Demokrátor

Lázár János szerint, jövőre minden megváltozik. Igen, ebben alighanem igaza van. Nagy kérdés, milyen irányban. A káoszt, lecsúszást hozó rendszerváltás, az ostoba, csupán a hatalomért küzdő, semmiből nem tanuló politikai elit végét vagy egy újabb káosz kezdetét.

A magyar politika ciklusai jó ideje ismétlődnek. Talán a húzd meg, ereszd meg a legjobb kifejezés erre. Olykor kicsit jobb, de utána sokkal rosszabb. Kellemes lenne, most felülni a hullámhegyre és az Orbánt szapuló cikkek sorát szaporítani eggyel, azonban a biztos siker ellenére sincs értelme ebbe belevágni. Ugyanis Orbán nem egyedi jelenség, hanem a magyar politikai attitűd rendszereket töretlenül túlélő, működő gépezetének eredménye. Még csak nem is tehetségtelen, sőt legalább akar valamit. Szembemenni itt-ott ezzel a rendszerrel. A tragédia éppen az, hogy nem Orbán céljaival, nem a lehetőségek hiányával, hanem azok túlértékelésével van baj. Szorosan illeszkedik azoknak a magyar vezetőknek a sorába, akik vélt vagy valós igazságaik mentén cselekedve megfeledkezetek a reálpolitikáról.

Lássunk néhány példát a vitatott igazságokra. Orbánnak igaza van, amikor menti a devizahiteleseket. Mert mi volt előtte? A bankok tetszés szerint emelték a kamatokat (mikor Svájcban speciel éppen csökkent), irreális módon terhelték át a felelőtlenül folyósított hitelek költségét a jól fizető ügyfeleikre. Amíg gigantikus profitot realizáltak, addig bármire adtak hitelt, még a kutyaólra is, kis túlzással. Abban a pillanatban, amikor egy kis türelmet kellett volna tanúsítani, menekültek, ezermilliárd számra utalták haza a tőkét, nem kis részt vállalva abban, hogy Magyarország a 2008-as válság vesztese legyen. Most már vállalták a megegyezést, mert rákényszerültek. Azonban kétségünk ne legyen felőle, ha a nincs a kényszer, nem tettek volna semmit, bármit is mondanak ma már. Azonban itt vége kellett volna érni a történetnek. A megegyezés megszületett. Ehelyett újabb és újabb lépéseket tesz a kormány, átlépve a már megkötött megállapodást.
Igaza volt-e az Orbán-kormánynak a magánnyugdíjpénztárak esetében? Sok tekintetben igen. Irreális rezsivel dolgozó, évek alatt egy fillér hasznot nem termelő pénztárakról hullott le a lepel. De! Vajon az volt-e a megoldás, hogy a PSZÁF fellépése, a szabályozók tisztázása helyett, az egész rendszert felszámolták, erővel. Aligha. Az pedig végképp borzasztó megoldás, hogy a komoly hátrányt vállalva, a pénztárakban maradó háromszázezer taggal, akik voltaképpen az egész akció politikai fügefalevelei voltak, akikkel a kormány takarózhatott, ha valaki államosításról kezdett beszélni, rövid úton elbánt, amikor pénzre volt szüksége.
Igaza volt-e Orbánnak, amikor a rendkívül részrehajló, hihetetlen elfekvő embertömeget foglalkoztató, ostobán működő közszolgálati médiát megrendszabályozta? Hogyne. Például mivel volt közszolgálatibb, a minden második reggelt Lendvai Ildikóval kezdő Gyárfás-féle Napkelte, mint a mostani? Mivel volt jobb az, hogy a közszolgálati média a pénzt nem műsorokra, hanem sok ezer felesleges dolgozójának eltartására fordította? Éhségsztrájk, szakszervezet ide vagy oda, ez a rendszer nem maradhatott. Azonban hiába a jó és jogos cél, ha olyan emberek kerültek az elküldöttek helyére, akik pártlelkesedésükön képtelenek úrrá lenni a hírek szerkesztése közepette. Jogos volt-e a működésképtelen médiaszabályozás cseréje? Természetesen. Azonban oktalan bürokráciát ráereszteni egy olyan területre, mint például az önszabályozó módon működő internet, kifejezetten ügyetlen lépésnek nevezhető. Így váltak a kormány nyilvánvaló igazságai kellemetlen tüskévé még azok talpában is, akik egyébként jobboldaliak szívvel-lélekkel. Ezek kiragadott példák, azonban fájóan jellemzőek a kormány reálpolitikát, belátást figyelmen kívül hagyó lépéseire.

2012 súlyos kérdése az lesz, hogy a kormány képes-e felismerni, hol a határ, vagy minden egyes tévedését erőnek erejével tovább erőlteti a szükségszerű katasztrófa bekövetkeztéig. Persze a katasztrófa nem jelent bukást. A tragikus hős hungarikum. Mert sorolhatók majd az igazságok szüntelenül, a bukás után is. Mert az igazság örök. Kár, hogy sem a politikusok, sem az átlagemberek nincsenek azzal tisztában, hogy az igazság sokkal inkább győzhet kompromisszumok, hosszú kitartó munka által, mint egy lovasroham révén. Miért kell elbukni a jó célokkal, hogy utána kollaboráns nímandok kezébe kerüljön a vezetés, akik majd beszennyezve az igazságokat, a túlélés puszta szándékával úgy vigyék a rendszert, hogy közösségként képtelen legyen az működni, hiszen igazságok nélkül az nem megy. Számtalan példát élt már meg erre ez a nép. Ez az igazi sorstragédia. Célszerű lenne végre ezen túllépni. A fal előtt lehet fékezni, fordítani a kormányon, megkerülni azt. Kétségtelenül, ez időveszteség, sőt meg kell szabadulni attól az elvtől, hogy csak egyenesen haladhat az igaz ember. Azonban van egy előnye. Célba lehet érni! És az igazság talán egyszer errefelé is érvényesülhet, ha kerülő úton is Magunknak és a kormánynak is azt kívánom 2012-re, a falat kerüljük ki azért, hogy legalább később még célba érhessünk.

Boldog Új Évet Kívánunk minden olvasónknak!

Mári László
politológus

Valljuk meg, ma Magyarországon az ellenzék súlytalan. Egy ideig ezt el is viselték, de láthatólag elfogyott a türelmük. Először a Parlamentben, most pedig az utcán próbálkoznak megállítani a rohamtempójú törvényalkotást.

Az obstrukciónak Magyarországon szép hagyománya van, hiszen úgy alakult a történelmünk, hogy évtizedeken keresztül működött olyan típusú parlamentarizmus, amelyben a kormánypárt leválthatatlan volt az adott feltételek mellett. A dualizmus teljes időszaka az obstrukció melegágya volt. Azonban ennek az időszaknak köszönhetjük azt a kíméletlen, kompromisszumképtelen politikai kultúrát, amely úgy fest a 21. századot is megérte.

Ha nem vagy hatással az eseményekre, akkor legalább csinálj cirkuszt, hogy figyeljenek rád. Talán ezt nevezhetjük az obstrukció aranyszabályának. A mai blokádnak voltaképpen semmi értelme. A tüntetők létszáma jelentéktelen, társadalmi támogatottságuk elenyésző. Ráadásul Karácsonykor, maximum a politikára érzékeny közönség figyel ilyesmire. Egy meglehetősen apatikus társadalom, maximum a bejgli készítés rejtelmeibe, esetleg az ajándékvásárlás gyötrelmeibe felejtkezik bele ilyenkor. Valamit alapvetően félreért az ellenzék. A közvélemény politikától elforduló része nem csak a Fidesztől, hanem általában a politikától fordult el. Ennek tükrében egy ilyen akció maximum csak egy kis színes hír, semmi több. A magyar társadalomban általános vélemény, hogy nem várnak semmit a másik oldaltól sem. Ha létezik erő, amelyik alternatívát jelent tömegeknek, az a Jobbik, amelyik teljes egészében kritizálja a rendszert. Ehhez képest, meglehetősen semmitmondó a jelenlegi baloldal mondanivalója az átlagpolgár számára. Több demokráciát? Nem ez a fő kérdés az utca emberének. Inkább jobb életkörülményeket. A magyar társadalom munkahelyteremtésre, közbiztonságra, emelkedő életszínvonalra vár 89 óta, nem pedig több szavazásra vagy elmélyült parlamenti vitákra. Az átlag választó számára a politika úri huncutság. Az elmúlt 20 év legnagyobb bűne éppen az, hogy a politikát az elit keretei között igyekezett megtartani. Építette a szakember mítoszt, és azt sugallta, hogy a politikus eredendően rossz, akire semmit nem lehet bízni. A projekt sikerült, az emberek így is gondolják. A demokrácia formáit, játékszabályait nem oktatták, az embereket a döntésekbe nem vonták be. A civilszerveztek többsége nem más, mint a pártok szolgálóleánya, vagy átszállójegy a politikába. A demokrácia legfontosabb védelmi vonala, az öntudatos, jogaival tisztában lévő állampolgár hiányzó elem lett a magyar demokrácia építményében.

A mostani ellenzék ennek fizeti meg az árát. Hiába minden cirkusz, senki nem figyel rájuk itthon, csak kisszámú híveik vagy azok, akik a Fidesz hatalomgyakorlásának vesztesei (bár ezek száma, napról-napra nő). Egyetlen esélyük van, az pedig a valódi reform elindulása, és ez ennek következtében megjelenő vesztesek aktivizálása vagy szívós kitartó, értékekre alapozó építkezés éveken keresztül. Ha az előbbi mellett döntenek, az csak egy újabb ciklust indít a magyar politika lefelé tartó spiráljában. Az utóbbi pedig hosszadalmas folyamat. Az is nagy kérdés, vajon mit is mondhat a jelenlegi ellenzék a jobboldali centrumnak. A Fidesz központosít, államosít, erőközpontokat épít, de ezt nem a hívei ellenére teszi. Működésképtelen pluralista demokráciából, többségi demokráciát épít (arról persze lehet vitatkozni, ez pontosan mit takar), hogy ez majd működik vagy sem, a jövő zenéje. Ezt a folyamatot meg lehet-e állítani tömegtámogatás nélküli obstrukciókkal? Kizárt. Arról már nem is beszélve, hogy az ellenzék még ennyire sarokba szorítva sem egységes. Ennek tükrében kezelendőek a mai események is.

Mári László
politológus

Karácsony előtti utolsó cikkünk végén,

Békés, Boldog Karácsonyt kívánnak a blog szerzői, munkatársai!

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke levelét megírta. Sejthető volt már a múlt héten is, hogy nem az IMF, hanem az EU húzta be a kéziféket a magyar kormánnyal folytatott tárgyaláson. Azzal, hogy az EU képviselői felálltak az asztaltól, már jelezték, itt a határ, ameddig el lehet menni.

Azzal a húzással, amit a kormány megpróbált, azazhogy előre megy és alkupozícióba hozza magát belső használatra szánt lépésekkel, amelyekből majd kihátrál, ha az Unió is kész a kompromisszumokra, csúnyán elszámította magát. Nyilvánvaló, hogy a közösség képviselői a fehér zászlót akarják látni a kormány oldaláról, alku nem lesz. Barroso levele a diplomácia nyelvén egy nagyon komoly figyelmeztetés. Ha ezt a kormány figyelmen kívül hagyja, valóban súlyos dolgok következnek. Ez a pofon elkerülhető lett volna némi belátással, és ha időben kapcsol a Fidesz vezetése. Azonban nem véletlenül menekült a kormány az Uniós konfliktusba. A másik oldalon százezrek elbocsájtása, a nagy elosztó rendszerek fájdalmas leépítése van. Ezt úgy nem lehet megoldani, hogy a bázis erős maradjon, hiszen éppen a párt szavazóbázisának derékhada lesz a kárvallottja annak, ami most jön.

Azonban most ez az ajtó is bezárult. A MNB devizatartaléka marad az MNB-ben. A nyugdíjpénz maradéka is elfogy hamarosan, és az EU részéről is elfogyott a türelem. Nagy kérdés, hogy Orbán Viktor ebből milyen következtetést von le. Folytatja azt a reménytelen blitzkriget az EU ellen, aminek a vége biztos és gyors vereség, vagy felvállalja azt, amit 20 éve senki nem akar megtenni. Egyáltalán ő akarja-e ezt végigvinni vagy meghagyja ezt másnak. Ugyanúgy lelép a színről, mint Gyurcsány a maga idejében, és jön egy technokrata kormányfő.

A kommunikáció már nem fog segíteni. Az eddigi szlogenek végső kudarcát, talán a magánnyugdíj-pénztárakat felszámoló intézkedések magyarázata mutatja a legjobban. A tagok döntésére hivatkozni ebben az esetben meglehetősen ostoba, a valóságtól, a közvéleménytől teljesen elszakadt megoldásnak kell tekinteni. Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól mutatja, hogy a Fidesz által barátságosabbá tett Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács is kénytelen kelletlen el kellett meszeljen törvénycikkeket az ominózus médiatörvényből, valamint jeleznie kellett, hogy a költségvetés jelenlegi, kozmetikázott formájában sem tartható.

Hétköznapi nyelven, game over. Ha a Fidesz meg akarja menteni pozitív alkotásait (mert vannak), és egyben akarja tartani táborát, akkor most példát kell vennie a nagy konzervatív elődről Bethlen Istvánról, és meg kell egyezni nem csak a nyugattal, hanem a hazai érdekcsoportokkal is. Pontosan úgy, ahogy a bankokkal tette. Korrigálni kell a hibát, amely szemben az ellenzék állításaival nem az, hogy a kormány túl konzervatív, vagy netán túl kapitalista lenne, hanem éppen az ellenkezője. Most kell piacpártinak és ortodox módon nyugati konzervatívnak lenni. A lehetőségek és a realitás talaján kell maradni. A vélt, vagy valós igazságokat felülírták a nyers tények, amit mostantól figyelembe kell venni. Innen még talpra lehet állni, de az idő most már nem a kormánynak dolgozik.

Mári László
politológus

Orbán Viktor, pontosabban a magyar küldöttség, időt kért. Sport nyelven szólva egyeztetni akarja a taktikát a csapattal, azaz a magyar parlamenttel. Pro és kontra sok minden megjelent erről a döntésről. Van, aki szerint egyből mindent alá kellett volna írnunk, mert ahonnan a pénz jön, oda kell állni, még ha diktálnak is. Tagadhatatlan, van benne valami. A másik oldal kurucosan, eb ura fakót kiált, mert kik azok a németek vagy franciák, hogy megmondják nekünk, hogyan költsük el a pénzünket (pontosabban az ő pénzüket is, mert nekünk ugye nincs elég…).

A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Nem csak Orbán Viktor, de az európai politikusok zömének is nagy kockázat ez a paktum, amit nyugodtan nevezhetünk diktátumnak. Európát már meg is osztotta ez az egyezmény. Azonban az igazi hullámok még csak most korbácsolódnak majd fel, az amúgy is viharos tengeren. Ki garantálja, hogy azok az országok, amelyeknek a politikusai most beálltak a sorba, majdan, ha ezek a politikusok megbuktak, maradnak ugyanott. Minden változhat. A demokrácia egyik sajátos és pozitív vonása a változékonyság. Ez azonban most hátrány. Mondjuk ki, a nemzetek Európájából, amelynek vezetésébe minden országnak joga volt beleszólni, fokozatosan haladunk egy föderatív berendezkedésű ország felé, amelyben már a többségi döntés lesz az elfogadott, vétó pedig kimegy a „divatból”. Aki alulmarad a szavazásokon, az kénytelen lesz végrehajtani a direktívákat. Nyilvánvaló, hogy ez csak az első lépés, azonban ha egyszer ezen az úton elindul a folyamat, abból kiszállni nem lehet. A gazdasági egységesülést, követi majdan a politikai egység. David Cameron pontosan ezért nem mondhatott igent, és pontosan ezért kért időt Magyarország, Csehország és Svédország.

A csatlakozásnak két kimenete lehet. Sikerül megoldani a gazdasági problémákat, a tagok gazdaságai idomulnak a fejlett centrum országok gazdaságaihoz és új prosperitás kezdődik, vagy a kiegyenlítődés elmarad, és a problémás országok magukkal rántják a sikereseket is. Mindkét forgatókönyv mellett számos érv sorakoztatható fel. Azt azonban le kell szögezni, hogy a siker nem a politikusokon vagy az aláírt egyezményeken múlik. Ezt már egyszer úgymond eljátszotta az Unió. Felvették a görögöket és a portugálokat is azzal az elképzeléssel, hogy majd utolérik a többieket. Utolérték? Dehogy. Csak a probléma lett sokkal nagyobb. A jelenlegi gazdasági válság eredendően elhibázott politikai döntések sorával indult. Felelőtlenül meghitelezett országokkal például, akikről évekkel ezelőtt tudta mindenki, hogy fenntarthatatlan pályán haladnak, mégis öntötték beléjük a pénzt. Most minden probléma az asztalra került. Azonban a válasz a probléma kezelésére a régi. Tovább öntik a pénzt oda, ahová nem kellene. Voltaképpen csak a befizetők körét szélesítik. Vajon a görögök mentalitása megváltozik attól, hogy aláírják ezt az új egyezményt? Vagy a magyar mentalitás, a román vagy akár a spanyol? Nehezen hihető. Ez az új egyezmény megint azt akarja, ami egyszer már nem ment. Közös szabályrendszert kialakítani egy olyan közösségnek, amelynek tagjai túlságosan különböznek egymástól ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni.

A szkepticizmus kötelező lenne minden európai politikusnak, azonban a félelem keltette pánik közepette úgy fest, ez most csupán négy ország vezetőjének jutott eszébe. Ráadásul Magyarország esetében az sem árt, ha minden párt lehetőséget kap arra, hogy döntsön, kell-e neki ez az új paktum. Kell-e csatlakozni egy olyan közösséghez, amelyik ha rosszul dönt, úgy ránthat magával minket, hogy semmilyen lehetőségünk nem lesz arra, hogy kiutat keressünk. A történelmi tapasztalat az, hogy egy ilyen döntés túl súlyos ahhoz, hogy egy párt vagy egy miniszterelnök egyedül eldöntse. Érdemes ezt előbb megvitatni és kivárni egy keveset, mint hebehurgya módon beleugrani valamibe, aminek az életképességéről vajmi keveset tudunk. Most az egyszer illene megfontoltan dönteni.

Mári László
politológus

Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök novemberi lemondásával út nyílt egy technokrata, szakértői kormány előtt, amelynek vezetésével az Európai Bizottság korábbi tagját, Mario Montit bízták meg. Amit olyan sokan szerettek volna, hogy Berlusconi távozzon a miniszterelnöki pozícióból, végül is nem politikailag sikerült balról elérni, hanem a világgazdasági válság és a pénzügyi piacok kényszerítették ki.

A technokrata Monti, aki kétszer is tagja volt az Európai Bizottságnak (a belső piacok, vám- és adóügy, valamint a versenyügyben dolgozott az EU-nál), neves közgazdász és egyetemi rektor, önmagában biztosítékot jelentett a válságtól reszkető nemzetközi piacoknak, hogy egy szakértői kormány nagyobb legitimitással tud belekezdeni a reformokba a korábbi ingatag lábakon álló középjobb koalíciónál.

