Amikor az első világháború alatt Friedrich Naumann, Mitteleuropa című munkájában egy német dominanciával, gazdaságilag egységes német vezetésű közép-európai blokkot álmodott meg, akkor csupán formába öntötte azokat az elképzeléseket, amelyek jóformán egy évszázada forogtak a német politikában. A további történet már ismert. Mitteleuropa-ból nem lett semmi. A Versailles környéki békékben maradéktalanul érvényesültek az antant elképzelései, ígérvényei, amelyeket még a háború alatt tettek az Osztrák-Magyar Monarchia helyén létrejövő új államoknak. Szinte szükségszerűen jött a második világégés a rabló békére. Németország ezt törvényszerűen el is vesztette, és ennek következtében, már nem csak nagyhatalmi álmai kérdőjeleződtek meg, hanem a léte is kérdésessé vált.
Németország a háborúit elvesztette, de a békét az NSZK révén megnyerte. Nem látom értelmét végiglapozni a II. világháború után történteket, ezért egyből a végeredményhez ugranék. Németország, bekebelezve NDK-t egyesült, mi több Európa vezető gazdasági hatalma lett. A 90-es éveket voltaképpen a hajdani NDK problémáinak megoldás töltötte ki. A német politikai rendszer sikeresen küzdött meg a feladattal. Mi több, gazdaságilag már nem csak saját keleti perifériáját volt képes meghódítani, hanem jóformán egész Kelet-Európát. Mindennek az alapja Németország fejlett, versenyképes ipara, és korporatív elemekkel megerősített demokráciája, továbbá az Európai Unió, amely az 1992. Maastrichti egyezménnyel lépett olyan útra, amely egy valódi egységes gazdasági térség kialakítását vetítette előre. Ennek pedig legfőbb haszonélvezője Németország lett. Az Euro bevezetése természetesen további lökést adott ezeknek a folyamatoknak. Az unió keleti bővítése kiemelten szolgálta Németország gazdasági igényeit, hiszen így ezek a német gazdaságnak alárendelt kis államok, most már könnyebben elérhetővé váltak a német tőke számára. Az európai normák bevezetése azt is lehetővé tették, hogy egész országok idomuljanak még inkább a kapitalista világgazdasághoz, és ezen belül természetesen a némethez. Németország gazdasági hatalmának növekedése nem járt politikai következményekkel. Nem fogalmazódtak meg olyan kérések, elvárások német részről, amelyek az EU-ban betöltött vezető szerepet ki szerették volna szélesíteni, netán a többi ország számára diktálták volna a feltételeket.
Eddig. Most már korántsem az a bőkezű nagybácsi Németország, ami hajdanán volt. Ma már elvárásokat, kritériumokat kell annak teljesíteni, aki német pénzt akar. Ez voltaképpen érthető is, hiszen vissza szeretnék azt kapni, amit befektettek. Ahhoz, hogy ez az igény megjelenjen, természetesen szükség volt a 2008-ban kirobbant gazdasági válságra. Napjainkban Németország a mérce. Ezt tükrözik Merkel szavai is, amelyben megfogalmazza, hogy a német szabályok átvétele a megoldás Európa gondjaira. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az vitatható, tekintettel arra, hogy ami Németországban működik, az szinte biztosan nem fog Görögországban vagy Olaszországban. Inkább a jelenség érdekes. Nyugodtan mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk Németország esetében. A II. világháború vesztes és egyben lelkiismeret furdalásos német nemzeti-nemzetközi politikájának vége. Most már egyre inkább az európai vezető szerepét felismerő, az európai intézményeket tartalommal megtöltő Németországgal van dolgunk, amely nem rest megregulázni - egyelőre verbálisan - a keleti, déli végek válságtól szenvedő kis államait, amelyeket egyébként gazdaságilag már régen maga alá gyűrt. Németország lehetőségei ma lényegesen meghaladják azt a „Mitteleuropa” álmot, amit Naumann képzelt el. Nem kétséges, Németország a jövő Európájának vezető állama, amelynek a dominanciáját, csak saját maga veszélyezteti, ha azt a nyers modort valósítja meg, amit Merkel és német vezető politikusok beszédei demonstrálnak. Ha képesek az angolszász pragmatizmust, hajlékonyságot elsajátítani és az európai ügyekben alkalmazni, akkor nem kétséges, hogy gazdasági expanzió révén az EU a német gazdaság játszótere lesz a jövőben is. Ennek szükségszerűen politikai következményei is lesznek, ez azonban vélhetően megmarad az európai intézmények keretein belül. Kérdés, hogy ezek az intézmények mennyire felelnek majd meg a német igényeknek, és mennyire akarják majd azokat saját képükre formálni.
