikai oldalát, a jobboldalt attól, hogy a politikai közbeszéd a választásokig erről szóljon és erodálja a Fidesz győzelmi esélyeit. Harmadrészt pedig azért, mert így mentheti meg a saját becsületét. Hibázott, vállalja a következményeit. Két országgal arrébb, ezt már sikerült megoldani. Schmitt Pál politikai pályafutása ma véget ért, ahogy Gyurcsányé 2006-ban. Kérdés, hogy ő is hajlandó-e politikai élőhalottként kószálni, ártva ezzel saját magának és pártjának, vagy képes egyenes derékkal távozni.

Azonban, ha ő maga nem jut erre az elhatározásra, akkor a Fidesz vezetőinek kell lépniük, erkölcsi, és reálpolitikai okból egyaránt.

Mári László
politológus

Jean-Luc Mélenchon, a Front de Gauche (Baloldali Front) elnökjelöltje az ötödik helyről feltornázta magát a negyedikre, sőt van olyan közvéleménykutatási mérés, amely szerint a dobogóra is feljutott, egyelőre a harmadik helyen áll. A tangeri (Marokkó) születésű elnökjelölt régóta szerepet játszik a francia politikában, nem egy kezdő, jól eltalált kampányszövegével állunk tehát szemben. Hogy lehet az, hogy a bevándorlókhoz nem feltétlenül nyitottan viszonyuló társadalomban mégis ugrásszerűen megnő egy eredendően nem francia ember támogatottsága? Lássuk a programját, és a választást bízzuk az illetékesekre, a franciákra.

Az ember mindenek előtt

Ez a jelmondat, amely köré felépül a párt és a jelölt hitvallása. A gazdasági válságot és annak a társadalomra ható negatív jelenségeit ez a választási program is a fókuszpontba helyezi. A pénz mindenhatóságát le kell rombolni és az emberi értéket kell a legfontosabb helyre visszaállítani. Az olyan, nem a társadalom által választott intézmények, mint a Világbank (IMF), Európai Központi Bank, OMC (WTO), és a velük szorosan együttműködő bal- és jobboldali politikusok zsákutcába manőverezték a társadalmat. Az Európai Unió liberális politikája is a pénzvilág túlkapásait és túlhatalmát idézte elő. Szükséges egy civil forradalom megszületése, mondja a 68-as események egyik meghatározó embere, hogy ismét az ember álljon a fontossági sorrend első helyén, és a pénz pedig menjen vissza a saját helyére, legyen értékmérő eszköz. A társadalom gazdagságának fokmérője az emberi munka. A lakhatás, munkavállalás, oktatáshoz és egészséghez való jog mellett a kreativitás, az alkotás az, ami igazán eredményes lehet a gazdasági válság feladványainak megfejtésére. Franciaország bemutatásának kapcsán a program megmutatja, hogy az ország gazdag, gazdagabb, mint valaha, de a javak egy nagyon kis réteg markában vannak. A baloldali pártok viszonylag széles skáláján elhelyezkedő párt radikális változást akar elérni, a cél az, hogy minden társadalmi réteg találja meg a maga helyét. A javak újraelosztása rendszerének stabil és méltó életet kell eredményeznie. A kialakult helyzetben azonnali cselekvésre van szükség. A tervezett intézkedések között szerepel a 35 órás munkahét visszaállítása, a nyugdíjba vonulás lehetővé tétele 60 éves korban teljes nyugdíj mellett, a minimálbér bruttó 1700 euróra való emelése 35 órás munkahét esetén, minden vállalatnál bérplafon bevezetése, a tanulmányi ösztöndíjak emelése és a fiatal felnőttek számára a szociális jogok kiterjesztése, 360 ezer eurós éves jövedelem maximálása. A cél a teljes foglalkoztatottság elérése. Lakhatás területén kiemelt harcot kell folytatni az ingatlanspekulációk ellen. Az ingatlan lufi kipukkanása nehéz helyzetbe sodorta a társadalom tagjait,ezért szükséges, hogy mindenki számára a lakhatás elérhető valóság legyen. Szociális bérlakások építésével segítenék a fiatalokat a lakhatási problémák csökkentése érdekében.

Az egészségügy elérése szintén meghatározó az egészséges társadalom felépítéséhez. Be kell fejezni a kórházak és más egészségügyi intézmények bezárását. Az egészségügyi szolgáltatások széleskörű hozzáférésének kialakítása egyike a megvalósítandó programelemeknek. Ehhez természetesen a gyógyításban szerepet játszó orvosok társadalmi elismerésének és bérének növelése is szükséges.

Ha tágabb környezetben határozzuk meg Franciaországot, akkor nem lehet megkerülni az ökológiai kérdéseket sem. Az energiafüggőség, a globális felmelegedést kiszámíthatatlan körülményeket eredményezhet. Az energiakérdést az állampolgárok ellenőrzése alá kell helyezni. Minden nagy kérdés, ami az energiaügyben felmerül, társadalmi vitára lesz bocsátva. A hagyományos energiaforrások mellett hangsúlyt kell fektetni a megújuló energiaforrások szerepének növelésére, valamint a geotermikus energia kiaknázására. Ezen túlmenően a közlekedési kérdéseket is felül kell vizsgálni, harcolni kell a káros hatású gázok kibocsátása ellen. Ennek egyik módja a vasúti, vízi és tengeri közlekedés fejlesztése. A gazdasági termelés kérdésének felülvizsgálata pedig kiegyensúlyozott termelést eredményezhet, amely sokkal inkább felel meg a jelenlévő szükségletek kielégítésének, mint amelyet a mostani piaci értékesítés mechanizmusa megmutat.

Összességében ez egy igazi szocialista program, ami jól illeszkedik ahhoz a hangulathoz, ami a francia elnökválasztást körülveszi. Ez nem sok jót ígér Sarkozy elnöknek, akinek újraválasztási esélyei csekélynek tűnnek.

Balla Ágnes
nemzetközi kapcsolatok szakértő

Bajnai Gordon alapítványa ismét közzétett egy tanulmányt, mélyszegénység kérdésének megoldásáról. Azonban, ahogy az eddigi tanulmányaik, úgy ez is inkább politikai geg, nem pedig megoldás.

Alapjában véve figyelemre méltó az a teljesítmény és publicitás, amit ez az alapítvány eddig elért. Igazi sikertörténet lehetne, ha nem valami olyat akarna eladni némileg átmaszkírozva, ami egyszer már volt, és megbukott. A Bajnai-mítosz lényege most is ugyanaz, aminek eredetileg tervezték a szoci nagy öregek. Mikor minden bebukott, keressetek olyan arcot, aki kevésbé utálatos a társadalom előtt, mint ők, vagy nagy reformer, és rábízták azt a feladatot, hogy csinálja pontosan azt, amit az IMF, az EU kér. Ne higgyük, hogy az a szocialistáknak jól esett. Cseppet sem. De ha túl akartak élni és az ország túlélését is biztosítani akarták, akkor ezt meg kellett tenniük (mostanra jutott el Orbán Viktor is erre a pontra…), és megtették.

Bajnai éppen megfelelt a célnak. Se politikai fantáziája, se önálló ötletei nincsenek. Olyan, mint a kezes bárány. Azaz szemben a magyar politika vezéreivel, akiket a nép pajzson hordozva juttat hatalomhoz, nem működik ötletgyárként, nem épít fanklubot és nem „hatalombetonoz”. Ellenben olyan, mint a szürke ballonkabát bármikor felvehető és letehető, azaz hasznos. Bajnai megtette, amit vártak tőle, mi több túl is teljesítette. Vállalható arc maradt, nem csak itthon, külföldön is. Persze miért is ne. Ki ne szeretné azt, aki pontosan azt csinálja, amit elvárnak tőle. Igazi jó barát, aki mindig készséges, nem kér semmit, csak egy kis pénzt, hogy betömje a kiabálók száját, vagy írjuk úgy, tovább haladjon a progresszió útján. A legutóbbi tanulmányok összessége valami ilyesmit próbál eladni itthon szegénység ügyben is.

Bajnai politikai pályafutása nem most kezdődött. Nem is olyan régen, 2008-2009 között önkormányzati és területfejlesztési miniszter volt, majd ezt követően a miniszterelnöki állomásig nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszterként tevékenykedett. Hogy miért invitáljuk a kedves olvasót egy kis múltbeli utazásra? Mert a Roma Integráció Évtizede Program Stratégiai Tervhez kapcsolódó intézkedési terv részleteit bemutató (1105/2007. XII. 27.) kormányhatározat elkészítéséhez feltehetően köze volt. A kormányhatározat is előirányozta a szegény rétegek segítésének átfogó kérdéseit. A részletes program az UMFT korabeli akcióterveiben szerepel. Oktatás, foglalkoztatottság, vállalkozások fejlesztése, lakhatás, egészségügy, egyenlő bánásmód, kultúra, média, sport a hívószavak. Maga az UMFT, amely 2007-2013 közötti időszakra tervez, gyönyörű gondolatokkal fogalmazza meg a kijelölendő irányokat Magyarország felemelkedéséhez. A nyitómondat szerint „Magyarország történelmi esély előtt áll.”. A lehívandó uniós forrásokból lehet csökkenteni a szegénységet, növelni a foglalkoztatottságot. A nagyszabású tervekből akkor sem volt hiány. A megvalósíthatóakból annál inkább.

A mai tervek úgy fest, hasonlóak. Juttassunk több pénzt, máshogy a szegényeknek. Mert ami most van, a közmunka jelen formája, az nem jó. Rossz megközelítés, hogy munkára rendelik az embereket, netán még az otthonától távol kell dolgoznia. A közmunka a legkevésbé megbecsült munka, hisz kényszerből űzik. Magyarul úgy ad a rendszer, hogy megbélyegez. Ilyen kitételeket fogalmaznak meg. Ehelyett javasol az alapítvány kétségtelenül jó, előremutató dolgokat. Csakhogy, mint már bemutattuk, ilyen tervek már készültek. Azok is jónak és megvalósíthatónak tűntek. A szocialista politikusok is érveltek a közmunka mellett bőszen, most mégsem szeretik. Ezek az elméletek pedig nem tanulmány szinten, hanem a mindennapok rögvalóságában buknak meg.

Többek között azért, mert ezek a kérdések nem csak anyagi, hanem értékrendbeli problémákra vezethetőek vissza. Lásd roma mélyszegénység, amiről keletkezett egy kitűnő tanulmány, mégis inkább hecckampány lett belőle, nem egy komoly társadalmi vita. A hiba a rendszerben éppen az, hogy ezek a kérdések aktuálpolitikai harcok tárgyává válnak. Pedig ezek az ügyek nem négy vagy nyolc évre szólnak, hanem teljes nemzedékeket ölelnek fel. Bajnai alapítványa erősen kötődik egy politikai ideológiához, és Bajnai sem tett még le arról, hogy politikai szerepet fog játszani az elkövetkezendőkben. Így, az ilyen jó célok, szép tanulmányok, bármennyire hasznosak lennének, elbuknak a politikai arénában. Értékrendet pedig csak hosszú idő alatt lehet elsajátítani, ráadásul társadalmi összefogás mellett. Például az egyházak, az önkormányzatok, és az állam, valamit a civilek összefogása révén. Elcsépelt szöveg, de igaz. Egy értéksemleges állam képtelen az egyházak helyére lépni és erkölcsöt tanítani olyanoknak, akik azzal sincsenek tisztában, mi az az állam. Az elvont távoli osztogatógép az, ami ebből ott a végeken érzékelhető. A pénzes postás és a z önkormányzat pénztárának ablaka jeleníti meg előttük. Ugyanis ők vannak a probléma közelében, ők kezelik. Ami bonyolultabb, mint megírni egy teljes szociális programot. Általában magára maradt önkormányzatok, rendőrök küzdenek a problémákkal, akik csak akkor találkoznak a jellemzően budapesti problémamegoldókkal, amikor belekavarnak a helyi valóságba egy hecckampány erejéig. Mikor elmennek minden rosszabb lesz, mint előtte. Ez a nagy tanulság.

Összehasonlítva ezekkel a szép elképzelésekkel a mai kormány tevékenységét, az valóban földhözragadt politikát folytat. Kétségtelen, hogy nincsenek nagyívű társadalommérnök tanulmányok, csupán elkezdték azt csinálni, amivel az emberek többsége egyetért, és ami úgy fest, működik. A dolog nem tökéletes, de megvalósítható, szemben azzal a nagy ötleteléssel, ami a másik oldalon zajlik. Tudja, hogy a program, a társadalmi vita csak oda vezetne, ahová eddig is, meddő értékviták, politikai hecckampányok zajlanának és nem történne semmi. Ezért azt csinálják, aminek megvan az intézményi háttere, rendelkezik a közmegegyezés minimumával és működik. És ez jó is így. Ami optimizmusra ad okot, hogy a tanulmányokban erős baloldal egyelőre megfelelő távolságból szemléli a szociálpolitikát.

Mári László     Balla Ágnes
politológus     nemzetközi kapcsolatok szakértő

Közeleg a francia elnökválasztás első fordulója. Nézzük, kik milyen jövőt jósolnak Nyugat-Európa egyik meghatározó, a nyugati és mediterrán jegyeket egyaránt magán viselő országának. Vajon erősödni fog-e az európai közösség, vagy a gazdasági válság hatására ismét a protekcionista irányzat játszik nagyobb szerepet? A közvéleménykutatások alapján két főszereplő és két meghatározó, a szavazatok sorsát befolyásoló jelölttel van dolgunk.

Lássuk a jelenlegi elnök, Nicolas Sarkozy programját

Sarkozy pártja, az UMP a „Megvédeni és építeni Franciaország gyermekeinek jövőjét” jelszóval indítja a 2012-es terveket. Az újdonsült apuka pártjának első gondolata a szenvedés és a gazdasági válság terhei alatt való összeroskadás elutasítása, valamint a híres francia humanizmusra való utalás, ami annyiszor átsegítette az országot a nehéz pillanatokon. A hármas jelszó, a szabadság, egyenlőség, testvériség (liberté, égalité, fraternité) jegyében a prosperitás új útjára kívánnak lépni, amely mindenki számára segítséget nyújt. Méltányosság és igazságosság az a két szó, amely leginkább kifejezi a francia családpolitika és társadalmi megerősítési jövőkép irányába teendő lépéseket. A 2007-ben megkezdett politika folytatása elképzelésük szerint tovább erősíti a francia nemzeti büszkeséget. Viszont a válság hatására újra kell definiálni a gazdasági és kutatási projektek, politikák helyét egyrészt az európai közösségen belül, másrészt a feltörekvő országokkal összefüggésben.

 A versenyképesség növelése lehet az egyik eszköze az ipar és a mezőgazdaság jövőjének újrastrukturálásában. Mélyreható változást indukál a válság hatása a párt által megfogalmazott gazdasági és társadalmi szerződésben. A társadalmi javak újraelosztása valamint az adóztatás szintén újragondolásra érdemes területek. A munkavállalók megadóztatásának fokozása nem járható út, sem az eljövendő generációk jövőjének elzálogosítása. Mi az út? Megerősíteni a függetlenséget a piacon, újragondolni a társadalmi támogatási rendszert. A 35 órás munkahét helyett rugalmas munkaidő bevezetése, a munkából származó jövedelmek előnyben részesítése a társadalmi újraelosztásból származó jövedelmek helyett. A cél a francia termelés fellendítése és munkahely biztosítása mindenkinek. A 35 órás munkahét nem megfelelő válasz minden termelőszektor igényeire, valamint a munkaadás terheinek csökkentése is hozzájárulhat a foglalkoztatás növekedéséhez.

