Demokrátor

A tavalyi holland előrehozott országgyűlési választásokat követően egy meglehetősen ingatag kormány tudott csak megalakulni a mélyföld országában, ahol is a jobboldali liberális és konzervatív kisebbségi kormányt kívülről támogatja a radikális jobboldali Szabadságpárt. A szalonképtelen Szabadságpártot csaknem másfél millió szavazó támogatta, akik így a harmadik legerősebb parlamenti képviselettel tudták zárni a voksolást (egyben képviselőik számát 9-ről 24-re tornázták fel a 150 fős törvényhozásban).

Maga Gert Wilders és Szabadságpártja megérne egy külön bejegyzést, hiszen a radikális jobboldali párt szélsőségesen bevándorlás- és iszlámellenes, elkötelezett Izrael-barát politikát folytat. Szalonképtelen megnyilvánulásaival számos ellenfelet (és hívet) szerzett már Hollandiában. Egyik elhíresült kinyilatkoztatása szerint a Korán egy fasiszta könyv, amely miatt eljárás alá is vonták. Azonban, ahogy Közép-Európában, így Nyugat-Európában sem annyira finnyásak a politikai pártok egy vállalhatatlan vezető és pártja ellen, ha a hatalom megszerzéséről és megtartásáról van szó (régiónkban Robert Fico legutóbbi kormányára gondolok, akit a szélsőségesen kisebbségellenes Ján Slota vezette Nemzeti Párt támogatott 2006-tól négy éven át). A holland jobbközép-liberális kormány külső, Wilders Szabadságpártjának támogatása ellen nem emeltek kifogást az unióban. Bármilyen meglepő is, országuk területi kiterjesztéséről nem csak régiónkban álmodnak parlamenti képviselők, hanem a hollandok egy csoportja is (a Szabadságpárt) álmodik Nagy-Hollandiáról, amelybe beletartozna Belgium nagy része, de kisebb területi egységek Francia- és Németországból is, etnikai alapon persze. Maga Wilders szólította fel 2009-ben Balkenende miniszterelnököt arra, hogy aktívan támogassa Nagy-Hollandia létrejöttét. Azonban bármilyen meghökkentő, Hollandiában nem retteg a kisebbség, nem fasizálódik az ország és nem Hollandia lett az „Unió első fasiszta állama” (Ahogy az Amerikai Népszava szerzői szerint „természetesen” a mai Magyarországra ez igaz).

Játsszunk el a gondolattal, mi történne akkor, ha a jobbközép magyar kormány a radikális Jobbik támogatására szorulna (tegyük hozzá, hogy a holland szélsőjobb radikálisabb, mint a magyar) és a magyar radikálisok Magyarország területi kiterjesztésének támogatására szólítanák fel a miniszterelnököt. Kő kövön nem maradna, ebben biztosak lehetünk, talán ellenünk szankciókat is léptetnének életbe, talán gazdasági embargóra, de szélsőséges esetben uniós tagságunk felfüggesztésére is sor kerülhetne. Azonban ne legyünk cinikusak vagy ne ragadjon el a hév bennünket alaptalanul, egyelőre ellenünk sem foganatosítottak semmilyen szankciót.

Szerencsére az amúgy holland Nellie Kroes (az EU digitális és médiaügyekkel foglalkozó biztosa) kijelentette csütörtökön vitájában Navracsiccsal szemben, hogy az EU minden tagállammal szemben egyenlő mércével mér (persze, ezt látjuk a fenti példában is), és amúgy is egy névtelen ismerőse szerint a rendőrség megfigyeli a kisebbségeket és sokan akarják elhagyni az országot (nyilván a rettegés miatt). Mi több, a holland De Telegraph újság szerint, „a vitatott új alkotmányával Magyarország gyakorlatilag elhagyta az Európai Unió demokratikus rendjét". Amióta "Orbán (Viktor) jobboldali nacionalista (!) pártja kétharmados többséget szerzett, olyannyira radikális és messzemenő intézkedéseket foganatosított, hogy Magyarország kizárását az EU-ból - a szerző szerint - többé már nem kellene elképzelhetetlennek tartani". Szóval egyenlő mércével mérnek minden tagállamot a liberális és demokrata holland bürokraták?

