Demokrátor

Lázár János szerint, jövőre minden megváltozik. Igen, ebben alighanem igaza van. Nagy kérdés, milyen irányban. A káoszt, lecsúszást hozó rendszerváltás, az ostoba, csupán a hatalomért küzdő, semmiből nem tanuló politikai elit végét vagy egy újabb káosz kezdetét.

A magyar politika ciklusai jó ideje ismétlődnek. Talán a húzd meg, ereszd meg a legjobb kifejezés erre. Olykor kicsit jobb, de utána sokkal rosszabb. Kellemes lenne, most felülni a hullámhegyre és az Orbánt szapuló cikkek sorát szaporítani eggyel, azonban a biztos siker ellenére sincs értelme ebbe belevágni. Ugyanis Orbán nem egyedi jelenség, hanem a magyar politikai attitűd rendszereket töretlenül túlélő, működő gépezetének eredménye. Még csak nem is tehetségtelen, sőt legalább akar valamit. Szembemenni itt-ott ezzel a rendszerrel. A tragédia éppen az, hogy nem Orbán céljaival, nem a lehetőségek hiányával, hanem azok túlértékelésével van baj. Szorosan illeszkedik azoknak a magyar vezetőknek a sorába, akik vélt vagy valós igazságaik mentén cselekedve megfeledkezetek a reálpolitikáról.

Lássunk néhány példát a vitatott igazságokra. Orbánnak igaza van, amikor menti a devizahiteleseket. Mert mi volt előtte? A bankok tetszés szerint emelték a kamatokat (mikor Svájcban speciel éppen csökkent), irreális módon terhelték át a felelőtlenül folyósított hitelek költségét a jól fizető ügyfeleikre. Amíg gigantikus profitot realizáltak, addig bármire adtak hitelt, még a kutyaólra is, kis túlzással. Abban a pillanatban, amikor egy kis türelmet kellett volna tanúsítani, menekültek, ezermilliárd számra utalták haza a tőkét, nem kis részt vállalva abban, hogy Magyarország a 2008-as válság vesztese legyen. Most már vállalták a megegyezést, mert rákényszerültek. Azonban kétségünk ne legyen felőle, ha a nincs a kényszer, nem tettek volna semmit, bármit is mondanak ma már. Azonban itt vége kellett volna érni a történetnek. A megegyezés megszületett. Ehelyett újabb és újabb lépéseket tesz a kormány, átlépve a már megkötött megállapodást.
Igaza volt-e az Orbán-kormánynak a magánnyugdíjpénztárak esetében? Sok tekintetben igen. Irreális rezsivel dolgozó, évek alatt egy fillér hasznot nem termelő pénztárakról hullott le a lepel. De! Vajon az volt-e a megoldás, hogy a PSZÁF fellépése, a szabályozók tisztázása helyett, az egész rendszert felszámolták, erővel. Aligha. Az pedig végképp borzasztó megoldás, hogy a komoly hátrányt vállalva, a pénztárakban maradó háromszázezer taggal, akik voltaképpen az egész akció politikai fügefalevelei voltak, akikkel a kormány takarózhatott, ha valaki államosításról kezdett beszélni, rövid úton elbánt, amikor pénzre volt szüksége.
Igaza volt-e Orbánnak, amikor a rendkívül részrehajló, hihetetlen elfekvő embertömeget foglalkoztató, ostobán működő közszolgálati médiát megrendszabályozta? Hogyne. Például mivel volt közszolgálatibb, a minden második reggelt Lendvai Ildikóval kezdő Gyárfás-féle Napkelte, mint a mostani? Mivel volt jobb az, hogy a közszolgálati média a pénzt nem műsorokra, hanem sok ezer felesleges dolgozójának eltartására fordította? Éhségsztrájk, szakszervezet ide vagy oda, ez a rendszer nem maradhatott. Azonban hiába a jó és jogos cél, ha olyan emberek kerültek az elküldöttek helyére, akik pártlelkesedésükön képtelenek úrrá lenni a hírek szerkesztése közepette. Jogos volt-e a működésképtelen médiaszabályozás cseréje? Természetesen. Azonban oktalan bürokráciát ráereszteni egy olyan területre, mint például az önszabályozó módon működő internet, kifejezetten ügyetlen lépésnek nevezhető. Így váltak a kormány nyilvánvaló igazságai kellemetlen tüskévé még azok talpában is, akik egyébként jobboldaliak szívvel-lélekkel. Ezek kiragadott példák, azonban fájóan jellemzőek a kormány reálpolitikát, belátást figyelmen kívül hagyó lépéseire.