A gazdasági prosperitás természetesen egyedül nem megy, hanem Németország szoros segítségével kívánják a fellendülést kivitelezni. A francia-német közeledés további megerősítése a népek sajátosságainak tiszteletben tartásával tűnik az egyik járható útnak, a másik a belső megerősödés. Európai szinten a társadalom megerősödését, a munkahelyek megvédését és a termelés gazdagságát, valamint az európaiak biztonságát garantáló rendszer kiépítése tartozik a jövőbeni tervek közé, amely rendszer modellként szolgálhat a többi ország számára. Az európai döntéshozatalnak, egyszerűbbnek és átláthatóbbnak kell lennie. Többet termelni és kevesebbet költeni, ez a javaslat. A társadalom tagjainak munkaereje, munkaképessége és a KKV-k megszilárdítása elindíthatja Franciaországot a tervezett úton. A jogok és kötelességek újrafogalmazása pedig segítheti a lakhatási problémák és az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés megoldását. A munkaerő utánpótlásának egyik eszköze lehet a szakképzés megerősítése. Franciaországban a KKV-k száma nem elég, így a munkahelyteremtés gerince lesz ezen vállalkozások számának növelése, valamint szerepük megerősítése. A fejlődés fontos területe a kutatás, és ennek társadalmi megerősítése szintén szerepel a párt programjai között. Ne feledjük, hogy Sarkozy megmutatta már a francia protekcionizmus arcát az EU-ban, dacára annak, hogy ez hivatalosan nem megengedett. Sarkozy szeretné elérni, hogy a nemzeti protekcionizmus ne legyen európai szinten üldözendő cselekedet, hanem a munkahelyteremtés megkönnyítése érdekében szükséges beavatkozásként legyen értékelve. A munkahelyek és a gazdasági prosperitás megkívánja, hogy európai szinten alakulhassanak nagyvállalatok, amelyek a világgazdaság folyamatában meghatározó szerepet játszhatnak.

A kampányprogramban szerepel a Made in France „márka”, mint a nemzeti termelés eleme „bevezetése”a Made in Germany gondolat mintájára. A gyógyszeripar és a digitális ipar területén jelenti a Made in France brand a versenyképesség növelését. A francia nemzeti védjeggyé vált agrárpolitika, mint a minőségi élelmiszertermelés elsődleges helye, természetesen nem maradhat ki a programból. A francia mezőgazdaság védelmének fontossága európai szinten nem okoz nagy meglepetést a választóknak. Az energiakérdés kapcsán mind a zöld, mind a régi, az atomenergiát használó terület megerősítése, fejlesztése, az egyensúlykeresés jelenti a megoldást az energiafüggőség csökkentésére. A munkanélküliség kezelése hasonlít a magyar modellre, ezek szerint csökkentik azok járandóságát, akik visszautasítják a munkavégzés lehetőségét annak ellenére, hogy munkaképesek. Nyugaton sincs ingyenebéd. A gazdasági fellendüléshez elengedhetetlen a korrupció és csalások elleni küzdelem. Emiatt minden ember kap egy kártyát, amelyen nyomon tudja követni a számára igénybe vehető ellátásokat, és láthatóvá válnak az életében bekövetkező változások a közigazgatás és a munkaügyi központok számára is, ezzel például elkerülhetővé válik a nyugdíjcsalás. A társadalmi javak csalással történő igénybevevőiről pedig adatbázis készítését tervezik.

A jövőbe történő befektetés igénye két területen jelenik meg, az egyik az oktatás, a másik a társadalmi szerződés megerősítése. Az oktatást egyénre szabottan és a jelenlegi viszonyok igényeihez igazítva kell átalakítani. A párt szerint az oktatás elsődleges helye a család, tehát a családok szerepének megerősítése szintén fontos a társadalmi megújulás eléréséhez. Szeretnék létrehozni a „családok házát”, amely az önkéntességre épülve a családok találkozási helye és a tapasztalatcserék terepe lenne. Az iskolai hiányzások csökkentését a családok támogatásának megerősítése ösztönözné. Az alapvető tudásnak, úgy, mint írás, olvasás és számolás, minden gyermek birtokába kell kerülnie. Állampolgári és erkölcsi oktatás szintén helyet kap a jövőbeni tantervben. A személyre és a helyi viszonyra szabott oktatás megvalósításához az oktatási intézmények részére nagyobb autonómiát kell biztosítani. A tanárok jelenlétét meg kell erősíteni az iskolákban, a tanári szerepvállalás növekedését a részükre biztosított juttatások növelésének kell kísérniük. A szakképzési kínálat növekedését szeretné előmozdítani a párt az iskolai oktatási kínálatban. A felsőoktatás területén a pluridiszciplináris jellegű képzés, mint a hallgatók látásmódjának szélesítése és a vállalatok számára hasznosítható tudás átadása szerepel a javaslatok között.

Franciaország jövője biztonsági szempontból

Az arab tavasz hatása felerősítette a már létező belső társadalmi feszültségeket a helyiek és a bevándorlók között. Franciaország belső világában mindenki francia, és nincs kifejezetten kisebbségi kérdés. Mégis, különböző okok miatt és különböző módon lezajló bevándorlási hullám hatása nem megkerülhető a társadalom jelene és jövője szempontjából. Európa nyugati fele már nem a király kincses ládája, a gazdasági folyamatok, a válság hatása itt is megmutatkozik, bár más léptékben, mint Közép-Kelet-Európában. Viszont a bevándorlók beilleszkedésének költsége magas, és el kell telnie relatíve sok időnek, amíg ez az összeg visszafordítódik az új lakók termelésbe való becsatlakozásával. A bevándorlás kérdésének szabályozása és a rendfenntartás megkívánja Franciaországtól a belső rendvédelmi szervek, valamint a schengeni rendszer megerősítését. A családegyesítés, a menedékjog szintén két olyan érzékeny terület, aminek szabályozása erősen foglalkoztatja a pártprogram megalkotóit. A bevándorlók francia földön született gyermekei a jelenlegi gyakorlat szerint automatikusan megkapják a francia állampolgárságot a nagykorúvá válásuk után, ha Franciaországban él, vagy ha öt évig megszakítás nélkül Franciaországban élt 11 éves kora óta. A párt szeretné megreformálni ezt a kérdést, nevezetesen akkor lehessen valaki francia állampolgár a fenti esetekben, ha 16 és 18 éves kora között kifejezi az erre irányuló szándékát. Társadalmi felvilágosító program indul minden fiatal számára, amelyben kötelező a részvétel, hogy mindenkiben kialakuljon az erős francia nemzettudat.

A francia kultúra terjesztése is a hangsúlyos kampányelemek között olvasható. Az ország számára fontos a francia kultúra terjesztése. A kultúra és a sport kiváló eszközei lehetnek a diplomáciai folyamatok erősítésének. Franciaország Európa új alapokra helyezésének motorja kíván lenni, amely Európa jobban védi a polgárok érdekeit, erősebb lesz a protekcionizmus szerepe. A béke, az emberi jogok és igazságosabb globalizáció a területek, ahol Franciaország szerepének súlya megmutatkozhat. A francia közösség nemzetközi szerepének erősítése, a külföldön való oktatási intézmények alapítása, a külföldön élő franciákkal történő kapcsolattartás a francia gazdaság súlyának növelését eredményezheti Európában, de különösen a feltörekvő országokban.

A francia nagyság (grandeur) jeleként értékelik az ENSZ BT-ben betöltött állandó helyet, valamint a NATO keretein belüli szerepvállalást, ami szerintük nem a véletlen műve, hanem álláspontjuk szerint Franciaország valóban rendelkezik a hatékony nemzetközi szerepvállaláshoz szükséges mindenféle eszközzel. Nemzetközi viszonylatban természetesen a G20 csoportban betöltött vezető szerep erősítése sem maradhat le a palettáról.

Mi a baloldal válasza? François Hollande gondolatai

Választási programjának első pontja a munkahelyek számának növeléséről, növekedésről és a termelés fellendítéséről szól. Mindenekelőtt egy beruházási bankot szeretne alapítani, amelynek feladata a KKV-k megerősítésének elősegítése. A részükre biztosított állami források növelése és az adminisztrációs terhek csökkentése a baloldal szerint is a munkahelyteremtés elsődleges terepévé teheti a jelenleg kevés számú KKV-t. Olyan munkahelyek támogatása célszerű, amelyek hozzájárulnak a hazai termeléshez és az exportban játszanak meghatározó szerepet. Ebben a választási programban is megjelenik a kutatási, valamint a digitális ipar fejlesztésének fontossága. Az állami fenntartású vállalatok, amelyek a közszolgáltatásokat biztosítják (víz, gáz, posta) megerősítésre szorulnak, ezért Hollande európai uniós szinten a közszolgáltatások biztosítását ellátó vállalatok védelmére irányuló direktíva kidolgozását szorgalmazza. A mezőgazdaság kérdésének hangsúlyozásában nem marad el jobboldali vetélytársától, európai szinten az agráriumra fordítandó források növelésének elérése a cél. A nagykereskedelmi rendszerrel szemben a helyi gazdaságok és az általuk történő értékesítés arányának növelése elősegíti az ebben az ágazatban dolgozók hosszú távú jövőjének biztosítását. A halászati kérdések tekintetében Franciaország legyen vezető szerepű a megújuló tengeri erőforrások biztosításában.

A gazdaság fellendítését és a munkahelyteremtést nemcsak a KKV szektor, hanem a banki hitelezés szerepének növelése is segítheti. A banki hitelezés lehet a gazdasági fellendülés egyik motorja. Hollande szerint szét kell választani a bankok azon tevékenységét, amely a munkahelyteremtés és a gazdasági viszonyok javítása érdekében zajlik, a tevékenységekhez köthető spekulatív elemektől. A bankok számára meg kell tiltani az adóparadicsomokban zajló tevékenységet. Véget kell vetni a gazdasági életet megmérgező spekulációnak. A küzdelem egyik módja a bankadó bevezetése, amely a banki tranzakciókra irányul. A beruházások, valamint a hitelezés növeléséhez természetesen szükség van az állampolgári megtakarítások bankban történő elhelyezésére, így ennek a folyamatnak az ösztönzésére szintén figyelmet fordít a baloldal elnökjelöltje. A gazdasági fellendülés hátráltatója az államadósság mértéke, így Hollandea mandátum elnyerése esetén a ciklus végére garantálni kívánja a fegyelmezett költségvetési politika kialakítását, valamint a költségvetési deficit 3% alá szorítását. Az állam működtetésében kulcsszerepet játszó közszolgálat tekintetében versenyképes béreket, a bizonytalanság csökkenését és a karrierlehetőségek növelését ígéri. Az adópolitika újragondolása, valamint a leggazdagabbak adóterheinek növelése a társadalmi terhek vállalásában fontos kérdés. Az így befolyt jövedelmek lehetővé teszik a családok támogatásának megerősítését is. 

Jobboldali vetélytársához hasonlóan Hollande is javítani akarja a lakhatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférés lehetőségeit. A társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, no meg a társadalmi juttatások csökkentésének egyik módja az olyan vállalatok preferálása, amelyek a munkaerő-piaci hátrányokat elszenvedő társadalmi csoportok foglalkoztatását részesítik előnyben. A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének jegyében biztosítaná a homoszexuális párok számára a házasság és az örökbefogadás jogát.  A fiatalokat sújtó munkanélküliséget pedig munkahelyteremtéssel és az oktatás hatékonyabbá tételével kívánja orvosolni.

Franciaország szerepe a nemzetközi porondon

Mint ahogy egy alapító ország elnökjelöltjéhez illik, Hollande is kijelöli hazájának a nemzetközi porondon történő szerepvállalásának sarokpontjait. Az ambiciózus tervek szerint újra kell tárgyalni a közösségi szerződés gazdasági fellendülésre, nevezetesen a munkahelyek növelésére vonatkozó pontjait, és az Európai Központi Bank szerepét ebbe az irányba kell fordítani. Eurokötvények kibocsátásában látja a bevételek gyarapodásának egyik lehetséges útját. A francia-német partnerségi szerződés megerősítése a baloldal szerint is időszerű az Élysée szerződés aláírásának 50. évfordulóján. Az EU 2014-2020 közötti költségvetési programja szintén a gazdasági növekedést indukálhatja, és új pénzügyi eszközöket kell az innovatív ipari megoldások szolgálatába állítani, nevezetesen a zöld megoldások és a vasúti közlekedés területén. Az európai szabadság elérésének jegyében az energiafüggés csökkentése, új energiaforrások feltérképezése szükséges, valamint az euró paritásának újradefiniálása az amerikai és kínai nemzeti fizetőeszközökkel szemben. A G20 keretein belül is kemény fellépésre számíthatnak azok, akik szavazataikkal hozzásegítik őt az áhított elnöki címhez.

A francia kultúra, mint a nemzetek közötti kapcsolatteremtés jelentős eszköze és ezzel együtt a francia gondolkodásmód promotálása Hollande programjában is szerepel. A kultúra hazai forrásokból történő támogatásának emelése, emiatt újragondolásra érdemes elemmé válik. A nemzetközi kapcsolatok megerősítése, a párbeszéd a különböző kultúrák között olyan fontos eleme a programnak, hogy Hollande ratifikálni szeretné a kisebbségi vagy regionális nyelvek kartáját. A kis közösségek mellett a nagy közösségek, mint Kína, India, Brazília is a tárgyalóasztalhoz ültetendő szereplők közé tartoznak. Velük szövetségben vagy legalábbis együttműködésben Franciaország nemzetközi szerepvállalása nagyobb visszhangra lelhet. Viszont Afganisztánból minden francia csapat kivonása a cél, ezzel szemben pedig az izraeli-palesztin béke előmozdításában vállalna az ország nagy szerepet. A palesztin állam nemzetközi elismertetése is az ambiciózus külpolitika céljai között szerepel.

Most lássuk, mit gondolnak azok, akik elcsábíthatják a szavazók egy részét a két nagyágyútól:

A mérsékelten szélsőjobboldali Marine Le Pen és a jobboldalon kezdő, majd magát középre pozícionáló François Bayrou választási programja az alábbi jövőképet vázolja a szavazóknak.

Marine Le Pen, avagy az önálló Franciaország víziója

Franciaország nagyságának hangsúlyozása az elnökjelölt asszony programjából sem maradhat ki. Franciaország egyike a világ öt legjelentősebb diplomáciai és katonai hatalmának. A francia öntudat megőrzői között mindenképpen meg kell említeni azokat, akik valamilyen módon a haza védelmében játszottak kiemelkedő szerepet. Részükről a nemzeti költségvetésben elfogadhatatlan a források évek óta tartó csökkenése. A védelmi kérdések aktuális vetülete a függetlenség új eszközeinek megtalálása címszó alatt fogalmazódik meg. A költségvetési politikában a védelemre fordítandó összegek jelentéktelenek, így ezek növelése szükséges. Az önállóság egyik feltétele pedig a NATO által irányított akciók részvételével való szakítás. A védelem megteremtése érdekében Nemzeti Gárdát kell alapítani 50 ezer emberből, amely hatékony és rövid idő alatt bevethető szervezetként működhet. A szövetségesek keresésének újradimenzionálása a régi francia-orosz közeledés irányába hajlik az elképzelések szerint. A harcászati területek fejlesztése hozzájárul az ország gazdaságának növekedéséhez is.

Erős állam építése

Az erős állam munkahelyeket, újraiparosítást, a franciák közötti egyenlőséget, a földek hasznosítását és a közszolgáltatások újraélesztését jelenti. Az Európai Unió az ultraliberális globalizáció trójai falovaként egyáltalán nem segíti a belső erőforrások és a gazdasági stabilitás erősödését. Az ország iparosításának fellendítése, az innováció szerepének növelése, a kutatásban dolgozók támogatása Franciaország fejlődéséhez vezet. Az eddigi elnökök az EU-s szerződések aláírásával a francia állam erejét gyengítették. Az USA-ban és Nagy-Britanniában megszülető banki lobbi jelensége és a politikába való beszivárgása szintén az erős állam kialakítását gyengítő tényezők. Az erős államhoz hozzátartozik a francia belső jog elsődlegessége az európai uniós joghoz képest.