Olaszország teljesen más helyzetben van, mint a vele sokszor egy helyre sorolt Görögország, hiszen a taljánok erőteljes iparral rendelkeznek a magas hozzáadott értékű termékek piacán, amelyet a világ számos országába exportálnak, magasan képzett polgársága és erős vállalkozóbarát társadalma főleg északon, inkább áll közelebb a németekhez, mint a görögökhöz. Számos problémája ellenére az olaszoké a világ nyolcadik legerősebb gazdasága, tehát szóba sem kerülhet a görög példával történő összehasonlítás. A nemzetközi pénzügyi piacok azonban nem véletlenül kezdték ki az országot, hiszen a GDP-hez viszonyított adóssága jelenleg 120%-nál jár (bár ennek nagy része belső adósság és tíz éve is ekkora volt, de akkor a nyugodtabb gazdasági környezetben nem szúrt annyira szemet) és strukturális reformok nélkül az adósságpálya nem konszolidálható.

Berlusconi sikerének a titka az volt, hogy a jelentősen erodálódott olasz politikai életben sikerült egy hiteles, új pártot (Forza Italia) és önmagában egy hiteles, az üzleti életből érkező sikeres, dúsgazdag szakembert a választók elé állítania 1994-ben, amellyel összefogta a középjobb olasz politikai palettát. Később létrehozta második miniszterelnöki ciklusában, 2001-ben a Szabadság Háza jobbközép koalíciót, majd 2010-ben a Szabadság Népe koalícióban fogta össze a Gianfranco Fini-féle Nemzeti Szövetség jobboldali pártját és számos kisebb jobboldali szervezetet. Berlusconi a modern-kori olasz politika legsikeresebb alakja (volt), többek között ő volt az első olasz miniszterelnök, aki kitöltött egy hivatali ciklust. A kezdetben liberális pártnak indult (populistának tartott) Forza Italia egyedüli vezére, háromszor választották meg vezetőjének, a párton belül Berlusconi kezében volt minden érdemi döntés és a belső ellenzéke sem volt jelentős. Mindezek ellenére a pénzügyi stabilitást nem sikerült biztosítani, az államadósság nem csökkent és a gazdasági növekedés is stagnált (éves 2%-os növekedés körül). Berlusconi lelépésével kérdéses, hogy pártja szétesik-e vagy átveszi a vezető helyét valaki a pártban.
Olaszország új miniszterelnöke nincs könnyű helyzetben: extra adókkal kell sújtania a válság által megtépázott vállalkozásokat, a hagyományosan erős szakszervezeteken kell átvernie a munkaerőpiac liberalizálását és a nyugdíjkorhatár emelését, a közszféra bérbefagyasztását. Mindez szinte borítékolja a gazdasági teljesítmény csökkenését, amely később feltehetően újabb megszorításokhoz fog vezetni majd.
A gazdasági problémák mögött politikai gondok is feltűnnek: nincs egy masszív politikai erő jelenleg, amely képes lenne a fájdalmas reformok megvalósítására. A jelenleg is megosztott baloldalt tovább fogja gyengíteni a várható tiltakozás a megszorítások ellen. Umberto Bossi Északi Ligája a paletta jobbszélén megpróbálja meglovagolni a krízis okozta társadalmi elégedetlenséget, míg balszélről a humorista Beppe Grillo kritizálja a politikai elitet, megoldást azonban nem tud nyújtani a problémákra. Mario Monti rövidtávú garanciát jelent Olaszországnak a nemzetközi piacok felé, hosszútávú megoldást azonban nem tud adni. Más út azonban jelenleg nem kínálkozik, mint a fájdalmas megszorítások: ha a francia-német tengely kimenti valahogy az olaszokat a válságból, joggal várnak el szigorú reformokat a pénzükért. Nehéz évek jönnek Olaszországnak is.

Török Tamás
politológus

Amikor az első világháború alatt Friedrich Naumann, Mitteleuropa című munkájában egy német dominanciával, gazdaságilag egységes német vezetésű közép-európai blokkot álmodott meg, akkor csupán formába öntötte azokat az elképzeléseket, amelyek jóformán egy évszázada forogtak a német politikában. A további történet már ismert. Mitteleuropa-ból nem lett semmi. A Versailles környéki békékben maradéktalanul érvényesültek az antant elképzelései, ígérvényei, amelyeket még a háború alatt tettek az Osztrák-Magyar Monarchia helyén létrejövő új államoknak. Szinte szükségszerűen jött a második világégés a rabló békére. Németország ezt törvényszerűen el is vesztette, és ennek következtében, már nem csak nagyhatalmi álmai kérdőjeleződtek meg, hanem a léte is kérdésessé vált.

Németország a háborúit elvesztette, de a békét az NSZK révén megnyerte. Nem látom értelmét végiglapozni a II. világháború után történteket, ezért egyből a végeredményhez ugranék. Németország, bekebelezve NDK-t egyesült, mi több Európa vezető gazdasági hatalma lett. A 90-es éveket voltaképpen a hajdani NDK problémáinak megoldás töltötte ki. A német politikai rendszer sikeresen küzdött meg a feladattal. Mi több, gazdaságilag már nem csak saját keleti perifériáját volt képes meghódítani, hanem jóformán egész Kelet-Európát. Mindennek az alapja Németország fejlett, versenyképes ipara, és korporatív elemekkel megerősített demokráciája, továbbá az Európai Unió, amely az 1992. Maastrichti egyezménnyel lépett olyan útra, amely egy valódi egységes gazdasági térség kialakítását vetítette előre. Ennek pedig legfőbb haszonélvezője Németország lett. Az Euro bevezetése természetesen további lökést adott ezeknek a folyamatoknak. Az unió keleti bővítése kiemelten szolgálta Németország gazdasági igényeit, hiszen így ezek a német gazdaságnak alárendelt kis államok, most már könnyebben elérhetővé váltak a német tőke számára. Az európai normák bevezetése azt is lehetővé tették, hogy egész országok idomuljanak még inkább a kapitalista világgazdasághoz, és ezen belül természetesen a némethez. Németország gazdasági hatalmának növekedése nem járt politikai következményekkel. Nem fogalmazódtak meg olyan kérések, elvárások német részről, amelyek az EU-ban betöltött vezető szerepet ki szerették volna szélesíteni, netán a többi ország számára diktálták volna a feltételeket.

Eddig. Most már korántsem az a bőkezű nagybácsi Németország, ami hajdanán volt. Ma már elvárásokat, kritériumokat kell annak teljesíteni, aki német pénzt akar. Ez voltaképpen érthető is, hiszen vissza szeretnék azt kapni, amit befektettek. Ahhoz, hogy ez az igény megjelenjen, természetesen szükség volt a 2008-ban kirobbant gazdasági válságra. Napjainkban Németország a mérce. Ezt tükrözik Merkel szavai is, amelyben megfogalmazza, hogy a német szabályok átvétele a megoldás Európa gondjaira. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az vitatható, tekintettel arra, hogy ami Németországban működik, az szinte biztosan nem fog Görögországban vagy Olaszországban. Inkább a jelenség érdekes. Nyugodtan mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk Németország esetében. A II. világháború vesztes és egyben lelkiismeret furdalásos német nemzeti-nemzetközi politikájának vége. Most már egyre inkább az európai vezető szerepét felismerő, az európai intézményeket tartalommal megtöltő Németországgal van dolgunk, amely nem rest megregulázni - egyelőre verbálisan - a keleti, déli végek válságtól szenvedő kis államait, amelyeket egyébként gazdaságilag már régen maga alá gyűrt. Németország lehetőségei ma lényegesen meghaladják azt a „Mitteleuropa” álmot, amit Naumann képzelt el. Nem kétséges, Németország a jövő Európájának vezető állama, amelynek a dominanciáját, csak saját maga veszélyezteti, ha azt a nyers modort valósítja meg, amit Merkel és német vezető politikusok beszédei demonstrálnak. Ha képesek az angolszász pragmatizmust, hajlékonyságot elsajátítani és az európai ügyekben alkalmazni, akkor nem kétséges, hogy gazdasági expanzió révén az EU a német gazdaság játszótere lesz a jövőben is. Ennek szükségszerűen politikai következményei is lesznek, ez azonban vélhetően megmarad az európai intézmények keretein belül. Kérdés, hogy ezek az intézmények mennyire felelnek majd meg a német igényeknek, és mennyire akarják majd azokat saját képükre formálni.

Jacques Delors, The Daily Telegraphnak adott interjújában már utal a németek makacsságára, amellyel kontrollálni akarják az európai pénzügyeket. Egyre több helyen bukkan fel a francia sajtóban is az a vélemény, hogy korlátozni kell a német dominanciát, amely egyre nyilvánvalóbb. Kétségtelenül a német nyomulásnak egy Achilles-sarka van, ez pedig a biztos hátországnak tekintett Franciaország. Németország a nagyvonalú európai mezőgazdasági támogatások révén tudhatja maga mögött a kontinentális Európa katonai nagyhatalmát, amely atomhatalom is egyben. Feltétlenül figyelembe kell venni az USA-t, amelynek katonai védőernyője alatt él Európa jelenleg is. Tehát a német politikai térnyerésnek jelenleg erős korlátai vannak, szemben a gazdasági lehetőségekkel. Azonban ha az EU pénzügyileg megbukik, a kontinensen új osztozkodás kezdődhet, amelyben Németország „helyet követel majd a Nap alatt”, ami olyan konfliktusokhoz vezethet, amelyek egyelőre beláthatatlanok. Azonban ha feltételezzük az EU egyben maradását és az euró megmenekülését, akkor is fokozódó súlyponteltolódásnak lehetünk majd szemtanúi. Az európai gazdaság és politika súlypontja a Párizs-Berlin tengelyen egyre inkább a német felé billen majd.

Magyarország helyzete, bármilyen módon is alakul át az EU, egyértelmű. A német-francia érdekszféra részeként szerepelünk majd ebben a hatalmi játszmában. A magyar külpolitika játéktere csak akkor nőhet meg, ha az EU megőrzi az egyenjogú országok közösségének legalább a látszatát. Ha a német-francia szövetség diktátumai érvényesülnek a közösségi politikában, az angolszász szövetségesek pedig úgymond „ráhagyják” a kontinentális ügyeket erre a tandemre, akkor a hajdani keleti blokk országai számára nincs nagyon más lehetőség, mint igazodni a két nagyhoz és az általuk követett politikához. Tekintettel arra, hogy az izmosodó, és egyre agresszívabbá váló orosz külpolitika számunkra semmilyen hasznos motívumot nem tartalmaz. Mind gazdaságilag, mind társadalmilag vállalhatatlan az orosz modell, ami a gazdasági, politikai szabadság és az alternatív vélemények korlátozására épül. Ettől távol kell tartani nemcsak Magyarországot, hanem a térség államait is. Lehetséges alternatívaként jelenhetne meg a V4 országok együttműködése, azonban ez az egyes országok opportunizmusa, „kisállami” nacionalizmusa miatt kizárható, pedig az, hogy mindenki egyedül próbálkozik, önsorsrontó. Kiszolgáltatja, „leárazza” a térséget.

Bárhogyan is alakul, az EU elkövetkezendő fél évszázada napjaink politikai döntéseitől függ, amelyet a német-francia szövetség döntően befolyásol majd.

Mári László
politológus

A magyar demokrácia első két évtizede az ország állampapírjainak bóvlivá minősítésével véget ért. Ha tetszik, ha nem, mostantól új lapot kell nyitni. Mostantól csak egy jó megoldás létezik, az pedig a polgári, konzervatív, piacbarát modell megvalósítása.

Az utópiák kora lejárt. A kormány hasztalan szajkózza a spekulánsokat ostorozó körmondatait. Hiába ereszti rá a magyar titkosszolgálatot az ügyre, ez maximum viccnek jó, de komolyan venni nem lehet. Sőt, ha sokáig rugdalja bokán a hangya az elefántot, előbb-utóbb rálép. Persze nem azért, mert megijedt tőle, hanem azért mert észrevette. Jó esélyünk van rá, ha továbbra is szembe megyünk az árral, amit még az olasz vagy a spanyol kormány, de még a német sem tehet meg, akkor az el fog sodorni.

Ráadásul mi az, amiért a magyar kormány kockáztatja az Armaggeddont? Azért, hogy megvédje azokat a pusztulás szélén álló, megkövült rendszereket, amelyek eddig is elemésztettek minden pénzt, amit beléjük pumpáltak. Úgy néz ki, az az alapelv, hogyha beledöglik is a versenyszféra, a nyugdíjasok ingyen fognak utazni, a nyugdíjaik értéke pedig akkor is megmarad, ha minden összedől. A BKV-MÁV-Volán trió pedig továbbra is százmilliárdokat nyelhet el büntetlenül, ahogy továbbra is ezerszám képezzük a szabadbölcsészeket állami pénzen. Az egészségügyről már nem is szólva, ahol továbbra is mindenki ugyanazt a szolgáltatást kapja függetlenül a befizetésétől, vagy hogy egyáltalán fizetett-e valaha bármit is. Eljött az idő egy sokkterápiához, pont olyanhoz, amin minden szomszédunk átesett. Végre hagyni kellene a versenyszférát, hogy versenyezzen, adót csökkenteni (igen nem emelni, hanem tovább csökkenteni), az állami kiadásokat pedig drasztikusan megvágni! Ugyanis ez az egyetlen esélyünk. Unalomig ismételt dolgok ezek. Talán felesleges is leírni, hiszen a politikusok is pontosan tudják, hogy ez a helyzet. Mi lehet a politikai következménye annak, ha ez nem történik meg?

Először is érdemes pillantást vetni a magyar politikai palettára. Nyugodtan mondhatjuk, hogy piacpárti politikai erő, amely vegytisztán kapitalista, nincs a kínálati listán. Jellemző, hogy a Gyurcsány által nagy garral indított magát polgári, „nyugatos” erőnek kikiáltó párt is a többkulcsos adó bevezetésével, a középosztály önzésének megregulázásával kezdene. Nesze nekünk nyugat, meg polgári világ. Az LMP szintén fejéről talpára állítana mindent, a baj csak az, hogy ők is lelkesen szapulják azt a pénzügyi rendszert, amelytől persze elvárják utópista terveik, zöld világuk finanszírozását, és többet adnának mindenkinek. Kérdés miből? A több kulcsos SZJA-ból. Nézzük az MSZP-t. Itt is a többkulcsos adó jelenti a megoldást. A párt pillanatnyi tétovázás nélkül váltott a baloldali vágányra, ahogy ellenzékbe került. Hol van már Bajnai Gordon, meg a nemzetközi pénzpiacok iránti megértés? És persze ők is többet adnának, mint amit a „nepnyúzó” kormány ad. Jobbik nem bajlódik a pénzpiacokkal, az adósággal. Eb ura fakó, nem fizetünk és kész. A pénz megmarad, lehet szétosztani. Ugye milyen egyszerű ez? A nyugat meg vagy elfogadja, az egészet, vagy hazamegy. Menni fog nélkülük is. Castronak is ment, nemde? Nem véletlen a szélsőbalos példa. Szépen erősödik is a párt.

El is jutottunk a kormányzó pártszövetséghez. Kétségtelenül tetteiben még mindig ez a legpiacbarátabbnak látszó párt, még ha a retorikája olykor zavarba ejtő. Hiába, nyomokban még maradt valami a nemzeti liberális örökségből. Azonban a kétharmados győzelem, de főleg az a nyolc év, amit a párt a legostobább kormányzat ellenzékeként eltöltött, valamit nagyon elrontott. Ez pedig a realitás érzék. Amellett, hogy a kormány rengeteg pozitív politikai lépést tett azért, hogy felszámolja a koraszülött demokrácia által hozott tarthatatlan szabályokat és megkezdte a reformokat, amelyek kétségkívül megkerülhetetlenek, tévesen azt hiszi, hogy a gazdaság is úgy kezelhető, mint egy okmányiroda. Megmondjuk, mi legyen és az lesz. Csakhogy a piac ebből úgy fest, nem kér. Márpedig jó lenne rájuk figyelni, hiszen nem lehet egyik pillanatban azt mondani a piacról, finanszírozzuk magunkat, a másikban pedig fityiszt mutatni azoknak a szervezeteknek, amelyeket a piac azért hozott létre, hogy megvédje a befektetéseit pontosan azoktól a kormányoktól, akik előbb felveszik a nagy hitelt, utána nem akarnak fizetni. És ne feledjük, minden adós azt mondja, hogy fizetni akar, csak aztán nem tud, mert úgy alakul. A politika és a pénzvilág elválaszthatatlan egységet képez. A befektető, spekuláns vagy hívjuk, ahogy akarjuk, de a pénz birtokosa, mindent megtesz azért, hogy ha a pénzét valahová elhelyezi, akkor ott olyan viszonyok alakuljanak ki, amelyek között biztonságban tudhatja a befektetését. Márpedig aki fizet, az bizony diktál, ha tetszik, ha nem. Lehet ezt igazságtalannak érezni, azonban 1989-ben a kapitalizmust és ezeket a viszonyokat választottuk. Ha kitekintünk a nagyvilágba, akkor bizony nem látunk sehol sem élhető alternatívát. Nincs hová mennünk. A nyugattal kereskedünk, ezer szállal kötődünk hozzá. Magyarul nincs más választásunk. A kormány ezt pontosan tudja. De ott vannak a választói, akik ezt nem nagyon értik meg, és ugyanúgy hisznek abban, hogy létezik fájdalommentes kapitalizmus, ahogy hisznek az egyensúlyjavító gumikarkötőben. Ezért a kettős kommunikáció és a tettek. Egyik oldalon a piacbarát lépések, egykulcsos adó, bürokráciacsökkentés, nagy ívű átalakítási tervek, a másik oldalon meg kisstílű demagóg ötletelés a hitelkiváltástól a villanyszámláig.

Mérlegelve a lehetőségeket, továbbra is csak abban bízhatunk, hogy a Fidesz piacpárti énje végre legyűri az állampárti demagóg felét, és végre túllép azon, hogy mindenáron újabb kétharmadot gyűjtsön be 2014-ben. Elkezdődik a realista kormányzás igazán konzervatív módon. Támaszkodva a középosztályra, a magabíró polgárokra, akiknek nem azzal segítünk, ha átvezetjük a devizahitelből az egetverő kamaton felvehető forinthitelbe, hanem azzal, hogy konvergálunk a nyugati gazdaságokhoz, elsősorban a némethez, és elkerüljük az államcsődöt. Mert bár a nyugat válságban van, azért még mindig nem akkorában, mint mi. Elég, ha egy régi pesti viccet idézünk fel a rendszerváltás előtti időkből. Az akkori szocialista kommunikáció a szakadék szélén tántorgó nyugatról harsogott, amire csak annyit válaszolt a pesti polgár, hogy mi meg egy lépéssel előtte járunk. Úgy fest, a helyzet nem sokat változott. Legfeljebb annyiban, hogy ez a józanész, amit a vicc sugall, eltűnőben lenne. Ezért a kormánynak meg kell fontolnia, hogy felül-e saját kommunikációs paneljeinek, vagy végre belátja, hogy a szakadék nem olyan mély, mint egy kátyú, és ha beleesünk, onnan csak évtizedek múlva, nagy áldozatok árán van visszaút, ezért még ma visszafordul a jó irányba, és beáll a helyére, a „nyugat háta mögé”.

