A magyar demokrácia első két évtizede az ország állampapírjainak bóvlivá minősítésével véget ért. Ha tetszik, ha nem, mostantól új lapot kell nyitni. Mostantól csak egy jó megoldás létezik, az pedig a polgári, konzervatív, piacbarát modell megvalósítása.
Az utópiák kora lejárt. A kormány hasztalan szajkózza a spekulánsokat ostorozó körmondatait. Hiába ereszti rá a magyar titkosszolgálatot az ügyre, ez maximum viccnek jó, de komolyan venni nem lehet. Sőt, ha sokáig rugdalja bokán a hangya az elefántot, előbb-utóbb rálép. Persze nem azért, mert megijedt tőle, hanem azért mert észrevette. Jó esélyünk van rá, ha továbbra is szembe megyünk az árral, amit még az olasz vagy a spanyol kormány, de még a német sem tehet meg, akkor az el fog sodorni.
Ráadásul mi az, amiért a magyar kormány kockáztatja az Armaggeddont? Azért, hogy megvédje azokat a pusztulás szélén álló, megkövült rendszereket, amelyek eddig is elemésztettek minden pénzt, amit beléjük pumpáltak. Úgy néz ki, az az alapelv, hogyha beledöglik is a versenyszféra, a nyugdíjasok ingyen fognak utazni, a nyugdíjaik értéke pedig akkor is megmarad, ha minden összedől. A BKV-MÁV-Volán trió pedig továbbra is százmilliárdokat nyelhet el büntetlenül, ahogy továbbra is ezerszám képezzük a szabadbölcsészeket állami pénzen. Az egészségügyről már nem is szólva, ahol továbbra is mindenki ugyanazt a szolgáltatást kapja függetlenül a befizetésétől, vagy hogy egyáltalán fizetett-e valaha bármit is. Eljött az idő egy sokkterápiához, pont olyanhoz, amin minden szomszédunk átesett. Végre hagyni kellene a versenyszférát, hogy versenyezzen, adót csökkenteni (igen nem emelni, hanem tovább csökkenteni), az állami kiadásokat pedig drasztikusan megvágni! Ugyanis ez az egyetlen esélyünk. Unalomig ismételt dolgok ezek. Talán felesleges is leírni, hiszen a politikusok is pontosan tudják, hogy ez a helyzet. Mi lehet a politikai következménye annak, ha ez nem történik meg?
Először is érdemes pillantást vetni a magyar politikai palettára. Nyugodtan mondhatjuk, hogy piacpárti politikai erő, amely vegytisztán kapitalista, nincs a kínálati listán. Jellemző, hogy a Gyurcsány által nagy garral indított magát polgári, „nyugatos” erőnek kikiáltó párt is a többkulcsos adó bevezetésével, a középosztály önzésének megregulázásával kezdene. Nesze nekünk nyugat, meg polgári világ. Az LMP szintén fejéről talpára állítana mindent, a baj csak az, hogy ők is lelkesen szapulják azt a pénzügyi rendszert, amelytől persze elvárják utópista terveik, zöld világuk finanszírozását, és többet adnának mindenkinek. Kérdés miből? A több kulcsos SZJA-ból. Nézzük az MSZP-t. Itt is a többkulcsos adó jelenti a megoldást. A párt pillanatnyi tétovázás nélkül váltott a baloldali vágányra, ahogy ellenzékbe került. Hol van már Bajnai Gordon, meg a nemzetközi pénzpiacok iránti megértés? És persze ők is többet adnának, mint amit a „nepnyúzó” kormány ad. Jobbik nem bajlódik a pénzpiacokkal, az adósággal. Eb ura fakó, nem fizetünk és kész. A pénz megmarad, lehet szétosztani. Ugye milyen egyszerű ez? A nyugat meg vagy elfogadja, az egészet, vagy hazamegy. Menni fog nélkülük is. Castronak is ment, nemde? Nem véletlen a szélsőbalos példa. Szépen erősödik is a párt.