Gazdasági perspektívák

A KKV szektor megerősítése a szélsőjobboldal által is kulcsterületként fogalmazódik meg. Igaz, a helyi erőforrások támogatása a nagy nemzetközi vállalatokkal szemben más felütéssel értelmezendő, mint ahogy a korábban olvasható programokban jelent meg ez az irányvonal. A gazdasági fejlődés ebben a programban is részben a kutatási szektor megerősödésével képzelhető el. A kereskedelmet érintő közszolgáltatások liberalizációját előirányzó direktívák implementációjának tilalma szintén a szabad Franciaország felépítése felé mutat. Emellett a tiszta állam, a harc a csalások ellen ugyancsak egy visszatérő motívum a pártprogramok olvasása során, így a szélsőjobbos irányzat sem hagyhatja ki ezt a célkitűzést. A banki megtakarításról szóló törvényt el kell választani a banki ügyletekkel foglalkozó törvénytől, a pénzügyi spekulatív ügyletek elleni harc a tiszta állam felépítése irányába mozdul el. A munkaerőpiaci esélyek növelése érdekében a szakképzésre kell nagy hangsúlyt fektetni. Az erős állam olyan közigazgatást igényel, amely minden francia állampolgár érdekeit szolgálja. Franciaországban történelmi hagyománya van a minőségi közigazgatás kiépítésének. Mára az elhibázott politikák következtében ez a közigazgatás meggyengült, így az újragondolásra kiemelt figyelmet kell fordítani. Az erős állam nem nézheti tétlenül, hogy a decentralizáció jegyében a régiók kiskirályságként funkcionáljanak. A francia öntudat növelésének támogatása - nem meglepő módon - megjelenik az elnökjelölt elképzelései között, és a bevándorlás erős korlátozásával jár együtt. A családegyesítési politika eltörlése, a bevándorlási keretszámok jelentős visszavágása, a menedékjogot kérők számának drasztikus csökkentése, Marine Le Pen szerint az állami költségvetés kiadásainak csökkenését is eredményezi. A bevándorlási politika szigorítása minden jelölt programjában nagyon hangsúlyosan szerepel.

A nemzet jövője

Ahogy az eddigi programokban is olvashattuk, a kultúra a legfontosabb kapcsolatteremtési és identitás-meghatározási elem. Ez a kérdés Marine Le Pen elképzeléseinek esetében sincs másként. Franciaország a humanizmus területe. Az iskola az elsődleges terep a nemzeti jövőre való felkészülésben. A Köztársaságnak szüksége van önállóan gondolkodó, dolgozni tudó állampolgárokra. Az iskolában felkészült tanárokra van szükség és az elitista gondolkodásmód megszüntetésére. Családpolitika tekintetében a családot tartják a társadalom alapvető és központi elemének. A család védelmet igényel, valamint megbecsültséget. A családpolitika erősítése a francia nemzettudat erősítését is elősegíti. A családi támogatások erősítése, valamint a több gyermeket vagy sérült gyermeket nevelő anyák korai nyugdíjazásának lehetősége a családok megerősítése érdekében tett lépés lehet. A család egy férfi és egy nő hivatalos életközösségét jelenti.

Franciaország az európai közösségen belül

Európának a szabad népek szolgálatába kell állnia. Kevesebb bürokrácia, több demokrácia. A brüsszeli irányítás jelenlegi állapota pedig pontosan az ellenkezőjét jelenti, mint ahova a szabad népek európai szinten tartozni szeretnének. Jelenleg Európa a népek nélküli közösséget jelenti, ahol a demokratikus deificit jelensége meghatározó. A franciák számára fontos közös agrárpolitika gyengítését is előidézi a technokraták által uralt, a választóktól olyan távoli világ működése. Nemzetközi viszonylatban Ázsia, a muzulmán világ felerősödése, a világ rendjének jelentős változása a nyugati világ primátusának végét jelenti. Ehhez a változáshoz Franciaországnak is újrapozícionálásra van szüksége. Franciaország szövetségese lett az USA-nak, ami gyengíti a francia pozíciókat, a hagyományos világrendben betöltött szövetségi rendszerek aktuális megerősítése helyett. Az USA helyett Oroszország szövetségét kell keresni, valamint meg kell őrizni a kialakult francia-német kapcsolatot is. Létre kell hozni a szabad nemzetek páneurópai unióját, amibe Törökország nem tartozik bele. A Maghreb országokkal úja kell tárgyalni a gazdasági partnerséget a migrációs hullámok megállítása érdekében is. A tengereken való hatalom növelése szintén megjelenik a nemzetközi dimenziók között. Afrika kapcsán a korrupciós jelenségek visszaszorítása és a francia magánberuházások növelése szükséges. Ami a világ kevésbé biztonságosnak ítélt helyeit illeti, Franciaország nem lesz tárgyalópartnere egyetlen országnak sem, amely valamilyen módon a terrorizmus jelenségéhez köthető.

Bayrou javaslatai, avagy mit gondol egy centrista elnökjelölt?

A szolidáris Franciaországot vizionáló centrista politikus a negyedik helyen van az elnökjelöltek népszerűségi sorrendjében. Programjában ő is hangsúlyozza a francia nagyság létét, ugyanakkor a társadalomkritikai felütéssel indító álláspont szerint ez a nagyság, a francia gazdasági és társadalmi súly gyengült a gazdasági világ negatív hatásai, valamint az eladósodás mértéke miatt. A helyzet orvoslására új társadalmi szerződést ajánl a választói számára.

Elsődleges cél a bizonytalanság elleni küzdelem, és a társadalmi rendszer a mutatója a szolidaritás és a stabilitás meglétének. Annak ellenére, hogy a társadalom gyarapodik, rengeteg ember él a szegénységi küszöb alatt. Ez a társadalmi jelenség a fiatalokat, nőket, a külvárosban élőket, valamint a kisnyugdíjasokat érinti leginkább. A bizonytalanság felszámolása együtt jár a lakhatási politika újragondolásával. A lakhatás alapvető fontosságú mindenki számára. Meg kell teremteni a piaci alapú lakhatás mellett a szociálisan igénybe vehető lakhatási feltételeket is.

Fontos sarokpont az új társadalmi szerződésben a munkahelyek kérdésére irányul. A jövő munkahelyei a hazai termelés valós igényeihez igazodnak. A fiatalokkal való konzultációja során megtapasztalta, hogy bizonyos munkák elvégzésére még a tartós munkanélkülieket sem lehet rávenni. Ennek az oka a fizikai munka „elértéktelenedése”. Ha viszont a munka világába akarja integrálni a fiatalokat, akkor vissza kell adni az ilyen típusú munkák értékét is. A munkaszerződések tekintetében Franciaországban sokkal több a határozott időre vagy részmunkaidőre szóló szerződés a határozatlan idejűvel szemben, ami szintén csökkenti a vonzerejét bizonyos munkáknak és növeli a létbizonytalanság érzését. Mindemellett a KKV szektor fejlesztése ebben a programban is szerepet kap.

 A munka világához hozzátartozik a nyugdíj kérdése is, amelyet Bayrou megítélése szerint homály fed és javaslatában átlátható, követhető nyugdíjrendszert szorgalmaz. A munkavállaló így tudni fogja, milyen jogosultságot mikor vehet igénybe. Az egészségügyi ellátás reformja is szerepel a javaslatban, amely szerint csökkenteni kell az orvosok adminisztrációs terheit, hogy érdemben a betegekkel tudjanak foglalkozni. Az intézményi rendszer és az egészségügyi oktatás szintén reformokra szorul. A humanista politika jegyében küzdeni kell az elmagányosodás ellen. A jelenlegi szabályozások azonban pont az elmagányosodás felé lökik a társadalom kisjövedelmű tagjait, ahelyett, hogy megteremtenék az önkéntes közeledés és együttes megoldások keresésének lehetőségét. Nemcsak a családi jövedelmek és terhek elosztásának igazságos volta, hanem az idősek, a kevésbé jól kereső munkavállalók és a fiatalok együttélésének és összefogásának erősítése is elmozdulást jelent az elmagányosodás szomorú jövőjétől. Egy erős társadalom nem létezhet a szolidaritás nélkül. Ebbe a fogalomba beletartozik az iskolai oktatás fejlesztése is, és az olyan jelenségek gyökereinek megértése, mint amilyen a bevándorlás. Az oktatásban hangsúlyozza a tanári szerepvállalás, az oktatási feladatok szabadságát, a latin artesliberales mai kontextusba helyezését. A szabad tanár tud szabad növendéket nevelni. Az ismeretek átadására szánt óraszámok átstrukturálásával nem adathalmaz, hanem alkalmazható tudás jut el a diákokhoz.

A társadalmi igazgatás átalakításának együtt kell járnia a minisztériumok számának csökkenésével, a mandátumok halmozásának eltörlésével, a parlamenti munkában való aktív részvétellel, a szenátus és a parlament képviselői számának csökkentésével. Bayrou véget vetne a kispártok robbanásszerű megalakulási hullámának, hiszen ezek pénzügyi forrásokhoz jutnak. Többek között ezeket a kérdéseket tárgyaló kerettörvény megalkotását szorgalmazza és az elnökválasztás második fordulója után a helyhatósági választások napjára erről népszavazást írna ki, amennyiben a negyedik helyről feltornázná magát az elsőre, ami öt évre szóló elnöki mandátum elnyerését jelenti.

Esélylatolgatás- közvéleménykutatási adatok az első fordulóra:

Nicolas Sarkozy és François Hollande fej-fej mellett, nagyjából 28%-os támogatottsággal rendelkezik. A dobogós helyen lévő Marine Le Pen 16% és a korábbi elnökválasztás harmadik helyezettjeként befutott Bayrou 13% körüli értéken jegyződik a választási tőzsdén. A második fordulóra Hollande és Sarkozy párharca várható, de erre még visszatérünk.

Balla Ágnes
nemzetközi kapcsolatok szakértő

Ahogy szinte sejteni lehetett, a tegnapi szlovák időközi országgyűlési választásokon a magát baloldali szociáldemokratának valló Robert Fico vezette Irány (Smer-SD) párt tarolt, egymaga kényelmes kormánytöbbséget szerezve, mindössze hét képviselő híjján alkotmányozó többséget szerzett a szlovák törvényhozásban.

A vártnál magasabb részvételi arányok mellett tartott választások legitimálják Fico győzelmét (jelen állás szerint többen mentek el szavazni, mint 2006-ban vagy 2010-ben, 59,1% volt jelen állás szerint a választásokon résztvevők száma), egyben megvalósítva álmát, mely szerint több, mint egymillióan szavaztak pártjára. A magas részvételi arány negatív hozadéka, hogy a Magyar Koalíció Pártja ismét a bejutási küszöb alá került (4,28% -erre hamarosan visszatérek), pozítív oldala, hogy a nacionalista-nemzeti Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt (SNS) sem lépte át szerencsére az öt százalékot (4,55%-ot szereztek, itt a szélsőjobboldali megosztottság ütötte ki őket a parlamentből, hiszen a korábban kivált alelnök Anna Belousová vezette NAS épp elvitt 0,63%-ot és nem is számoltam a Marian Kotleba vezette Mi Szlovákiánkért Néppárt –LS’NS 1,58%-át, amely ugyancsak szélsőjobboldali párt).

A szlovák választási rendszerben az egész ország egy körzetnek számít, a szavazók pártlistákra szavaznak preferenciális alapon, ezért igen érdekes eredmények születtek a választói döntések nyomán. (Tehát a szavazók a pártlistán bejelölik azokat a politikusokat sorrend alapján, akiket ők legszívesebben az országgyűlésben látnának a szavazatukkal erősített pártjukból). Az nem lep meg senkit, hogy az egyénekre bontott szavazatok alapján (ha a választási eredményeket vizsgáljuk és szétszedjük a pártlistákra kapott szavazatokat a preferált politikusok egyéni eredménye alapján) az Irány és Fico végzett az élen (Fico szerzett 761 ezer preferenciális szavazatot, nagyjából kétszer annyit, mint a következő párttársa Kalinák 485 ezer szavazattal), de mindenképpen jelzésértékű, hogy Bugár Béla (a vegyes Híd-Most párt vezetője) a hetedik legtöbb egyéni szavazatot kapta, tehát nagyjából minden olyan szavazó, aki a Híd-Mostra adta szavazatát, őt szeretné látni leginkább a parlamentben. Bugár párton belüli ereje jelzésértékű tehát, amelyet csak megerősít, hogy a Magyar Koalíció Pártja ismét alulmaradt és sorsa kérdésessé vált. Mivel már 2010-ben sem kerültek be az országgyűlésbe, az idei választásokra komoly adósságot halmoztak fel, amelyet a következő ciklusban szerettek volna törleszteni, de vereségük kérdésessé teszi jövőjüket is. Érdekesség, hogy a korábbi kormányfő Meciar pártja, a HZDS még az egy százalékot sem érte el (0,93%, alig huszonháromezer szavazó), addig a jobboldal zászlóshajója a szlovák kereszténydemokraták (SDKU) pártja, a korábbi kormánypárt éppen csak bejutott a törvényhozásba a maga 6,09 %-val, míg a preferenciális szavazatok vizsgálatánál kiderül, hogy a korrupciós vádakkal lejáratódott Mikulás Dzurindát első helyen mindössze a pártra szavazók alig egyhatoda látná az országgyűlésben (Többen szavaztak a preferenciális eredmények szerint a szélsőséges, vállalhatatlan neonáci Marian Kotlebára, mint az egykori miniszterelnökre, amely egyértelmű utalás Dzurinda politikai jövőjére vonatkozóan). Valószínűleg Dzurinda politikai pályafutása a végéhez közeledik a tegnapi eredmények tükrében. Igen valószínű továbbá, hogy amennyiben Fico nem fordul erőteljesen nacionalista irányba, meg fog erősödni egy jobboldali szélsőséges erő Szlovákiában, kérdéses persze, hogy ezek majd a hagyományos nemzetiek lesznek vagy új párt – mindez az évek óta sulykolt, a szinte a társadalomba nevelt kisebbségellenesség eredményeként valószínűsítem (bárcsak ebben tévednék).

Robert Fico győzelmi mámorban ég és bejelentette, hogy kész tárgyalni minden parlamentbe került erővel a kormányalakításról, még ha erre nincs is szüksége a kormányzáshoz. Nem túl optimistán jelentette ki ma reggel, hogy nem valószínű, hogy meg tud egyezni bárkivel is, bár a Híd-Most elsőként (és talán egyetlenként) elfogadta a tárgyalásokra való meghívót. Az Irány (Smer-SD) szeretne koalíciós kormányt alakítani, de kész egyedül is a hatalomba menni. Fico legfőbb terve az adórendszer optimalizálása és az egészségügy rendbetétele lenne a következő ciklusra, amely mellett „Szlovákiának nyugalomra és stabilitásra van szüksége”. Ez a nyugalom aligha fogja a ciklusát végigkísérni, különös tekintettel a magyar-szlovák kapcsolatokra, hiszen számos olyan akna nehezíti a két ország közti viszonyt, amelyet még egy esetleges Híd-Most párt, mint kormánytényező sem tudna kisütni (gondolok itt az állampolgársági vagy a nyelvtörvényre), illetve arra, hogy mindkét országot egy karakteres és domináns kormányfő vezet, valamint a gazdasági válság által kiélezett kisebbségellenesség sem fog csökkeni északi szomszédunknál (főleg ha arra gondolunk, hogy az EU komoly költségvetési megszorításokat vár el az új szlovák kormánytól, amelynek a társadalom lesz a vesztese, és Fico politikáját ismerve elhárítja majd ennek a súlyát és felelősségét is).

 Kíváncsian várjuk a fejleményeket, jóstehetség nélkül is kijelenthetem, hogy konfliktusok és nézeteltérések fogják beárnyékolni a két ország következő igen nehéz éveit, és a legnehezebb Szlovákiában lesz magyarnak lenni mostanában Közép-Európában.

Török Tamás
politológus

Magyarországnak szövetségesekre van szüksége. Nem Kínára vagy Oroszországra, hanem európai szövetségesekre. Most például ahhoz, hogy az Európai bizottság által javasolt szankciókat elkerülhessük, még akkor is, ha valójában ezek a szankciók egyelőre semmilyen negatív következménnyel nem járnának azon kívül, hogy demonstrálják Magyarország „rosszfiú” státuszát.