Mári László
politológus

A kormány nem csak a gazdasági elemzőknek, hanem ellenzéki kritikusaiknak is nagy örömöt okozott azzal, hogy hajlandó megállapodni az IMF-fel. Azonban ennek a megállapodásnak még nem ismert az ára.

Két alapvető tévedés alapozta meg ezt a megkerülhetetlene döntést. Egyrészt a választások előtt elkalkulálta magát a Matolcsy vezette gazdasági kabinet, amikor azt feltételezte, hogy a hatalomra kerülésük után kapnak egy kis mozgásteret a nemzetközi pénzügyi szervezetektől. Mivel ez a görög válság miatt nem történt meg, szükségszerű volt, hogy ezekkel a szervezetekkel szakítani kell, hiszen azok nem tűrték volna az „unortodox” különadókat csakúgy, mint a magánnyugdíj rendszer felszámolását. Tartották volna magukat ahhoz a pozícióhoz, amit a Bajnai kabinet idején megszoktak. Azaz, hogy a magyar kormány nem más, mint a végrehajtója, az ő elképzeléseiknek. Betű szerint. Ez nyilván vállalhatatlan volt, hiszen ezzel az Orbán-kormány már másnap elvesztette volna támogatottságát.
A másik tévedés pedig az volt, hogy feltételezték, ha minden adat jó, az adósságot leszorítják, csökkentik az adókat, akkor a gyengécske fellendülés hullámaira felülve kinőhetik a költségvetés strukturális problémáit. A piac pedig dotálva az erőfeszítéseket, egyre jobb feltételek mellett nyújt majd hiteleket, amivel elkerülhetővé válnak a fájdalmas lépések, leánykori nevükön megszorítások.

Azonban a dupla w alakú válságfolyamatok első szellői elsöpörték a kormány terveit. A Széll Kálmán terv már erősen hajazott arra, amit az IMF legszebb pillanataiban kérhetett volna egy magyar kormánytól. Azaz úgy teljesültek az elvárásaik, hogy „itt sem voltak”. Azaz teljesültek volna, mert a terv végrehajtása finoman szólva is akadozik. Márpedig az IMF most sem fog mást kérni, mint azt, hogy ami a tervben van, az valósuljon meg. Strukturális reformokat, a nagy ellátórendszerek leépítését, az ország gazdasági teljesítőképességéhez igazítását. Azaz újabb csomagok egész sorát. Most, hogy Görögország után először Olaszország, majd Spanyolország is kapitulál az adósságok előtt, és a nemzetközi szervezetek pénzügyi mankójára szorul, Magyarországon is lejárt a független gazdasági elképzelések ideje. Nem maradt más hátra, mint beállni a sorba. Azonban a feltételeken lehet még alkudozni. Annál csak jobban járhatunk, mint ahol 2010 nyarán tartottunk. A kormány gyáva nyúl játékba kezdett a pénzügyi szervezetekkel, és az utolsó pillanatban elkerülte az ütközést. Ez helyes döntés, ugyanis egy kormánynak nem a büszkeségére, hanem az állampolgáraira kell vigyáznia. Ha valamit szemére lehet vetni a kabinetnek, az az, hogy nem tette meg előbb ezt a lépést, valamikor július környékén, amikor már teljesen világos volt, hogy nincs tovább. Az előtörlesztéssel az utolsó töltényt is elsütötték, de ezt már akkor tették, amikor teljesen ésszerűtlen volt ujjat húzni a piacokkal. Voltaképpen az a lépés csak lerövidítette a végjátékot.

Azonban senki ne higgye, hogy ez a történet vége. Egyrészt az IMF nem rendelkezik korlátlan forrásokkal, tehát, ha túl sok országnak lesz rájuk szüksége, akkor csak azért imádkozhat mindenki, nehogy valóban be kelljen váltani azokat az ígérvényeket, amelyeket a bajbajutott országoknak tesznek. Az IMF csak ideig-óráig lehet menedéket nyújtó kikötő. Szintén mai hír, hogy a francia kötvények hozamai is elkezdtek emelkedni, azaz a pánik erősödik. Nagy kérdés, hogy ami ma mindenkit megnyugtat, holnap mire lesz elég? Hiszen a lényeg, az ország eladósodottsága és a devizahitelesek tömegei nem tűnnek el varázsütésre attól, hogy az IMF védőhálót feszít Magyarország alá. A gazdasági fundamentumok sem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Márpedig, ha rászorulunk az IMF pénzre, akkor sok jóra nem számíthatunk. Görögország intő példa. Hiába a segítség, a lediktált csomagok, a hellén csőd nagyobb erővel dühöng, mint valaha.

Mit tehet kormány ebben a helyzetben? Csak egy lehetősége van, ez pedig a lett, és az ír recept követése. Fájdalmas, kemény út ez, azonban mikor, ha most nem. A Fidesznek nincsenek ellenfelei. Amit mondanak, amit javasolnak az jórészt egyszerű szociális demagógia. A Fidesz még mindig visszatérhet a konzervatív, piacpárti énjéhez. Ideje visszacserélni „az embereket” polgárokra. Az őszinte szó, a valós helyzet bemutatása eredményes lehet. A fent említett két országban bejött. Végső soron a magyar politika 30 éve beszél mellé. Talán itt lenne az ideje, hogy valamelyik politikai oldal végre kiszálljon ebből a mókuskerékből.

Mári László
politológus

A gazdasági válság felszínre hozta az Európai Unió egyik sarkalatosan gyenge pontját, az európai politika törésvonalait és azon erőközpontjait, amelyek egészen biztosan meg fogják határozni a kontinens jövőjét a következő évtizedekben. Ez egységesen a német-francia együttműködés, amely maga alá fogja gyűrni az EU többi államát gazdaságilag és politikailag egyaránt. Az egyetlen különutas állam Nagy-Britannia maradhat, amely mindig is különálló politikát folytatott történelme során, de a többi ország vagy együttműködően kooperálva (mint például a Benelux államok) vagy periférikus helyzetüket és gazdasági alárendeltségüket félig-meddig elismerve, kényszerűségből fognak engedelmeskedni a német-francia tengelynek. Nézzünk erre egy gyors példát.

Pár héttel ezelőtt, amikor a szlovák kormány szavazott az „eurósáncról”, vagyis az euróövezeti országok által felálltott mentőcsomagról, első körben a szlovák parlament nem szavazta meg Szlovákia hozzájárulását, amely ha nem is vitte volna zátonyra, de hosszú időre nehéz helyzetbe hozta volna a nehézkes brüsszeli diplomáciát. A kormány bukásához is vezető szavazást követően egyes diplomáciai pletykák szerint a német kormány megfenyegette Szlovákiát, amennyiben nem szavazzák meg a törvényt sürgősen, elviszik Szlovákiából a nagy autógyárakat, amelyek az ország gazdasági motorját képezik. Amennyiben ez a politikai zsarolás nem is történt meg, a nyílt politikai nyomás elviselhetetlen lett volna, így nem volt kérdés, hogy a bukott kormánynak nincs más lehetősége, csak az EU-nak tetsző hozzájárulás megadása. Így pillanatok alatt megegyeztek a legnagyobb ellenzéki párttal és „percek alatt” átvitték az elvárt döntést. Fölösleges illúziókba esni, Közép-Európa sorsa évszázadok óta a német és orosz malomkő között örlődött. A történelem viharai néha jobbra, néha balra csapták az egész régiót. Napjainkban ismét a német befolyás a meghatározó, kétségtelenül ez így is marad évtizedekig. Természetesen az egész „közös Európa” ideálja abból a logikus megfontolásból fakadt, ha nem történik meg a francia-német kiegyezés a második világháborút követően, akkor a kontinens békéje nincs biztosítva. Az alapító atyák elsődleges célja a béke és a prosperitás biztosítása volt és akkoriban nem is gondolhattak arra, hogy az együttműködés (francia-német) egyszer Európa irányító erejévé fogja kinőni magát, és a többi, akkori alapító ország csak követője lesz ennek az együttműködésnek. Logikusan, napjainkban a német gazdasági erő könnyedén kinőné a francia (főleg mezőgazdaságra támaszkodó) gazdaságot politikailag az elkövetkező évtizedekben, de Párizs rendkívül nagy hangsúlyt fektet az EU-ban betöltött informális vezetői pozícióinak megőrzésére, azonkívül az erősödő francia és a visszaeső német demográfiai adatok a kettős vezető erőt garantálják az elkövetkező évtizedekben is.

A németek pedig egyre inkább kinövik a második világháborút követő „kötelező” bűntudatukat és mutatják meg erejüket. Vezető szerepüket a franciák is hangsúlyozzák, akik az amerikai vezetést mellőzve vitték végig az angolokkal a líbiai beavatkozást. További példa a görög válság kezelése, amelyen tökéletesen be lehet mutatni a francia-német tengely működését.

Gyakorlatilag Görögország egy periferikus kis ország az Európai Unió délkeleti végén: Felvétele annak idején inkább volt politikai, mintsem gazdasági döntés Brüsszel részéről, mindenki tisztában volt a görög társadalom és gazdaság sajátos, korrupt és belterjes állapotaival, és ismerte viszonyulását a tisztán piaci versenyen alapuló kapitalista erőközpontokhoz, azonban ez nem volt mérvadó a gazdasági válságig. Görögország gazdaságilag alig ér fel egy német tartomány teljesítményével, az Unió gazdasági teljesítményének alig 3-4%-át adja csupán, de a globalizált pénzügyi világ 2008-ban megmutatta, hogy egy kis dominó eldőlése hatalmas bajhoz is vezethet. Ugyanez igaz jelenleg is, hiszen a német, francia, olasz bankok kihelyezett tőkéje került veszélybe a görög gazdasági összeomlással és államcsőddel. Nem szeretik kimondani a döntéshozók, de Görögország összeomlott, külső segítség nélkül nem működne. Görögország erején felüli jóléti kiadásaival felélte, ipari szintű adóelkerüléssel elcsalta a jövőjét. Az ország elképesztő méretékű, éves szinten 30 milliárd eurós deficitet termel, amelyet képtelenség visszahozni segítség nélkül az iparral alig rendelkező kis országnak. (Összehasonlításként hazánk államadóssága 70 milliárd euró körül mozog, míg a görögök 330 milliárd eurónyi adósságot cipelnek magukkal, amely évente egyre csak növekszik). Ez a görög államcsőd dominószerűen elsöpörné a bankok követelését, és ezzel berántaná a külföldi anyabankokat is, és félő, hogy bedöntené különösképpen Olaszországot, de veszélyben van emiatt Portugália és Spanyolország is. Mind az olasz, mind a spanyol bedőlés összedöntené az Európai Uniót és az eurót. Ne legyen kétségünk, hogy ez az újabb válság világgazdasági válsággá terebélyesedne, amelyet mindenki szeretne elkerülni. Az Egyesült Államok belső problémáival küzd, mindenki a BRIC országokra, különösképpen Kína segítségére számít, akiknek elemi érdeke exportpiacaik megmentése. Segítenek is, de nem akkora mértékben, hogy az EU túlságosan megerősödjön (valamint biztosak lehetünk benne, hogy kőkemény árat kérnek ezért a segítségért).

A fent részletezett német-francia tengellyel szemben, belpolitikai megfontolásból, Papandreu görög miniszerelnök szembehelyezkedett és már az uniós segítséget beígérő megegyezést követően népszavazást helyezett kilátásba arról, hogy a nép elfogadja-e az újabb megszorításokat, amelyek a mentőcsomaggal járnának. Párizsban és Berlinben örjöngve fogadták ezt, mégis hogy merészeli a kis Görögország azt, hogy nem fogadja el a mentőövet és az azzal járó külső gazdasági vezetést, amely jóformán protekturátussá silányítja le az országot? A Cannes-i csúcson nyíltan alázták meg a görög miniszterelnököt. A német-francia tandem vezetői: magukhoz rendelték Papandreut, két óráig várakoztatták, majd elküldték azzal, hogy tegye amit ők akarnak, különben nincs pénz. Ha népszavaztatni akar hát tegye csak, de addig egy eurócentet sem kapnak, sőt majd ők megmondják azt, hogy miről népszavaztassa a görög miniszterelnök a népét. Erről a francia Liberation francia lap egyszerűen csak így ír: „Cannes-ban úgy viselkedett a francia államfő és a német kancellár a görög miniszterenökkel, mint egy szolgával. Ha népszavazást akar tartani, lediktálják neki a kérdést, ha pénzt akar, hűségesküt kell tennie azoknak, akik átvették országa irányítását”. Követve a hullámot, az euróövezeten kívüli brit miniszterelnök, David Cameron a következőt nyilatkozta a Cannes-i csúcson fölényesen: „Athén vagy megoldja a problémáit vagy hagyja el az euróövezetet”. Tegyük hozzá, hogy a politikai nagyotmondást Brüsszelben sem szeretik, hiszen a görögök annak idején egyszerűen hazugsággal tudtak az euróövezet tagjává válni, amikor is meghamisították az államháztartási adatokat, és ezzel tévesztették meg Brüsszelt. Görögországnak nem maradt választása: vagy alkalmazkodik a német-francia tengely követeléseihez és külső gazdasági irányítás alá helyezi az országot, valódi reformokat vezet be így elkerüli a teljes összeomlást, vagy előbb-utóbb kiebrudalják az euróövezetből (talán az EU-ból is), és amint körbevették egyfajta pénzügyi tűzfallal, elengedik a kezét. A második lehetőségre kevesebb az esély, de senki sem tartja kizártnak, ennek a komolyságát támasztja alá, hogy ez a lehetőség akár két évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.

A bejegyzésben említett német-francia tengely várhatóan még inkább meghatározóvá fog válni Európa jövőjében és azon belül hazánk külpolitikai lehetőségeiben egyaránt. Magyarország exportja ugyan nőtt a BRIC országok felé az elmúlt években, azonban a válság előtti éveket tekintve a teljes magyar export majdnem 40%-a Németországba irányult (ez visszaesett valamelyest a gazdasági válság, a csökkenő német vásárlóerőre gyakorolt hatása miatt), amely alapján nem lehet kérdéses, hogy a német gazdaság ereje és gazdasági változásai alapvetően határozzák meg hazánk politikai és gazdasági mozgásterét és helyét a közös Európában.

Török Tamás
politológus

Hiába gyűltek össze Európa vezetői, hogy megmentsék Görögországot, az nem akarja megmenteni magát. Az elgyengült görög kormánykoalíció elmenekülve a felelősség elől, a görög szavazókra akarja bízni, hogy eldöntsék egy népszavazás révén, elfogadják-e a felajánlott európai segélyprogramot a felkínált feltételekkel. Az elfogadás lényegében azt jelenteni, hogy Görögország gazdasági téren gyámság alá kerülne. A döntés már most sem kétséges, hiszen mindössze a polgárok 12%-a támogat egy ilyen megoldást.

Görögország 1981-es csatlakozása az EGK-hoz (az EU leánykori neve) afféle megelőlegezett bizalom és marketing megoldás volt. Bizonyítani kellett, hogy Európa fejletlenebb országai számára is nyitva az ajtó, érdemes idomulni az „európai” normákhoz, bevezetni a demokratikus játékszabályokat, mert akkor jön a támogatás, megnyílik az út a gazdasági fejlődésre, a konvergenciára. Azaz lehetőség nyílik arra, hogy a periférikus országok polgárai felzárkózzanak a központi országok életszínvonalához. A koncepció szép volt és látszólag működött is, pontosan addig, amíg a pénzáramlás folyamatos volt Görögország felé. Azonban ez a szép kép csalóka. Görögország a támogatásokat rendkívül rosszul használta fel. Döntően felélte. Nem települtek versenyképes iparágak az országba, gazdasági szerkezete lényegében nem sokat változott. Turizmus, mezőgazdaság, hajózás maradtak a húzóágazatok. Maradt a korrupció, a feketegazdaság, amely elnyelt minden pénzt. A politikai elit pedig ahelyett, hogy a folyamatokat megpróbálta volna normalizálni, inkább trükkök százait vetette be. Paródiába illően, hamis adatokat szolgáltatva belopakodtak az euró zónába, majd a működésképtelen társadalmukat gigantikus hitelekkel próbálták meg jóllakatni, kihasználva az euró bizalmi tőkéjét. Mindezt sikeresen, és olyan életszínvonal biztosítása mellett tették (teszik), amelyről itt Közép-Európában csak álmodhatunk. Ebből aztán olyan viccesnek éppen nem nevezhető helyzet alakult ki, hogy például a lényegesen szegényebb szlovák polgár menti a sokszorosan jobban élő görögöt, miközben ott is megszorításokra lenne szükség, a növekvő államadósság miatt.

Azonban nemcsak a görögök, hanem Európa felelőtlen idealista vezetői is hibásak a kialakult helyzetért. Nem dolgoztak ki semmilyen forgatókönyvet arra a helyzetre, ha egy tagállam felelőtlen módon viselkedik, netán folyamatosan megszegi a szabályokat. Nehéz is lett volna, hiszen az EU és annak szabályrendszere kidolgozatlan, megrekedt két világ között. Föderatív és konföderatív intézmények működnek egymás mellett, barokkos bürokráciában fuldokolva. Voltaképpen a rendező elv nem más, minthogy a fejlődés mindent megold, azaz majd lesz valahogy. Jellemzően a problémák megoldása a kiváráson, hosszas tárgyalásokon alapul. Meglepő módon ez sokáig működött. Azonban a válság mindezt felülírta. Gyors, egységes döntések kellenének a problémák megoldásához. Ehhez kevés csupán Merkel és Sarkozy határozottsága. Először Finnország, utána Szlovákia blokkolta hajszál híján a közös erőfeszítéseket, amellyel menteni próbálták a görög csődtömeget. Ennek a két országnak a vonakodása, figyelembe véve a most történteket, teljesen jogos volt. Ki kell mondani, óriási tévedés menteni egy olyan országot, amelynek sem a lakossága, sem a politikai elitje nem tanul, nem érti meg, hogy számukra nincs más lehetőség, mint gazdasági gyámság alá vétel, hiszen képtelenek úrrá lenni azokon a folyamatokon, amelyek egyre inkább a mélybe húzzák nemcsak Görögországot, de a tétova EU egészét is.