2012 súlyos kérdése az lesz, hogy a kormány képes-e felismerni, hol a határ, vagy minden egyes tévedését erőnek erejével tovább erőlteti a szükségszerű katasztrófa bekövetkeztéig. Persze a katasztrófa nem jelent bukást. A tragikus hős hungarikum. Mert sorolhatók majd az igazságok szüntelenül, a bukás után is. Mert az igazság örök. Kár, hogy sem a politikusok, sem az átlagemberek nincsenek azzal tisztában, hogy az igazság sokkal inkább győzhet kompromisszumok, hosszú kitartó munka által, mint egy lovasroham révén. Miért kell elbukni a jó célokkal, hogy utána kollaboráns nímandok kezébe kerüljön a vezetés, akik majd beszennyezve az igazságokat, a túlélés puszta szándékával úgy vigyék a rendszert, hogy közösségként képtelen legyen az működni, hiszen igazságok nélkül az nem megy. Számtalan példát élt már meg erre ez a nép. Ez az igazi sorstragédia. Célszerű lenne végre ezen túllépni. A fal előtt lehet fékezni, fordítani a kormányon, megkerülni azt. Kétségtelenül, ez időveszteség, sőt meg kell szabadulni attól az elvtől, hogy csak egyenesen haladhat az igaz ember. Azonban van egy előnye. Célba lehet érni! És az igazság talán egyszer errefelé is érvényesülhet, ha kerülő úton is Magunknak és a kormánynak is azt kívánom 2012-re, a falat kerüljük ki azért, hogy legalább később még célba érhessünk.

Boldog Új Évet Kívánunk minden olvasónknak!

Mári László
politológus

Valljuk meg, ma Magyarországon az ellenzék súlytalan. Egy ideig ezt el is viselték, de láthatólag elfogyott a türelmük. Először a Parlamentben, most pedig az utcán próbálkoznak megállítani a rohamtempójú törvényalkotást.

Az obstrukciónak Magyarországon szép hagyománya van, hiszen úgy alakult a történelmünk, hogy évtizedeken keresztül működött olyan típusú parlamentarizmus, amelyben a kormánypárt leválthatatlan volt az adott feltételek mellett. A dualizmus teljes időszaka az obstrukció melegágya volt. Azonban ennek az időszaknak köszönhetjük azt a kíméletlen, kompromisszumképtelen politikai kultúrát, amely úgy fest a 21. századot is megérte.