Az Orbán-kormány európai politikájának első két éve kényszerű, de olykor elkerülhető konfliktusok folyamatos felvállalásából állt. A kormány ezeket a konfliktusokat legtöbb esetben nem maga választotta, de nem is tett eleget azért, hogy ezeket elkerülje. Azonban bárhogy kerül is sor egy konfliktusra, egy olyan méretű ország, mint Magyarország, szövetségesek nélkül bukásra van ítélve. Magyarország a trianoni békeszerződés, és az EU csatlakozás közötti időben, nem alanya, hanem tárgya volt a nemzetközi folyamatoknak. Valójában nem velünk, hanem rólunk döntöttek. Uniós csatlakozásunk megnyitotta azt a lehetőséget az ország előtt, hogy mint a Monarchiában, rendezett jogi keretek között, más országokkal együtt irányíthassa a sorsát. Azonban vannak játékszabályok, amelyeket ezért a lehetőségért cserében el kell fogadnunk. Ez pedig nekünk, magyaroknak nehezen megy. A Monarchia alaptétele a közös uralkodó, és jogköreinek sérthetetlensége volt, amiről sikerült egy olyan terméketlen közjogi vitát generálni, amely miatt az egész magyar fejlődés megrekedt. Manapság, valami hasonlót tapasztalhatunk. Nem a lehetőségek kiaknázása mentén próbálunk előre lépni, hanem „virtuális” ügyekben hadakozunk feleslegesen. A reakció ugyanilyen szükségtelen az Uniós bürokrácia részéről, politikailag elfogult. Ráadásul jogilag megalapozottan támadható. Azonban ez egy olyan síkos terep, ahol könnyű elcsúszni támasz nélkül.

Általában, ha mellékelhető lenne az EU-hoz egy használati utasítás kezdő kormányok számára, akkor abban első helyen szerepelne az az ajánlás, hogy bármihez kezdesz, előbb nézz körül, kik azok, akik adott esetben veled tartanak. Nem mintha ez mondjuk az EU-n kívül nem lenne ajánlatos, de egy közösségben ez kötelező. A jelenlegi külpolitika szarvashibája, hogy ezt rendszeresen mellőzi. Előbb cselekszik, és utána érdeklődik, hogy van-e valaki, aki ezt támogatja. Orbán Viktor most is tett olyan kijelentést, hogy Magyarország nem szervez semmilyen támogatói klubot a magyar álláspont mellé, ezért valószínű, hogy az európai pénzügyminiszterek majd helybenhagyják a kohéziós támogatások elvonását kilátásba helyező határozatot. Ha ez az álláspont nem abból az információból táplálkozik, hogy képtelenek vagyunk megnyerni saját álláspontunk mellé kellő számú támogatót, akkor hiba lenne, ha nem követnénk el mindent azért, hogy ezt a határozatot elgáncsoljuk. Mert az álláspontunk csak annyit ér, ahány támogatót fel tudunk mögötte vonultatni.

A lehetőség adott, hiszen az EU-s országok túlnyomó többsége kaphatna hasonló büntetést, bár kétségtelenül mi vagyunk azok, akik az előírt deficit feltételeket még véletlenül sem teljesítettük soha, kivéve a tavalyi évet, amikor szigorúan eseti intézkedésekkel ugyan, de papíron sikerült, azonban a jó adat mögött minden maradt a régiben. Strukturálisan továbbra is gyászosan festettek a költségvetés számai. Idén már más lehet a helyzet, ahogy a jövő évi költségvetés sem igényel borzalmas beavatkozást ahhoz, hogy tartsa az EU által megkövetelt paramétereket. Ráadásul meglehetősen furcsa valakit olyanért büntetni, amelynek bekövetkezése koránt sem biztos, mivel a kormány elkötelezett a hiány tartása mellett. Ennek tükrében a büntetés elhamarkodott, erősen politikai jellegű. Erre alapozhatunk, ha amellett érvelünk, hogy miért ne rajtunk alkalmazzák először ezt az eszközt. Ma nekem, holnap neked. Ebből minden, főleg déli és keleti tagállam értene. Az persze nagy kérdés, hogy az EU-forrásokat biztosító, legnagyobb befizető országok, mint Németország, Hollandia, Franciaország milyen nyomást gyakorolnak majd az intézkedés elfogadásának érdekében. Nem sok jóval kecsegtet az, ahogy például a szlovákokat megregulázták, amikor szembe akartak menni az éppen aktuális görög mentőcsomaggal. A válság miatt a politikai realitás a közös döntéseket támogatja. Pillanatnyilag gyenge lábakon áll a magyar szavahihetőség is, köszönhetően ez elmúlt évtized hibáinak, ami szintén gyengítheti a kormány pozícióját egy ilyen lobbi tevékenység közepette.

Azonban szövetségesek megkeresése, meggyőzése közös érdekek mentén, amely nem csak nekünk, hanem más országok számára is vállalható, alapvető nemzeti érdek. Van is jó példa arra, hogy voltak olyan ügyek, amelyek mellé sikerült odaállítani az európai közösséget. Romapolitika, hatos csomag, horvát csatlakozás például. Azonban ez csak akkor működik, ha jelentéktelen, az ország szempontjából valós súly nélküli, belső használtra szánt intézkedésekkel ezt a célt nem lehetetlenítjük el. A kormánynak most már, két évvel a választások előtt, csak egy olyan taktika lehet működőképes, amely alapvetően a megegyezésre, a konszolidációra törekszik. A további harc csupán a Jobbik számára tartogathat propaganda lehetőségeket, a Fidesz számára ez kontraproduktív. Mind anyagilag, mind politikailag. Tekintettel arra, hogy nincs olyan prudens cél, ami ezáltal elérhető. Márpedig konfliktusok generálásával nem lehet sem szövetségeseket toborozni, sem pedig sikeresen politizálni. Ideig-óráig lehet érték alapú vitákat nyerni, azonban már rövidtávon is komoly hátrányokkal szembesülhetünk. Tehát sürgető feladat, hogy szövetségeseket keressünk, akár engedve álláspontunkból, jobban figyelembe véve a közösségi célokat is.

Mári László
politológus

Március 10-én időközi országgyűlési választásokat tartanak Szlovákiában, tehát nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy célegyenesbe fordult északi szomszédunknál a választási kampány. Mivel megközelítőleg félmillió magyar nemzetiségű állampolgár él az országban, ezért érdekes lehet elemezni a választások legvalószínűbb kimenetelét.

 Ahogy arra már korábban, egy hónappal ezelőtti bejegyzésemben kitértem, a baloldali Irány (Smer-SD) párt, élén Robert Fico egykori miniszterelnökkel toronymagasan vezeti a népszerűségi listákat, győzelme megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Győzelmét olyan botlás sem fenyegeti, mint 2010-ben, amikor is megnyerte a választásokat, de több, kisebb jobbközép párt közösen alakított kormányt ellenében, hiszen pontosan az a koalíció esett darabjaira tavaly év végén. Tehát a széles jobbközép politikai koalíciónak nincs terepe jelenleg Szlovákiában. Ez némileg kedvező lehet, hiszen Fico nyugodtan tud tervezni a jövőre nézve. Szlovák politológusok között népszerű vélemény, hogy Fico koalícióra lép a kereszténydemokratákkal (KDH), esetleg a vegyes Híd-Most párttal (Bugár Béla vezetésével ismét magyarok lehetnének a kormányban, még ha csak „díszből” is), vagy jobb híjján a Slota-féle nemzetiekkel (már ha ők bejutnak az országgyűlésbe, de a velük való koalíció szinte kizárt). Miért lenne erre szüksége?

Elsőként ne felejtsük el megemlíteni a szlovák választási rendszert, amely egy választási kerületnek ismeri el az egész országot, és listás, de preferenciális szavazást biztosít, amely arányosságával a többpárti koalícióknak kedvez alapban. Emiatt az ország demokratikus hagyományaiban ismeretlen az egypárti kormányzás. Másik fontos érv az lenne, hogy Fico ezúttal lemoshassa azt az európai vádat, hogy szélsőséges politikus, kokettál a szélsőjobbal, mint ahogy történt közös kormányzása alatt 2006-2010 között a nacionalista SNS-el egy kormányban. Populista politikusként biztosan el akarja kerülni azt a szégyent, mint volt 2006-ban, amikor az európai szocialisták felfüggesztették a párt tagságát is egy időre. Jobboldali politológusok szerint a közös kormányzással már előre felkészült arra, hogy a kormányzás okozta csalódottságot elkenje többpárti koalíciós társain, hiszen nem szeretne egyedül bűnbak lenni egy nehéz gazdasági környezetben, ha a nehézségek folytatódnak és kemény, megszorító lépéseket kell majd hoznia. Az igazság valahol ezen találgatások között keresendő véleményem szerint.

Nézzünk valami konkrétabbat, találgatások helyett:

 A két magyar orientációjú párt közül jelenleg a Híd-Most bejutása tűnik egyértelműnek, a Magyar Koalíció Pártja a bejutási küszöb alatt van, bejutása az országgyűlésbe kétséges. A Polis szlovák közvéleménykutató szerint a legutolsó, februári közvéleménykutatási adatok szerint a Híd-Most 6 %-on áll, addig az MKP mindössze 2,4 %-ot kapna a választásokon, 5 %-os bejutási küszöb mellett. Ami jó hír nekünk, hogy a szélsőségesen magyargyűlölő nemzeti párt (SNS) 4,2%-on áll, a nemzetiektől kizárt, új pártot alakító Anna Belousová Nemzet és Igazságosság (NAS) pártja éppen 0,9 %-ával annyit vinne el Slotáéktól, amennyi a bejutásukhoz éppen szükséges lenne. Érdekes megjegyezni, hogy az egykori kormányzó jobbközép párt, az SDKU (ők adták miniszterelnöknek Dzurindát és Radicovát is) a korrupciós botránnyal majdnem leaprították magukat a bejutási küszöb alá, jelenleg 6,1 %-on állnak (egyes közvéleménykutatóknál pár hete 5% alá zuhantak), míg számos új formáció biztos bejutónak számít (az „Olano” és a „99%” pártok).

 Elgondolkodtató lehet számunkra a szlovák pártrendszer flexibilitása, viszonyítva a magyarhoz képest. A magyar és szlovák politikai rendszer közötti jelentős eltérés, hogy míg nálunk 2010-ben az országgyűlésbe kerülő új pártok 16,33 %-ot tudtak együtt gyűjteni az összes szavazat közül, addig a jelenlegi közvéleménykutatási adatok szerint a szlovák parlamentbe bejutó új formációk 15,8%-ot hoznának, ami szinte azonos arány, de ha a szlovák eredménybe beszámítjuk a 2010-ben bejutott és most 5% fölötti népszerűségi mutatókkal rendelkező pártokat, akkor ez a szlovákoknál 27,7%-ot eredményezne az új pártok javára. Míg nálunk két párt (Jobbik-LMP) eredménye volt új alakulatként az országgyűlésbe jutás, ez a szlovákoknál négy pártot (Olano-99%-Most/Híd-Sas) jelenthet összesen.

 A választásokat követő talán legnagyobb kérdés, hogy a leendő miniszterelnök, Robert Fico milyen irányba indul el politikusi pályáján, megmarad-e baloldali-populista-nacionalista vezetőnek vagy profilt váltva középre pozicionálja magát és lead-e valamit nacionalista politikájából. Hamarosan meglátjuk.

Török Tamás
politológus

„A tapasztalatom ugyanakkor, hogy a segélynél minden megoldás jobb. A segélynél a közmunka, a közmunka plusz képzés még jobb, ha ez kombinálva van, legalább a betanított munkára való felkészítés segíthet. Az a tapasztalatom, hogy ennél talán még erősebb, ha komplex, több eszközrendszert használó programokat egyidejűleg csinálunk; például a cigánytelep felszámolása a mi fejünkben nem buldózert jelent, hanem egészen mást jelent. Olyan pénzügyi és személyes jelenlétet, ami átformálja az életét a közösségnek, és új belső igényeket kelt ehhez, új érdekeltséget, lehetőségeket is teremt. Ezek nagyon bonyolult kérdések, de a kiindulópontjának azt látom, hogy a többségi társadalomnak tisztában kell lennie avval, hogy itt egyszerűen ilyen kár-haszon elven nem gondolkodhat. Nem gondolkodhat úgy, hogy ha itt ennyit befektettem, akkor ennyit most ki akarok venni. Ennek a dolognak az a megoldása más országok példáján, hogy sokkal többet kell ahhoz befektetni, hogy aztán a végén ez majd valamikor valamilyen távlatban egyenlegbe hozható legyen. Aki ezt rövid távon akarja egyenlegbe rendezni, az téved, az nem fog tudni megoldást találni.”

Ezek a szavak 2006-ban hangzottak el Kiss Péter miniszteri meghallgatásán.

(http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/EMB/0606061.htm)

2006-ban alakult meg a második Gyurcsány kormány. Ezután félévvel az öregségi nyugdíj legkisebb összege 26.830 forint lett. (224/2006.(XI. 20.) Korm. rend. 7. §). Ez ma 28 500 forint. Ez az a bizonyos 28 ezer forint kerekítve, amely közbeszéd tárgyává lett. Pontosabban az e helyett adható 47 ezer forint képezi tüzes viták kiindulópontját.

A Start program keretén belül az Út a munkához alprogram célja a a munkára képes, ugyanakkor tartósan munkanélküli személyek munkához segítése. A Rendelkezésre állási támogatás (http://www.startprogram.hu/index.php?p=linkek&l=1) helyett lehetne munkavégzés utáni keresetet kapni. A tartós munkanélküliségben élők, valamint azok, akiknek a felmenői is az állami segélyezési rendszer épp aktuális csurranásai-cseppenéseiből éltek, nagyon nehéz helyzetben vannak. A rövid munkanélküliségi periódus elviselése is embert próbáló időszak, de még a munkahellyel rendelkezők között is sokan élik át azt a bizonytalanságot, hogy a válságnak nevezett elhúzódó negatív előjelű gazdasági folyamat során vajon lesz-e létszámleépítés, és ha igen, ki kerül ki a munkavállalók táborából. Azok az emberek, akik már régóta munkanélküliek, illetve nem rendelkeznek aktív munkavállalói mintával, egy teljesen másféle életet alakítottak ki a társadalomban a mindennapi fenntartásra. Ennek a részletezésébe nem megyek bele, sok szociológiai tanulmány született, akit érdekel, bőségesen talál forrást. Ami az össztársadalmat illeti, az az, hogy nagyon kevés dolgozó ember tart el sok inaktívat, köztük azokat is, akik egyébként munkaképesek. Szinte hallom ilyenkor, hogy magas a munkanélküliség, ugyan hova menjenek el ezek az emberek dolgozni. Gazdasági recesszió időszakában az állam szerepe megnő a foglalkoztatásban. A közmunkát pont erre találták ki, egyfelől visszavezeti a munkaképes egyént a munka világába, másfelől az olyan fontos, ám régóta el nem végzett feladatok teljesítése valósulhat meg, mint például a gátépítés (ugye senki sem szeretné, ha ismét elöntené a házát a víz?). A munkapiacon a tartósan munkanélküli embernek nincs esélye. Tegyük fel, hogy elmegy egy állásinterjúra. Ott még azok is izgulnak, akik nem kényszerülnek állást változtatni, hanem kíváncsiságból keresnek valami mást, hát még az, aki időtlen idők óta nem volt a munkapiacon szereplő? Rögtön kudarcélmény éri. Nem azt mondom, hogy a gátépítés a munkák netovábbja mindenki számára, csak legyünk reálisak. Ha az embereket megtanítjuk arra, hogy be kell érni munkakezdésre és ott is kell maradni munkaidő végéig, akkor már nagyot léptünk előre. Ezen megállapításomban semmi lenézés nincs, ezt hangsúlyozom. Egyszerűen találkoztam sok munkanélkülivel, akik más bioritmus szerint élnek, mint a dolgozók. A munka világába visszavezetendő emberek számára természetesen nem kell itt becsukni a kapukat, hanem civil szervezetek segítségével indulhatnak képzések is. Erre a civilek találnak forrást, saját tapasztalatból tudom, hogy működik.