Európa vezetői tévedésben vannak. Míg az USA-ban hagyják csődbe menni a rossz bankokat, amelynek révén a pénzügyi rendszer szépen lassan megtisztul, azaz hagyják a piacot működni, addig Európában a tagállamok költségvetései bármi áron védeni próbálják status quo-t. A pénzügyi rendszerben ott vannak azok a toxikus elemek, amelyeket voltaképpen gigantikus európai szubvenciók tartanak féken. Jó példa erre Írország, amely egy bankmentési akció révén vált kiegyensúlyozott, jól menedzselt gazdaságból, egy csődtömeggé, amelyet, ha nem mentenek meg az európai pénzek, már régen csődbe ment volna. Nagy kérdés, hogy jó-e ez a taktika, azaz, ha bárhol rés keletkezik a falon, akkor azt Európa jól működő gazdaságainak megcsapolásával betömik. Van-e annyi pénz, amely minden rés betömésére elég? Nem lenne-e helyesebb, ha Görögországot az euró zónából kiteszik, amely voltaképpen az óta járna ennek az országnak, mióta kiderült, hogy nem tiszta módszerekkel jutott be oda? Érdemes-e a tüneteket kezelni, avagy végre magát a problémát kellene elkezdeni kezelni? Azokat az euró százmilliárdokat, amelyeket a Görögországnak nevezett lyukas zsákba töltögetnek, sokkal ildomosabb lenne arra fordítani, hogy lokalizálják a görög csőd hatásait, hiszen az kizártnak látszik, hogy a görög csődöt úgymond szabályozottan lehet végrehajtani, tekintettel arra, hogy senki nincs, aki a görögöknek el tudja magyarázni, hogy holnaptól például minden nyugdíjas az eddigi illetményének csak a felét kaphatja, hogy a bürokrácia létszámát záros határidőn belül a felére kell csökkenteni, stb. Ahogy Sarkozy francia elnök mondta, most minden kezdődik elölről. Már csak az kérdés, van értelme elölről kezdeni azt, ami immáron sokadszor nem sikerült. Lassan eljön az idő, amikor el kell engedni a görögök kezét, tudomásul kell venni, hogy a politikusok keze meg van kötve gazdasági kérdésekben, hiszen ott a piac diktál. Minél inkább próbál a politika szembemenni a piaccal, az annál nagyobb büntetést fog kiosztani. Ami ugyanis most kudarcot vall, az nem a kapitalizmus, hanem a korlátlan állami beavatkozás a pénzpiacokba, és az erőltettet felülről vezérelt fejlesztési politika, amelyet az EU oly nagy szeretettel űz. Eljött az idő, mindent újragondolni. Ha nem teszik meg a jelen politikusai, akkor tragikus hősökké válnak, pontosan úgy, mint egy görög dráma szereplői.

Mári László
politológus

Teljesen mindegy milyen néven indul a Gyurcsány Ferenc vezette alakulat, az kétségtelenül egyszemélyes show lesz. Ez azonban természetes, ha egy emblematikus figurája a magyar politikai életnek pártot alapít. Az új párt létrejötte már jó ideje nem kérdés, csak az, hogy meglesz-e a szükséges 10 fő a parlamenti frakcióhoz. A Demokratikus Koalíció Platform, amely a volt MSZP-s képviselőket tömöríti és az MSZP szavazótáborára épít, nem indul rossz pozícióból, ha be akarja gyűjteni a baloldali szavazatokat. Látható, hogy Gyurcsány és körének távozásával, az MSZP-ből a kreativitás is távozik. Gyurcsány pártjának helyzete nagyon hasonló a két világháború közötti polgári demokrata Rassay Károly pártjáéhoz, aki anno a kisgazdákból kiválva alakított egy a nevéhez kötődő kis liberális alakulatot, és lett a párt névadója. Pártja marginális tényező volt, ami Gyurcsány pártjára is igaz lehet.

Mire alapozhat az új párt?

Egyrészt ráléphet arra a bevált útra, hogy betölti az „Orbánizmus”, a nemzeti Magyarország engesztelhetetlen ellenfelének szerepét. Ezt az ideológiát Bauer Tamás cikkéből tökéletesen lehet modellezni. Várhatóan gyújtó hangú szózatok tömkelegére számíthatunk a parlamentben, aminek meglesz a maga eredménye, hiszen ez nem csak Orbán ellen, hanem a jelenlegi „megalkuvó” ellenzék ellen is irányul majd. Egy mindenki ellen szituáció fog kialakulni rövid időn belül. Afféle partizán mentalitást fog sugározni a párt, hiszen mindenütt harcolniuk kell majd a papírforma szerint. Az ügyészségtől a bíróságig, az utcától a parlamentig. Gyurcsány már eddig is hirdette a 89-esek harcát a 11-esek ellen, ami ismét történelmi előzményekkel bír, hiszen a 48-as, 67-es terméketlen közjogi vita felelevenítéséről van szó, és ezután még erőteljesebb dimenziót kap. Nem is lehet kétséges, hogy Gyurcsány nem fog engedni a 89-ből, nem egyszerűen győzni akar, hanem minden elsöpörni, amit a jobboldal alkotott. Gyurcsánynak könnyebb lesz ebből a szempontból a helyzete, mint az MSZP-nek. Nincs szüksége arra, hogy a demokratikus felszín alatt a kádárizmus felé kacsintgasson, élesztgesse a szocializmus iránti nosztalgiát és félszívvel szeresse Nagy Imrét, 56-ot. Ideológiai szempontból tisztán továbbviheti azt a balliberális gondolatkört, amely szemben áll a nemzeti gondolattal csakúgy, mint a kádári szocializmussal. Vélhetően minden eseményt a maguk kifordított utópista módján értelmeznek, a valóságot igazítják az ideológiához. Ebben nem hátráltatja majd, a hajdani pártbürokrácia. Ezen ideológia mentén mindenki begyűjthető, aki a hajdani SZDSZ baloldalával vagy az MSZP liberális felével szimpatizált.

Gyakorlati szempontból a Demokratikus Koalíció alapvetően függ egyrészt magától a kormánytól, hiszen létjogosultsága csak akkor lesz, ha Orbán kormány kudarcot vall, tehát gazdaságilag képtelen lesz kivezetni az országot a gödörből. Ilyen összefüggésben a nemzetközi helyzet is kedvez a pártnak, hiszen a gazdasági kibontakozás esélye napról-napra csökken, kormánytól független tényezők miatt is. Továbbá az sem mindegy, hogy Kövér László és a Fidesz parlamenti frakciója miként áll a párthoz, hiszen akár fél évre is elhúzhatja Gyurcsány frakcióalakítását, vagy egy kis jogi barkácsolással végleg meg is akadályozhatja, hiszen nem mérettetett meg választáson ez az új alakulat. Ez azonban csak Gyurcsány mártír pozícióját erősíteni, tehát nem ajánlott a jelenlegi kormánypártoknak. Jelen pillanatban több hasznot hajt a Fidesznek Gyurcsány, ha az ellenzéket megosztja, mintha az „orbánizmus” mártírjaként tevékenykedik. Ugyanez igaz a „Sukoró-ügyre” is. Ha az ügyben nem születik, egyértelmű elmarasztaló ítélet, akkor csak Gyurcsány pozíciója erősödik.

Akadályok

A párt mind financiálisan, mind elfogadottság tekintetében rosszul áll. Gyurcsány a magyar politikai élet legelutasítottabb figurája. A pártnak első lépésben pedig annyit kell felfalnia a hajdani anyapártjából, amennyit csak lehet, azaz elsősorban nem a kormány, hanem az MSZP leküzdése szükséges ahhoz, hogy valódi súllyal jelenjenek meg a politikai arénában. Ha ez nem sikerül, az MSZP megőrzi az aktivistáit, sikeresen fordul balra és tartja meg a bázisát, akkor Gyurcsány tartósan partvonalon kívül maradhat. Ugyanez a helyzet, ha „Sukoró-ügyben” elbukik. További kockázat, hogy a parlamenten kívül létrejön egy olyan új baloldali kezdeményezés, amely úgymond tiszta lappal indul, és zárójelbe teszi a jelenlegi, egymással marakodó baloldali ellenzéket. Nyilvánvaló akadály az is, hogy a Gyurcsány Párt koalíció képtelen lesz mind az MSZP-vel, mind az LMP-vel. Az előbbivel azért, mert annak a bázisán akar létezni, az utóbbival meg azért, mert az jórészt ugyanúgy „antigyurcsányista”, mint a parlament jobboldali pártjai.

Összefoglalásként le kell szögeznem, hogy Gyurcsány kétségtelenül felkavarja majd azt az állóvizet, ami a jelenlegi ellenzéket jellemzi. Az MSZP megszabadul legfontosabb belső béklyójától, tehát megkezdődhet ott is a megújulás, és Gyurcsány révén a kormány egy olyan engesztelhetetlen ellenfelet kap, amely egy állandó tüske lehet a talpában. Új erőre kap majd az a terméketlen kulturkampf, ami az elmúlt 20 évet jellemezte, és most közjogi dimenziót kapva még jobban elmélyül. A megegyezés a felek között a legminimálisabb kérdésekben is lehetetlenné válik, azonban ebben semmi meglepő sincs, hiszen a Demokratikus Koalíció és Gyurcsány, nem más, mint Orbán antitézise.

Mári László
politológus

Mivel múlt hét kedden megbukott a szlovák kormány, emiatt érdemesnek találom egy kicsit megvizsgálni ennek belpolitikai okait röviden, lehetséges következményeit és az előrehozott választásokat követő változásokat átgondolni a felvidéki magyarság sorsa és a szlovák-magyar kapcsolatok tükrében.

Az előzmények ismertek: múlt héten az ingatag, többpárti jobbközép kormánykoalíciót vezető –amúgy ingatagnak tartott és saját pártjából is fúrt- miniszterelnök-asszony összekötötte a az euró-mentőöv megszavazását egy bizalmi szavazással. Mivel az egyik koalíciós társ (SaS, Szabadság és Szolidaritás pártja) élesen ellenezte (amúgy sok szempontból támadhatatlan módon) az euró-mentőöv szlovák megszavazását, a miniszterelnök-asszony pedig utolsó zsarolási lehetőségként a kormány fennmaradását jelentő bizalmi szavazással próbálta belekényszeríteni a renitens koalíciós társat a „kötelező” szavazásba (euróövezeti tagként a szlovákok szavaztak a mentőövről utolsóként az Európai Unióban). A lázadó koalíciós társ nem tágított (valamint egy másik koalíciós párt egyik szárnyának tagjai velük együtt) és bukott a jobbközép-liberális kormány.

Tavaly az országgyűlési választásokon nyertes Irány-Szociáldemokrácia (Smer-SD) nem tudott kormányt alakítani, ezért egy lehetetlen négypárti koalíció jött létre, amelyet a koalíció legerősebb pártjának (Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió - SDKÚ) miniszterelnök jelöltje vezettet, Iveta Radicova személyében. A miniszterelnök-asszony legnagyobb pártbéli ellenfele a külügyminiszter Mikulás Dzurinda volt (korábbi miniszterelnök), ő az egyik nyertese a bukásnak, hiszen a pártban a bukott miniszterelnök mellett Dzurinda politikai befolyása igen erős, ő léphet elő a párt természetes vezetőjeként a márciusi előre hozott választásokra (egyes politikai pletykák szerint Radicova a pártot is elhagyná, és saját pártot alapítana). A kormány bukásának mégis a Robert Fico vezette Smer-SD a legnagyobb nyertese, amely messze vezeti a szlovák népszerűséglistákat és jelen állás szerint egymaga képes lenne kormányt alakítani tavasszal (83 főt delegálna egymaga a 150 fős országgyűlésbe), amely az arányos szlovák választási rendszerben igen erős felhatalmazást jelent. A március 10-i előrehozott választások új esélyt adhatnak az Magyar Koalíció Pártjának (SMK), hogy visszatérjenek az országgyűlésbe egy rövid szünet után.

A kormány bukásában elévülhetetlen érdemeket szerzett az, hogy egy négypárti koalíció volt kénytelen kormányozni, amelyet egy ingatag és bizonytalan miniszterelnök vezetett. Az alig másfél éves kormányzás egyértelműen szlovák belpolitikai kudarc volt, még ha számunkra kedvezően némileg sikerült tompítaniuk a Fico kormányzása alatt elfajult szlovák-magyar viszonyt, és a miniszterelnök-asszony jó kapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökkel, amely bíztató jövőképet adhatott némileg a kisebbségi magyarságnak a közeljövőre nézve.

Mi fog most következni? Elsősorban a minket érdeklő aspektusokra koncentrálok: az elöttünk álló hónapokban egy kampány veszi kezdetét, amely során elő fogják venni a magyar kártyát, különös tekintettel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a Jan Slota-féle nemzetiek (SNS) a legutolsó közvéleménykutatásban csak 3,9%-on állnak (erőiket osztja a kivált új nacionalista formáció, amelyet az egykori nemzeti párti alelnök Anna Belousova jegyez „Nemzet és Igazságosság” –NAS- néven, ők 1,8%-on állnak most és a két nacionalista párt kiolthatja egymást az 5%-os küszöbnél). Ebből adódóan a két szélsőséges párt egymást fogja túlharsogni várhatóan a kampány során. Jobb, ha nem számítunk Robert Fico-tól sem sokkal jobb hozzáállást a magyar kérdéshez, elég csak a gyalázatos nyelvtörvényre, vagy állampolgársági törvényre gondolnunk. Ezeket a populista Fico egészen biztosan be fogja vetni az arra mindig fogékony szlovák tömegek felé. Kormányra kerülése után (gyakorlatilag nincs más reális esélyese a választásoknak) biztosan várható a magyar-szlovák államközi elhidegülés, hiszen annak idején az azonos pártcsaládba tartozó, kompromisszumra hajló Bajnai-kormány magyar miniszterelnökének gesztusaira sem volt nyitott, ezek után az amúgy a szlovák közvéleményben mumusként nyilvántartott Orbán Viktor és kormánya ellen biztosra vehetően meg fogja mutatni nacionalista-szélsőséges énjét. Várhatóan csak a legszükségesebb esetben állna össze ismét a nacionalisták bármelyik pártjával kormányozni, de a hatalomba kerülésért semmi sem lenne drága neki- ebben biztosak lehetünk. Azt hiszem, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a következő hónapokban bármilyen magyar ügy kapcsán Fico verbálisan „meg akarja majd védeni” Szlovákiát a magyaroktól és kormányra kerülve nyíltan konfrontálódni fog hazánk politikai vezetésével. Fontos kihúzni a magyar belpolitikai kárörvendők méregfogát azzal a ténnyel, hogy Fico így tenne egy baloldali magyar kormánnyal szemben is, hát még egy Orbán Viktor vezette jobboldalival szemben! Mögötte fog állni egy stabil kormánytöbbség, egy lojális köztársasági elnök és a baloldali-nacionalista (érdekes párosítás ez is) populizmus ragadós máza, amivel minden szlovák miniszterelnökének szerepében fog tetszelegni.

Várhatóan egy újabb, szlovák-magyar politikai jégkorszak veszi majd kezdetét.

Török Tamás
politológus

Megmozdulások szerveződtek a világ több pontján. Jellemzően ott a legforróbbak, ahol a legnagyobbak a problémák, azaz Európa déli perifériáján. A megmozdulások egyelőre valós politikai célok nélkül zajlanak. A bankárok és a politikusok vannak célkeresztben. Az egész úgy fest, mint egy utolsó figyelmeztetés, lázadás az elkerülhetetlen ellen.

A mi századunkra a nagy utópiák kifulladtak. Kevés az olyan józan gondolkodású ember, aki hisz az e világon elérhető egyenlőség eszméjében. Maximum a nyomor egyenlősíthető, amit a létező szocializmus kiválóan bizonyított. Egyetlen nyilvánvaló kívánság fedezhető fel Athéntól-Madridig, ne mi az egyszerű állampolgár fizessük meg a bankok, politikusok bénázásainak árát. Szép elképzelés, de nem megvalósítható. A nyugat, és ezen belül elsősorban Nyugat-Európa finanszírozói feltették a kezüket, és nem fizetnek tovább. Az európai állampapírok a jól vezetett ország kivételével a minősített bóvli kategóriájába süllyedtek. Már Kína is szerkezeti reformokat követel a pénzéért cserébe. A lyukas zsákba dobált pénz még olyan áron sem vonzó, hogy kínai árukkal van teli ezen országok piaca. Azaz, most már eljött a változtatás ideje. Ha úgy tetszik a forradalomé. Csak ennek a forradalomnak nem az utcán, hanem az agyakban, az európai családok és államok életformájában, működésében kell bekövetkeznie. Mi is az, amit meg kell tanulnia hamarosan minden európainak?

Takarékosság, mértékletesség, felelősség. Ez a három kifejezés takarja mindazt, amit el kellene sajátítani újra. Igen újra, mert valaha ezt mindenki észben tartotta. Kellett is, hiszen nem volt kéznél a jóléti állam, aki megmentette az egyént, ha rosszul csinált valamit. Az éhezésig lehetett zuhanni, ha valaki felelőtlen volt. Nemzedékek kellettek ahhoz, hogy egy család vagy ország felemelkedjen. Fegyelmezett munka, szerencse is szükségeltetett ehhez. Az európai jóléti állam filozófiája más. A szolidaritást helyezi előtérbe, és azt üzeni, a szerencsésebb sorsúak többet adóznak, hogy a szegényebbek kaphassanak egy esélyt a felemelkedésre. Cserébe társadalmi béke van és a gazdagabbak is nyugodtan élvezhetik megszerzett javaikat. A gazdagabb államok segítik a szegényebbeket, és ezzel kialakul a szép, békés, egysége Európa. Az elv szép, és egy jól vezetett államokkal működhetne is. Ha az állam tényleg a szegényeket, de iparkodókat segíti, ha az esély biztosítása nem fajul általános osztogatásba, utána pedig törvényszerűen fűnyíró elvű megszorításba. Azonban sem a politikusok, sem az őket finanszírozó pénzemberek, bankárok nem érdeklődtek az olyan elvek, értékek iránt, amelyek az osztogatást, a szociálpolitikát helyes mederben tarthatták volna. Feltételezték, hogy a piac mindent megold. Azonban a piac nem old meg semmit, ha nincs mögötte egy morális korlát. Görögország ennek a szemléletnek az „állatorvosi lova”. Hamis adatokat szolgáltatva sündörögtek be az eurozónába, költekeztek nyakló nélkül (ezt teszik most is), és váltak fizetésképtelenné. Ha normálisan működne az Unió, akkor Görögországot a hamis adatszolgáltatás napvilágra kerülésekor már ki is zárták volna a klubból. De nem csak Görögország, minden más állam is megszegte a pénzügyi szabályokat. A legnagyobbak nem is magyarázkodtak sokat. Bejelentették, hogy megszegik a szabályokat, mert kell. Pont. Vajon milyen szankciót lehet, mondjuk Franciaországgal szemben alkalmazni? Európa sorsa a francia-német tandemen áll vagy bukik, így aztán semmilyet. Pedig ha nincs olyan szabályrendszer, amit mindenkire transzparens módon lehet alkalmazni aki nem viselkedik felelős módon, akkor az Euró halottnak nyilvánítható. Európa kínkeservesen próbál szabályokat elfogadni, például hatos csomag, de az igazi harc hátra van még. Hiába a szép tervek, jó intézkedések, ha az egyes nemzetállamok képtelen úrrá lenni a saját belső problémáikon. A PIGS államok miniszterelnökei vajon miként fogadtatják majd el a saját népükkel azokat az elveket, amelyeket a jól gazdálkodó északi államokra szabtak? A lángoló római minisztérium épületre pillantva, vagy a naponta tüntető görögöket látva ez a feladat nem tűnik megoldhatónak. Az adott ország polgárainak változása nélkül ez nem is lehetséges. Először a társadalomnak kell úgymond rebootolni, a káros folyamatokat rosszul működő intézményeket leállítani. Azonban nagy kérdés, hogy ez mehet-e úgy, hogy Európa jól működő országai közben fizetnek, mint a katonatiszt. Ha segélyezett, nem teljesít, és mégis megmenekül a csődtől. Aligha. Félő, szükség van a negatív példára, hogy a többiek megértsék, lépniük kell. A szlovák SAS párt összegzése erről, hogy voltaképpen miért nem szavazták meg az „Eurósáncot” tökéletesen leírja ennek a helyzetnek az abszurditását. Azaz, hogy egy voltaképpen szegény állam, amelyben éppen harmad akkora juttatásokat kapnak a polgárok az államtól, nincs pazarló államigazgatás, az egyének takarékosan élnek, de kénytelen eladósodni, hogy megmentsen olyanokat, akik sokszorta jobban élnek. Miképpen nevezhető ez, igazságosnak? Tényleg a gazdag államok zárkóztatják fel a szegényeket? Vagy esetleg bank és kintlévőség kezelés zajlik a görögökön keresztül?