Még egy kis adalék, a holland tárgyilagosságot alátámasztandó. A héten egy új weblapot nyitott a holland kormányt kívülről támogató Szabadságpárt, amelyben lehet panaszkodni a Hollandiába bevándorolt kelet-közép-európai vendégmunkásokra, akik olyan problémáknak az okozói (a toleráns és híresen liberális hollandok szerint), mint a prostitúció, a bűnözés, alkoholizmus és drogfogyasztás. A honlapon nyíltan lehet jelentgetni a zavaró elemeket, akik mellesleg szennyezést, zajt és munkaerő-piaci problémákat generáltak Hollandiában. A párt a jelentéseket (amelyek egyes újsághírek szerint egy hét alatt elérték a 14 ezret) majd a szociális és munkaügyi minisztériumnak fogja továbbítani. A dolgot súlyosbítja, hogy a honlapon kelet-közép európaiak által elkövetett bűncselekményeket leíró korábbi újságcikkek váltják egymást, megágyazva egyben a feljelentéseknek. Érdekes módon a gyengécske politikai elhatárolódásokat nem övezi akkora ellenállás a rasszista politikai akció ellen, mint amekkorára a magyar alkotmány bevezetése sarkallta az EU-s képviselőket, sőt Henk Kamp, a holland szociális ügyek minisztere szerint is “ egy jól ismert tény, hogy a nagyvárosok bizonyos kerületeiben is gondot okoz a kelet-európaiakhoz kötődő túlzsúfoltság, a bűnözés” és nem volt hajlandó elhatárolódni a kezdeményezéstől, hiszen annak bírálata a “politikai pártok feladata”.

Még szerencse, hogy a kontinens szerencsésebb felének politikai vezetése azonos mércével mér minden ügyben, minden országot és egy demokratikus ország stílszerűen szociális minisztere általánosít és együttműködik egy gyűlöletkeltő párt ötletével, akik amúgy kormányának támogatói is. Akkor hogy is van ez, melyik ország fasizálódik? Miért nem hallani arról, hogy Hollandiában rettegnek a kisebbségek? A kérdésről biztos pontos választ tudna adni pár magyar hivatásos rettegő-jelentgető, közéleti személyiség, sőt körbe is tudnának nézni egy kicsit, hiszen Brüsszeltől nincs annyira messze Hollandia.

Török Tamás
politológus

Miközben a svájci frank árfolyama az egekbe emelkedik és Londont elemeire szedik a multikulturalizmus melléktermékei, el kell gondolkodnunk azon, mi az, ami napjainkban ilyen zajos külsőségek között szenved ki. Ez nem más, mint a jóléti állam. Ennek pedig súlyos politikai következményei lehetnek, az EU szétesésétől, a szélsőséges erők megerősödéséig.

Ha a gazdasági oldalt nézzük, akkor teljesen egyértelmű, hogy a globalizáció térnyerésével, a versenyképesség előtérbe kerülésével, minden olyan állam, amely nagyvonalú szociális rendszert működtet és lát el, olyanokat is bőkezűen, akik semmit nem tesznek be a közösbe, hatalmas versenyhátrányba kerül. Progresszív adórendszerükkel megbüntetik az iparkodókat és jutalmazzák azt, aki csak várja, hogy eltartsák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, aki 20 évet lehúz munkával, majd megbetegszik és az államra szorul. Nem, itt konkrétan azokról a tömegekről van szó, amelyek baksist vesznek fel azért, hogy ne legyen szerte Európában sok kicsi „London”. Nyugaton kiépült jóléti állammodell sokban emlékeztet a keleti, létező szocializmusra. Míg a szocializmusban, létezett kapun belüli munkanélküliség, ami csak annyiban különbözött a nyugati országokban segélyen tengődők ellátásától, hogy ott legalább kértek valamit a juttatásért. Persze ez egy mérhetetlenül drága formája a társadalmi béke fenntartásának, azonban a nyugati verzió sem olcsóbb. Nehéz elfogadni, de tudomásul kell venni, hogy az ember, ellentétben az idealista elgondolásoktól, eredendően nem jó vagy rossz, hanem esendő, aki mindig a könnyebb utat választja, ha a teheti. Ha egyszerűbb potyautasnak lenni egy társadalomban, mint 10-12 órát dolgozni, utána tanulni, akkor bizony a többség nem is teszi ezt. Az önbecsülés és a karriervágy ugyanis nem hajt mindenkit, és nem is lehet meggyőzni arról, hogy ezt kellene tennie. Márpedig, ha ez nem kivitelezhető, akkor valamilyen módon az ilyen tömegeket ösztönözni kell, hogy ha nem is tesznek be semmit, akkor legalább ne is vegyenek el a közös kasszából.