A támadások Matolcsy és a 47 ezer forint ellen olyanoktól jönnek, akik jóval több, mint 47 ezer forintot keresnek. Megértem azt is, hogy sokan hiába dolgoznak, alig van megtakarításuk. Viszont az ő adójuk is részben a segélyezésre fordítódik. Legyen olyan kormányzati program, hogy fogadj örökbe egy munkanélkülit? Nem gondolom, hogy ez az út. Viszont kifejezetten hiányolom az értelmes megoldásokat a döntést vitatók részéről.

Balla Ágnes  
nemzetközi kapcsolatok szakértő

Az Európai Parlament hosszú hetek blőd vádaskodása után elítélte Magyarországot, aminek uniós vizsgálatok sora lesz a végeredménye. Bár a magyar szocialisták igyekeznek úgy beállítani a történteket, mintha itt egy jogos procedúra végére értünk volna, aminek a következményét csak a kormány, sőt még az is csak korlátozottan viseli, és az egyszerű emberek számára ez majd nem jelent semmilyen hátrányt, kétséges, hogy ez az állítás megáll-e. A kormány „eső után köpönyeg” kommunikációját már magam is ostoroztam, mint ennek a történetnek egyik lényegi elemét, azonban most érdemes a másik oldalt górcső alá venni. Mi értelme ennek az egésznek?

A balliberális oldal 2010-es katasztrófája azt eredményezte, hogy ma Magyarországon a baloldali nézetek, gondolatok marginális szinten jelennek meg a közvélemény előtt, amit külföldi propagandával igyekeznek ellensúlyozni. Jórészt egyébként is fóbiákkal átszőtt, irreális gondolatok ezek, amelyek nem nyerik el még az egyébként elégedetlenek szimpátiáját sem, de úgy vélik, ha egy külföldi mondja, akkor mégis célba érhetnek. Lehet masírozni munkát-kenyeret táblákkal, azonban kissé visszatetsző ez azoktól, akik végigasszisztálták az ország hitelekbe fullasztását. A választópolgár pedig egyelőre nem felejt. Az MSZP, és vele a magyar baloldal folyamatos osztódása, amely egyébként természetes folyamat, semmi jót nem ígér a következő választásra sem. Ellentétben azzal, amit az MSZP állít, ez nem csak az új választási rendszer, hanem az előző szerint is így van. Mivel itthon úgy fest a baloldal képtelen megfelelő erőt felvonultatni, hogy elképzeléseit megvalósítsa, a baloldal pártjai külföldön kerestek és keresnek támaszt. Ez önmagában még nem lenne probléma, hiszen a 2006-os rendőrattak után ezt tette a Fidesz is. Azonban a mód, ahogy ezt teszik, rendkívül problémás. Ugyanis nem tényeken, számon kérhető szabályrendszeren nyugszik, hanem a legaljasabb hazugságok, hamis vádak során. Ezek között néha feltűnik egy-két megalapozottnak tűnő állítás is, azonban az EP vitáit figyelemmel kísérő átlag magyar megdöbbenve konstatálhatja, hogy az az ország, amiről a magyar szocialisták és elvtársaik beszélnek, sokkal inkább emlékeztet egy közép-ázsiai szovjet utódállamra, mint amelyben egyébként élnek. Ettől a pillanattól, ez az egész színjáték úgy fest, mint egy megkomponált politikai hadjárat. Merthogy az is. Internacionalista segítség. A lóláb éppen ott lóg ki, hogy ez az EP, egyébként karba tett kézzel nézi a szlovákiai nyelvi apartheidet vagy Sarkozy roma toloncolását. Egy-két nyilatkozat erejéig méltóztatnak felháborodni, ami után a francia elnök visszazavarja őket a sarokba, mondván, ez nem az ő dolguk. A szlovákok meg köszönik, jól vannak, és nagy ívben tesznek a Velencei Bizottságra, meg a többi európai plénumra. Majd bocsánatot kérnek tíz év múlva, de addig is folytatják, amit elkezdtek. Magyarország azonban más tészta. Itt nem elég a szabályok betartása, most már azok „szellemével” is meg kell küzdenünk.

Így az az érzése minden gondolkodó embernek, hogy bármennyit is hibázik a magyar kormány, olyan ostoba vádakat felhozni; minthogy Magyarországon megfigyelik a kisebbségeket, diktatúra van, vagy netán elüldözik a másként gondolkodókat, megszűnik a szabad választás, nem működik független kritikus média, csak úgy lehet, ha valakinek nyilvánvalóan sanda politikai célja van. A szocialista EP képviselők és Bokros Lajos, aki olybá tűnik, saját magát képviseli, azzal, hogy nyilvánvaló hazugságok szajkózásához asszisztáltak, ezt a vélelmet támasztják alá, még akkor is, ha jó szándékkal teszik ezt. Súlyos politikai hiba. Számos ügyben léphettek volna fel megfelelő jogalappal, ha a hazugságokat maguk is cáfolják. Azonban ezt elmulasztották, mi több maguk is megtoldották, ahol lehet. Ennek a következményei legalább olyan súlyosak lesznek, mint 2006 gumilövedékeié. Mostantól gyakorlatilag kizárták azt, hogy nemzeti érzéssel bíró szavazópolgárokat meg tudjanak szólítani. Vagy legalábbis nagyon nehéz lesz. (Érdekes párhuzam fedezhető fel a 1925-ös frankhamisítási üggyel, amelyről szintén azt hitte az akkori ellenzék, hogy külföld segítségével teret nyerhet, ehelyett éppen az ellenkezője történt.) Maradnak a nosztalgiázó baloldali nyugdíjasok, akikkel viszont csak a csendes elmúlás lehet a párt célja, potens politizálás semmiképpen. Ez lehet az egyik következménye az elfogadott nyilatkozatnak. A másik, ennél sajnálatosabb következményt mindannyian érezni fogjuk. Afféle pária, jobb esetben lázadó országgá válunk, amelyik legfeljebb a szőnyeg széléről szólhat bele az európai ügyekbe. Vélhetően egészen addig, amíg jelen erőviszonyok mellett működik az EP. Kéréseink nem fognak nyitott fülekre találni. Magyarul ott tartanak be majd az európai bürokraták, ahol tudnak. Kicsit hasonlít a helyzet a huszadik századi meghurcoltatásainkhoz. Az igazság velünk van, de ki a fenét érdekel majd, mi az? És ezt mindenki érezni fogja. Nem csak a határon túli magyarok, hanem mi itthon is. Ez bizony forintosítható, vagy stílszerűen „eurósítható”, akármit is mond Tabajdi Csaba.

A konklúzió az, hogy az a buta társasjáték, amit a magyar politika most már magyar „világháborúként” űz, azaz tartsunk be egymásnak minden szinten, a föld bármely pontján, kezd a végkifejlet felé közeledni. A kicsinyesség és a pürrhoszi győzelmek, amelyeket a politikai erők egymás felett aratnak, lassan tízmillió áldozatot követelnek. A kormány talán felismerte, ennek az egész kutyakomédiának véget kellene vetni, ez pedig csak úgy történhet meg, ha az erős (kormány) gesztusokat tesz, a gyenge (ellenzék) végre felismeri, hogy ez a hecckampány, már az ő bőrére is megy. Végre előállnak valamilyen értelmes stratégiával, ami számukra és nem utolsó sorban számunkra előnyös megállapodásokat eredményezhet, kivonva az országot a tűzvonalból. Ezeket a megállapodásokat pedig itthon kell megkötni. Ha a dolgok így mennek tovább, az biztos, hogy nyertesek nem lesznek, csak vesztesek. Mi mindannyian.

Mári László
politológus

A tavalyi holland előrehozott országgyűlési választásokat követően egy meglehetősen ingatag kormány tudott csak megalakulni a mélyföld országában, ahol is a jobboldali liberális és konzervatív kisebbségi kormányt kívülről támogatja a radikális jobboldali Szabadságpárt. A szalonképtelen Szabadságpártot csaknem másfél millió szavazó támogatta, akik így a harmadik legerősebb parlamenti képviselettel tudták zárni a voksolást (egyben képviselőik számát 9-ről 24-re tornázták fel a 150 fős törvényhozásban).

Maga Gert Wilders és Szabadságpártja megérne egy külön bejegyzést, hiszen a radikális jobboldali párt szélsőségesen bevándorlás- és iszlámellenes, elkötelezett Izrael-barát politikát folytat. Szalonképtelen megnyilvánulásaival számos ellenfelet (és hívet) szerzett már Hollandiában. Egyik elhíresült kinyilatkoztatása szerint a Korán egy fasiszta könyv, amely miatt eljárás alá is vonták. Azonban, ahogy Közép-Európában, így Nyugat-Európában sem annyira finnyásak a politikai pártok egy vállalhatatlan vezető és pártja ellen, ha a hatalom megszerzéséről és megtartásáról van szó (régiónkban Robert Fico legutóbbi kormányára gondolok, akit a szélsőségesen kisebbségellenes Ján Slota vezette Nemzeti Párt támogatott 2006-tól négy éven át). A holland jobbközép-liberális kormány külső, Wilders Szabadságpártjának támogatása ellen nem emeltek kifogást az unióban. Bármilyen meglepő is, országuk területi kiterjesztéséről nem csak régiónkban álmodnak parlamenti képviselők, hanem a hollandok egy csoportja is (a Szabadságpárt) álmodik Nagy-Hollandiáról, amelybe beletartozna Belgium nagy része, de kisebb területi egységek Francia- és Németországból is, etnikai alapon persze. Maga Wilders szólította fel 2009-ben Balkenende miniszterelnököt arra, hogy aktívan támogassa Nagy-Hollandia létrejöttét. Azonban bármilyen meghökkentő, Hollandiában nem retteg a kisebbség, nem fasizálódik az ország és nem Hollandia lett az „Unió első fasiszta állama” (Ahogy az Amerikai Népszava szerzői szerint „természetesen” a mai Magyarországra ez igaz).

Játsszunk el a gondolattal, mi történne akkor, ha a jobbközép magyar kormány a radikális Jobbik támogatására szorulna (tegyük hozzá, hogy a holland szélsőjobb radikálisabb, mint a magyar) és a magyar radikálisok Magyarország területi kiterjesztésének támogatására szólítanák fel a miniszterelnököt. Kő kövön nem maradna, ebben biztosak lehetünk, talán ellenünk szankciókat is léptetnének életbe, talán gazdasági embargóra, de szélsőséges esetben uniós tagságunk felfüggesztésére is sor kerülhetne. Azonban ne legyünk cinikusak vagy ne ragadjon el a hév bennünket alaptalanul, egyelőre ellenünk sem foganatosítottak semmilyen szankciót.

Szerencsére az amúgy holland Nellie Kroes (az EU digitális és médiaügyekkel foglalkozó biztosa) kijelentette csütörtökön vitájában Navracsiccsal szemben, hogy az EU minden tagállammal szemben egyenlő mércével mér (persze, ezt látjuk a fenti példában is), és amúgy is egy névtelen ismerőse szerint a rendőrség megfigyeli a kisebbségeket és sokan akarják elhagyni az országot (nyilván a rettegés miatt). Mi több, a holland De Telegraph újság szerint, „a vitatott új alkotmányával Magyarország gyakorlatilag elhagyta az Európai Unió demokratikus rendjét". Amióta "Orbán (Viktor) jobboldali nacionalista (!) pártja kétharmados többséget szerzett, olyannyira radikális és messzemenő intézkedéseket foganatosított, hogy Magyarország kizárását az EU-ból - a szerző szerint - többé már nem kellene elképzelhetetlennek tartani". Szóval egyenlő mércével mérnek minden tagállamot a liberális és demokrata holland bürokraták?

Még egy kis adalék, a holland tárgyilagosságot alátámasztandó. A héten egy új weblapot nyitott a holland kormányt kívülről támogató Szabadságpárt, amelyben lehet panaszkodni a Hollandiába bevándorolt kelet-közép-európai vendégmunkásokra, akik olyan problémáknak az okozói (a toleráns és híresen liberális hollandok szerint), mint a prostitúció, a bűnözés, alkoholizmus és drogfogyasztás. A honlapon nyíltan lehet jelentgetni a zavaró elemeket, akik mellesleg szennyezést, zajt és munkaerő-piaci problémákat generáltak Hollandiában. A párt a jelentéseket (amelyek egyes újsághírek szerint egy hét alatt elérték a 14 ezret) majd a szociális és munkaügyi minisztériumnak fogja továbbítani. A dolgot súlyosbítja, hogy a honlapon kelet-közép európaiak által elkövetett bűncselekményeket leíró korábbi újságcikkek váltják egymást, megágyazva egyben a feljelentéseknek. Érdekes módon a gyengécske politikai elhatárolódásokat nem övezi akkora ellenállás a rasszista politikai akció ellen, mint amekkorára a magyar alkotmány bevezetése sarkallta az EU-s képviselőket, sőt Henk Kamp, a holland szociális ügyek minisztere szerint is “ egy jól ismert tény, hogy a nagyvárosok bizonyos kerületeiben is gondot okoz a kelet-európaiakhoz kötődő túlzsúfoltság, a bűnözés” és nem volt hajlandó elhatárolódni a kezdeményezéstől, hiszen annak bírálata a “politikai pártok feladata”.

Még szerencse, hogy a kontinens szerencsésebb felének politikai vezetése azonos mércével mér minden ügyben, minden országot és egy demokratikus ország stílszerűen szociális minisztere általánosít és együttműködik egy gyűlöletkeltő párt ötletével, akik amúgy kormányának támogatói is. Akkor hogy is van ez, melyik ország fasizálódik? Miért nem hallani arról, hogy Hollandiában rettegnek a kisebbségek? A kérdésről biztos pontos választ tudna adni pár magyar hivatásos rettegő-jelentgető, közéleti személyiség, sőt körbe is tudnának nézni egy kicsit, hiszen Brüsszeltől nincs annyira messze Hollandia.

Török Tamás
politológus

Francis Fukuyama elismert amerikai mainstream ideológus, történész. Amit leír, annak súlya van, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy az valójában „Amerika hangja”. Itt-ott hibás információkra támaszkodó első írására reagáló államtitkári válaszra nem volt rest reflektálni, elismerve a hibáit, azonban nem túl hízelgő módon megerősítve írásának lényegi elemeit.

Nem tudom, hogy a kormány pontosan mit vár ezektől a reagáló levelektől, azonban nyugodtan leszögezhetjük, az nem fog teljesülni. Egyrészt azért, mert amerikai szemmel Kovács Zoltán egy hivatalnok, aki köteles megvédeni a kormányát, azaz csekély hitele van annak, amit leír. Ha előveszünk egy illetékest, mondjuk az iráni kormányból, az is meglepően koherens érveléssel fogja védeni kormányának intézkedéseit, azonban azt nem gondolhatja senki, hogy ettől Washingtonban meghatódnak. Fukuyama bármennyire is az amerikai demokrácia-export hivatásos ideológusa, ettől még nem lesz kormányhivatalnok. Így eleve nyert pozícióból indul, ha egy ilyen vitába belemegy. Ez kiderült a mostani válaszából is. Ráadásul a fő gondolatát tekintve, igaza is van. Nagyon nehéz jónak látni a magyar politikai kultúrát, amelynek a lényege nem a problémák megoldása, hanem egymás legyőzése bármi áron. Ennek a kultúrának a része az az intézkedés halmaz, meglátása szerint, amit a kormány az elmúlt másfél évben véghez vitt. De legalábbis erősítette ezt a nyugati szemmel nézve rossz gyakorlatot. Persze erre adható az a magyarázat, hogy rendkívüli helyzetben nem volt értelme a sok demokratikus pepecselésnek, amely csak oda vezetett volna, hogy nem történik semmi, mint az elmúlt 20 évben általában. Az is jó érvnek tűnik, ha azt mondja a kormány, hogy „buldózere a KRESZ szabályait” betartotta. Azonban ezek csak nekünk, csak innen tűnnek jó érvnek. Mi tudjuk, hogy nagy volt a baj (még mindig az), és lépni kellett. Azonban a tengeren túl ez nem ilyen egyértelmű. Egyrészt, mert mások is bajban vannak, mégsem gondolták újra az államuk teljes demokratikus struktúráját, mi több, most sokkal inkább gazdasági kérdésekkel foglalatoskodnak, és kevésbé jogászkodnak.

