Hiába gyűltek össze Európa vezetői, hogy megmentsék Görögországot, az nem akarja megmenteni magát. Az elgyengült görög kormánykoalíció elmenekülve a felelősség elől, a 
görög szavazókra akarja bízni, hogy eldöntsék egy népszavazás révén, elfogadják-e a felajánlott európai segélyprogramot a felkínált feltételekkel. Az elfogadás lényegében azt jelenteni, hogy Görögország gazdasági téren gyámság alá kerülne. A döntés már most sem kétséges, hiszen mindössze a polgárok 12%-a támogat egy ilyen megoldást.
Görögország 1981-es csatlakozása az EGK-hoz (az EU leánykori neve) afféle megelőlegezett bizalom és marketing megoldás volt. Bizonyítani kellett, hogy Európa fejletlenebb országai számára is nyitva az ajtó, érdemes idomulni az „európai” normákhoz, bevezetni a demokratikus játékszabályokat, mert akkor jön a támogatás, megnyílik az út a gazdasági fejlődésre, a konvergenciára. Azaz lehetőség nyílik arra, hogy a periférikus országok polgárai felzárkózzanak a központi országok életszínvonalához. A koncepció szép volt és látszólag működött is, pontosan addig, amíg a pénzáramlás folyamatos volt Görögország felé. Azonban ez a szép kép csalóka. Görögország a támogatásokat rendkívül rosszul használta fel. Döntően felélte. Nem települtek versenyképes iparágak az országba, gazdasági szerkezete lényegében nem sokat változott. Turizmus, mezőgazdaság, hajózás maradtak a húzóágazatok. Maradt a korrupció, a feketegazdaság, amely elnyelt minden pénzt. A politikai elit pedig ahelyett, hogy a folyamatokat megpróbálta volna normalizálni, inkább trükkök százait vetette be. Paródiába illően, hamis adatokat szolgáltatva belopakodtak az euró zónába, majd a működésképtelen társadalmukat gigantikus hitelekkel próbálták meg jóllakatni, kihasználva az euró bizalmi tőkéjét. Mindezt sikeresen, és olyan életszínvonal biztosítása mellett tették (teszik), amelyről itt Közép-Európában csak álmodhatunk. Ebből aztán olyan viccesnek éppen nem nevezhető helyzet alakult ki, hogy például a lényegesen szegényebb szlovák polgár menti a sokszorosan jobban élő görögöt, miközben ott is megszorításokra lenne szükség, a növekvő államadósság miatt.
Azonban nemcsak a görögök, hanem Európa felelőtlen idealista vezetői is hibásak a kialakult helyzetért. Nem dolgoztak ki semmilyen forgatókönyvet arra a helyzetre, ha egy tagállam felelőtlen módon viselkedik, netán folyamatosan megszegi a szabályokat. Nehéz is lett volna, hiszen az EU és annak szabályrendszere kidolgozatlan, megrekedt két világ között. Föderatív és konföderatív intézmények működnek egymás mellett, barokkos bürokráciában fuldokolva. Voltaképpen a rendező elv nem más, minthogy a fejlődés mindent megold, azaz majd lesz valahogy. Jellemzően a problémák megoldása a kiváráson, hosszas tárgyalásokon alapul. Meglepő módon ez sokáig működött. Azonban a válság mindezt felülírta. Gyors, egységes döntések kellenének a problémák megoldásához. Ehhez kevés csupán Merkel és Sarkozy határozottsága. Először Finnország, utána Szlovákia blokkolta hajszál híján a közös erőfeszítéseket, amellyel menteni próbálták a görög csődtömeget. Ennek a két országnak a vonakodása, figyelembe véve a most történteket, teljesen jogos volt. Ki kell mondani, óriási tévedés menteni egy olyan országot, amelynek sem a lakossága, sem a politikai elitje nem tanul, nem érti meg, hogy számukra nincs más lehetőség, mint gazdasági gyámság alá vétel, hiszen képtelenek úrrá lenni azokon a folyamatokon, amelyek egyre inkább a mélybe húzzák nemcsak Görögországot, de a tétova EU egészét is.
Európa vezetői tévedésben vannak. Míg az USA-ban hagyják csődbe menni a rossz bankokat, amelynek révén a pénzügyi rendszer szépen lassan megtisztul, azaz hagyják a piacot működni, addig Európában a tagállamok költségvetései bármi áron védeni próbálják status quo-t. A pénzügyi rendszerben ott vannak azok a toxikus elemek, amelyeket voltaképpen gigantikus európai szubvenciók tartanak féken. Jó példa erre Írország, amely egy bankmentési akció révén vált kiegyensúlyozott, jól menedzselt gazdaságból, egy csődtömeggé, amelyet, ha nem mentenek meg az európai pénzek, már régen csődbe ment volna. Nagy kérdés, hogy jó-e ez a taktika, azaz, ha bárhol rés keletkezik a falon, akkor azt Európa jól működő gazdaságainak megcsapolásával betömik. Van-e annyi pénz, amely minden rés betömésére elég? Nem lenne-e helyesebb, ha Görögországot az euró zónából kiteszik, amely voltaképpen az óta járna ennek az országnak, mióta kiderült, hogy nem tiszta módszerekkel jutott be oda? Érdemes-e a tüneteket kezelni, avagy végre magát a problémát kellene elkezdeni kezelni? Azokat az euró százmilliárdokat, amelyeket a Görögországnak nevezett lyukas zsákba töltögetnek, sokkal ildomosabb lenne arra fordítani, hogy lokalizálják a görög csőd hatásait, hiszen az kizártnak látszik, hogy a görög csődöt úgymond szabályozottan lehet végrehajtani, tekintettel arra, hogy senki nincs, aki a görögöknek el tudja magyarázni, hogy holnaptól például minden nyugdíjas az eddigi illetményének csak a felét kaphatja, hogy a bürokrácia létszámát záros határidőn belül a felére kell csökkenteni, stb. Ahogy Sarkozy francia elnök mondta, most minden kezdődik elölről. Már csak az kérdés, van értelme elölről kezdeni azt, ami immáron sokadszor nem sikerült. Lassan eljön az idő, amikor el kell engedni a görögök kezét, tudomásul kell venni, hogy a politikusok keze meg van kötve gazdasági kérdésekben, hiszen ott a piac diktál. Minél inkább próbál a politika szembemenni a piaccal, az annál nagyobb büntetést fog kiosztani. Ami ugyanis most kudarcot vall, az nem a kapitalizmus, hanem a korlátlan állami beavatkozás a pénzpiacokba, és az erőltettet felülről vezérelt fejlesztési politika, amelyet az EU oly nagy szeretettel űz. Eljött az idő, mindent újragondolni. Ha nem teszik meg a jelen politikusai, akkor tragikus hősökké válnak, pontosan úgy, mint egy görög dráma szereplői.
Mári László
politológus