A fejlődő világban mindez rendkívül egyszerű módon működik. Ha nem dolgozol, nem is eszel. Ahogy Schiffer András mondaná, ez kaszárnya kapitalizmus. Itt a Nyugat-Európában (igen mi is oda tartozunk), valamilyen furcsa elgondolástól hajtva, kitalálták a posztindusztriális társadalmat, ahol nincs környezetszennyező termelés, ahol nagyvonalú szociális rendszer működik, ahol a munka már nem központi kérdés. A nehéz munkát meghagyják a „fejlődő” országoknak, oldják meg, mi majd fogyasztunk. Kérdés, miből? Mert időközben a gyárak elkezdtek nagy sebességgel áttelepülni a fejlődő világba, ahol a laissez-fair kapitalizmus dívik. Ezekkel az új iparosodó országokkal kellene versenyezni, ami ugye lehetetlen azzal a társadalommal, amelynek egy része már hírből sem ismeri a munkát, és nehéz kőként húzza le azt, aki igen. Ráadásul ezek az emberek időzített bombaként viselkednek, főleg, ha munkára kényszerülnek, netán megvonják a segélyt. Ez már súlyos politikai probléma, túl a szociális vonatkozásain. Miközben baloldalon még mindig tiltakozókat, rasszistákat vizionálnak, addig Gyöngyöspatától, Londonig, Párizsig a problémával együtt élők pontosan látják, hogy miről van szó. A gazdasági válság, amely éppen most lép második pusztítóbb fázisába, szépen eloldja azokat a gyenge kötelékeket, amelyek féken tartották ezeket a társadalmi csoportokat. Természetesen erre is van baloldali elmélet, ami úgy értelmezi (félre) ezt a konfliktust, mint valami új osztályharcot, ahol a vesztes szegény rétegekre a másik, a gazdag fele a társadalomnak rátámad, és megvonva juttatásait, emberhez nem méltó életre, azaz munkára kényszeríti azt.

Miközben ezt szajkózzák, észre sem veszik, hogy sehol nincs már az a pénz, amiből ezeket a csoportokat el lehetne tartani, vagy mondjuk szemben felzárkóztatni. Azt a pénzt, már régen elköltötték. Ezért aztán bármilyen kormány van hatalmon a mi kis uniónkban, a probléma hegy ott van előtte. A megoldást a német kormány kezdte el azzal, hogy szigorította a munkanélküli ellátás feltételeit. Annak idején volt is felháborodás ebből, de a németek többsége pragmatikus és elfogadták, hogy az akkori válságból nincs más kiút. Mivel Németország prosperál, köszönhetően iparának, egyelőre nem kell tovább menniük az úton. Persze ami késik, nem múlik. Ellenben az EU déli perifériája már nincs ilyen szerencsés helyzetben. Gyenge gazdaságaikat egy kisebb szellő elfújja. Így aztán társadalmukra, gazdaságukra, nehéz idők jönnek. Az eddig megszokott jóléttől mindenesetre búcsúzniuk kell. Az hiú ábránd, hogy a jól prosperáló országok kifizetik majd a számlát. A kassza ugyanis náluk is ürül, és egyre kevésbé látható az a haszon, ha létezik ilyen, ami a leszakadó országok megmentése révén elérhető. Bár felvetődött már olyan ötlet is, hogy legyen az Unió első elnöke, pénzügyminisztere német, egyfajta kompenzációként azért, hogy a németek fizetik majd ki a számlát. Ez az elgondolás azonban nem számol azzal, hogy mit jelentene ez, mondjuk cseh, lengyel, netán francia polgárok millióinak. Meggyőződésem, hogy ez még a németeknek sem jutott eszébe. Pedig az EU-val történnie kell valaminek, mert ez a lebegés a lét és a nemlét határán nem tarthat sokáig.

A válság, a jóléti állam egyre gyorsuló kimúlása súlyos politikai következményekkel fog járni. Azok a szélsőséges pártok, amelyek eddig a pálya széléről figyelték a nagy demokratikus néppártokat, hamarosan majd minden országban fontos szerepet fognak játszani. Minél súlyosabb a helyzet, annál keményebb reakciók várhatóak a lakosságtól, és annál több szavazat a szélsőséges pártokra. Nem kell messzire menni, ha a valaki példát keres. Elég a Jobbik ugrásszerű erősödésére gondolni. Abba pedig nem is érdemes belegondolni, mi történne akkor, ha a sok hitelkárosultat esetleg bankellenes retorikával begyűjtené a párt… Azt különösebb jóstehetség nélkül le lehet írni, hogy az európai integrációs folyamat sikere biztosan eldől a válság alatt. Kevesen merik kimondani, de ha egy politikai struktúra nem tud egy válságot kezelni, átalakulni, akkor annak szükségszerűen el kell pusztulnia. Nyugat-Európa élt már át válságokat, háborúkat, amelyekkel megbirkózott, jórészt a tengerentúli nagy testvér segítségével. Most azonban be kell bizonyítania, hogy egyedül is megy. Nem lesz egyszerű. A gazdasági válság politikai következményeit, ugyanis nehezebb lesz kezelni, mint magát a gazdasági válságot.