Ha nem vagy hatással az eseményekre, akkor legalább csinálj cirkuszt, hogy figyeljenek rád. Talán ezt nevezhetjük az obstrukció aranyszabályának. A mai blokádnak voltaképpen semmi értelme. A tüntetők létszáma jelentéktelen, társadalmi támogatottságuk elenyésző. Ráadásul Karácsonykor, maximum a politikára érzékeny közönség figyel ilyesmire. Egy meglehetősen apatikus társadalom, maximum a bejgli készítés rejtelmeibe, esetleg az ajándékvásárlás gyötrelmeibe felejtkezik bele ilyenkor. Valamit alapvetően félreért az ellenzék. A közvélemény politikától elforduló része nem csak a Fidesztől, hanem általában a politikától fordult el. Ennek tükrében egy ilyen akció maximum csak egy kis színes hír, semmi több. A magyar társadalomban általános vélemény, hogy nem várnak semmit a másik oldaltól sem. Ha létezik erő, amelyik alternatívát jelent tömegeknek, az a Jobbik, amelyik teljes egészében kritizálja a rendszert. Ehhez képest, meglehetősen semmitmondó a jelenlegi baloldal mondanivalója az átlagpolgár számára. Több demokráciát? Nem ez a fő kérdés az utca emberének. Inkább jobb életkörülményeket. A magyar társadalom munkahelyteremtésre, közbiztonságra, emelkedő életszínvonalra vár 89 óta, nem pedig több szavazásra vagy elmélyült parlamenti vitákra. Az átlag választó számára a politika úri huncutság. Az elmúlt 20 év legnagyobb bűne éppen az, hogy a politikát az elit keretei között igyekezett megtartani. Építette a szakember mítoszt, és azt sugallta, hogy a politikus eredendően rossz, akire semmit nem lehet bízni. A projekt sikerült, az emberek így is gondolják. A demokrácia formáit, játékszabályait nem oktatták, az embereket a döntésekbe nem vonták be. A civilszerveztek többsége nem más, mint a pártok szolgálóleánya, vagy átszállójegy a politikába. A demokrácia legfontosabb védelmi vonala, az öntudatos, jogaival tisztában lévő állampolgár hiányzó elem lett a magyar demokrácia építményében.

A mostani ellenzék ennek fizeti meg az árát. Hiába minden cirkusz, senki nem figyel rájuk itthon, csak kisszámú híveik vagy azok, akik a Fidesz hatalomgyakorlásának vesztesei (bár ezek száma, napról-napra nő). Egyetlen esélyük van, az pedig a valódi reform elindulása, és ez ennek következtében megjelenő vesztesek aktivizálása vagy szívós kitartó, értékekre alapozó építkezés éveken keresztül. Ha az előbbi mellett döntenek, az csak egy újabb ciklust indít a magyar politika lefelé tartó spiráljában. Az utóbbi pedig hosszadalmas folyamat. Az is nagy kérdés, vajon mit is mondhat a jelenlegi ellenzék a jobboldali centrumnak. A Fidesz központosít, államosít, erőközpontokat épít, de ezt nem a hívei ellenére teszi. Működésképtelen pluralista demokráciából, többségi demokráciát épít (arról persze lehet vitatkozni, ez pontosan mit takar), hogy ez majd működik vagy sem, a jövő zenéje. Ezt a folyamatot meg lehet-e állítani tömegtámogatás nélküli obstrukciókkal? Kizárt. Arról már nem is beszélve, hogy az ellenzék még ennyire sarokba szorítva sem egységes. Ennek tükrében kezelendőek a mai események is.

Mári László
politológus

Karácsony előtti utolsó cikkünk végén,

Békés, Boldog Karácsonyt kívánnak a blog szerzői, munkatársai!

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke levelét megírta. Sejthető volt már a múlt héten is, hogy nem az IMF, hanem az EU húzta be a kéziféket a magyar kormánnyal folytatott tárgyaláson. Azzal, hogy az EU képviselői felálltak az asztaltól, már jelezték, itt a határ, ameddig el lehet menni.

Azzal a húzással, amit a kormány megpróbált, azazhogy előre megy és alkupozícióba hozza magát belső használatra szánt lépésekkel, amelyekből majd kihátrál, ha az Unió is kész a kompromisszumokra, csúnyán elszámította magát. Nyilvánvaló, hogy a közösség képviselői a fehér zászlót akarják látni a kormány oldaláról, alku nem lesz. Barroso levele a diplomácia nyelvén egy nagyon komoly figyelmeztetés. Ha ezt a kormány figyelmen kívül hagyja, valóban súlyos dolgok következnek. Ez a pofon elkerülhető lett volna némi belátással, és ha időben kapcsol a Fidesz vezetése. Azonban nem véletlenül menekült a kormány az Uniós konfliktusba. A másik oldalon százezrek elbocsájtása, a nagy elosztó rendszerek fájdalmas leépítése van. Ezt úgy nem lehet megoldani, hogy a bázis erős maradjon, hiszen éppen a párt szavazóbázisának derékhada lesz a kárvallottja annak, ami most jön.