Fukuyama nem tudatlan, ezért célszerű nem annak nézni. Tisztában van a különböző politikai rendszerek működésével, annak sajátosságaival. Kiváló könyvet írt a „Bizalom”-ról, valamit az „Államépítés”-ről, amelyekben világosan megfogalmazza azokat a kihívásokat, amelyek a demokratikus, vagy azzá válni akaró társadalmak előtt tornyosulnak. Ezért az olyan fordulatok, amelyben a kommunikációs államtitkár arra utal, hogy demokráciában a szavazatok döntenek, nem a választási rendszer sajátosságai, tisztán propagandának tűnnek, és azok is. Fukuyama minden hibája ellenére, egy gondolatsort vitt végig, amelyet nem nyilvánvaló sületlenségekkel illik megválaszolni. Mert bizony a választási rendszer nem csak a pártrendszert, de magát a demokratikus rendszer egészét is jelentősen alakíthatja. Elég itt csak a bejutási küszöböt megemlíteni, ami alapjaiban változtatja meg a pártok viselkedését, és sok minden mást. Minden demokrácia egy kényes egyensúly mentén működik, azok között a körülmények, sajátosságok között, amelyek között kialakult. Az angolszász rendszer egy sajátos fejlődési utat járt be, ahogy a magyar is. Komparatív vizsgálat azonban lehetséges, még ha nem is jelent minden ugyanazt nálunk, mint a nagy vízen túl. Tehát Fukuyama gondolatai igenis lehetnek relevánsak akár ránk nézve is.

Sajátos, és Fukuyama szemével nézve aggasztó lehet, ha ez az egyensúlyi rendszer úgy felborul, ahogy nálunk történt. Ez nem eleve rossz, nem is gondolja ezt senki, aki józanul mérlegeli a helyzetet. Nem is szükségszerű az sem, hogy ezt automatikusan antidemokratikus folyamatnak kell tekinteni. Nálunk ez nem is az, bárki, bármit mond. Vannak túlkapások, hibák, de szignifikánsan nincs ezekből több, mint egy „feles” kormány esetén. Azonban ha tetszik, ha nem, amint a belső fékek gyengülnek, akkor a demokratikus közösség elkezd figyelni. Miért? Mert mi körön belül vagyunk. Ez egyrészt jó, másrészt kötelességekkel jár. Első és legfontosabb kötelesség, a jó tájékoztatás. Vagy mondjuk úgy, kommunikáció, amely a döntéshozatali folyamat része, nem pedig utóvéd aktusa. Ahogy Scruton mondta, az Orbán-kormány legnagyobb hibája, hogy jó dolgokat csinál, de nem magyarázza meg. Ez pontosan így van. Meg kellene a dolgokat magyarázni, előre. Nem megalázkodni, magyarázkodni utólag. Ezzel elkerülhetőek lennének azok a propaganda és egyben izzadságszagú levelek, amelyek utólag inkább igazolják a szerző aggodalmait, mint csillapítanák a problémát. Pontosan azért, mert olyan módon teszik ezt, mint nem egy USA-val, a demokratikus közösséggel opponáló periférikus állam. Mondjuk úgy, ez a módszer nem okos. Az amerikai olvasó számára Magyarország periféria, abból is az ismeretlenebbik fele, hiába része a demokratikus közösségnek. Gondoljunk bele abba, ha egy Burundiról írt kritikus cikk jelenne meg Magyarországon egy ismert szerző tollából, és arra a Burundi kormány kommunikációs államtitkára válaszolna, mit gondolnák erről? Legjobb esetben is csak szánakozva mosolyognánk. Ők sem tesznek mást.

Nehéz a kormány kommunikációjáról bármit is mondani, mert egyszerűen kritikán aluli. Nem állítom, hogy ez Kovács Zoltán hibája lenne kizárólag. Inkább arra utal mindez, hogy a kormányzati működés zavaráról van szó, amelyet illene mihamarabb kijavítani. A kormány több csatornán keresztül hitet tett a konszolidáció és a lassítás mellett. Azonban ideje lenne, ehhez hozzákapcsolni az előzetes kommunikáció igényes megvalósítását. Az sem árt, ha a Fukuyamához hasonló véleményformáló tudományos „celebekkel” olyanok cserélnének eszmét (ha feltétlenül szükséges), akik képesek megérteni érvrendszerét, és abban az elméleti keretben érvelni, amit ő és olvasói megértenek, elfogadnak. Hiába jó fiú valaki, annak is kell látszani, és ennek megfelelően kell minden szót, minden cselekedetet mérlegre tenni és bemutatni. Ez sok csalódástól óvhatja meg a kormányt az elkövetkezendőkben.

Mári László
politológus

Ismét kezd feléledni a választási kampány Szlovákiában, hiszen időközi választást tartanak északi szomszédunknál idén márciusban. A hivatalosan négypárti (egyesek szerint hatpárti, a pártokon belüli szövetségek miatt) jobbközép koalíciós kormány tavaly ősszel bukott bele az eurómentő csomag megszavazásába, amelyet Iveta Radicova miniszterelnök-asszony összekötött a kormányával szembeni bizalmi szavazással, ezzel próbálta jobb belátásra kényszeríteni a Szabadság és Szloidaritás nevű koalíciós pártot, akik hevesen ellenezték az eurót menteni kívánó törvényt. Mivel a (hajdani) koalíciós partner nem adta be a derekát, a kormány megbukott és a március 10-i választásokig ideiglenes jelleggel látja el feladatát csupán Radicová. Mi jellemzi a hagyományosan éles szlovák kampányt jelenleg?

Az idei év eddigi legnagyobb hatású politikai ügye kétségkívűl a „Gorilla-ügy”, amely egy hatalmas korrupciós botrányt takar. A szlovák titkosszolgálat által felvett titkos nyomozati anyagok kerültek ki az internetre, amelyeket lehallgatási jegyzőkönyvekből állított elő „ismeretlen” szerzője. A lehallgatott információk szerint a 2002-2006 közötti jobboldali kurzus alatt a nagy állami vállalatok privatizációjáért felelős Szlovák Nemzeti Vagyonalap (FNM) vezetője bérelt egy pozsonyi lakást, amely a találkozóhelye volt a szlovák gazdasági élet krémjének és a kormány néhány vezetőjének egyaránt. A titkos helyszínt bepoloskázta a titkosszolgálat és az ügyiratnak a „Gorilla” nevet adta, amely állítólag a lehallgatóberendezések nevéből származik. A nyilvánosságra került infomációk szerint a szlovák állami vagyonkezelő cég vezetése aktívan játszott közre nagyvállalkozókkal stratégiai vállalatok privatizációja során, természetesen hatalmas csúszópénzekért, amelyek főleg pártfinanszírozásra mentek. A privatizált társaságok hatalmas összegeket mozgattak meg a piacon, itt érdemes milliárd eurós tranzakciókra gondolni. A fő érintett az ügyben a 2006-ban leváltott jobbközép kormány gazdasági-kormányzó elitje, amely most tagad mindent és az egész „ügyet” fikciónak nevezi. A választások után mindenesetre a populista Robert Fico is felkereste a lakást az adatok szerint, ő ott koalíciós lehetőségekről beszélt. Az ügy a legnagyobbat a tavaly megbukott jobbközép erőknek árthat, Fico természetesen elhatárolódik az egésztől (nincs nehéz dolga, hiszen róla nem sok terhelő szól a felvételeken), mindenesetre a magyar érdekeltségű pártoknak nem kedvez. A 2006-os választási vereséget követően a Magyar Koalíció Pártjában szakadáshoz vezetett a liberális és a konzervatívabb tábor közötti nézeteltérés, amely után hozta létre Bugár Béla a Híd-Most hibridpártot számos egykori MKP-s hívével együtt. Annak idején Csáky Pál, az MKP akkor elnöke sejthetett valamit, amikor Bugárt azonosította egy gazdasági érdekszövetséggel, amely mozgatja Bugárt és érdekkörét. Természetesen mindenki tagad mindent és senki nem tudja, hogy a nyilvánosságra került iratok igaziak-e vagy részben azok legalább.

A botrányból az új pártok, a baloldal profitálhat, azonban nem kérdés, hogy ki lesz Szlovákia új miniszterelnöke március közepétől: őt majd Robert Ficonak fogják hívni. Érdemes tudni, hogy a szlovák választási rendszer egyfordulós és arányos, ahol a szavazópolgárok listán szavazhatnak preferenciális jelleggel, az 5%-os bejutási küszöb mellett (tehát rangsorolhatják pátjuk jelöltjeit). Az egész ország egy választási körzetnek számít és az induló pártoknak elég magas kauciót kell letenniük, amelyet akkor kapnak vissza, ha legalább két százalékot elérnek a választásokon (a kaució összege 16.596 euro pártonként), ha ez alatt maradnak, akkor gazdagítják az államkasszát az összeggel. Azonban így is összesen 26 párt indul a márciusi választásokon és szlovák „választási hagyományok” szerint nem lenne meglepetés egy új formáció parlamentbe kerülése (bár 150 fős listát „csak” 15 párt tudott összehozni). A magyar vegyes rendszerrel szemben ez erősen koalíciós jellegű kormányzás felé tereli a nyertest, a mostani magyar kétharmad szinte elképzelhetetlen ebben a rendszerben, de még az is, hogy a nyertes párt egymaga alakíthasson kormányt. Most azonban nem lenne meglepetés, ha a Fico vezette Irány (Smer) egymaga betöltené a parlamenti 150 hely több, mint a felét, hiszen a legutóbbi közvéleménykutatások szerint egybehangzóan toronymagasan vezetnek mindenki más előtt. Ficóék támogatottsága 40% fölötti, az őket követő kereszténydemokraták (KDH) pedig 10% alatti támogatottságnak örvend. Ne feledjük, hogy a Fidesz-KDNP kormány állt hasonló adatokkal a 2010-es választások előtt, tehát Ficóék egy vegyes rendszerben kényelmesen alkotmányozó hatalmat szereznének egyedül, amely nekünk magyaroknak semmi jót nem hozna, tehát most hálásak lehetünk a választási rendszerüknek.

Továbbá igen szerencsés lenne, ha a magyar kormányzati körök felismernék áttételes szerepüket a szlovák választási kampányban, és lehetőleg nem vennék fel a kesztyűt, amellyel önkéntelenül a szlovák szélsőjobb malmára hajtanák a vizet (mint történt 2010-ben, amikor a kisebbségi magyar politikusok kérték a magyar miniszterelnököt arra, hogy a kettős állampolgárságról szóló döntését csúsztassa finoman a szlovákiai választások utánra. Nem hallgatott a kormány az MKP politikusaira, meg is lett az eredménye: a Slota-féle nemzetieknek ez segített bejutniuk hajszállal a parlamentbe). Slotáék pártját most a pártszakadásból alakult másik „igazi”, a Belousova-féle szlovák nacionalista párt osztja meg, remélhetőleg úgy, hogy mindkettőt a bejutási 5% küszöb alatt tartva. Mindenestre Slotáék jelenleg 4,8%-on vannak és hiába dolgoztak ki egy populista-nacionalista programot (erre hamarosan visszatérek, mert nagyon érdekes áthallások vannak), remélhetőleg kiesnek az országgyűlésből. Fico szinte biztos, hogy nem fog koalíciót kötni velük, még ha parlamentbe is jutnának (Ficonak erre semmi szüksége nem lenne és csak kellemetlen, nemzetközileg elszigetelt helyzetbe hozná magát velük). Szerepük tehát az alakuló országgyűlésben marginális lenne, de javaslataikra elég sokszor fogékony a nemzetük érdekét féltő parlamenti többség.

A cikk végére csak röviden mazsoláztam Slotáék választási kampányából a szórakoztatás/elgondolkodtatás kedvéért: a szlovák nemzetiek elutasítják a bevándorlást, a multikultúralizmust, meglebegtetik az EU-ból való kilépés gondolatát, egységes uniós minimálbért követelnek közben, nyugdíjemelést, munkaidő csökkentést terveznek (ugyanolyan bérek mellett), adócsökkentést szeretnének, megadóztatnák a multicégeket, nemzetőrséget szerveznének és odacsapnak a kisebbségeknek, a „szociálisan alkalmazkodni képtelen csoportoknak” (milyen decens cigányozás) konténerlakásokat, internátusokat szerveznének, sőt visszakövetelnének olyan műkincseket Magyarországtól, amelyek nekik „járnak”, ki tudja, hogy milyen alapon. Vagyis egy szociális mázzal leöntött szélsőségesen nacionalista programmal csábítják a szavazókat. Remélhetőleg tavasszal már az országgyűlésen kívűlről.

Török Tamás
politológus 

Az elmúlt egy hónap tüntetései után ezen a hétvégén az ellenzéki pártok igyekeznek rendezni soraikat. Rá is kényszerülnek erre, hiszen az a remény, hogy a külföld, a hitelezők megbuktatják az Orbán-kormányt hiú ábrándnak bizonyult. Kemény és hosszú kampány indul a 2014-es választásig. Ehhez pedig rendezni kell sorokat. Ezt teszi az LMP is.
Az LMP lassacskán alternatív politikai csoportosulásból elkezd párttá alakulni, bizonyítva, hogy a nevében megfogalmazott gondolat szimpla utópia. Politika csak egy van, és azt egyféle módon lehet gyakorolni. Az, hogy egy politikai erő korrupt és erkölcstelen, az nem a politika bűne, hanem a társadalom morális állapotának következménye. A társadalmat pedig elég nehéz lecserélni. Ahogyan a fociban, úgy a politikában is egyszerűbb edzőt, mint csapatot cserélni, pedig a meccset a csapat veszti el. Így az LMP is lassacskán felismeri, hogy az edzőre (miniszterelnök) kell koncentrálnia, és kevesebb energiát kell fordítania arra, hogy a bázisdemokrata, megvalósíthatatlan politikai modellt erőltesse. Politikai kommunikációs eszközként továbbra is lehet bázisdemokrata jelszavakat pufogtatni, de most már illik találni egy vezetni képes pártelnököt, és a kollektív káoszból valamiféle hierarchikus működési modellre kell váltani. Ezen a hétvégén az LMP megteszi a szükséges lépéseket efelé, ami azt jelenti, hogy vélhetően hatékonyabban tud tevékenykedni a következő választásig.

A párt másik problémája, hogy szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy egyedül maradt. A Jobbik soha nem volt reálisan számba vehető partner, maximum egy gondolatkísérlet erejéig, amit Karácsony Gergely követett el. Ahogy reálisan a Gyurcsány vezette DK sem lehet partner, hiszen az LMP alapításának lényege éppen a Gyurcsány baloldalinak nevezett morbid hatalmi csoportosulással szembeni fellépés volt, amin nem változtat az sem, ha most Orbán hasonló polcra került. Az a demokrácia felfogás, amelyet az LMP tagsága magának érez, nem társítható Gyurcsány áldemokratizmusával. Azon sem lehet átlépni, hogy a III. köztársaságot 2006 gumilövedékei végezték ki, amelynek az LMP voltaképpen a létét „köszönheti”, csakúgy mint a Fidesz kétharmada. Az MSZP jelenleg sötét ló ebből a szempontból. Amennyiben végre el tudnak szakadni a Gyurcsánnyal való együttműködés gondolatától, mi több látványosan el is utasítják ennek lehetőségét, akkor van esély a két párt együttműködésére 2014 előtt. Egyébként kérdéses, hogy felvállalhatóak-e. Az ellenzéki kerekasztalról, amely egy tehetetlen politikai ellenzék gegjének, valamint a politikába ácsingózó különféle csoportosulások szereplései lehetőségének tekinthető, egy komoly parlamenti pártnak illik távol maradni, amit az LMP úgy fest megfelelő realitásérzékkel fel is ismer. Nem kíván újabb vetélytársakat a világra segíteni, amelyek csak arra jók, hogy meggátolják az így is erősen kérdéses ellenzéki sikert egy elkövetkezendő választáson.