Az EU lassacskán rákényszerül arra, hogy sorsdöntő döntéseket meghozzon. Először is, aki nem a szabályok szerint játszik, attól meg kell szabadulnia. Ez világos kritériumrendszert, hiteles intézményeket igényel, amelyek világosan meghúzzák a határokat és korrekt eljárásokat folytatnak le. El kell dönteni végre, hogy az EU egy föderáció akar lenni, vagy marad konföderáció, de akkor a föderatív intézményeket fájó szívvel, de fel kell számolni, mert több bajt okoznak, mint hasznot. El kell dönteni, hol a szolidaritás határa. Ahogy az USA-ban, úgy Európában is tudomásul kell venni,, hogy egyes bankok akár csődbe is mehetnek, teszem azt a görög fizetésképtelenség miatt. Ezeket a csődöket tudomásul kell venni, és az egyes államoknak, az EU-nak a betétes polgárokat kell megmenteni, és azon kell munkálkodnia, hogy ezeket a pénzintézeteket ellenőrzött módon szanálja. Ugyanezt kell tennie a fizetésképtelen államokkal is. Adósságukat vagy tervszerűen szanálják együttműködve, vagy ha a megsegíteni szándékozott állam ilyen-olyan okból erre nem képes, akkor azt az euró-sáncon kívülre kell tennie. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat lesz, amelynek a végén kialakulhat az új Unió, adott esetben más tagösszetételben, mint jelenleg. Azonban jelen pillanatban egy ellentétes forgatókönyv sem lehetetlen. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ennek az átalakulásnak, először egyéni szinten kell megalapozódnia. Kizárólag felülről nem fog menni.

Mári László
politológus

A magyar politika soha nem a lényegről beszélt. Általában problémákat megoldani nem tudott, maximum együtt élt vele. Most sincs ez másképpen.

A kiegyezés politikai felépítménye vagy a két háború közötti földkérdés két példa, amely felhozható az ilyen megoldatlan problémákra. Közös ismérvük, hogy az állam teljes összeomlása oldotta meg azt, amivel a politikai elit nem tudott mit kezdeni. A szocializmus gazdasági és társadalmi öröksége is bekerül a nagy magyar megoldatlan politikai projektek közé. A kései szocializmus politikai mítoszai ugyanúgy tovább élnek, mint megoldatlan problémái. Jellemző, hogy minden kormány hisz a harmadik útban, hogy létezik valamilyen új megoldás, egy másik út a kapitalizmussal szemben. Teljesen mindegy hogyan hívjuk ezt a megoldást, minden pártban ott van az a hit, hogy a politika felülírhatja a gazdaság szikár alapelveit. Érdemes megnézni a mostani pártokat. Gyakorlatilag mind álomvilággal házal. A szokásos kormány-ellenzék törésvonal kialakulni látszik. A kormány lassacskán felébred, és rájön, hogy hozzá kell nyúlni az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a nyugdíjakhoz, az adórendszerhez, hogy kimásszunk a gödörből, azaz végre működő kapitalista ország legyünk. Efelé egyetlen út vezet a régi osztogató rendszer teljes felszámolása. Mindenkinek érdeme szerint kell juttatni. Kimondani könnyű, megtenni nehéz.

A politika mellébeszélésének jó példája az egykulcsos adó. Az egykulcsos adót a kormány úgy akarta eladni, ezzel mindenki azonnal jól jár. Ez nincs így, ki is derült gyorsan. Azonban az igaz, hogy középtávon mindenki jól jár vele. Nem véletlenül akarta a Bajnai-kormány is nagyon hasonlóan rendezni ezt a kérdést. Tény, hogy az egykulcsos adó, afféle katalizátor. Helyrebillenti az adórendszert és kényszeríti az államot arra, hogy áttekintse kiadásait. Érdemes megjegyezni, hogy a mi egykulcsosunk koránt sem olyan radikális, mint a szlovák. Az igazi siker sztori az lenne, ha az egykulcsost minden téren bevezetnék úgy, hogy az kifejtse jótékony hatását. Vesztesek persze lesznek. Főleg azok, akik az állami juttatások révén tartották fenn magukat. A keleties magyar bürokrata középosztály alapjaiban rendülne meg. Nem véletlenek azok a dühödt reakciók, amelyek a Fidesz-kormány ebbe az irányba mutató tevékenységét kísérték. Az ellenzék meg is találta a bajokért a fő bűnöst az egy kulcsost. A kormány pedig visszariadva a saját bátorságától, rögvest kompenzál, adót emel, ahelyett, hogy végre szétszedné azokat a pénznyelő gépeket, amelyek miatt fél évszázada süllyedünk.

A kormány már tudja, hogy nincs harmadik út, bármit is kommunikál. Az ellenzék azonban már hiteget szociális, zöld, nemzeti gazdasággal, ahol mindenki jól jár. Pedig mindenki nem járhat jól, tekintettel az erőforrások szűkösségére. Hiába tüntetnek a szakszervezetek a korkedvezményes nyugdíj mellett, mivel nincs senki, aki fizesse, fenntartása nem lehetséges. Továbbá ki fizetne a MÁV-ért, vagy BKV-ért? A mostani adóemelésekkel is a jelenleg is működő rendszert tápláljuk. A kormány csak egy hibát követhet el, ha visszafordul. A jelenlegi, állami baksison alapuló rendszert szanálni kell. Záróra van. Persze tüntetések lesznek, azonban a lecsökkentett kiadások eredményeként az állam, mint pénztemető megszűnik, a gazdaság pedig levegőhöz jut. Végre azt is fel kellene ismerni, hogy a konzervativizmusnak nem a piacpárti liberalizmus az ellenfele, hanem az a baloldali-balliberális osztogató társadalmi modell, ami a Kádár-rendszer édes gyermeke. Ki kell mondani, az elmúlt másfél évben a kormány megpróbált fájdalommentes átmenetet kínálni, amivel maga is konzerválta azt, amit fel kellene számolni. A dupla W alakú válság azonban szertefoszlatta azt az elképzelést, hogy kinőhető a deficit, az átalakítások költsége.

A múlt ismét kísért a tüntetők képében, de arra nincs út, amerre ők akarnak menni. Bármit ajánlanak is, abból bizony semmi nem lesz. Nem is lehet, mert az osztogatás nem visszaállítható. A tüntetők között forgolódó baloldaliak hiú ábrándokat ébresztenek csakúgy, mint a Fidesz szociális népszavazása. Bárki kerül is hatalomra a kassza már üres, a befektetők menekülnek az európai piacokról és kemény alkotmányos korlát áll szemben az újabb kölcsön rallyval, amely útján teljesíthető lenne mindaz, amit a tüntetők szeretnének. A „nemzetközi helyzet is fokozódik”, ami végképp lehetetlenné tesz bármilyen költségvetési lazítást. Félő, hogy hamarosan Görögország, mint első dominó eldől, onnantól pedig csak szükségmegoldások léteznek majd, és a recesszió különböző szintjei. Van, aki szerint a háború sem elképzelhetetlen. Nehéz idők jönnek, ahol egyszerre kell növelni a versenyképességet, csökkenteni az államadósságot. Ez pedig a gazdaságot lefelé húzó nehezékek kidobása nélkül nem fog menni. Ideje lenne a teljes politikai elitnek felébredni, mert nagy vihar jön, amire fel kellene készülni. A világ hamarosan új szabályokat ír, és ott kellene lenni az asztalnál, ahol ezt teszik majd. Ez pedig csak áldozatok árán valósulhat meg.

Mári László
politológus

Palesztina azzal, hogy az ENSZ-ben kísérletet tesz állami létének egy szinttel feljebb emelésére, új lapot nyit Izrael és szomszédai viszonyában. A Közel-Kelet az ENSZ közgyűlés szavazása után semmiképpen nem lesz olyan, mint azelőtt. A változás már elindult.

Az „arab tavasz” eseményei leromboltak egy statikus képet a nyugati közvéleményben, amely az arab világot egy despotikus, korrupt rendszerektől sújtott és az azt kiszolgáló primitív lakosságként ábrázolta. Észre kellett vennie mindenkinek, hogy ott is ugyanúgy áhítoznak az emberek a demokráciára, mint náluk, és tenni is hajlandók érte. Vége annak a hamis téveszmének is, hogy az arab világ a végtelenségig pária állapotban tartható, a nyugat függőségében. Általában új téziseket kell felállítani a térség viszonyairól, és fel kell készülni dinamikus változásokra. Izrael és az általa megszállt területek, ennek a térségnek a gyújtópontja. A változások mindenképpen érinteni fogják, hiszen ezer szállal kötődik a térséghez és annak elaggott, düledező vagy már összedőlt önkényuralmi rendszereihez. Az első csapás Izraelre Egyiptom forradalma volt, amely révén a legbarátibb szomszédját vesztette el.  A Camp David-i egyezmény, amely ugyan még él, de eresztékeibe recseg-ropog, nem csak azt szavatolta, hogy Egyiptom lemond egy esetleges Izrael elleni katonai akcióról, hanem azt is, hogy bármilyen palesztin problémába beavatkozzon. A megállapodás persze csak az egyiptomi rezsimmel köttetett meg, az arab közvélemény azt a legmesszebbmenőkig elutasította. Kialakult az a paradox helyzet, hogy Izrael számára a legkényelmesebb az volt, ha ezek korrupt önkényuralmi rendszerek fennmaradnak, mert azokkal meg tudott egyezni. Demokratikusan választott iszlámista, vagy arab nacionalista pártok által létrehozott kormányokkal ez a megegyezés meglehetősen nehézkes vagy egyenesen lehetetlen, a jelenlegi izraeli kormányzati módszerek folytatása mellett. Az izraeli követet ért kairói támadás egy enyhe bemutató arról, mi várható a nem is oly távoli jövőben.

A második csapást Törökország új térségbeli ambíciói jelentik. Törökország lassan elfordul attól az egyoldalú nyugati orientációtól, ami eddig jellemezte. Fokozatosan felismeri, hogy az EU-ba számára nincs befelé vezető kapu, ezért más stratégiát kell választani. Miért legyen Törökország egy elit klub lesajnált periférikus tagja, ha lehet egy nagyobb térség vezér állama, amelyhez ráadásul sokkal szorosabb kulturális és történelmi szálak kötik. Ráadásul gazdasága számára az Észak-Afrika és Közel-Kelet piacai sokkal nagyobb perspektívát rejthetnek, mint az ezer sebből vérző EU. Törökország eddig is pragmatikusan kezelte mind afrikai, mind a közel-keleti gazdasági kapcsolatait, hasonlóan Kínához. Katonailag, gazdaságilag megerősödött, geopolitikai kulcshelyzete mára tagadhatatlanná vált. Nem véletlen, hogy megjelentek olyan tézisek is, amelyek arról szóltak, hogy Törökország a XXI. század egyik kulcsfontosságú állama lehet. A törökök pedig úgy fest, nem restek valóra váltani ezt jövendölést. Megkezdték offenzívájukat a térségben, amelyre kiváló ürügy volt a gázai segélyflottilla elleni támadás.

A harmadik csapás a nyugatot egyre jobban legyengítő gazdasági válság, és ezen belül az USA súlyosbodó gazdasági kilátásai. Ma már senki sem gondolhatja komolyan, hogy az USA képes lehet mondjuk Törökországot és az arab világot megrendszabályozni, ha Izraelt esetleg nyomás aláhelyezik. Bár nem kétséges, hogy egy ilyen konfliktust az USA diplomáciai eszközökkel vagy a mindkét félre gyakorolt nyomással próbálja majd megoldani, azonban ennek a sikere nem garantált. Ismerünk pár háborút a világtörténelemben, amelyet diplomáciai csodaszerekkel próbáltak megoldani, de nem sikerült. Törökország afféle gyáva nyúl játékot kezdett játszani Izraellel és nyugati patrónusaival. Kérdés, ki rántja el elsőnek a kormányt?

Ezeknek a jelenségeknek az együttes hatása új kihívás elé állítja a zsidó államot, hiszen a palesztinok megérezték a lehetőséget, és a kedvező szelek hatására új erőt kapott függetlenségi mozgalmuk. Márpedig ha a világ nagyobb része, megfelelően a közvélemény igényének elismeri Palesztinát, akkor az izraeli megszállás egyre inkább antagonizmussá válik. Ban Ki-moon-tól Obamáig, aki felvetette a 67-es határok jogszerűségét, mindenki tisztában van az izraeli megszállás jogtalanságával. Talán maga a zsidó állam is. Azonban Izrael kényszerhelyzetben van. Egyrészt mert Izrael 67-es határai gyakorlatilag védhetetlenek katonailag, tehát betartásuk azt feltételezné, hogy a térségben valamilyen átfogó békefolyamat indul el, ami a békés egymás mellett élésen alapul. Másrészt mert a zsidó állam vízforrásainak jelentős része Ciszjordániában találhatóak. A jelenleg is tartályhajókban vizet importáló zsidó állam ezen források elvesztésével lehetetlen helyzetbe kerülhet. Izrael azonban addig, amíg maga mögött érzi az USA támogatását, nem hajlandó engedményekre. Tehát minden azon múlik, meddig mennek el a törökök, és erre hogyan reagálnak Izrael szomszédai, valamint az USA, amely azonban korántsem lesz képes úgy megrendszabályozni a törököket, ahogy azt sokan elképzelik. Törökország, amely mind az Iraki, mind az Afganisztáni beavatkozásnak, valamint Irán sakkban tartásának kulcsországa, és a világ egyik vezető katonai hatalma, NATO tag, nem esélytelen arra, hogy érvényesítse akaratát a térségben, netán átvegye a térség irányítását az USA egyetértésével. A tervezett Nabucco vezetékről, valamint a meglévő olajvezetékekről, nem is szólva, amely fontos ütőkártya a törökök kezében.

Ezt a súlyos képletet csak Izrael és leendő Palesztin állam megegyezése oldhatja fel, amely azonban nehéz ügy, tekintettel arra, hogy fél évszázada ez nem sikerül, mert hol az egyik, hol a másik fél hiszi azt, hogy egyoldalúan felülkerekedhet ellenfelén. Hillary Clinton asszony azonban még lát lehetőséget a megegyezésre a két hajdani szövetséges között, azonban kérdés, hogy milyen ára lesz ennek, milyen engedményeket kell tenni a feleknek, hogy céljaik megvalósulhassanak, és mindenki megőrizhesse tekintélyét a konfliktus lezárultával. Péntekig mindenesetre sok minden eldől. Könnyen lehet, hogy egy új, katonai összecsapásokkal terhelt időszak következik a Szentföldön, vagy egy tartósan békésebb időszak lehetősége teremtődik meg. Az utóbbira azonban kevés esélyt látok.

Mári László
politológus

A Wikileaks dokumentumok kiszivárogtatása során számos magyar vonatkozású dokumentum is nyilvánosságra került, amelyet elviekben az amerikai nagykövetség belső használatra készített az amerikai kormány számára. A hírhedt kiszivárogtatás a Föld számos pontján okozott igen kellemetlen perceket politikusoknak, ebből mi magyarok sem tudtunk kimaradni, jó néhány magyar vonatkoztatású dokumentum került elő, amely egy kicsit árnyaltabb képet ad a magyar politika mémely, eddig kevéssé ismert hátteréből.

Aki kicsit is követi a magyar belpolitikát, annak nem sok újdonsággal szolgált a dokumentumok többsége, különösen a balliberális oldal kapcsán, ahol a párt belső politikai töredezettsége és a pártfegyelem nem annyira összetartó módon volt erős, mint a Fidesz-KDNP-ben. A szocialisták háza táján ismert volt eddig is a vezetők közötti viszálykodás, mint ahogy egy 2007-es jelentés is említést tett a Szekeres-Szili-Kiss-Gyurcsány közötti törésvonalakról.

Igazán érdekes információk a Fidesz-KDNP háza tájáról kerültek nyilvánosságra, hiszen sejteni lehetett, hogy ebben a nagyra nőtt pártban is vannak érdekellenétek a vezetők között, de amennyiben hinni lehet a nagyköveti jelentéseknek, akkor az érdekellentétek majdnem akkorák, mint a szocialista pártban. A párt eddig is magában tartotta a kritikákat, nehezen lehetett olyan pontos képet festeni a vezetés érdekellentéteiről, mint a szocialistáknl. Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke 2007-ben egy személyes beszélgetés során állítólag az amerikai nagykövet asszony, April H. Foley tudomására hozta abbéli kételyét, hogy nem tesz jót a pártnak a vezetésben lévő alternatíva hiánya, kritikus megjegyzései miatt a nagykövet jogosan értelmezhette Pokorni szavaiból azt, hogy a politikus „ellenszenve nyilvánvaló volt Orbán Viktorral szemben”. Pokorni talán leginkább hangsúlyosabb megjegyzése szerint Orbán Viktor centralizálja a pártot, a politikai hatalmat magához ragadja, de a felelősség kérdését távol próbálja tartani magától. A dokumentumok nyilvánosságra kerülése után jöttek a szokásos magyarázkodások, mely szerint a nagykövet félreértette Pokornit, aki nem viseltetik ellenszenvvel Orbán iránt, bár a nagykövet a beszélgetésen jelen lévő Váczi János politikus (XII. kerületi fideszes alpolgármester) szerint is „iszonyúan felkészült” volt a magyar belpolitikából.
Kósa Lajos debreceni polgármester nyilvánosságra került kritikája („a politikusoknak tudniuk kell, hogy mikor lépjenek le”) 2006-ból nem lehet nagyon meglepő, hiszen a politikus nyilvánosan is bírálta Orbán Viktort („soha többé nem lesz miniszterelnök”-jósolta 2006-ban, tévesen), bár elmondása szerint nagyon jó barátságban vannak egymással. Minden, a párt belső viszonyait taglaló jelentésből egyértelműen kiderül a későbbi miniszterelnök megingathatatlan vezető szerepe és megkerülhetetlen fontossága.