Azonban most ez az ajtó is bezárult. A MNB devizatartaléka marad az MNB-ben. A nyugdíjpénz maradéka is elfogy hamarosan, és az EU részéről is elfogyott a türelem. Nagy kérdés, hogy Orbán Viktor ebből milyen következtetést von le. Folytatja azt a reménytelen blitzkriget az EU ellen, aminek a vége biztos és gyors vereség, vagy felvállalja azt, amit 20 éve senki nem akar megtenni. Egyáltalán ő akarja-e ezt végigvinni vagy meghagyja ezt másnak. Ugyanúgy lelép a színről, mint Gyurcsány a maga idejében, és jön egy technokrata kormányfő.

A kommunikáció már nem fog segíteni. Az eddigi szlogenek végső kudarcát, talán a magánnyugdíj-pénztárakat felszámoló intézkedések magyarázata mutatja a legjobban. A tagok döntésére hivatkozni ebben az esetben meglehetősen ostoba, a valóságtól, a közvéleménytől teljesen elszakadt megoldásnak kell tekinteni. Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól mutatja, hogy a Fidesz által barátságosabbá tett Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács is kénytelen kelletlen el kellett meszeljen törvénycikkeket az ominózus médiatörvényből, valamint jeleznie kellett, hogy a költségvetés jelenlegi, kozmetikázott formájában sem tartható.

Hétköznapi nyelven, game over. Ha a Fidesz meg akarja menteni pozitív alkotásait (mert vannak), és egyben akarja tartani táborát, akkor most példát kell vennie a nagy konzervatív elődről Bethlen Istvánról, és meg kell egyezni nem csak a nyugattal, hanem a hazai érdekcsoportokkal is. Pontosan úgy, ahogy a bankokkal tette. Korrigálni kell a hibát, amely szemben az ellenzék állításaival nem az, hogy a kormány túl konzervatív, vagy netán túl kapitalista lenne, hanem éppen az ellenkezője. Most kell piacpártinak és ortodox módon nyugati konzervatívnak lenni. A lehetőségek és a realitás talaján kell maradni. A vélt, vagy valós igazságokat felülírták a nyers tények, amit mostantól figyelembe kell venni. Innen még talpra lehet állni, de az idő most már nem a kormánynak dolgozik.

Mári László
politológus

Orbán Viktor, pontosabban a magyar küldöttség, időt kért. Sport nyelven szólva egyeztetni akarja a taktikát a csapattal, azaz a magyar parlamenttel. Pro és kontra sok minden megjelent erről a döntésről. Van, aki szerint egyből mindent alá kellett volna írnunk, mert ahonnan a pénz jön, oda kell állni, még ha diktálnak is. Tagadhatatlan, van benne valami. A másik oldal kurucosan, eb ura fakót kiált, mert kik azok a németek vagy franciák, hogy megmondják nekünk, hogyan költsük el a pénzünket (pontosabban az ő pénzüket is, mert nekünk ugye nincs elég…).