Mindenesetre ezen a hétvégén a pártnak világos kereteket kell felállítania, hogy a híveik, a bizonytalan szavazók hatalmas tömegei számára alternatívát jelenthessen. Szakítani kell azzal az elképzeléssel, hogy együttműködjön olyan erőkkel, amelyek a hajdani és a mai Fidesz szavazóknak egyaránt elfogadhatatlanok, hiszen akkor semmi esélye annak, hogy potens politikai erővé váljon, tekintettel arra, hogy csak abból a marginális baloldali táborból rekrutálhatja szavazóit, amelyből jelenleg az MSZP és a DK próbálja felépíteni magát. Ezzel a két erővel szemben pedig az LMP nyilvánvalóan nagy hátránnyal indul. Elég csak arra gondolni, hogyan fogadná ez a kör, mondjuk Sólyom Lászlót, aki az LMP-ben köztiszteletnek örvend. Nem megkerülhető a nemzeti probléma sem. Míg az LMP természetes módon szavazta meg a kettős-állampolgárságot szavatoló törvényt, (amin még az sem csorbít, hogy a szavazati jog megadását ugyanakkor nem támogatta) eladdig az MSZP és a DK tudathasadásos állapotba kerül minden alkalommal, ha alapvető nemzeti érdekekről esik szó. Ezért is elfogadhatatlan ez a két baloldali párt minden nemzeti kérdés iránt egyáltalán érdeklődő szavazó számára. Olyan mértékben hozzájuk kötődik a 2004-es állampolgársági népszavazás szégyene, amelyet még hosszú évekig nem moshatnak le magukról, hogy vállalhatatlanok a társadalom többségének csakúgy, mint a szavazó határontúliaknak, akiket most már figyelembe kell venni, ha tetszik, ha nem. Az LMP-nek teljesen felesleges ezeket az ügyeket magára vennie, egy kétes eredményű szorosabb együttműködés érdekében, hiszen ez meggátolná azt, hogy a Fidesz tábor liberálisabb feléből leváló szavazókat begyűjthesse. A párt valós érdeke az, hogy rétegpártból néppárti irányba mozduljon el, amelyhez feltétlenül szükséges az, hogy a jobboldal felé nyitott maradjon. Egyébként saját magát fogja karanténba zárni. Érdemes okulniuk az SZDSZ sorsából. Mi több, a jelenlegi közjogi rendszerben is csak úgy képzelhető el sikeres kormányzás, ha képes lesz a párt a Fidesz mögött álló gazdasági, és társadalmi csoportokkal kiegyezni.

Összességében a párt legfőbb ereje a „tisztán, egyedül” mondatban jelenik meg. Úgy kell tagadniuk Orbánt és Gyurcsányt, mint az előző politikai elit két markáns vezetőjét és velük együtt az „előző” politikai elitet, hogy közben valamiféle társadalmi békét kínálnak a választóknak. Ezen a hétvégén és az elkövetkezendő két évben ennek a szellemében kell tevékenykedniük, ha előre akarnak lépni. A jelenlegi politikai pártok többsége valamilyen konfliktus élezésén fáradozik, amelyet lényegesen ügyesebben csinál, mint az LMP. Az újdonság éppen ennek az ellentéte lenne. Amennyiben az LMP bármelyik szekértáborhoz köti magát és felőrlődik ezeknek a konfliktusoknak a mentén, szükségszerűen eltűnik a magyar politikai süllyesztőjében.

Mári László
politológus

Két „fontos” dolog történt ma Európa parlamentjében. Az EP elutasította a fiskális uniót baloldali közreműködéssel (igen, azt, ami miatt itthon a hazai baloldal úgy nekiesett Orbánnak), és összeomlott a baloldal magyar alkotmányt mindenestől eltörölni akaró támadása az EP-ben.

A várva várt vita, ahogy sokan beharangozták, a „kamion és a Trabant” találkozása, a „Trabant sofőrjének” ügyes manőverei miatt látványosan elmaradt. Ha valaki komoly politikai vitára számított, az gyorsan rájött, hogy az az egyik fél teljes tájékozatlansága vagy még inkább félretájékoztatottsága okán most elmarad. A Bizottság még vért izzadva összeszedett olyan kifogásokat a jegybank törvény ellen amelyek miatt eljárást lehetett kezdeményezni, azonban az EP baloldali fele, mintha Heller Ágnes jegyzeteit olvasta volna fel kritikaként, amelyeket Konrád György lektorált. Ostoba, olykor burleszkbe illő hozzászólásokat produkált az önmagát rendkívül szofisztikáltnak tartó liberális, zöld, szocialista oldal. Volt szó újságírók letartóztatásáról, zsidó családok rettegésétől elkezdve mindenről, amivel kompromittálni lehet egy jobboldali kormányt. Olyan nevetségesen nem volt köze a felszólalásoknak a valósághoz, hogy Orbán Viktor elégedetten mosolyoghatott a felszólalások közben. Úgy nyert, hogy meg sem kellett erőltetni magát.

A baloldal láthatóan egy harcos, felkészületlen Orbánt várt, ehelyett egy kompromisszumkész, ellenfelének taktikáját előre jól feltérképező, az Európai Néppártot időközben maga mellé állító politikussal találkozott. Az eredmény csúnya „falnak futás” lett. A baloldali hozzászólok szigorú rendben hajtogatták ugyanazt, amely már a harmadik felszólaló után unalmas ismételgetésnek tűnt. Kohn-Bendit performansza megkopott 68-as emlékeket idézett fel azokban, akik még emlékeznek 68-ra, azonban mindenki más csak egy hisztiző öregurat látott, aki összekeverte a párizsi utcasarkot az EP ülésteremmel.

Nem állítom azt, hogy válaszul a néppárt grandiózus hozzászólásokkal operált volna, de mégis tárgyszerűbb hozzászólások és érvgyanús mondatok kerültek elő jobboldalról. Meglepően sokan álltak ki Orbán mellett. Lengyelek, mi több egy román felszólaló is. Nesze neked sztereotípia. Orbánnak ezek után már csak annyi feladata volt, hogy elnyomjon néhány ásítást, nevetgéljen egy kicsit, majd nagyvonalúan lezárja a vitát. Nagy valószínűség szerint végleg. Ha majd egy hónapnyi sajtókampány után ennyi sikerült, akkor bizton hihetjük, hogy hamarosan lesz fontosabb dolog az EP ülésein, mint Orbánt vegzálni. Ettől még persze lesznek fáradt próbálkozások, ez majdnem biztos. A sajtótájékoztató már nyugodt hangvételű eszmecserévé fajult, amelynek a végén fel is került az i-re a pont, amikor egy francia újságíró kérdésre Orbán gaulle-istának minősítette magát, majd kifejtette, hogy reméli, egyszer a magyarok lesznek olyan patrióták, mint a franciák. Talált süllyedt.

Összességében továbbra is igaz, hogy Orbánnal vitát kezdeni alapos felkészülés nélkül, és megtámadni, öngyilkosság. Debattőrként még mindig a régi. Ma ezt a csoportos harakirit az európai baloldal be is mutatta, és egyben azt is, hogy miért szenvednek szinte mindenütt vereséget. Elszaladt mellettük a világ. Az EP önmagáról is kiállított egy bizonyítványt. Leginkább azt, hogy egy használhatatlan gittegylet, amely inkább gátja a folyamatoknak, mint bárminek az előremozdítója. Valójában nevetséges olyan kérdésekkel időt tölteni, minthogy mire esküszik fel vagy nem a magyar jegybank elnöke. Bármelyik kormányfő kompetensebb, támogatottabb szereplője az európai politikának, mint ez a szervezet. Orbán Viktor tizenkilencre lapot húzott, amikor felvállalta ezt a vitát. Mondjuk úgy, most bejött. Azonban ez nem változtat azon, hogy végre össze kellene hozni egy koherens gazdaságpolitikát, és ehhez találni egy hiteles pénzügyért. Ugyanis, ahogy Európában, úgy Magyarországon is a gazdasággal vannak fundamentális problémák, és erre se itt, se ott nem látszik megoldás. Ez még akkor is igaz, ha jókat vitáznak egymással európai politikusok, lényegtelen kérdésekről.

Mári László
politológus

Schmitt Pállal semmi gond nem lenne, ha nem lenne ott ahol, és nem azt hirdetné, amit hirdet. Plágiummal gyanúsítják, és gyengén védekezik, mondhatnánk humoros az a közlemény, amivel megpróbálták megvédeni, ráadásul két napra rá meg is cáfolták.

A Köztársasági elnök hivatalának ténykedése eddig is tehertétel volt a Fideszen. Schmitt Pál nem érezte át mit jelent a hivatala, vagy ha érezte, azt nagyon rosszul mutatta ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy hétköznapi értelemben ne lenne jó ember. Minden bizonnyal az. Annak ellenére, hogy szó szerint másolta a dolgozatát, még lehet valaki jó ember. Aki ismeri a felsőoktatás viszonyait, tudja, hogy a bérdolgozatírástól a legfurcsább vizsgákig, valamint a sógorkomaság legszörnyűbb példáiig bezárólag, nem különbözik semmiben „békávéország” többi részétől. Schmitt Pál nem tett mást, mint azt, amit a többiek. Kihasználta helyzeti előnyét, és úgy mellesleg, haverok között szerzett egy doktorit. Na, bumm. Gondolom, ha elővennénk most szépen a különböző közszereplők által szerzett doktorikat, akkor meglepetés érne minket nem egy esetben. Azonban nem ez a probléma lényege.
Még csak nem is a politikai haszon, amiről Török Gábor írt. Racionálisan nem nagyon tehetne mást a Fidesz, mint amit ő ír. Minimalizálni kellene a veszteségeket, jól kijönni az egészből. Azonban manapság mintha kikoptak volna a Fideszből a jól számító politikai stratégák, a racionális döntéshozók. „Büszkeség és balítélet” koordináta-rendszerében mozognak. A személyes kapcsolatok, és a megjátszott erkölcsösség világa ez, amibe nem fér bele, hogy elengedjünk a mi emberünk kezét. Megtette amire kértük, ezért meg kell védeni. Kerül, amibe kerül. Félek ez lesz a politikai döntéshozatal vezérlő elve. Pedig ez nem különbözik a túloldali káderpolitikától.

A helyzet annyira egyszerű. Schmitt Pál, amióta a hivatalában van, értékekről, szimbólumokról beszél, és bevallottan ezeket akarja képviselni. Ő maga választotta ezt a szerepet. A jogszabályok kontrolljával nem foglalkozik, ezt jó előre jelezte. Amit küldenek azt aláírja, mert hogy jön ő ahhoz, hogy parlamentet felülbírálja. Ehhez azonban joga van. Tarthatja a hivatalát szimbolikusnak, ami csak különleges esetekben lép elő. Azonban egy ilyen profilú hivatalban, a kis szimbolikus dolgok felértékelődnek. A szavahihetetlenség, a megbízhatatlanság árnyéka is elég, hogy nevetségessé, morbiddá váljon minden, amit tesz. Aki értékekről, becsületről, tisztességről beszél, és ennek a szimbólumává akar válni, annak így is kell viselkednie.
Minden Schmitt Pálon és a Fidesz józanságán múlik. Ebből az esetből jól is ki lehet jönni. Azonban ahogy az idő telik, ez egyre kevésbé igaz. Ha a köztársasági elnök hű ahhoz, amit hirdetett, akkor tisztességgel elköszön, lehetőséget adva pártjának, hogy tisztán, erkölcsi győztesként kerüljön ki a helyzetből. Ha lerántja magát és a jobboldalt is abba az iszapba, ahol „gyurcsányferencek”, „hagyómiklósok” dagonyáznak, akkor abba menthetetlenül belefulladnak.

Mári László
politológus

Túlélheti-e a liberális demokrácia a középosztály hanyatlását?

Az amerikai filozófus, politikai közgazdász, író és gondolkodó 1992-ben jelentette meg nagy sikert hozó könyvét, amelynek a Történelem vége és az utolsó ember címet adta. Műve a szakmában világhírűvé tette a professzort, akinek egy hosszú írása jelent meg az amerikai kiadású Foreign Affairs magazin 2012 januári kiadásában. Az író stílusosan a Történelem jövője (The Future of History) címet adta művének. Ezt a cikket ismertetném most olvasóinkkal főbb vonalaiban, közvetítve a filozófus aktuális gondolatait.

Az írás elején a szerző ismerteti legfőbb aggodalmát, mely szerint a stagnáló bérek és a növekvő társadalmi különbségek fenyegetést jelentenek a liberális demokráciák stabilitására, és akár alá is áshatják a mai értelemben vett, nyugati értékrendű demokratikus berendezkedést. Ennek elkerülése érdekében szükség lenne egy társadalmilag elfogadott új ideológiára, amely reális utat kínál egy egészséges középosztály számára, és megerősítené a demokráciát a társadalomban.

“Valami furcsa dolog zajlik a világban manapság”- csodálkozik rá arra a gazdasági-társadalmi felbolydulásra, amely viharként ostromolja társadalmaink alapjait. Nézete szerint a 2008-ban kezdődött globális pénzügyi krízis és az euró válsága, annak a könnyű szabályzókkal bevezetett pénzügyi kapitalizmusnak az eredménye, amely három évtizede uralja a nyugati világ vezetőinek gondolkodását. Ennek ellenére mégsem tudtak megerősödni a baloldali mozgalmak (melyek szerinte egyenesen “vérszegények”) sem az Egyesült Államokban, sem Európában, ellenben a jobboldali populista erőkkel, amelyek mindenhol előretörtek. Amerikai lévén hazai példát említ: az Egyesült Államokban a Tea Party Mozgalom erősödött meg, amelynek egyik legfőbb célja egy erős állami szabályozás bevezetése, amely megvédheti az állampolgárokat a pénzügyi spekulánsoktól.
Nem újdonság ez nekünk magyaroknak, hiszen az állami szabályozás erősödése jellemzi egész Európát is, amelyhez képest az európai értelemben vett liberális, baloldali és zöldpártok makacsul ragaszkodnak ahhoz a pénzügyileg liberális társadalmi modellhez, amely a pénzügyi válsághoz vezetett, a központosító politikában pedig a diktatúra előszelét vélik felfedezni (nem is kell annyira messze mennünk Budapestről ehhez, hogy ezt észrevegyük).

Mi lehet az oka a baloldal gyengeségének egy olyan társadalmi környezetben, amelyben szükségszerű lenne megerősödésük? Az író ennek okait a következőkben véli felfedezni: a pénzügyi szabályozásban a már említett liberális elvek érvényesültek, amellyel szemben a baloldal ragaszkodott a régivágású szociáldemokráciák elfogadhatatlan formájához. Nyilvánvaló módon egy progresszív baloldali ideológia hiánya az egyik oka ennek. Erre mielőbb szükség lenne a professzor szerint, hiszen a globális kapitalizmus jelenlegi formája erodálja a középosztály szociális bázisát, amelyen a liberális demokráciák nyugodnak.

A cikk folytatása itt.

Török Tamás
politológus

Van-e értelme választani, ha egy kormányfő sorsa nyugati kormányok és pénzügyi szervezetek kezében van? Bármikor, bárki leváltható-e némi nyomásgyakorlás árán?


Az Orbán kormány rengeteg bírálatot kap, azonban a legtöbb bírálatról süt, hogy a hazai ellenzék a forrása, másrészről a szerző, miközben lelkesen fasisztáz, azt sem tudja, hogy a sok volt szocialista ország közül melyikről is beszél. Persze ez lényegtelen is. A startpisztoly eldördült, és a nyugati „nagyon” demokratikus sajtó ontja az egy kaptafára íródott cikkeket. Kár, hogy ugyanazokat a sztereotípiákat látjuk viszont, mint a hidegháború idején vagy korábban. Afféle genetikusan bűnös nemzet képe bontakozik ki. Kár lenne erre a szokásos magyar daccal válaszolni és egyenesíteni a kaszát, mert esélytelenek vagyunk. Ráadásul ezek a támadók ugye a szövetségeseink…

Ahogy Jedrzej Bielecki írja, azért vannak eszközök nálunk is, ráadásul a gazdasági programunk sokban egyezik az elvártakkal, de ennek bemutatásával nem vesződik az egyoldalú propaganda, ami Orbán és egyúttal Magyarország ellen zajlik. Pedig Orbánt már a saját táborán belülről is kritizálják, sőt igazából minden konzervatív berzenkedik a dagályosan szétterülő, mindent elfojtó állami gondoskodástól. Ez azonban az érem soha be nem mutatott másik fele. Érthető, sokkal jobban üt, ha egy fasiszta idegengyűlölő miniszterelnökről beszélnek, mert azt a fogyasztó inkább megveszi (a lapot ugye el kell adni).

