A magyar politika soha nem a lényegről beszélt. Általában problémákat megoldani nem tudott, maximum együtt élt vele. Most sincs ez másképpen.
A kiegyezés politikai felépítménye vagy a két háború közötti földkérdés két példa, amely felhozható az ilyen megoldatlan problémákra. Közös ismérvük, hogy az állam teljes összeomlása oldotta meg azt, amivel a politikai elit nem tudott mit kezdeni. A szocializmus gazdasági és társadalmi öröksége is bekerül a nagy magyar megoldatlan politikai projektek közé. A kései szocializmus politikai mítoszai ugyanúgy tovább élnek, mint megoldatlan problémái. Jellemző, hogy minden kormány hisz a harmadik útban, hogy létezik valamilyen új megoldás, egy másik út a kapitalizmussal szemben. Teljesen mindegy hogyan hívjuk ezt a megoldást, minden pártban ott van az a hit, hogy a politika felülírhatja a gazdaság szikár alapelveit. Érdemes megnézni a mostani pártokat. Gyakorlatilag mind álomvilággal házal. A szokásos kormány-ellenzék törésvonal kialakulni látszik. A kormány lassacskán felébred, és rájön, hogy hozzá kell nyúlni az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a nyugdíjakhoz, az adórendszerhez, hogy kimásszunk a gödörből, azaz végre működő kapitalista ország legyünk. Efelé egyetlen út vezet a régi osztogató rendszer teljes felszámolása. Mindenkinek érdeme szerint kell juttatni. Kimondani könnyű, megtenni nehéz.
A politika mellébeszélésének jó példája az egykulcsos adó. Az egykulcsos adót a kormány úgy akarta eladni, ezzel mindenki azonnal jól jár. Ez nincs így, ki is derült gyorsan. Azonban az igaz, hogy középtávon mindenki jól jár vele. Nem véletlenül akarta a Bajnai-kormány is nagyon hasonlóan rendezni ezt a kérdést. Tény, hogy az egykulcsos adó, afféle katalizátor. Helyrebillenti az adórendszert és kényszeríti az államot arra, hogy áttekintse kiadásait. Érdemes megjegyezni, hogy a mi egykulcsosunk koránt sem olyan radikális, mint a szlovák. Az igazi siker sztori az lenne, ha az egykulcsost minden téren bevezetnék úgy, hogy az kifejtse jótékony hatását. Vesztesek persze lesznek. Főleg azok, akik az állami juttatások révén tartották fenn magukat. A keleties magyar bürokrata középosztály alapjaiban rendülne meg. Nem véletlenek azok a dühödt reakciók, amelyek a Fidesz-kormány ebbe az irányba mutató tevékenységét kísérték. Az ellenzék meg is találta a bajokért a fő bűnöst az egy kulcsost. A kormány pedig visszariadva a saját bátorságától, rögvest kompenzál, adót emel, ahelyett, hogy végre szétszedné azokat a pénznyelő gépeket, amelyek miatt fél évszázada süllyedünk.
A kormány már tudja, hogy nincs harmadik út, bármit is kommunikál. Az ellenzék azonban már hiteget szociális, zöld, nemzeti gazdasággal, ahol mindenki jól jár. Pedig mindenki nem járhat jól, tekintettel az erőforrások szűkösségére. Hiába tüntetnek a szakszervezetek a korkedvezményes nyugdíj mellett, mivel nincs senki, aki fizesse, fenntartása nem lehetséges. Továbbá ki fizetne a MÁV-ért, vagy BKV-ért? A mostani adóemelésekkel is a jelenleg is működő rendszert tápláljuk. A kormány csak egy hibát követhet el, ha visszafordul. A jelenlegi, állami baksison alapuló rendszert szanálni kell. Záróra van. Persze tüntetések lesznek, azonban a lecsökkentett kiadások eredményeként az állam, mint pénztemető megszűnik, a gazdaság pedig levegőhöz jut. Végre azt is fel kellene ismerni, hogy a konzervativizmusnak nem a piacpárti liberalizmus az ellenfele, hanem az a baloldali-balliberális osztogató társadalmi modell, ami a Kádár-rendszer édes gyermeke. Ki kell mondani, az elmúlt másfél évben a kormány megpróbált fájdalommentes átmenetet kínálni, amivel maga is konzerválta azt, amit fel kellene számolni. A dupla W alakú válság azonban szertefoszlatta azt az elképzelést, hogy kinőhető a deficit, az átalakítások költsége.
A múlt ismét kísért a tüntetők képében, de arra nincs út, amerre ők akarnak menni. Bármit ajánlanak is, abból bizony semmi nem lesz. Nem is lehet, mert az osztogatás nem visszaállítható. A tüntetők között forgolódó baloldaliak hiú ábrándokat ébresztenek csakúgy, mint a Fidesz szociális népszavazása. Bárki kerül is hatalomra a kassza már üres, a befektetők menekülnek az európai piacokról és kemény alkotmányos korlát áll szemben az újabb kölcsön rallyval, amely útján teljesíthető lenne mindaz, amit a tüntetők szeretnének. A „nemzetközi helyzet is fokozódik”, ami végképp lehetetlenné tesz bármilyen költségvetési lazítást. Félő, hogy hamarosan Görögország, mint első dominó eldől, onnantól pedig csak szükségmegoldások léteznek majd, és a recesszió különböző szintjei. Van, aki szerint a háború sem elképzelhetetlen. Nehéz idők jönnek, ahol egyszerre kell növelni a versenyképességet, csökkenteni az államadósságot. Ez pedig a gazdaságot lefelé húzó nehezékek kidobása nélkül nem fog menni. Ideje lenne a teljes politikai elitnek felébredni, mert nagy vihar jön, amire fel kellene készülni. A világ hamarosan új szabályokat ír, és ott kellene lenni az asztalnál, ahol ezt teszik majd. Ez pedig csak áldozatok árán valósulhat meg.
Mári László
politológus