A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Nem csak Orbán Viktor, de az európai politikusok zömének is nagy kockázat ez a paktum, amit nyugodtan nevezhetünk diktátumnak. Európát már meg is osztotta ez az egyezmény. Azonban az igazi hullámok még csak most korbácsolódnak majd fel, az amúgy is viharos tengeren. Ki garantálja, hogy azok az országok, amelyeknek a politikusai most beálltak a sorba, majdan, ha ezek a politikusok megbuktak, maradnak ugyanott. Minden változhat. A demokrácia egyik sajátos és pozitív vonása a változékonyság. Ez azonban most hátrány. Mondjuk ki, a nemzetek Európájából, amelynek vezetésébe minden országnak joga volt beleszólni, fokozatosan haladunk egy föderatív berendezkedésű ország felé, amelyben már a többségi döntés lesz az elfogadott, vétó pedig kimegy a „divatból”. Aki alulmarad a szavazásokon, az kénytelen lesz végrehajtani a direktívákat. Nyilvánvaló, hogy ez csak az első lépés, azonban ha egyszer ezen az úton elindul a folyamat, abból kiszállni nem lehet. A gazdasági egységesülést, követi majdan a politikai egység. David Cameron pontosan ezért nem mondhatott igent, és pontosan ezért kért időt Magyarország, Csehország és Svédország.

A csatlakozásnak két kimenete lehet. Sikerül megoldani a gazdasági problémákat, a tagok gazdaságai idomulnak a fejlett centrum országok gazdaságaihoz és új prosperitás kezdődik, vagy a kiegyenlítődés elmarad, és a problémás országok magukkal rántják a sikereseket is. Mindkét forgatókönyv mellett számos érv sorakoztatható fel. Azt azonban le kell szögezni, hogy a siker nem a politikusokon vagy az aláírt egyezményeken múlik. Ezt már egyszer úgymond eljátszotta az Unió. Felvették a görögöket és a portugálokat is azzal az elképzeléssel, hogy majd utolérik a többieket. Utolérték? Dehogy. Csak a probléma lett sokkal nagyobb. A jelenlegi gazdasági válság eredendően elhibázott politikai döntések sorával indult. Felelőtlenül meghitelezett országokkal például, akikről évekkel ezelőtt tudta mindenki, hogy fenntarthatatlan pályán haladnak, mégis öntötték beléjük a pénzt. Most minden probléma az asztalra került. Azonban a válasz a probléma kezelésére a régi. Tovább öntik a pénzt oda, ahová nem kellene. Voltaképpen csak a befizetők körét szélesítik. Vajon a görögök mentalitása megváltozik attól, hogy aláírják ezt az új egyezményt? Vagy a magyar mentalitás, a román vagy akár a spanyol? Nehezen hihető. Ez az új egyezmény megint azt akarja, ami egyszer már nem ment. Közös szabályrendszert kialakítani egy olyan közösségnek, amelynek tagjai túlságosan különböznek egymástól ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni.

A szkepticizmus kötelező lenne minden európai politikusnak, azonban a félelem keltette pánik közepette úgy fest, ez most csupán négy ország vezetőjének jutott eszébe. Ráadásul Magyarország esetében az sem árt, ha minden párt lehetőséget kap arra, hogy döntsön, kell-e neki ez az új paktum. Kell-e csatlakozni egy olyan közösséghez, amelyik ha rosszul dönt, úgy ránthat magával minket, hogy semmilyen lehetőségünk nem lesz arra, hogy kiutat keressünk. A történelmi tapasztalat az, hogy egy ilyen döntés túl súlyos ahhoz, hogy egy párt vagy egy miniszterelnök egyedül eldöntse. Érdemes ezt előbb megvitatni és kivárni egy keveset, mint hebehurgya módon beleugrani valamibe, aminek az életképességéről vajmi keveset tudunk. Most az egyszer illene megfontoltan dönteni.

Mári László
politológus

Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök novemberi lemondásával út nyílt egy technokrata, szakértői kormány előtt, amelynek vezetésével az Európai Bizottság korábbi tagját, Mario Montit bízták meg. Amit olyan sokan szerettek volna, hogy Berlusconi távozzon a miniszterelnöki pozícióból, végül is nem politikailag sikerült balról elérni, hanem a világgazdasági válság és a pénzügyi piacok kényszerítették ki.

A technokrata Monti, aki kétszer is tagja volt az Európai Bizottságnak (a belső piacok, vám- és adóügy, valamint a versenyügyben dolgozott az EU-nál), neves közgazdász és egyetemi rektor, önmagában biztosítékot jelentett a válságtól reszkető nemzetközi piacoknak, hogy egy szakértői kormány nagyobb legitimitással tud belekezdeni a reformokba a korábbi ingatag lábakon álló középjobb koalíciónál.