Fajsúlyos kiszivárogtatás lehet az, amely során maga Orbán Viktor beszélt az európai uniós nagykövetnek 2006-ban a kampány során, mégpedig „ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok” („pay no attention to what I say to get elected”), amikor a vezetők aggódtak a kampány során belengetett populista ígéretek miatt. Érdemes szó szerint idézni a jelentést: "Annak ellenére, hogy Orbán hétvégén kijelentette, hogy -soha nem hazudtam a magyar embereknek-, diplomata kollégáink tisztán emlékeznek arra, hogy a kampányban az európai uniós nagykövetekkel való találkozás során azzal bíztatott, hogy -ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok- és megígérte, hogy radikális reformokat fog véghezvinni. Talán emlékezhetünk némely 2006-os fideszes kampányígéretre, amelyben péládul adócsökkentés, a sokat emlegetett 14. havi nyugdíj bevezetése, az energiaárak befagyasztása és négy év alatt félmillió új munkahely megteremtése szerepelt többek között (Hajrá Magyarország- A cselekvő Nemzet Programja-2006). Csak mellékszálként jegyzem meg itt azt az érdekességet, hogy 2006-ban még a szocialisták ígértek a kampányban a kisebb országgyűlést és új alkotmányt.
A jelenlegi miniszterelnök a vádakra azzal reagált, hogy a tettei és nem szavai alapján kérte a diplomatáktól leendő kormánya megítélését. A miniszterelnök politikai megítélését a társadalomban nem hiszem, hogy ez érdemben befolyásolná hosszabb távon, hiszen a szocialista ellenzék kése csorba, a támadás mögött nem lehetne nem észrevenni azt a szándékot, hogy Orbánra ráhúzzanak egy öszödi beszédet, amelyben bevallja, hogy hazudott. A nyilvánosság elé került beszéd több mint kínos, de a gazdasági válságot követő kilábalásban, az országot nyomasztó társadalmi-gazdasági bajok tengerében ennek a politikai súlya nem tud számottevő lenni. Ezek miatt túlzóak azok az állítások, hogy a miniszterelnököt a Wikileaks iratok fogják megbuktatni, ezeket hagyjuk meg a politikai bulvár szintjén inkább. Az amerikai jelentések szerint magabiztos és nyugodt politikus (a jelenlegi miniszterelnök), két évtizedes politikai rutinja miatt nem érdemes várni olyan dokumentum nyilvánosságra kerülésére, amely politikailag lenullázná, mint annak idején Gyurcsánnyal történt Balatonöszöd után.

Természetesen sok fontosabb, hazánk hosszabb távú biztonságát és gazdaságát befolyásoló dokumentum is létezik a nyilvánosságra került dokumentumokban, ilyen például a MOL pakettet felvásároló Szurgutnyeftyegáz összefonódása az orosz politika felső köreivel (az olajvállalat privatizációjában szerepet vállalt szocialista szereplőkről szóló nagyköveti jelentések egy másik bejegyzést is megérnének), a jegybank elnökének durva megnyilatkozása a deviza alapú hitelesekről, a magyar külpolitikai iránykeresés Lengyelország felé, a problémás szlovák-magyar viszony, de a sor hosszan folytatható lenne. Mindenesetre kíváncsian várom a további Wikileaks-es adatcsomag minket érintő részleteit.

Török Tamás
politológus

Különféle magyarázatok születnek arra, miért dobta be Lázár János és a Fidesz a fix összegű devizahitel törlesztés lehetőségét. Őrültség, dilettantizmus, radikalizmus, szolidaritás, vagy mindez együtt? Egy biztos, a bejelentés váratlanul érkezett. A legfurcsább az, hogy a bankokkal csaknem egy év alatt letárgyalt árfolyamkorlát megállapodást, most egy tollvonással felülírják, vagy ha barátságosabban akarok fogalmazni, kiegészítik. Egyeztetés nélkül.

Ha magát a megoldást nézzük, az nehezen védhető. Nemcsak azért mert kizárólag az egyik felet bünteti, hanem azért is, mert olyan gazdasági folyamatokat indíthat el, amelyeket még modellezni is nehéz. Csak találgathatunk. Éppen ez a baj ezzel a javaslattal. Senki nem mérte fel, mik lesznek a következmények. A kiszámíthatatlanság pedig egy bizonytalan gazdasági környezetben meglehetősen rossz üzenet. Ha egy országban bármi megeshet, a szabályozók naponta változnak, és a politika olyan domináns szerepbe kerül, amelynek következtében minden folyamatba tetszés szerint beavatkozhat, és ezt meg is teszi, akkor a tőke ezt előbb-utóbb megbünteti. Itt természetesen nem állítom, hogy nem igazságos a beavatkozás a legtöbb esetben, azonban az igazság elvont fogalom, amely sajnos az életben nem mindig érvényesül, a politikában, gazdaságban meg még kevésbé. Sokszor egy ma igazságosnak tűnő megoldás lesz később súlyos igazságtalanságok alapja. (Elég, ha arra gondolunk, hogy azok is kárvallottjai lehetnek egy ilyen megoldásnak, akik soha életükben egy forint hitelt nem vettek fel.) Ezért a politika alapvető működési szabálya a tárgyalás, egyeztetés olykor hosszadalmas folyamata. Tisztán politikai ügyekben is ajánlott, azonban milliókat érintő gazdasági döntések esetében kötelező ezt megtenni. Itt ez az érintett felekkel nem történt meg.

A következő mérlegelendő kérdés az, hogy mi készteti a Fideszt arra, hogy pánikszerűen bedobjon a köztudatba egy ilyen radikális javaslatot? Eltekintenék attól, hogy olyan 1.0-ás magyarázatokat próbáljak elővezetni, amelyek istenkomplexusból, valamilyen diktatórikus elhajlásból vezesse le ezeket a jelenségeket. Azért, mert ezek mögött a kapkodó megoldások mögött nagyon is demokráciába illő probléma húzódik meg. Egy diktatúrában, nem kell senkit felülmúlni, maximum a pártot vezérlő párton belüli klikkek alig látható belső harcai módosíthatják az intézkedések irányvonalát. Az ellenvélemény erőből elfojtható. Demokráciában folyamatos a verseny a politikai erők között, ami nehezen korlátozható. A jelenlegi magyar politikai képlet csalóka. Látszólag egy erőtlen ellenzék áll szemben egy hatalmasra nőtt kormánypárttal. Ha az ellenzék tisztán baloldali lenne és betartaná a hallgatólagos játékszabályokat, akkor a kormány számára adott lenne az a törésvonal, amin nagy valószínűség szerint a szavazói nem áramolhatnak át a másik térfélre. Azonban a jobboldali kormánynak van jobboldali ellenzéke is, amelyről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy tehetségtelen lenne, semmiképpen. Magán a Fideszen belül is jól felismerhetőek a különböző irányzatok. Nemzeti liberálisok (Pokorni), kereszténydemokraták (Simicskó), radikálisok (Kövér), például. Kissé elnagyolt ez a kép, a csoportok képlékenyek, de az biztos, hogy a csoportok között lavírozó miniszterelnöknek egyre nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a Jobbik egyre nagyobb nyomást helyez jobbról a kormánypártra, és részben próbálja a jelenleg még Fideszes, radikálisabb nézeteket valló szavazókat begyűjteni, valamint a hatalmas számú bizonytalan szavazót meggyőzni, ő a jó megoldás a tétova kormánypárttal szemben. Tehát a verseny élesedik. Ha ehhez hozzávesszük a parlament létszámának csökkentését, a 2014-től csökkenő politikus pozíciók számát, könnyen érzékelhetővé válik az az elvárás, amely a Fideszben egyre erősebb lesz, azaz az újraválasztás esélyének a megőrzése. Ez lehetetlenné teszi azt, hogy a kormány ne reagáljon arra, ha a potenciális ellenfele éppen lecsapni készül 1-2 millió, a törlesztő részleteket éppen csak fizetni képes szavazóra. Ne feledjük, itt éppen azokról a kispolgárokról beszélünk, akik aktív szavazók és az egzisztenciájukat a válság jelentősen megtépázta , valamint állandó félelemben élnek attól, hogy lecsúsznak a szegény társadalmi csoportok közé. Ha valakinek ismerősnek tűnik a szituáció, az nem a véletlen műve.

Ez a helyzet a radikális jobboldalnak és baloldalnak egyaránt kedvez. Magyarországon azonban radikális baloldal csupán marginális jelenség. A gazdasági problémák megoldatlansága azonban fennáll, és a Jobbik felvállalni látszik a baloldali egyenlősítő elveket is, a maga nemzeti radikalizmusán belül. Ez pedig kétségtelenül esélyes lehet arra, hogy a ma hatalmas számban a bizonytalanok táborában található szavazók jórészét begyűjtse. A Fidesz kétharmada is nem kis részben köszönhető annak a közhangulatnak, amely a frusztráltságból, a tehetetlenségből úgy akart kitörni, hogy utat engedett Orbán Viktornak, tegye meg azt, amit meg kell tenni. Végre változzon valami, vágja át a gordiuszi csomót. De éppen Orbán Viktor az, aki pontosan tudja, hogy a közhangulat pillanatok alatt változhat. Nem véletlen az a példátlan sebesség, amivel a kormány dolgozik. Nem a vetélytársakkal, hanem a saját maga által támasztott elvárásokkal fut versenyt, és vesztésre áll. A dupla w alakú válság beköszöntének az esélye nagyon nagy. Ha a kezdeti gazdasági kilábalást megint visszaesés követi, az földindulást indíthat meg a jobboldalon. Ezért a Fidesznek mindenképpen versenyben kell maradnia a Jobbikkal, ez pedig radikalizálódást jelent a gyakorlatban. Az eredmény pedig a kidolgozatlan javaslatok szaporodása, amelyek legfőbb célja nem a problémák kezelése, hanem a politikai közbeszéd alakításnak, az események a kormánypári elképzelések szerinti mederben tartása.

Ez pedig alapvető tévedés. Egyrészt mert ez a nagyotmondási verseny inkább két ellenzéki párt között képzelhető el ebben a formában, másrészt mert rendkívül korai. 2014-ig még sok minden történhet. Választás addig nincs, tehát a Fidesznek nem kell tartani semmilyen megmérettetéstől. Sokkal inkább kell tartania attól, hogy a gazdaság szereplői megelégelik a folyamatos ötletelést, és megbüntetik a Fidesz kormányt, Magyarországgal együtt. Ez nem egyszerű dolog persze, de nem is lehetetlen. A magyar bankrendszer döntő részben külföldiek kezében van, ezért vélhetően nem fogják szó nélkül lenyelni azt, hogy a kormány velük fizettetné ki politikai célú döntésének az árát, tekintettel arra, hogy amit itt megengednek, azt másutt is meg kell tenniük, az pedig könnyen bakcsődökhöz vezethet Európa szerte. Pont ez hiányzik most Európának. Tehát jelen esetben a bankok nemcsak a nemzetközi pénzügyi szektor, de a nyugati kormányok egyöntetű támogatására is számíthat. Tehát félő, hogy a kormány súlyosan elszámította magát, amikor az erőviszonyokat felmérte.

Mielőtt félreértené bárki, nem gondolom, hogy a jelenlegi helyzet, amely szerint a bankok tetszés szerint változtathatják hitelkamataikat, éppen attól függően mennyi pénzre van szükségük, jó lenne. Az, hogy a jól fizető adósokra ráterhelik saját felelőtlen hitelezésük árát. (Jelenleg valóban az adósok viselik egyedül a bankrendszer kockázatait.) Ez tarthatatlan. Szükség van megoldásra, azonban piaci alapon, nem megkerülve az egyéni felelősség kérdését sem. A jó megoldás nem radikális, hanem kiszámítható. Tehát egyrészt korlátozza azt, hogy a bankok a jól fizető adósokra terheljék a nem fizetők problémáját, másrészről megoldja azt a visszás helyzetet, hogy a bank a jelzáloggal terhelt ingatlan értékén túlterjeszkedve is követelhet pénzt az adósoktól, ami pedig arra ösztönzi őket, hogy az árverezéseken bármilyen árat elfogadjanak az ingatlanokért. Lehetne még felvetni néhány kérdést, azonban a lényeg az, hogy olyan szituációt kell előidéznie az államnak, amelyben a két oldal, az adósok, a bankok alkupozícióba kerülnek. Ebben a szituációban az állam mediátori szerepet tölthetne be, és csak ott avatkozik be, ahol az egyik visszaél erőfölényével, netán jogtalanságot követ el, esetleg a saját hibáit a másikra akarja hárítani. Szereptévesztés az, ha az állam nevében a kormánypárt diktátumokkal él, egyoldalúan, mintha ő lenne a megoldás kidolgozója, egyedüli letéteményese. Egész egyszerűen azért, mert mind a két oldalra szüksége van ahhoz, hogy az eltervezett politikája, gazdasági elképzelései megvalósuljanak. Tehát kompromisszum nélkül nem fog menni. Ráadásul hiú ábránd az, hogy egy nagy néppárt hosszútávon képes lehet kiszámíthatatlan versengésben részt venni, egy ideológiailag jóval egységesebb, kormányzati felelősség által nem korlátozott radikális párttal szemben. A kormánypártnak egy igazi lehetősége van, ez pedig a kiszámítható, tervszerű működés, a nagy pénznyelő rendszerek átalakítása, reformálása (ezt részben meg is teszi), hogy a piacról nem vonja el a forrásokat saját hiányának a finanszírozására. Valamit a radikális megoldások hibáinak, lehetetlenségének bematatása. Apellálás a józanészre, amelynek ez a nép nincs híján. A cél pedig nem lehet más, mint egy egészséges kompromisszum, amely középtávon semlegesítheti azt a politikai, gazdasági bizonytalanságot, amit a devizahitelek jelentenek. A békát azonban mindenkinek le kell nyelni. Adósnak, banknak, államnak, és az ehhez hasonló javaslatok ezt csak nehezebbé teszik.

Mári László
politológus

A közvélemény-kutatások arról árulkodnak, hogy a Jobbik stabilan őrzi megszerzett pozícióját, mi több, lassacskán a legnagyobb ellenzéki erővé növi ki magát. Azonban úgy fest, most lehetőségük nyílik az előrelépésre. Kérdés, milyen áron? A Jobbik alaposan rácáfolt azokra az elemzőkre, akik azt jósolták, hogy a pártot alkotó számtalan kis radikális jobboldali csoportot parlamenti szereplőként képtelenség lesz kordában tartani, és ez lesz a párt veszte. Vannak persze kellemetlen ügyek, (lásd a Magyar Sziget kendőzetlen pillanatai) amikor kibújik a szög a zsákból, azonban egyelőre úgy fest, hogy némi kellemetlenségen kívül ezek a momentumok nem sokat ártanak a pártnak. Vona Gábor és csapata jó érzékkel emeli ki azokat a témákat, ahol egyszerűen szerezhet támogatókat. A cigányok után itt az újabb tömegeket érintő ügy, a devizahitelek egyre súlyosabb problémája.

Csak idő kérdése volt, mikor harap rá a témára a magyar radikálisok vezető ereje. Taktikailag tökéletesen jártak el. Megvárták, amíg véget ér a kormány tárgyalássorozata a bankokkal és megtörténik a bejelentés. Azt nem állíthatjuk, hogy a kormány túl ügyes lett volna ebben a kérésben, hiszen hónapokig lebegtették a kérdést, majd egy ideálisnak messze nem mondható megoldással álltak elő. Megállapítható, hogy egy olyan alternatívát sikerült találni, amit a bankok maguktól is megajánlhattak volna (sőt meg is ajánlottak), hiszen részükről ez csak időleges áldozatvállalás, azonban a hitelfelvevők szinte végtelenített hitelcsapdába kerülnek. Ez a csomag inkább annak beismerése lett, hogy a kormány képtelen valódi megoldást találni, amiben nem feltétlenül hibás. Azok után, hogy a bankok váltak a költségvetés új támaszaivá, a gazdaság pedig több sebből vérzik, nagyon radikális megoldások nem is képzelhetőek el. A Jobbikot azonban nem kötik gúzsba ilyen megfontolások. Rendszerkritikus hozzáállásukhoz kiválóan passzol a bankok ellen indított kommunikációs hadjárat. Nem is voltak restek és bejelentettek egy aláírásgyűjtő akciót, óvatosan elkerülve a népszavazás lehetőségét, hiszen az borítékolhatóan sem az OVB-n sem az Alkotmánybíróságon nem jutna át.

Tekintettel arra, hogy a probléma szinte biztosan megoldatlan marad 2014-ig, a politikai közbeszédben ez a téma megkerülhetetlen lesz. Ráadásul a Jobbik addig mehet el a téma kapcsán, ameddig a többiek biztosan nem követhetik. A Jobbik kezdetben annyit kínált, mint a többi párt, legfeljebb a hangsúlyok voltak másutt. Ez azonban úgy fest csak az első menet volt. Most egyértelműen emeltek a téten azzal a felvetéssel, hogy a hiteleket a felvételükkor érvényes árfolyamon kell forintosítani, és a különbözetet a bankoknak kell kifizetni. Egyszerű világos üzenet, ami mindenkihez eljut. Ha végiggondoljuk a javaslatot, könnyen rájöhetünk, hogy ez a megoldás nem egy bankot bedönthetne, gazdasági hatásai beláthatatlanok. Azonban azoknak, akik kínkeservvel rakják össze minden hónapban a havi részlétre valót, vagy az árverezésre várnak, vajmi keveset számít, hogy mi történne akkor, ha a hiteleiket forintosítják. Marad-e az alacsony „devizahiteles” kamat, vagy keletkezik egy újabb probléma a magas forint hitel kamatok miatt, amelyek jó eséllyel az égbe szöknek a bankok megroppanása miatt (persze könnyen lehet, hogy a Jobbik majd a kamatot is előírja a bankoknak). A Jobbik nem fárad ezzel a kérdéssel, hiszen nem is az a cél, hogy valamilyen átfogó gazdasági megoldás szülessen, ahol a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. A párt a hozzáillő radikalizmussal megtalálta azt a kommunikációs frázist, amely a gazdasági környezet ismételt romlásával, a devizahitelesek egyre súlyosabb helyzetbe kerülésével, hatékonyan tud működni. Tisztán politikai, szavazatszerző eszközként hatékony lehet ez a megoldás, azonban a gazdaság hatásai beláthatatlanok. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a többi párt nem rálicitál a Jobbikra ebben a kérdésben (nehéz is lenne), hanem megpróbál egy életképes modellt kidolgozni minden érintett fél bevonásával, mert a jelenlegi megoldás korántsem kielégítő, csak elnapolja a problémát, de nem oldja meg.

Mári László
politológus

Fél évvel a líbiai felkelés kitörése után vasárnap a lázadók áttörést hajtottak végre: behatoltak Kadhafi főhadiszállásának számító Tripoli fővárosba és megkezdték a harcot, amely pontot tehet a régi rezsim uralkodásának végére.

A nyugati hatalmak beavatkozása után egyértelművé vált, hogy a regnáló rezsim napjai meg vannak számlálva, bár senki sem sejtette, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a hatalom megbukjon. A nyugati erők katonai, politikai fölénye, Líbia külföldi erőforrásainak befagyasztása a felkelők távoli győzelmét valószínűsítették, már ha képesek addig kitartani és együtt maradni. A siker érdekében a szövetséges erők fegyverekkel, katonai tanácsadókkal és legfőképpen légicsapásokkal és légtérzárral támogatták a felkelőket, akik sikeresen nyomultak előre egészen a fővárosig. A forradalom végső győzelme küszöbön áll, azonban kérdéses, hogy mi következik utána, milyen politikai berendezkedés lesz Líbiában?