Tagadhatatlan az is, hogy egy bűnbak most igazán jól jön a saját problémáiba egyre inkább belefulladó Európának. Megoldást semmire nem találtak eddig sem, azonban ha időben gyártanak néhány ellenséget, akkor legalább nem figyel rájuk senki. Christine Lagarde és Brüsszel előre közölte, semmit nem enged, ha kell pénz, akkor minden feltételüket teljesíteni kell, azaz gyakorlatilag megszűnik a kormány szuverenitása a saját ügyeinek intézésében. Itt nem a teljes szuverenitásról, hanem bármilyen szintű szuverenitásról beszélhetünk. Orbán Moszkva-Brüsszel hasonlata úgy fest egy önbeteljesítő jóslat volt.

Mi ebben a rendszerhiba? Az az apró pici tény, hogy Orbánt hatalmas többséggel választották meg, és pártja még mindig támogatottabb, mint az ellene lelkesen tüntető ellenzék, amelynek holdudvara már szakértői kormányról ír. Azt se felejtsük, hogy a legutóbbi időközi választáson is csúnyán megégett ugyanez az ellenzék, pedig Budapesten volt a választás, ahol egyébként a legerősebbek. Elgondolkodtató az az önbizalom, ahogy az európai szocialista frakció az MSZP-vel karöltve szankciókat sürget ellenünk magyarok ellen, mert ugye a szankciókat nem Orbán, hanem a lakosság szenvedi majd meg. De nincs ebben semmi meglepő. Szocialistáknál első a mozgalom. Győzzön a világforradalom, az ár mellékes. Főleg, ha bűnös nemzetről van szó. Orbán legitimitása, ha sokaknak nem is tetszik amit csinál, mint sem csökkent. Ez még akkor is igaz, ha pártja népszerűsége annyit csökkent, hogy még így is kiteszi az őt követő két legnagyobb párt támogatottságát összesen.
Tehát ha egy ilyen miniszterelnököt kívülről el lehet tüntetni, akkor bizony ez az európai demokrácia nem más, mint bohóckodás. Elég, ha az amerikai nagykövet csalódik egy adott politikusban, és fel is út, le is út. Jöhet a következő. Nevezzük szakértőnek. Végül is a Jobbik régóta hangoztatja, hogy nemzetközi összeesküvés áldozatai vagyunk. Egyszerűbb lenne kiszállni a buliból. Az adósságot már visszafizettük, hiszen többet fizettünk ki kamatra az elmúlt 20 évben, mint amennyivel valaha is tartoztunk. Megrántjuk a vállunkat és tovább megyünk. Ennyi az egész. Miért fontos a Jobbik ebben az esetben? Egyszerűen csak azért, mert a Fidesz után ők jönnek, ha dől a dominó. Senki ne számítson arra, ha a magyar jobboldali választó azt látja, hogy az akit kormányfővé emelt, ilyen egyszerűen leváltható, elkezd majd abban hinni, hogy a következő kormányfő őt szolgálja, nem pedig az amerikai, francia vagy német választót. Mert ha ők diktálnak, akkor ők is választanak, nem mi. Ez ennyire egyszerű. Orbán a mi dolgunk, nem pedig gyanúsan mondvacsinált újságcikkeké és ostoba szankcióké, amik csak rontanak a helyzeten (megsüvegelendő az LMP, amely nemet mondott egy ilyen lépésre, azaz érdemes az ellenzéket is differenciáltan nézni). Egy ilyen leváltás egyébként is veszélyes üzenet. Ha minden országban tetszés szerint lecserélhetőek a kormányfők, akkor a demokrácia egy üres porzsák, aminek a védelme egyre reménytelenebb azokkal szemben, akik eleve tudomást sem akarnak róla venni. Ha ez lesz a gyakorlat, akkor szimplán megélhetési kérdés lesz a politikai berendezkedésünk. Ha a nyugat jobb létfeltételt kínál számunkra, akkor támogatjuk, amit akarnak. Na de akkor rakjon táblát minden választáson induló a nyakába, hogy „engem szeret nyugat”, „engem meg még jobban”, a többi meg úgysem számít.

Magyarországon nehéz hónapok jönnek, de egyelőre a weimarizálódást megúsztuk. Azonban, egy ilyen ostoba külső beavatkozás éppen elég lesz arra, hogy öles léptekkel induljunk efelé. Minden összeáll. A sértett nemzeti büszkeség, az egymást gyűlölő, farkast kiáltó demokraták, gazdasági válság. Ha az ingerküszöb kellőképpen alászállt, már jöhet is az igazi diktátor. Jelentkező lesz, ettől nem kell félni. És addigra már ki hisz azoknak, akik diktátort kiáltanak, hiszen elvileg minden miniszterelnök megkapta ezt a jelzőt. Ha másra ez nem lesz jó, arra biztosan elég lehet, hogy felgyújtsuk a házat amiben lakunk. Arra még egy ilyen kis szuverenitását vesztett ország is képes.

Mári László
politológus

Orbán Viktor és kormánya össztűz alá került. Rengeteg írás jelent meg rögvest, miért is van ez. Nem túl hízelgő vélemények jelentek meg, megállapítva, hogy a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, nem lehet tudni miért nem fogadja el az IMF hitelt, miért folytat „szabadságharcot” a saját szövetségesei ellen. Persze volt ebben a véleményözönben minden, a fasisztázástól, az 1957-hez hasonló elszigetelődésig minden. Ezek nyilvánvalóan túlzások. Az azonban nem, hogy valamit most már lépni kellene.

Céltalan kormány?

Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.

Éljen a kapitalizmus

Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.

Mári László
politológus

USA-beli és izraeli illetékesek egyre hangosabban beszélnek arról, hogy csapást kellene mérni Iránra, amely atomfegyverei révén Izrael elpusztítására tör, és fenyegeti a szomszédait, elsősorban az USA szövetségeseit. Vajon ténylegesen sor kerülhet erre a támadásra?

Világ demokráciái egyesüljetek

A szovjet birodalom felbomlása olyan illúziókat ébresztett az amerikai politikai elitben, amelyek a mai napig kihatással vannak a nemzetközi politikára. Ennek lényege, hogy az USA mind gazdasági, mind katonai potenciál tekintetében egyedülálló erővel rendelkezik, és képes arra, hogy akaratát korlátlanul érvényesítse a Föld bármely pontján. Jól példázza ezt Fukuyama könyve a történelem végéről. Ez a jellemzően neokon elképzelés, a liberális demokráciáról, mint végső és meghaladhatatlan társadalmi rendszerről, vegyíti a liberális átideologizált szemléletet a realizmus konzervatív megfontolásaival, és ezen az alapon igyekszik értelmezni a nemzetközi folyamatokat. Ez az elképzelés egy rövid szakaszában a történelemnek talán meg is állt (Irak elleni első háború), mára azonban antagonizmussá vált. A világ egyértelműen multi poláris jelleget öltött, és a nemzetközi rendszert csak a realizmus, az erőegyensúly kialakításának elve alapján lehet működtetni. Voltaképpen így is működik. A nyugat és a NATO az egyik erőközpont a sok közül, bár kétségtelenül a legerősebb, ma még. Ez az erő azonban egyre inkább katonai, amelyik alól hiányzik a gazdasági alap. Az ideológia, amely a liberális demokrácia rendszerének exportjára épül, azonban kétségtelenül tovább él. Irakban, Afganisztánban az USA és szövetségesei továbbra is „államépítést” folytatnak. Líbiában segítségére siettek az úgymond népirtó rezsim ellen fellázadt népnek, amivel azt sugallják, hogy a szabadságért küzdők számíthatnak nyugati liberális demokráciákra, amelyektől minden kultúrában működő modellt kaphatnak társadalmi életük újraszervezésére. Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja azt a tapasztalatot, hogy például Japán, amely 1945 óta amerikai befolyás alatt él, a mai napig nem vált igazi - nyugati értelemben vett - liberális demokráciává. Tekintélyelvű országként működik, a törvényektől függetlenül, hiszen az évezredes kulturális örökséget nem lehet ilyen rövid idő alatt átírni. Sőt, mondhatjuk azt, hogy a japán vállalati kultúra, a gazdasági sikerek alapja pontosan az a diktatórikus, fegyelmezett, tekintélyelvű vállalati struktúra, amely éppen az alkalmazottak korlátlan önfeláldozásán, fegyelmén alapul. Tehát az egyéni szabadság nyugati értelmezése, egy közösségen, csapatszellemen és tekintélyen alapuló társadalomban csak részben nyerhetett teret. Mi több, inkább azt kell megállapítanunk, hogy Japán a saját képére formálta a rendszerét a saját kulturális hagyományainak megfelelően.
Ezt a tapasztalatot a demokrácia-exportőr, optimista elmélkedők figyelmen kívül hagyták. Az iszlám világ a maga sajátos rendjével, semmilyen módon nem illeszkedik a liberális demokráciához. Nem létezik a legfontosabb kellék a nemzetállam, amely a nyugati típusú demokrácia alapja. Nem létezik a jog uralma. A vallás, amely áthatja a mindennapokat, meghatározza a törvényeket is. Jellemzően csak ott keletkeztek világi államok, ahol autoriter berendezkedés mellett, az uralkodó elit felülről oktrojált nyugati államszervezési megoldásokat. Léteznek nyugatiasan működő országok (pl. Törökország, Libanon), azonban az „iszlamizálás” veszély folyamatosan ott lebeg ezek felett is. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról, lényegesen fenyegetőbb realitás, mint Fukuyama elképzelése, aki pusztán elhárítandó technikai akadálynak véli a demokratizálás útjában álló buktatókat.
Tehát az a leegyszerűsítő elgondolás, hogy a demokrácia exportálható, olyan kalandokba sodorta az Egyesül Államokat és szövetségeseit, amelyek egyre nehezebben kezelhetőek. Nagy kérdés lesz Irak sorsa, amelyet éppen most hagytak el az amerikai katonák. Kérdéses, hogy a szövetséges csapatok távozás után, milyen fordulatot vesznek ott az események. Tartósnak bizonyul a demokratizálási kísérlet vagy minden visszatér a régi diktatórikus mederbe. Azonban az idea, olykor felülírja a realitás érzéket. Az Obama adminisztráció kétségtelenül próbál kitörni ebből a téves külpolitikai doktrínából, azonban ez az elmélet olyannyira fogva tartja a politikai közgondolkodást, valamint olyan erős lobbik szerveződtek ennek a fenntartására, hogy a feladat reménytelennek tűnik. A gazdasági válság, a katasztrofális amerikai költségvetési helyzet és a szövetséges brit gazdaság katasztrofális helyzete ellenére, mind Afganisztánban, mind Irakban dollár milliárdok folynak el arra, hogy demokráciákat kreáljanak.

Veszélyes szövetséges

Az „arab tavasz” eseményei alapvetően írták át a barát-ellenség évtizedes beidegződéseit. Izrael, mint az ellenséges arab diktatúrák között vitézkedő kis demokratikus állam toposza megkopott. Az arab országok demokratizálódnak, azonban ezt a maguk módján teszik, például úgy, hogy jelentősen előretörnek a nyugat által rettegett iszlámista pártok. Izrael pedig egyre kevésbé tűnik a demokrácia élharcosának, tekintettel arra, ahogy az arab kisebbséggel bánik, a megszállt területekről már nem is beszélve. Lassacskán jobban illik rá az agresszor leírás, mint a honvédő. A térség és benne Izrael, folyamatosan változik, azonban vannak olyan konfliktusok, amelyek determinálják az összecsapásokat. A vízhiány, a túlnépesedés, az erőforrások vészes apadása, a megszállt területek, és a palesztinok rendezetlen helyzete. Ehhez az egyébként is bonyolult képlethez járul hozzá az Irán körül kibontakozó konfliktus. Irán alig titkolt atomhatalmi ambíciói ugyanis felborítják azt az erőegyensúlyt, pontosabban erőfölényt, amit az USA-Izrael szövetsége jelentett. Ha Iránnak lesz atomfegyvere, akkor Izraelt többet nem védi saját atompajzsa. A kölcsönös megsemmisítés lehetősége gyakorlatilag kiiktatja ezt az ütőkártyát Iránnal szemben. Izrael ezért is vetette fel, hogy akár önállóan is légicsapást mér, feltételezett Iráni létesítményekre, ha nincs más lehetőség. Azonban erre még nem kapta meg az USA-tól a zöld jelzést. Egyelőre a diplomáciáé, az embargóé a főszerep. Na és persze egymás kölcsönös fenyegetéséé. Míg az USA-Izrael tandem légicsapásokkal fenyeget és informatikai hadviselést folytat, addig Irán a Hormuzi-szoros lezárásával, és részleteiben körül nem írt katonai válaszcsapásokkal fenyeget.
Bármelyik is következik be, az végső csapás lenne az ismételten válságba csúszó nyugati országoknak. Emiatt az iráni akció amolyan tojástáncnak ígérkezik. Izrael, jelen helyzetben messze túlbecsüli saját erejét. Erősen kétséges, hogy a jórészt föld alatt található, részben nem is ismert létesítmények elleni csapások sikeresek lehetnek-e. Az is teljesen biztosra vehető, hogy ENSZ felhatalmazást ehhez a művelethez lehetetlen lesz szerezni, hiszen sem Kína, sem Oroszország nem járul majd hozzá. Pénz is szűkösen áll majd rendelkezésre, hiszen az Irakból éppen kivonuló amerikaiaknak most levegővétel kell, nem egy újabb minden eddiginél nagyobb katonai konfliktus. Ráadásul az Iránban belső konfliktusokkal terhelt rendszer, egy ilyen beavatkozástól inkább erőre kapna, hiszen vélhetőleg, ahogy eddig mindig, az irániak összezárnának a külső agresszióval szemben. Akárhogy is mérlegelnek a felek, Izrael önálló csapásmérése több veszéllyel jár, mint a várható haszon, amit hozhat.

Új világrend

Sajátos a szerepe ebben a helyzetben az USA-nak. Egyrészt le kell számolnia azzal, hogy tetszés szerint beavatkozhat katonailag a világ bármely pontján. Sem a gazdasági ereje, sem az érdekei nem ezt diktálják. Belső problémái azt sugallják, hogy most egy időre a belső építkezésnek kellene jönnie, nem a Világ megrendszabályozásának. A Hormuzi-szoros védelme a haditechnikai fölény ellenére nem egyszerű feladat. A meglehetősen keskeny szorost, akár vállról indítható eszközökkel le lehet zárni. Néhány tanker elsüllyesztése már elég is lenne. Voltaképpen nem is kell fizikailag lezárni. A fenyegetettség miatt leálló olajszállítás bőségesen elég ahhoz, hogy eszkalálja a nemzetközi gazdasági válságot. Ez azonban egyik félnek sem érdeke. Sokkal valószínűbb, hogy a hidegháborús szituációhoz hasonlító, egymás fenyegetésére épülő helyzet alakul ki. Irán igyekszik erősnek mutatni magát, azonban egyre súlyosabb belső problémákkal küzd, amit a szankciók tovább súlyosbítanak.
A növekvő feszültség árát, már mind nyugaton, mind Iránban megfizetik a fogyasztók. Iránban száguld az infláció, az nyersolaj ára pedig emelkedik. A helyzet megoldása nem tűnik egyszerűnek. A USA-nak egyrészt vissza kell fognia Izraelt, másrészt el kell fogadnia, hogy Iránnak atomfegyvere lesz. Pont úgy, ahogy Pakisztánnak, az USA egyik, Iránnál lényegesen instabilabb belső viszonyokkal rendelkező szövetségesének is van. A térségben kialakuló új erőviszonyokat lehetőség szerint a realizmus talaján állva kell kezelni, azaz erőegyensúlyt kell kialakítani. Nagy kérdés, hogy elég józanak-e egy ilyen megoldáshoz a konfliktus érintettjei.