Olaszország teljesen más helyzetben van, mint a vele sokszor egy helyre sorolt Görögország, hiszen a taljánok erőteljes iparral rendelkeznek a magas hozzáadott értékű termékek piacán, amelyet a világ számos országába exportálnak, magasan képzett polgársága és erős vállalkozóbarát társadalma főleg északon, inkább áll közelebb a németekhez, mint a görögökhöz. Számos problémája ellenére az olaszoké a világ nyolcadik legerősebb gazdasága, tehát szóba sem kerülhet a görög példával történő összehasonlítás. A nemzetközi pénzügyi piacok azonban nem véletlenül kezdték ki az országot, hiszen a GDP-hez viszonyított adóssága jelenleg 120%-nál jár (bár ennek nagy része belső adósság és tíz éve is ekkora volt, de akkor a nyugodtabb gazdasági környezetben nem szúrt annyira szemet) és strukturális reformok nélkül az adósságpálya nem konszolidálható.

Berlusconi sikerének a titka az volt, hogy a jelentősen erodálódott olasz politikai életben sikerült egy hiteles, új pártot (Forza Italia) és önmagában egy hiteles, az üzleti életből érkező sikeres, dúsgazdag szakembert a választók elé állítania 1994-ben, amellyel összefogta a középjobb olasz politikai palettát. Később létrehozta második miniszterelnöki ciklusában, 2001-ben a Szabadság Háza jobbközép koalíciót, majd 2010-ben a Szabadság Népe koalícióban fogta össze a Gianfranco Fini-féle Nemzeti Szövetség jobboldali pártját és számos kisebb jobboldali szervezetet. Berlusconi a modern-kori olasz politika legsikeresebb alakja (volt), többek között ő volt az első olasz miniszterelnök, aki kitöltött egy hivatali ciklust. A kezdetben liberális pártnak indult (populistának tartott) Forza Italia egyedüli vezére, háromszor választották meg vezetőjének, a párton belül Berlusconi kezében volt minden érdemi döntés és a belső ellenzéke sem volt jelentős. Mindezek ellenére a pénzügyi stabilitást nem sikerült biztosítani, az államadósság nem csökkent és a gazdasági növekedés is stagnált (éves 2%-os növekedés körül). Berlusconi lelépésével kérdéses, hogy pártja szétesik-e vagy átveszi a vezető helyét valaki a pártban.
Olaszország új miniszterelnöke nincs könnyű helyzetben: extra adókkal kell sújtania a válság által megtépázott vállalkozásokat, a hagyományosan erős szakszervezeteken kell átvernie a munkaerőpiac liberalizálását és a nyugdíjkorhatár emelését, a közszféra bérbefagyasztását. Mindez szinte borítékolja a gazdasági teljesítmény csökkenését, amely később feltehetően újabb megszorításokhoz fog vezetni majd.
A gazdasági problémák mögött politikai gondok is feltűnnek: nincs egy masszív politikai erő jelenleg, amely képes lenne a fájdalmas reformok megvalósítására. A jelenleg is megosztott baloldalt tovább fogja gyengíteni a várható tiltakozás a megszorítások ellen. Umberto Bossi Északi Ligája a paletta jobbszélén megpróbálja meglovagolni a krízis okozta társadalmi elégedetlenséget, míg balszélről a humorista Beppe Grillo kritizálja a politikai elitet, megoldást azonban nem tud nyújtani a problémákra. Mario Monti rövidtávú garanciát jelent Olaszországnak a nemzetközi piacok felé, hosszútávú megoldást azonban nem tud adni. Más út azonban jelenleg nem kínálkozik, mint a fájdalmas megszorítások: ha a francia-német tengely kimenti valahogy az olaszokat a válságból, joggal várnak el szigorú reformokat a pénzükért. Nehéz évek jönnek Olaszországnak is.