Nyugati politikusok tartanak attól, hogy az iraki helyzet megismétlődik Líbiában is, ahol a 2003-as beavatkozás után nem minden törzs, helyi klán vette ki egyenlő mértékben a részét az ország irányításában, amely torzsalkodásokhoz, majd polgárháborúhoz vezetett. A líbiai felkelőket vezető Átmeneti Nemzeti Tanács illetékesei hónapok óta dolgoznak azon, hogy az egység fennmaradjon a harcok után is, hiszen egy belharc jelentősen erodálná a felkelők nemzetközi megítélését, az ország talpraállását pedig késleltetné. A nyugati vezetés elkészített egy „rendszerváltó útitervet”, amely alapján a demokratikus választásokig egy egységes szervezet vinné az ország ügyeit. Ezt egyértelműen az Átmeneti Nemzeti Tanácsban látják, de okulva az iraki tragédiából, szükségesnek tartják, hogy minden törzs és vállalható politikai erő kivegye a részét a választásokból és a vérontásnak mielőbb vége legyen a győzelem után. Az útiterv nem tartalmaz dátumokat és konkrét terveket, de egyértelművé teszi, hogy szükségesnek lát egy nyitott és minden erőt magában foglaló átmeneti kormányt és a régi rendszer kiszolgálóit érintő bosszúhadjárat megfékezését.

A torzsalkodás lángja ott parázslik a felszín alatt, a törzsi klánokból szerveződő ország (történelmi hagyományai miatt is) inkább kötődik helyi törzsekhez, mint az egységes államhoz. Ennek egyik példája volt pár hete Abdul Fattah Younes meggyilkolása Bengáziban, aki a lázadók katonai parancsnoka volt és ismeretlen fegyveresek a korábbi rezsimben telkövetett tettei bosszújaként végezték ki (Kadhafi biztonsági főnöke volt korábban). Younes törzse (Obeidi törzs) bosszúért kiáltott, a Nemzeti Tanács csak nehezen tudta őket nyugalomra inteni és biztosítani őket, hogy tisztességes nyomozást folytatnak le a törzs helyett. Miszratában a frontvonalon szó szerint hajtóvadászat folyt sötét bőrű líbiaiak után, akiket Kadhafi támogatásával vádoltak kollektíven. Jelenleg a közös ellenség összetartja a lázadókat, de ez az egység a győzelem után könnyen széteshet, amely talán a nyugati politikusok legnagyobb félelme most, hiszen Kadhafit már mindenki leírta Líbián kívül.

Alig két héttel a rejtélyes gyilkosság előtt ismerte el az Egyesült Államok az Átmeneti Nemzeti Tanácsot Líbia hivatalos képviselőjének, ezzel megnyitva előtte az ország külföldi likvid tőkéjét (nagyjából 3,5 milliárd dollárról van szó) és hosszabb távon a befagyasztott befektetésekben álló 30 milliárd dollárnyi vagyont. A vagyon felhasználását természetesen transzparensen és az ország infrastruktúráját helyreállító módon képzeli el mindkét fél, de ez is okot adhat a későbbi törzsi torzsalkodásra. Nem beszélve Kadhafi törzse elleni általános bosszúról, amely veszélyre George Joffe, a Cambridge-i egyetem Líbia szakértője hívta fel a figyelmet a nyugati sajtóban a napokban. Véleménye szerint minél hosszabban folytatódik a küzdelem az országban, annál valószínűbb a „törzsi bosszú” előretörése.

Török Tamás
politológus

Miközben a svájci frank árfolyama az egekbe emelkedik és Londont elemeire szedik a multikulturalizmus melléktermékei, el kell gondolkodnunk azon, mi az, ami napjainkban ilyen zajos külsőségek között szenved ki. Ez nem más, mint a jóléti állam. Ennek pedig súlyos politikai következményei lehetnek, az EU szétesésétől, a szélsőséges erők megerősödéséig.

Ha a gazdasági oldalt nézzük, akkor teljesen egyértelmű, hogy a globalizáció térnyerésével, a versenyképesség előtérbe kerülésével, minden olyan állam, amely nagyvonalú szociális rendszert működtet és lát el, olyanokat is bőkezűen, akik semmit nem tesznek be a közösbe, hatalmas versenyhátrányba kerül. Progresszív adórendszerükkel megbüntetik az iparkodókat és jutalmazzák azt, aki csak várja, hogy eltartsák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, aki 20 évet lehúz munkával, majd megbetegszik és az államra szorul. Nem, itt konkrétan azokról a tömegekről van szó, amelyek baksist vesznek fel azért, hogy ne legyen szerte Európában sok kicsi „London”. Nyugaton kiépült jóléti állammodell sokban emlékeztet a keleti, létező szocializmusra. Míg a szocializmusban, létezett kapun belüli munkanélküliség, ami csak annyiban különbözött a nyugati országokban segélyen tengődők ellátásától, hogy ott legalább kértek valamit a juttatásért. Persze ez egy mérhetetlenül drága formája a társadalmi béke fenntartásának, azonban a nyugati verzió sem olcsóbb. Nehéz elfogadni, de tudomásul kell venni, hogy az ember, ellentétben az idealista elgondolásoktól, eredendően nem jó vagy rossz, hanem esendő, aki mindig a könnyebb utat választja, ha a teheti. Ha egyszerűbb potyautasnak lenni egy társadalomban, mint 10-12 órát dolgozni, utána tanulni, akkor bizony a többség nem is teszi ezt. Az önbecsülés és a karriervágy ugyanis nem hajt mindenkit, és nem is lehet meggyőzni arról, hogy ezt kellene tennie. Márpedig, ha ez nem kivitelezhető, akkor valamilyen módon az ilyen tömegeket ösztönözni kell, hogy ha nem is tesznek be semmit, akkor legalább ne is vegyenek el a közös kasszából.

A fejlődő világban mindez rendkívül egyszerű módon működik. Ha nem dolgozol, nem is eszel. Ahogy Schiffer András mondaná, ez kaszárnya kapitalizmus. Itt a Nyugat-Európában (igen mi is oda tartozunk), valamilyen furcsa elgondolástól hajtva, kitalálták a posztindusztriális társadalmat, ahol nincs környezetszennyező termelés, ahol nagyvonalú szociális rendszer működik, ahol a munka már nem központi kérdés. A nehéz munkát meghagyják a „fejlődő” országoknak, oldják meg, mi majd fogyasztunk. Kérdés, miből? Mert időközben a gyárak elkezdtek nagy sebességgel áttelepülni a fejlődő világba, ahol a laissez-fair kapitalizmus dívik. Ezekkel az új iparosodó országokkal kellene versenyezni, ami ugye lehetetlen azzal a társadalommal, amelynek egy része már hírből sem ismeri a munkát, és nehéz kőként húzza le azt, aki igen. Ráadásul ezek az emberek időzített bombaként viselkednek, főleg, ha munkára kényszerülnek, netán megvonják a segélyt. Ez már súlyos politikai probléma, túl a szociális vonatkozásain. Miközben baloldalon még mindig tiltakozókat, rasszistákat vizionálnak, addig Gyöngyöspatától, Londonig, Párizsig a problémával együtt élők pontosan látják, hogy miről van szó. A gazdasági válság, amely éppen most lép második pusztítóbb fázisába, szépen eloldja azokat a gyenge kötelékeket, amelyek féken tartották ezeket a társadalmi csoportokat. Természetesen erre is van baloldali elmélet, ami úgy értelmezi (félre) ezt a konfliktust, mint valami új osztályharcot, ahol a vesztes szegény rétegekre a másik, a gazdag fele a társadalomnak rátámad, és megvonva juttatásait, emberhez nem méltó életre, azaz munkára kényszeríti azt.

Miközben ezt szajkózzák, észre sem veszik, hogy sehol nincs már az a pénz, amiből ezeket a csoportokat el lehetne tartani, vagy mondjuk szemben felzárkóztatni. Azt a pénzt, már régen elköltötték. Ezért aztán bármilyen kormány van hatalmon a mi kis uniónkban, a probléma hegy ott van előtte. A megoldást a német kormány kezdte el azzal, hogy szigorította a munkanélküli ellátás feltételeit. Annak idején volt is felháborodás ebből, de a németek többsége pragmatikus és elfogadták, hogy az akkori válságból nincs más kiút. Mivel Németország prosperál, köszönhetően iparának, egyelőre nem kell tovább menniük az úton. Persze ami késik, nem múlik. Ellenben az EU déli perifériája már nincs ilyen szerencsés helyzetben. Gyenge gazdaságaikat egy kisebb szellő elfújja. Így aztán társadalmukra, gazdaságukra, nehéz idők jönnek. Az eddig megszokott jóléttől mindenesetre búcsúzniuk kell. Az hiú ábránd, hogy a jól prosperáló országok kifizetik majd a számlát. A kassza ugyanis náluk is ürül, és egyre kevésbé látható az a haszon, ha létezik ilyen, ami a leszakadó országok megmentése révén elérhető. Bár felvetődött már olyan ötlet is, hogy legyen az Unió első elnöke, pénzügyminisztere német, egyfajta kompenzációként azért, hogy a németek fizetik majd ki a számlát. Ez az elgondolás azonban nem számol azzal, hogy mit jelentene ez, mondjuk cseh, lengyel, netán francia polgárok millióinak. Meggyőződésem, hogy ez még a németeknek sem jutott eszébe. Pedig az EU-val történnie kell valaminek, mert ez a lebegés a lét és a nemlét határán nem tarthat sokáig.

A válság, a jóléti állam egyre gyorsuló kimúlása súlyos politikai következményekkel fog járni. Azok a szélsőséges pártok, amelyek eddig a pálya széléről figyelték a nagy demokratikus néppártokat, hamarosan majd minden országban fontos szerepet fognak játszani. Minél súlyosabb a helyzet, annál keményebb reakciók várhatóak a lakosságtól, és annál több szavazat a szélsőséges pártokra. Nem kell messzire menni, ha a valaki példát keres. Elég a Jobbik ugrásszerű erősödésére gondolni. Abba pedig nem is érdemes belegondolni, mi történne akkor, ha a sok hitelkárosultat esetleg bankellenes retorikával begyűjtené a párt… Azt különösebb jóstehetség nélkül le lehet írni, hogy az európai integrációs folyamat sikere biztosan eldől a válság alatt. Kevesen merik kimondani, de ha egy politikai struktúra nem tud egy válságot kezelni, átalakulni, akkor annak szükségszerűen el kell pusztulnia. Nyugat-Európa élt már át válságokat, háborúkat, amelyekkel megbirkózott, jórészt a tengerentúli nagy testvér segítségével. Most azonban be kell bizonyítania, hogy egyedül is megy. Nem lesz egyszerű. A gazdasági válság politikai következményeit, ugyanis nehezebb lesz kezelni, mint magát a gazdasági válságot.

Mári László
politológus

 Hová vezethet az, ha a rossz döntéseket hozó politikusokat bíróság elé viszik? Önmagában azzal nincs gond, ha egy politikus törvénytelenségeket követ el, és ezért bíróság elé citálják. Számtalan példa volt már erre, és nagyon helyes, ha a politikusok nem állnak a törvény felett, felelnek tetteikért. Azonban nagyon ingoványos talajra téved az, aki politikai döntéseket akar büntetőjogi üggyé konvertálni. Az pedig végképp aggasztó, ha a törvényeket akarják az adott ügyhöz igazítani. Az államadósság ügye kezd valami nagyon hasonlóra emlékeztetni.

Talán mindenki emlékszik a 2002-es kampány bősz ígéret áradatára, amit az MSZP folytatott. A siker nem maradt el. A szigorúan, mondhatni rigorózus pénzügyi fegyelemmel kormányzó első Orbán-kormány messze nem tudott olyan mértékben elszakadni a valóságtól a kampányban, mint az akkori ellenzék. Az ellenzék, többek között ennek köszönhetően meg is nyerte a választást, és nem volt rest, ígéreteit (meglepve ezzel sokakat) elkezdte valóra váltani a jóléti rendszerváltás jegyében. Ettől a pillanattól a szocialisták kényszerpályán voltak. Valami olyat teljesítettek, amit az emberek a rendszerváltás pillanata óta vártak. Elhozták azt a jobb világot, amit eladdig csak ígérgettek nekik. Óriási félremagyarázás azt mondani ma, hogy a választók csupán megtévesztés áldozatai lettek volna. Józan hang volt akkor is a fenntarthatatlan pályáról, a hitelek káros hatásairól. Mi sem mutatja az akkori korszellemet jobban, mint az, hogy nem csak az állam, hanem az egyének is tömegesen vállalták a hitelekre épített gyarapodás kockázatát. Valami ahhoz hasonló jelenség zajlott le, mint amikor az éhezőt leültetik a terített asztalhoz. Hiába mondják neki, hogy ne egyen többet, mert belehal, az tovább tömi magát, mert képtelen ellenállni az ízletes falatoknak. Valakinek a kétezres évek derekán ezt a nehéz szerepet kellett volna vállalni. Azaz ellökni az asztaltól az éhezőket, a saját érdekükben. Nem lehet azt sem állítani, hogy a szocialisták az általuk elindított lavinát egyedül kezdték, hiszen a Fidesz szintén megszavazta az osztogató programokat, nem mervén szembe menni ezzel az elemi választói igénnyel. Azaz nyugodtan megfogalmazhatjuk azt, hogy a szocialisták kormányfői felelőtlenül jártak el - Bajnai Gordon kivételével, akinek a szerepét még a bűnbakkeresés közepette sem érthető, milyen módon hozták egy szintre Gyurcsánnyal és Medgyessy, de a gyengeség nem büntetőjogi kategória. Az államadósság elszabadulása egyébként is képlékeny dolog, hiszen a GDP jelentős visszaesése ugyanúgy növelheti a GDP százalékban mért eladósodottságot, mint ahogy fordítva is igaz, hogy csillagászati mennyiségű, nominálisan növekvő adósságot lehet elleplezni a GDP növekedés felpörgetésével, mondjuk felesleges építkezésekkel, a belső fogyasztás növelésével (Erről a kínaiak sokat tudnának mesélni.).

Ezek a jog számára megfoghatatlan dolgok. Miközben a világgazdaság vezető szakértői között sem lejátszott meccs az, hogy valójában mi vezetett a mértéktelen eladósodáshoz, és egyáltalán maga a rendszer, ami ezt kitermelte, miként módosítandó, hogy ez még egyszer ne történhessen meg, itt és most ebből bírósági ügyet akarnak kreálni vezető kormánypárti politikusok. Meglehetősen önveszélyesen. Ugyanis ki fogja meggátolni majd az őket követőket, hogy mondjuk a MOL-részvények megvásárlását, ne adósság növelő bűntettként állítsák be, és így tovább. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. Gondoljunk csak azokra a szerkezeti problémákra és tőkehiányra, amelyek Magyarországot nyomasztják. Ne feledjük, számtalan önkormányzat roppan bele éppen manapság abba, hogy uniós fejlesztéseit finanszírozza, hiszen az önrész a legtöbb esetben bizony hitel. Vajon ki fogja megmondani, hogy egy polgármester, amikor csatornát épít uniós pénzből, és az önrészt hitelből fedezi, a döntése pillanatában fennálló bevételekre alapozva, nem bűncselekményt követ-e el? Mi történik akkor, ha a külső környezet megváltozik, és a jól átgondolt terv egy önjáró adósságcsapdává változik, holott a törvények szellemében járt el mindenki? Hogyan lehet ezt, mondjuk büntetőjogi konzekvenciákat maga után vonó esetté alakítani? Hacsak nem várjuk el a politikusoktól azt, hogy jóstehetséggel rendelkezzenek, a jövőbe lássanak, sehogy. Minden politikus csak azok szerint a szabályok szerint játszhat, amelyeket ismer. Vannak persze jövőbe tekintő, nagy formátumú vezetők, aki megsejtenek ezt-azt a jövendő trendekből, azonban a kiválóság, a távlatos gondolkodás nehezen értelmezhető egy olyan politikai rendszerben, amely négyévenként 180 fokos fordulatokat hajt végre. A politikusi gárda pedig képtelen közmegegyezés híján hosszú távú programokat alkotni, hiszen még az utcanevekben, és a Himnusz kottájában sem egyeznek az elképzelések.

Ezek után nem lennék annak a bírónak a helyében, aki friss, a célhoz igazított jogszabályok alapján akar ítélkezni ciklusonként változó összetételű politikus csoportok felett. Ezennel a politikusi pályától is mindenkit eltanácsolnék, aki a hátralévő életét békében szeretné leélni. Külön féltem azokat a szerencsétlen egy ciklusos Fideszes honatyákat, akiknek bizony tartani kell attól, hogy az a dominó, amit most készülnek eldönteni, mikor dől rájuk. Ne feledjük, nem a politikai felelősség az, amit ne kérhetnénk számon. A választók dolga megbüntetni azokat, akik képtelenek voltak vállalni a nehéz döntéseket, úsztak az árral. Az MSZP valószínűleg saját magát pusztítja el azzal, hogy képtelen Gyurcsánytól megszabadulni. Politikus karrierek százai dőltek már eddig is össze a 2002-2008-ig tartó felelőtlen kormányzás miatt. Azonban óvakodni kellene attól, hogy permanens boszorkányüldözésbe fulladjon mind a jelenlegi és az ezután következő kormányzatok tevékenysége. A Keller László által teremtett hagyományokat, a döglött ügyek és kellemetlen bírósági blamák hagyományát nem kellene folytatni.

Mári László
politológus

Döbbenettel vegyes értetlenséggel olvastam a pénteken Norvégiában véghezvitt borzalmas terrortámadásról szóló cikkeket, azonban egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az ügynek olyan magyar érintettje is lesz, amely megmozgatja a magyar belpolitikát. Egy magyar parlamenti párt vezetőjének kellett felszólalnia annak érdekében, hogy elhatárolódjon egy őrült gyilkostól, aki többek között pártjára hivatkozott ámokfutása előtt.

A norvég gyilkosról fölösleges ebben a blogban írni, az ő esete klinikai, biztonságpolitikai és legfőképpen bűnügyi oldalakra való. Remélni tudjuk csak, hogy a lehető legkeményebb büntetéssel kell majd szembesülnie hamarosan az igazságszolgáltatás előtt. A küldetéstudattal rendelkező gyilkos egy hosszú manifesztumban fejtette ki őrült értékrendjét és terveit, amelyben hazánkat több helyen is megemlíti, tanúbizonyságát adva annak, hogy a norvég átlagnál mélyebb ismeretekkel rendelkezik hazánk történelméből, de hangot adott annak az aggályának is, hogy a magyar radikális jobboldal nem fordít elég figyelmet az általa veszélyesnek tartott európai iszlám terjeszkedésre. Ehelyett a pártok energiáikat antiszemitizmusra és cigányellenességre fordítják az iszlám terjeszkedés megállítása helyett. A kinyilatkoztatásban megemlíti a MIÉP-et, a Jobbikot és a Hatvannégy Vármegye Mozgalmat, azonban eddig csak Vona Gábor határolta el magát elvárható módon, ettől az őrülttől, kijelentve, hogy a tömeggyilkosság emberiség ellenes bűncselekmény, amelyet elítél. A magyar szál súlyát eltúlozni baklövés vagy szándékos csúsztatás lenne, nem is érdemes erre fókuszálni, ehelyett egy másik kérdés fordult meg a fejemben.