Jacques Delors, The Daily Telegraphnak adott interjújában már utal a németek makacsságára, amellyel kontrollálni akarják az európai pénzügyeket. Egyre több helyen bukkan fel a francia sajtóban is az a vélemény, hogy korlátozni kell a német dominanciát, amely egyre nyilvánvalóbb. Kétségtelenül a német nyomulásnak egy Achilles-sarka van, ez pedig a biztos hátországnak tekintett Franciaország. Németország a nagyvonalú európai mezőgazdasági támogatások révén tudhatja maga mögött a kontinentális Európa katonai nagyhatalmát, amely atomhatalom is egyben. Feltétlenül figyelembe kell venni az USA-t, amelynek katonai védőernyője alatt él Európa jelenleg is. Tehát a német politikai térnyerésnek jelenleg erős korlátai vannak, szemben a gazdasági lehetőségekkel. Azonban ha az EU pénzügyileg megbukik, a kontinensen új osztozkodás kezdődhet, amelyben Németország „helyet követel majd a Nap alatt”, ami olyan konfliktusokhoz vezethet, amelyek egyelőre beláthatatlanok. Azonban ha feltételezzük az EU egyben maradását és az euró megmenekülését, akkor is fokozódó súlyponteltolódásnak lehetünk majd szemtanúi. Az európai gazdaság és politika súlypontja a Párizs-Berlin tengelyen egyre inkább a német felé billen majd.
Magyarország helyzete, bármilyen módon is alakul át az EU, egyértelmű. A német-francia érdekszféra részeként szerepelünk majd ebben a hatalmi játszmában. A magyar külpolitika játéktere csak akkor nőhet meg, ha az EU megőrzi az egyenjogú országok közösségének legalább a látszatát. Ha a német-francia szövetség diktátumai érvényesülnek a közösségi politikában, az angolszász szövetségesek pedig úgymond „ráhagyják” a kontinentális ügyeket erre a tandemre, akkor a hajdani keleti blokk országai számára nincs nagyon más lehetőség, mint igazodni a két nagyhoz és az általuk követett politikához. Tekintettel arra, hogy az izmosodó, és egyre agresszívabbá váló orosz külpolitika számunkra semmilyen hasznos motívumot nem tartalmaz. Mind gazdaságilag, mind társadalmilag vállalhatatlan az orosz modell, ami a gazdasági, politikai szabadság és az alternatív vélemények korlátozására épül. Ettől távol kell tartani nemcsak Magyarországot, hanem a térség államait is. Lehetséges alternatívaként jelenhetne meg a V4 országok együttműködése, azonban ez az egyes országok opportunizmusa, „kisállami” nacionalizmusa miatt kizárható, pedig az, hogy mindenki egyedül próbálkozik, önsorsrontó. Kiszolgáltatja, „leárazza” a térséget.
Bárhogyan is alakul, az EU elkövetkezendő fél évszázada napjaink politikai döntéseitől függ, amelyet a német-francia szövetség döntően befolyásol majd.