Török Tamás
politológus

Amikor az első világháború alatt Friedrich Naumann, Mitteleuropa című munkájában egy német dominanciával, gazdaságilag egységes német vezetésű közép-európai blokkot álmodott meg, akkor csupán formába öntötte azokat az elképzeléseket, amelyek jóformán egy évszázada forogtak a német politikában. A további történet már ismert. Mitteleuropa-ból nem lett semmi. A Versailles környéki békékben maradéktalanul érvényesültek az antant elképzelései, ígérvényei, amelyeket még a háború alatt tettek az Osztrák-Magyar Monarchia helyén létrejövő új államoknak. Szinte szükségszerűen jött a második világégés a rabló békére. Németország ezt törvényszerűen el is vesztette, és ennek következtében, már nem csak nagyhatalmi álmai kérdőjeleződtek meg, hanem a léte is kérdésessé vált.

Németország a háborúit elvesztette, de a békét az NSZK révén megnyerte. Nem látom értelmét végiglapozni a II. világháború után történteket, ezért egyből a végeredményhez ugranék. Németország, bekebelezve NDK-t egyesült, mi több Európa vezető gazdasági hatalma lett. A 90-es éveket voltaképpen a hajdani NDK problémáinak megoldás töltötte ki. A német politikai rendszer sikeresen küzdött meg a feladattal. Mi több, gazdaságilag már nem csak saját keleti perifériáját volt képes meghódítani, hanem jóformán egész Kelet-Európát. Mindennek az alapja Németország fejlett, versenyképes ipara, és korporatív elemekkel megerősített demokráciája, továbbá az Európai Unió, amely az 1992. Maastrichti egyezménnyel lépett olyan útra, amely egy valódi egységes gazdasági térség kialakítását vetítette előre. Ennek pedig legfőbb haszonélvezője Németország lett. Az Euro bevezetése természetesen további lökést adott ezeknek a folyamatoknak. Az unió keleti bővítése kiemelten szolgálta Németország gazdasági igényeit, hiszen így ezek a német gazdaságnak alárendelt kis államok, most már könnyebben elérhetővé váltak a német tőke számára. Az európai normák bevezetése azt is lehetővé tették, hogy egész országok idomuljanak még inkább a kapitalista világgazdasághoz, és ezen belül természetesen a némethez. Németország gazdasági hatalmának növekedése nem járt politikai következményekkel. Nem fogalmazódtak meg olyan kérések, elvárások német részről, amelyek az EU-ban betöltött vezető szerepet ki szerették volna szélesíteni, netán a többi ország számára diktálták volna a feltételeket.

Eddig. Most már korántsem az a bőkezű nagybácsi Németország, ami hajdanán volt. Ma már elvárásokat, kritériumokat kell annak teljesíteni, aki német pénzt akar. Ez voltaképpen érthető is, hiszen vissza szeretnék azt kapni, amit befektettek. Ahhoz, hogy ez az igény megjelenjen, természetesen szükség volt a 2008-ban kirobbant gazdasági válságra. Napjainkban Németország a mérce. Ezt tükrözik Merkel szavai is, amelyben megfogalmazza, hogy a német szabályok átvétele a megoldás Európa gondjaira. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az vitatható, tekintettel arra, hogy ami Németországban működik, az szinte biztosan nem fog Görögországban vagy Olaszországban. Inkább a jelenség érdekes. Nyugodtan mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk Németország esetében. A II. világháború vesztes és egyben lelkiismeret furdalásos német nemzeti-nemzetközi politikájának vége. Most már egyre inkább az európai vezető szerepét felismerő, az európai intézményeket tartalommal megtöltő Németországgal van dolgunk, amely nem rest megregulázni - egyelőre verbálisan - a keleti, déli végek válságtól szenvedő kis államait, amelyeket egyébként gazdaságilag már régen maga alá gyűrt. Németország lehetőségei ma lényegesen meghaladják azt a „Mitteleuropa” álmot, amit Naumann képzelt el. Nem kétséges, Németország a jövő Európájának vezető állama, amelynek a dominanciáját, csak saját maga veszélyezteti, ha azt a nyers modort valósítja meg, amit Merkel és német vezető politikusok beszédei demonstrálnak. Ha képesek az angolszász pragmatizmust, hajlékonyságot elsajátítani és az európai ügyekben alkalmazni, akkor nem kétséges, hogy gazdasági expanzió révén az EU a német gazdaság játszótere lesz a jövőben is. Ennek szükségszerűen politikai következményei is lesznek, ez azonban vélhetően megmarad az európai intézmények keretein belül. Kérdés, hogy ezek az intézmények mennyire felelnek majd meg a német igényeknek, és mennyire akarják majd azokat saját képükre formálni.