Mári László
politológus

Döbbenettel vegyes értetlenséggel olvastam a pénteken Norvégiában véghezvitt borzalmas terrortámadásról szóló cikkeket, azonban egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az ügynek olyan magyar érintettje is lesz, amely megmozgatja a magyar belpolitikát. Egy magyar parlamenti párt vezetőjének kellett felszólalnia annak érdekében, hogy elhatárolódjon egy őrült gyilkostól, aki többek között pártjára hivatkozott ámokfutása előtt.

A norvég gyilkosról fölösleges ebben a blogban írni, az ő esete klinikai, biztonságpolitikai és legfőképpen bűnügyi oldalakra való. Remélni tudjuk csak, hogy a lehető legkeményebb büntetéssel kell majd szembesülnie hamarosan az igazságszolgáltatás előtt. A küldetéstudattal rendelkező gyilkos egy hosszú manifesztumban fejtette ki őrült értékrendjét és terveit, amelyben hazánkat több helyen is megemlíti, tanúbizonyságát adva annak, hogy a norvég átlagnál mélyebb ismeretekkel rendelkezik hazánk történelméből, de hangot adott annak az aggályának is, hogy a magyar radikális jobboldal nem fordít elég figyelmet az általa veszélyesnek tartott európai iszlám terjeszkedésre. Ehelyett a pártok energiáikat antiszemitizmusra és cigányellenességre fordítják az iszlám terjeszkedés megállítása helyett. A kinyilatkoztatásban megemlíti a MIÉP-et, a Jobbikot és a Hatvannégy Vármegye Mozgalmat, azonban eddig csak Vona Gábor határolta el magát elvárható módon, ettől az őrülttől, kijelentve, hogy a tömeggyilkosság emberiség ellenes bűncselekmény, amelyet elítél. A magyar szál súlyát eltúlozni baklövés vagy szándékos csúsztatás lenne, nem is érdemes erre fókuszálni, ehelyett egy másik kérdés fordult meg a fejemben.

A tömeggyilkos pontosan mutatott rá, hogy Európa keleti felében a radikáljobb pártjai nem a muzulmán tömegek bevándorlása ellen fordulnak (mivel annak mértéke itt nem számottevő) és a nyugati társaikkal ellentétben közel sem nevezhetőek Izrael támogatójának politikai téren, sőt kifejezetten a palesztinok ügyét támogatják. Ezzel a politikai orientációval szöges ellentétben áll a nyugati radikális jobboldal egy részének ideológiája, ahol egyes országokban (Franciaország) a szélsőjobb egyes zsidóbarát pártjai már hellyel-közzel megegyeztek a helyi zsidó szervezetekkel időleges vagy tartós támogatásban, elsimítva a korábbi ellentéteket. Ahogy mondani szokás az ellenségem ellensége a barátom, ebben az értelemben létrehozott furcsa érdekszövetségeket a közélet Nyugat-Európában. Együtt helyezkednek ezek a szervezetek politikai síkra a „közös veszély” ellen, amelyben a bevándorló muzulmánok tömegét vélik azonosítani. Az, hogy nem elszigetelt jelenségről beszélünk, álljon pár példa erre: említhetném az olasz Északi Ligát (Lega Nord), a holland Szabadságpártot (PVV), a belga Flamand Érdeket (Vlaams Belang), a Brit Nemzeti Párt (BNP) és a Dán Néppártot, amely mind nyíltan muzulmán ellenes, zsidóbarát politikát folytat szerte a kontinensen. Jellemző módon azon országokban jöhettek ezek létre, ahol jelentős a muzulmán kisebbség.
Nagyon érdekes az erre a jelenségre adott magyar válasz, amelyet tavaly adott Vona Gábor:

„Azt például nagy hibának tartom, hogy egyes nyugat-európai nemzeti erők a muszlim-probléma miatt cionista védernyő alá húzódnak. Furcsán hangzik, de látok ilyen tendenciákat. Szerintem nagy hiba. Az egyik problémától való félelem még nem azt jelenti, hogy egy másikba fejjel kell belerohannunk.”

Nem kívánom értékelni a pártelnök nyilatkozatát, hiszen hosszú ideológia vita alapja lehetne, hogy ki mit tart „politikai problémának”, de mindenesetre szembetűnő, hogy a különböző országokban létező radikális jobboldali pártok ideológiája sok esetben mennyire eltérő (sőt egymással ellentétes irányú) lehet. Érdemes továbbgondolni, hogy a távolabbi jövőben lehetséges lesz-e a magyar radikális jobboldal ilyetén átalakulása egy esetlegesen erősödő muzulmán bevándorlás esetén. Előfordulhat-e, hogy egy távoli napon a Jobbik szövetséget köt a hazai cigány- és zsidó szervezetekkel (egy előre még nem látható) muzulmán bevándorlás ellen?

Török Tamás
politológus