A tömeggyilkos pontosan mutatott rá, hogy Európa keleti felében a radikáljobb pártjai nem a muzulmán tömegek bevándorlása ellen fordulnak (mivel annak mértéke itt nem számottevő) és a nyugati társaikkal ellentétben közel sem nevezhetőek Izrael támogatójának politikai téren, sőt kifejezetten a palesztinok ügyét támogatják. Ezzel a politikai orientációval szöges ellentétben áll a nyugati radikális jobboldal egy részének ideológiája, ahol egyes országokban (Franciaország) a szélsőjobb egyes zsidóbarát pártjai már hellyel-közzel megegyeztek a helyi zsidó szervezetekkel időleges vagy tartós támogatásban, elsimítva a korábbi ellentéteket. Ahogy mondani szokás az ellenségem ellensége a barátom, ebben az értelemben létrehozott furcsa érdekszövetségeket a közélet Nyugat-Európában. Együtt helyezkednek ezek a szervezetek politikai síkra a „közös veszély” ellen, amelyben a bevándorló muzulmánok tömegét vélik azonosítani. Az, hogy nem elszigetelt jelenségről beszélünk, álljon pár példa erre: említhetném az olasz Északi Ligát (Lega Nord), a holland Szabadságpártot (PVV), a belga Flamand Érdeket (Vlaams Belang), a Brit Nemzeti Párt (BNP) és a Dán Néppártot, amely mind nyíltan muzulmán ellenes, zsidóbarát politikát folytat szerte a kontinensen. Jellemző módon azon országokban jöhettek ezek létre, ahol jelentős a muzulmán kisebbség.
Nagyon érdekes az erre a jelenségre adott magyar válasz, amelyet tavaly adott Vona Gábor:

„Azt például nagy hibának tartom, hogy egyes nyugat-európai nemzeti erők a muszlim-probléma miatt cionista védernyő alá húzódnak. Furcsán hangzik, de látok ilyen tendenciákat. Szerintem nagy hiba. Az egyik problémától való félelem még nem azt jelenti, hogy egy másikba fejjel kell belerohannunk.”

Nem kívánom értékelni a pártelnök nyilatkozatát, hiszen hosszú ideológia vita alapja lehetne, hogy ki mit tart „politikai problémának”, de mindenesetre szembetűnő, hogy a különböző országokban létező radikális jobboldali pártok ideológiája sok esetben mennyire eltérő (sőt egymással ellentétes irányú) lehet. Érdemes továbbgondolni, hogy a távolabbi jövőben lehetséges lesz-e a magyar radikális jobboldal ilyetén átalakulása egy esetlegesen erősödő muzulmán bevándorlás esetén. Előfordulhat-e, hogy egy távoli napon a Jobbik szövetséget köt a hazai cigány- és zsidó szervezetekkel (egy előre még nem látható) muzulmán bevándorlás ellen?

Török Tamás
politológus

Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke a minap Szlovákiában járt, ahol kérlelte, szinte könyörgött a szlovák kormányfőnek, hogy az ország vegyen részt a görögöknek nyújtandó második hitelcsomag megvalósításában. A szinte megalázkodó stílus élesen áll szemben azzal a sokat tapasztalt uniós nyers modorral, amelyet hazánk ennél (uniós szinten értve) sokkal súlytalanabb ügyekben volt kénytelen megtapasztalni az elmúlt időszakban.

Ismert, hogy Szlovákia a tavalyi első görög mentőcsomagból kimaradt (egyedüli euróövezeti tagként), így a 110 milliárd eurós mentőcsomag nem terhelte a költségvetését. A súlyos belpolitikai nyomás alatt lévő, megosztott koalíciós jobbközép szlovák kormány belpolitikai értelemben vett lenullázódásához vezetett volna a csomagban való aktív részvétel. A szlovák kormányfő gyakorlatilag követte a hazai társadalom nagy részének (érthető) bírálatát, amely szerint a válságot nem ők okozták és különben is a görögök sokkal gazdagabbak és jobban élnek, mint a szlovákok. Mindez racionálisan ugyan érthető, de gyakorlatilag durván szembe megy a magasztos uniós és a közös euróövezeti elvekkel. Mégis megtehették, hogy kimaradnak a csomagból, nagyobb hullámokat nem vetett a döntés Európában. A szlovákok túlnyomó többsége ezzel a döntéssel egyetértett, sőt a populista, népszerű baloldali ellenzék nyomása alatt nehéz lett volna máshogy dönteniük. Szlovákia valószínűleg kimarad a legújabb görög mentőcsomagból is, bár maga Van Rompuy érkezett Pozsonyba a héten, hogy udvaroljon a szlovák kormánynak. Mégsem volt hangos ettől Európa, Cohn Bendit és társai nem harsogták tele tavaly tavasszal az Európai Parlamentet, mint ahogy borítékolhatóan most sem fogják. Miért is tették volna, hiszen erőiket lekötötte egy másik uniós ország alkotmányának bírálata – mit számít közben egy kontinentális mentőcsomag? A kettős mércét nem lehet nem észrevenni.

Van Rompuy kijelentette Pozsonyban, hogy „nem ajándékot kérünk, hanem kölcsönt, amit kamatostul visszakapnak”. A kamatos visszatérítés alatt az euróövezet stabilitását és Görögország megmentését értette valószínűleg. Természetesen mindkét fél kijelentette, hogy „megéri a fáradságot, az áldozatot és pénzt, hogy az unió kilábaljon a válságból.” Kár, hogy Radicová ezalatt azt érti, hogy hazája kimarad a csomag második részéből, éppen csak azt felejtette el hozzátenni, hogy megéri a fáradságot, csak nem a szlovákoknak, szenvedjen csak a gazdagabb Európa. Van Rompuy azt is elmondta, hogy akik eddig elfogadták a közösség előnyeit, kötelesek felelősséget vállalni a problémák megoldása érdekében is. Van Rompuy természetesen tárgyalt a többi közjogi méltósággal, majd fogadta őt Richard Sulík is, aki a kormányt adó egyik koalíciós párt vezetőjeként (és házelnökként) a csomagban való szlovák részvétel legnagyobb ellenzője volt. A többi borítékolható: a szlovákok ismét kimaradnak a csomagból, majd a világ megy tovább a maga útján, senki nem fog nemzetközi bojkottra szólítani a szlovák kormány ellen.

Nem ez az első, hogy szemet hunynak a szlovákok viselt dolgai fölött, már csak a szlovák alkotmány is szemet szúrhatna az arra annyira kényes európai politikusoknak, amely úgy kezdődik, hogy „Mi, a szlovák nemzet…”-figyelmen kívül hagyva az ország kisebbségeit. Pár évvel ezelőtt a kisebbségi magyar alkotmánykritikákra válaszul a nacionalista pártelnök Slota azt mondta, hogy akinek nem tetszik az alkotmány, az hagyja el az országot és az egész ügyet „hülye kritikaként” le is zárta. Ez azóta sem volt téma az Európai Parlamentben. Természetesen Slota nem mérvadó tényező, de a kettős mérce itt is szemet szúr- mikor verte az asztalt emiatt az európai baloldali és liberális politikai kör? A sor hosszan lenne folytatható, azonban a dolog nyitja ott lehet, hogy Európának nagyobb gondja is van annál, hogy mi zajlik Közép-Európában (természetesen, amíg az alapvető demokratikus értékek többé-kevésbé megvalósulnak). Azonban feltételezhető módon egy, a nyugati vezető politikai és értelmiségi réteggel szoros baráti viszonyt ápoló magyar értelmiségi kör (nyugodtan néven nevezhetjük: baloldali-liberális emberek csoportja) folyamatos, szinte nemzetellenes tevékenysége folytán hazánk állandóan színpadon van a jobboldali kormányok alatt. Ez persze nincs ellenére számos szomszédos ország politikai elitjének sem, azonban hazánk nemzetközi pozícióit brutálisan rombolja. A szlovákok euróövezeti mentőcsomagjának kimaradásából miért nem lesz nagy ügy most sem? Ott egységesen elismerik a szlovák nemzet érdekeit akár az európai érdekekkel szemben is és senki nem fut Brüsszelbe, Washingtonba vagy épp az országba látogató amerikai külügyminiszterhez panaszkodni. Alighanem kivetné a politikai elit magából azt, aki ilyet tenne náluk. Természetesen ne állítsuk őket piedesztálra demokráciából, hiszen a szlovák ügy összetett. Rengeteg a nyugati beruházás az országban, kedvező a gazdasági környezet a nyugati beruházások számára, sokkal nyersebb a belpolitikai kultúra, és a szlovákoknak része a válságcsomagból jelképes lenne amúgy is összeurópai szinten. Azonban szemet szúr az uniós elnéző jóindulat és a hazánkat ért durva kritika közötti különbség.

Van Rompuy nem tiltakozott a több szlovák faluban álló falak ellen, amelyeket romák és nem-romák közé húztak, sőt még a pozsonyi amerikai nagykövet sem ment személyesen közbenjárni a falak lebontása érdekében. Helyette Van Rompuy Pozsonyban azzal viccelődött, hogy „vonzóak vagyunk, az Európai Unió is szexi, nem csupán az elnöke”. Gondolom mindenki kedélyesen kacagott egyet, majd minden folyik tovább a maga medrében. Jöhet Magyarország elszigetelése, ahogy a baloldali szlovén miniszterelnök fenyegetőzött nem is olyan régen. „Ahogy vége a magyar EU-elnökségnek, politikailag azonnal és teljes mértékben elszigeteljük Magyarországot.” Biztos hamar fel fog hozzá zárkózni az európai bal- és a liberális oldal, Cohn Bendit dörzsölheti a tenyerét társaival együtt. Szinte csodálattal vegyes együttérzéssel tölt el az európai politikai érzékenység- kiváltképp ha jobboldali magyar kormányról van szó.  

Török Tamás
politológus

Szavazott az Európai Parlament a magyar alaptörvényről, aminek módosítását követeli. Kérdés, hogy a világ legdrágább gittegylete vajon mit akar ezzel a határozattal bizonyítani.

Az EP érdekes képződmény. Nemzeti szinten szavaznak a képviselőkről, akik átlépve a parlament kapuján valamely politikai frakcióhoz csatlakoznak. Lesznek így néppártiak, baloldaliak, zöldek, stb. Hogy pontosan mi a szerepe ennek az intézménynek, az persze ugyanúgy képlékeny, mint az unió egésze. A tény az, hogy a fontos kérdések az Európai Tanácsában dőlnek el, amelyet ugye az európai vezetők alkotnak. Az pedig, hogy alkotmányokról szavazzon, a vicc kategóriába tartozik, hiszen uniós jogszabályokat is csak az Európai Unió Tanácsával együtt döntve alkothat.

Ahhoz ugyanis, hogy erről dönthessen, léteznie kellene valamilyen egységes európai gyakorlatnak, az alkotmányok milyenségéről. Ilyen pedig nincs. Kezdődik ott a dolog, hogy Nagy-Britannia nem is rendelkezik írott alkotmánnyal. A jogszabályai között pedig bőven akadnak középkori kövületek. Ha létezne egy egységes normarendszer, azon semmiképpen nem mennének át, ezt leszögezhetjük. Az meg elég furcsán hangzana, ha mondjuk az EP kötelezné a briteket, hogy ugyan már, írják le az alkotmányukat, mert a derék baloldali-zöld frakció nem tudja megítélni, elég demokratikusak-e. Lehetne még példákat hozni, de felesleges, elég annyit megállapítani, hogy az európai alkotmányok sokfélék, ezért csak korlátozottan összevethetőek. Nem marad hát más, mint az egyes rendelkezések vizsgálata, amelyeket az alkotmány rögzít, és a napi joggyakorlat megítélése. Ez azonban nem az EP feladata. Az egész eljárás, ennek fényében szereptévesztésnek tűnik.

Azonban ennek ellenére érdemes megvizsgálni, melyek lehetnek azok a problémás kérdések az új alaptörvényben, amelyek olyan súlyúak, hogy később problémát okozhatnak. Láthatóan három pont körül dúl a vita a legnagyobb hőfokon, sok kisebb kifogás mellett:
Egyneműek házassága (pontosabban, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat helyett ezt az intézményt ők is igénybe vehessék), Adósságplafon, Tényleges életfogytiglan. Mindhárom kérdés vitatott, azonban egyet leszögezhetünk velük kapcsolatban, a magyar lakosság elsöprő többsége támogatja. Az már csak extra adalék, hogy az európai alkotmányok korántsem egységesen rendezik ezeket a kérdéseket.

Az adósságplafon Lengyelországban szintén létezik, eljárás nem volt ezzel kapcsolatban, szóval a mi esetünkben sem vitatható, vajon nekünk lehet-e azt, amit a lengyeleknek. Ennek a kérdésnek a kibontása azonban érdekesebb lehet, mert ugye a Velencei Bizottság azt kifogásolta, hogy kétharmados törvényekkel gazdasági, kulturális, vallási kérdéseket nem javasolt bebetonozni. Általában ez valóban nem jellemző, de vajon joga van-e felülbírálni ezt az önvédelmi rendelkezést bárkinek? Keserű tapasztalat, hogy lehet olyan kormánya egy országnak, amely néhány szavazatért elvesztegeti a jövőt. Ez a választási kampány alatt is előkerült. Ha valamire felhatalmazása van a Fidesznek, arra biztosan, hogy az előbb említett szabályokat korlátozza, hiszen éppen ennek köszönheti oroszlánrészben a kétharmadát. Kérdés persze, hogy mennyire lesznek szélesek ezek a korlátozó szabályok a sarkalatos törvényekben, de ez nem ide tartozik.

Egyneműek házasságának elvetése. (Ha létezik valamiben társadalmi konszenzus, ez a kérdés minimum a top ötben van.) A hazai támogatottság, tehát vitán felüli (egyes felmérések szerint 90% feletti támogatást élvez a Fidesz által elfogadott passzus), azonban nem nagyon van ez másképpen, ha az európai joggyakorlatot nézzük. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanis kimondta, a melegházasság nem egyetemes jog. Egyik ország sem kötelezhető ennek engedélyezésére. Azt hiszem ez egyértelmű. Ha nem kötelezhető senki ennek a bevezetésére, akkor annak a deklarálása, hogy mi nem vezetjük be, akár alkotmányos szinten, belügy.

Végül, de nem utolsósorban a tényleges életfogytiglan kérdése. Ez egy igen nehéz kérdés. Kriminológusok szerint ez a szabályozás embertelen, nem eurokonform. Azonban ne feledjük, ez egy köztes megoldás, hiszen a lakosság halálbüntetés párti. Itt a politika egy átmeneti, „még belefér” megoldást talált. Azonban ez a megoldás is szembe megy az európai gyakorlattal. Nem túlzás, hogy ez a legtámadhatóbb szakasz az alaptörvényben.

Összegezve az eddig leírtakat. A sok lehetséges vádpont közül a tényleges életfogytiglan támadható, a másik két kérdés támadása inkább politikai blöff. Általánosságban az is nyilvánvaló, ha egy országot kényszeríteni akarnak alkotmánya módosítására, - tehát egy szuverén ország törvényhozását, - az veszélyes precedens lenne. Teljesen egyértelmű, hogy innentől az EP, mint valami szuper parlament korlátozhatná a tagállamok törvényhozását. Hiszen ha egy alkotmányt sikerül megtorpedózni, amit ráadásul egy kétharmados legitim törvényhozás alkotott, akkor innen már nyitott az út bármilyen beavatkozásra. Ez valójában senkinek nem érdeke ma Európában. Ahogy a mai szavazás végén ott szerepelt a mondat, hogy Magyarország részéről ez a szavazás nem igényel semmilyen intézkedést, úgy elmondhatjuk, az Európai Tanácsában szinte kizárt, hogy elmarasztalják Magyarországot, netán jogszabályváltozást kényszerítsenek ki. Az egyetlen lehetséges intézmény, amely vizsgálódhat, az az Európai Unió Bírósága, azonban ezt sem érdemes túldimenzionálni, hiszen az eljárás évekig eltarthat, és nem garantált a siker. Tehát jól hangzik a mai meglehetősen pártos határozat, azonban a hazai baloldal számára nyújtott propaganda segítségen kívül, más értelme nem nagyon volt.

Mári László
politológus

A legfrissebb hírek szerint a hatóság többek között őrizetbe vette Szilvásy György korábbi titkosszolgálatokat felügyelő minisztert államellenes bűncselekmény gyanújával. Az eset példa nélküli a rendszerváltást követő demokratikus Magyarország történetében, a vád súlya alapján nem tudjuk biztosra a vád pontos indokát, míg egyes sajtóhírek a MOL állami pakettjének orosz kézre juttatásában játszott szerepére gyanakszanak.

A magyar baloldal, Gyurcsány Ferenccel az élen az ötvenes évek rossz emlékű államellenes bűncselekményeinek vádjával állít párhuzamot, amikor is ez a vád a legsúlyosabbak egyike volt (és a büntetési tétele nemegyszer halálbüntetés volt) és a legtöbb esetben megalapozatlan is volt egyben. Tény, hogy ilyen váddal régóta nem  tartóztattak le a magyar hatóságok egykori állami szereplőt, azonban érdekes megfigyelni, hogy a baloldal egyértelműen politikai megrendelést sejt az ügy mögött (és áttételesen Gyurcsány likvidálásának tervét a politikai életből), a kormány nem tiltakozik ez ellen határozottan (maga a feltételezés is sértés a számukra),de facto a közvéleményben az ügyészség és a rendőrség függetlensége kérdőjeleződik meg. Talán naivitás feltételezni, de szeretném hinni, hogy a kormány nincs ráhatással egy független szerv munkájára, hiszen ellenkező esetben a kormány teljes demokratikus értékrendje kérdőjeleződne meg egy szempillantás alatt.

Furcsa már a feltételezés maga is, hiszen ezzel a baloldal alapvetően kételkedik egy, a kormánytól elkülönülő hatalmi ág függetlenségében. Nem hiszem, hogy egy ilyen súlyos vád megalapozatlan lehet egyáltalán, hiszen ezzel maga az ügyészség is tisztában van, hogy azonnal hatalmi leszámolást feltételezne egy gyenge lábakon álló gyanú az egykori magas rangú állami szereplő ellen. Amennyiben a szerintem kevéssé valószínű feltételezés mégis valós, azzal a kormány hosszú távú, hatalmas veszéllyel rendelkező, ingoványos útra lépne, hiszen egy esetleges későbbi, más összetételű kormány kezében megsemmisítő ütőkártya lenne egy mesterségesen megkonstruált per és a hatalmi ágak ilyetén antidemokratikus összefonódásának bizonyítéka. Ez a Fidesz-KDNP szétveréséhez is vezethetne, amit nyilván tudnak a párt vezetésében, tehát a hosszú távú kockázat nagyobb lenne, mint a rövid távú nyereség.

Természetesen a vádról nincs pontos információnk, de véleményem szerint dőreség lenne hatalmi befolyást sejteni a letartóztatás mögött. Amennyiben bebizonyosodik a vád jogossága, a baloldal ismét nagyot hibázna mostani kiállásával a vádolt szereplők mellett, hiszen tovább erősítené a folyamatos korrupciós vádakat. Megértem persze, hogy nem engedhetik el az egykori fontos miniszter kezét a bajban, de itt a baloldal két rossz közül választhat jelenleg ebben a kérdésben. A többit meglátjuk az ügy előrehaladtával.

Török Tamás
politológus