Jacques Delors, The Daily Telegraphnak adott interjújában már utal a németek makacsságára, amellyel kontrollálni akarják az európai pénzügyeket. Egyre több helyen bukkan fel a francia sajtóban is az a vélemény, hogy korlátozni kell a német dominanciát, amely egyre nyilvánvalóbb. Kétségtelenül a német nyomulásnak egy Achilles-sarka van, ez pedig a biztos hátországnak tekintett Franciaország. Németország a nagyvonalú európai mezőgazdasági támogatások révén tudhatja maga mögött a kontinentális Európa katonai nagyhatalmát, amely atomhatalom is egyben. Feltétlenül figyelembe kell venni az USA-t, amelynek katonai védőernyője alatt él Európa jelenleg is. Tehát a német politikai térnyerésnek jelenleg erős korlátai vannak, szemben a gazdasági lehetőségekkel. Azonban ha az EU pénzügyileg megbukik, a kontinensen új osztozkodás kezdődhet, amelyben Németország „helyet követel majd a Nap alatt”, ami olyan konfliktusokhoz vezethet, amelyek egyelőre beláthatatlanok. Azonban ha feltételezzük az EU egyben maradását és az euró megmenekülését, akkor is fokozódó súlyponteltolódásnak lehetünk majd szemtanúi. Az európai gazdaság és politika súlypontja a Párizs-Berlin tengelyen egyre inkább a német felé billen majd.

Magyarország helyzete, bármilyen módon is alakul át az EU, egyértelmű. A német-francia érdekszféra részeként szerepelünk majd ebben a hatalmi játszmában. A magyar külpolitika játéktere csak akkor nőhet meg, ha az EU megőrzi az egyenjogú országok közösségének legalább a látszatát. Ha a német-francia szövetség diktátumai érvényesülnek a közösségi politikában, az angolszász szövetségesek pedig úgymond „ráhagyják” a kontinentális ügyeket erre a tandemre, akkor a hajdani keleti blokk országai számára nincs nagyon más lehetőség, mint igazodni a két nagyhoz és az általuk követett politikához. Tekintettel arra, hogy az izmosodó, és egyre agresszívabbá váló orosz külpolitika számunkra semmilyen hasznos motívumot nem tartalmaz. Mind gazdaságilag, mind társadalmilag vállalhatatlan az orosz modell, ami a gazdasági, politikai szabadság és az alternatív vélemények korlátozására épül. Ettől távol kell tartani nemcsak Magyarországot, hanem a térség államait is. Lehetséges alternatívaként jelenhetne meg a V4 országok együttműködése, azonban ez az egyes országok opportunizmusa, „kisállami” nacionalizmusa miatt kizárható, pedig az, hogy mindenki egyedül próbálkozik, önsorsrontó. Kiszolgáltatja, „leárazza” a térséget.

Bárhogyan is alakul, az EU elkövetkezendő fél évszázada napjaink politikai döntéseitől függ, amelyet a német-francia szövetség döntően befolyásol majd.

Mári László
politológus