Mári László
politológus
Pár héttel ezelőtt, amikor a szlovák kormány szavazott az „eurósáncról”, vagyis az euróövezeti országok által felálltott mentőcsomagról, első körben a szlovák parlament nem szavazta meg Szlovákia hozzájárulását, amely ha nem is vitte volna zátonyra, de hosszú időre nehéz helyzetbe hozta volna a nehézkes brüsszeli diplomáciát. A kormány bukásához is vezető szavazást követően egyes diplomáciai pletykák szerint a német kormány megfenyegette Szlovákiát, amennyiben nem szavazzák meg a törvényt sürgősen, elviszik Szlovákiából a nagy autógyárakat, amelyek az ország gazdasági motorját képezik. Amennyiben ez a politikai zsarolás nem is történt meg, a nyílt politikai nyomás elviselhetetlen lett volna, így nem volt kérdés, hogy a bukott kormánynak nincs más lehetősége, csak az EU-nak tetsző hozzájárulás megadása. Így pillanatok alatt megegyeztek a legnagyobb ellenzéki párttal és „percek alatt” átvitték az elvárt döntést. Fölösleges illúziókba esni, Közép-Európa sorsa évszázadok óta a német és orosz malomkő között örlődött. A történelem viharai néha jobbra, néha balra csapták az egész régiót. Napjainkban ismét a német befolyás a meghatározó, kétségtelenül ez így is marad évtizedekig. Természetesen az egész „közös Európa” ideálja abból a logikus megfontolásból fakadt, ha nem történik meg a francia-német kiegyezés a második világháborút követően, akkor a kontinens békéje nincs biztosítva. Az alapító atyák elsődleges célja a béke és a prosperitás biztosítása volt és akkoriban nem is gondolhattak arra, hogy az együttműködés (francia-német) egyszer Európa irányító erejévé fogja kinőni magát, és a többi, akkori alapító ország csak követője lesz ennek az együttműködésnek. Logikusan, napjainkban a német gazdasági erő könnyedén kinőné a francia (főleg mezőgazdaságra támaszkodó) gazdaságot politikailag az elkövetkező évtizedekben, de Párizs rendkívül nagy hangsúlyt fektet az EU-ban betöltött informális vezetői pozícióinak megőrzésére, azonkívül az erősödő francia és a visszaeső német demográfiai adatok a kettős vezető erőt garantálják az elkövetkező évtizedekben is.
A fent részletezett német-francia tengellyel szemben, belpolitikai megfontolásból, Papandreu görög miniszerelnök szembehelyezkedett és már az uniós segítséget beígérő megegyezést követően népszavazást helyezett kilátásba arról, hogy a nép elfogadja-e az újabb megszorításokat, amelyek a mentőcsomaggal járnának. Párizsban és Berlinben örjöngve fogadták ezt, mégis hogy merészeli a kis Görögország azt, hogy nem fogadja el a mentőövet és az azzal járó külső gazdasági vezetést, amely jóformán protekturátussá silányítja le az országot? A Cannes-i csúcson nyíltan alázták meg a görög miniszterelnököt. A német-francia tandem vezetői: magukhoz rendelték Papandreut, két óráig várakoztatták, majd elküldték azzal, hogy tegye amit ők akarnak, különben nincs pénz. Ha népszavaztatni akar hát tegye csak, de addig egy eurócentet sem kapnak, sőt majd ők megmondják azt, hogy miről népszavaztassa a görög miniszterelnök a népét. Erről a francia Liberation francia lap egyszerűen csak így ír: „Cannes-ban úgy viselkedett a francia államfő és a német kancellár a görög miniszterenökkel, mint egy szolgával. Ha népszavazást akar tartani, lediktálják neki a kérdést, ha pénzt akar, hűségesküt kell tennie azoknak, akik átvették országa irányítását”. Követve a hullámot, az euróövezeten kívüli brit miniszterelnök, David Cameron a következőt nyilatkozta a Cannes-i csúcson fölényesen: „Athén vagy megoldja a problémáit vagy hagyja el az euróövezetet”. Tegyük hozzá, hogy a politikai nagyotmondást Brüsszelben sem szeretik, hiszen a görögök annak idején egyszerűen hazugsággal tudtak az euróövezet tagjává válni, amikor is meghamisították az államháztartási adatokat, és ezzel tévesztették meg Brüsszelt. Görögországnak nem maradt választása: vagy alkalmazkodik a német-francia tengely követeléseihez és külső gazdasági irányítás alá helyezi az országot, valódi reformokat vezet be így elkerüli a teljes összeomlást, vagy előbb-utóbb kiebrudalják az euróövezetből (talán az EU-ból is), és amint körbevették egyfajta pénzügyi tűzfallal, elengedik a kezét. A második lehetőségre kevesebb az esély, de senki sem tartja kizártnak, ennek a komolyságát támasztja alá, hogy ez a lehetőség akár két évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.