El is jutottunk a kormányzó pártszövetséghez. Kétségtelenül tetteiben még mindig ez a legpiacbarátabbnak látszó párt, még ha a retorikája olykor zavarba ejtő. Hiába, nyomokban még maradt valami a nemzeti liberális örökségből. Azonban a kétharmados győzelem, de főleg az a nyolc év, amit a párt a legostobább kormányzat ellenzékeként eltöltött, valamit nagyon elrontott. Ez pedig a realitás érzék. Amellett, hogy a kormány rengeteg pozitív politikai lépést tett azért, hogy felszámolja a koraszülött demokrácia által hozott tarthatatlan szabályokat és megkezdte a reformokat, amelyek kétségkívül megkerülhetetlenek, tévesen azt hiszi, hogy a gazdaság is úgy kezelhető, mint egy okmányiroda. Megmondjuk, mi legyen és az lesz. Csakhogy a piac ebből úgy fest, nem kér. Márpedig jó lenne rájuk figyelni, hiszen nem lehet egyik pillanatban azt mondani a piacról, finanszírozzuk magunkat, a másikban pedig fityiszt mutatni azoknak a szervezeteknek, amelyeket a piac azért hozott létre, hogy megvédje a befektetéseit pontosan azoktól a kormányoktól, akik előbb felveszik a nagy hitelt, utána nem akarnak fizetni. És ne feledjük, minden adós azt mondja, hogy fizetni akar, csak aztán nem tud, mert úgy alakul. A politika és a pénzvilág elválaszthatatlan egységet képez. A befektető, spekuláns vagy hívjuk, ahogy akarjuk, de a pénz birtokosa, mindent megtesz azért, hogy ha a pénzét valahová elhelyezi, akkor ott olyan viszonyok alakuljanak ki, amelyek között biztonságban tudhatja a befektetését. Márpedig aki fizet, az bizony diktál, ha tetszik, ha nem. Lehet ezt igazságtalannak érezni, azonban 1989-ben a kapitalizmust és ezeket a viszonyokat választottuk. Ha kitekintünk a nagyvilágba, akkor bizony nem látunk sehol sem élhető alternatívát. Nincs hová mennünk. A nyugattal kereskedünk, ezer szállal kötődünk hozzá. Magyarul nincs más választásunk. A kormány ezt pontosan tudja. De ott vannak a választói, akik ezt nem nagyon értik meg, és ugyanúgy hisznek abban, hogy létezik fájdalommentes kapitalizmus, ahogy hisznek az egyensúlyjavító gumikarkötőben. Ezért a kettős kommunikáció és a tettek. Egyik oldalon a piacbarát lépések, egykulcsos adó, bürokráciacsökkentés, nagy ívű átalakítási tervek, a másik oldalon meg kisstílű demagóg ötletelés a hitelkiváltástól a villanyszámláig.
Mérlegelve a lehetőségeket, továbbra is csak abban bízhatunk, hogy a Fidesz piacpárti énje végre legyűri az állampárti demagóg felét, és végre túllép azon, hogy mindenáron újabb kétharmadot gyűjtsön be 2014-ben. Elkezdődik a realista kormányzás igazán konzervatív módon. Támaszkodva a középosztályra, a magabíró polgárokra, akiknek nem azzal segítünk, ha átvezetjük a devizahitelből az egetverő kamaton felvehető forinthitelbe, hanem azzal, hogy konvergálunk a nyugati gazdaságokhoz, elsősorban a némethez, és elkerüljük az államcsődöt. Mert bár a nyugat válságban van, azért még mindig nem akkorában, mint mi. Elég, ha egy régi pesti viccet idézünk fel a rendszerváltás előtti időkből. Az akkori szocialista kommunikáció a szakadék szélén tántorgó nyugatról harsogott, amire csak annyit válaszolt a pesti polgár, hogy mi meg egy lépéssel előtte járunk. Úgy fest, a helyzet nem sokat változott. Legfeljebb annyiban, hogy ez a józanész, amit a vicc sugall, eltűnőben lenne. Ezért a kormánynak meg kell fontolnia, hogy felül-e saját kommunikációs paneljeinek, vagy végre belátja, hogy a szakadék nem olyan mély, mint egy kátyú, és ha beleesünk, onnan csak évtizedek múlva, nagy áldozatok árán van visszaút, ezért még ma visszafordul a jó irányba, és beáll a helyére, a „nyugat háta mögé”.
Mári László
politológus
