Demokrátor

Magyarországnak szövetségesekre van szüksége. Nem Kínára vagy Oroszországra, hanem európai szövetségesekre. Most például ahhoz, hogy az Európai bizottság által javasolt szankciókat elkerülhessük, még akkor is, ha valójában ezek a szankciók egyelőre semmilyen negatív következménnyel nem járnának azon kívül, hogy demonstrálják Magyarország „rosszfiú” státuszát.

Az Orbán-kormány európai politikájának első két éve kényszerű, de olykor elkerülhető konfliktusok folyamatos felvállalásából állt. A kormány ezeket a konfliktusokat legtöbb esetben nem maga választotta, de nem is tett eleget azért, hogy ezeket elkerülje. Azonban bárhogy kerül is sor egy konfliktusra, egy olyan méretű ország, mint Magyarország, szövetségesek nélkül bukásra van ítélve. Magyarország a trianoni békeszerződés, és az EU csatlakozás közötti időben, nem alanya, hanem tárgya volt a nemzetközi folyamatoknak. Valójában nem velünk, hanem rólunk döntöttek. Uniós csatlakozásunk megnyitotta azt a lehetőséget az ország előtt, hogy mint a Monarchiában, rendezett jogi keretek között, más országokkal együtt irányíthassa a sorsát. Azonban vannak játékszabályok, amelyeket ezért a lehetőségért cserében el kell fogadnunk. Ez pedig nekünk, magyaroknak nehezen megy. A Monarchia alaptétele a közös uralkodó, és jogköreinek sérthetetlensége volt, amiről sikerült egy olyan terméketlen közjogi vitát generálni, amely miatt az egész magyar fejlődés megrekedt. Manapság, valami hasonlót tapasztalhatunk. Nem a lehetőségek kiaknázása mentén próbálunk előre lépni, hanem „virtuális” ügyekben hadakozunk feleslegesen. A reakció ugyanilyen szükségtelen az Uniós bürokrácia részéről, politikailag elfogult. Ráadásul jogilag megalapozottan támadható. Azonban ez egy olyan síkos terep, ahol könnyű elcsúszni támasz nélkül.

Általában, ha mellékelhető lenne az EU-hoz egy használati utasítás kezdő kormányok számára, akkor abban első helyen szerepelne az az ajánlás, hogy bármihez kezdesz, előbb nézz körül, kik azok, akik adott esetben veled tartanak. Nem mintha ez mondjuk az EU-n kívül nem lenne ajánlatos, de egy közösségben ez kötelező. A jelenlegi külpolitika szarvashibája, hogy ezt rendszeresen mellőzi. Előbb cselekszik, és utána érdeklődik, hogy van-e valaki, aki ezt támogatja. Orbán Viktor most is tett olyan kijelentést, hogy Magyarország nem szervez semmilyen támogatói klubot a magyar álláspont mellé, ezért valószínű, hogy az európai pénzügyminiszterek majd helybenhagyják a kohéziós támogatások elvonását kilátásba helyező határozatot. Ha ez az álláspont nem abból az információból táplálkozik, hogy képtelenek vagyunk megnyerni saját álláspontunk mellé kellő számú támogatót, akkor hiba lenne, ha nem követnénk el mindent azért, hogy ezt a határozatot elgáncsoljuk. Mert az álláspontunk csak annyit ér, ahány támogatót fel tudunk mögötte vonultatni.

A lehetőség adott, hiszen az EU-s országok túlnyomó többsége kaphatna hasonló büntetést, bár kétségtelenül mi vagyunk azok, akik az előírt deficit feltételeket még véletlenül sem teljesítettük soha, kivéve a tavalyi évet, amikor szigorúan eseti intézkedésekkel ugyan, de papíron sikerült, azonban a jó adat mögött minden maradt a régiben. Strukturálisan továbbra is gyászosan festettek a költségvetés számai. Idén már más lehet a helyzet, ahogy a jövő évi költségvetés sem igényel borzalmas beavatkozást ahhoz, hogy tartsa az EU által megkövetelt paramétereket. Ráadásul meglehetősen furcsa valakit olyanért büntetni, amelynek bekövetkezése koránt sem biztos, mivel a kormány elkötelezett a hiány tartása mellett. Ennek tükrében a büntetés elhamarkodott, erősen politikai jellegű. Erre alapozhatunk, ha amellett érvelünk, hogy miért ne rajtunk alkalmazzák először ezt az eszközt. Ma nekem, holnap neked. Ebből minden, főleg déli és keleti tagállam értene. Az persze nagy kérdés, hogy az EU-forrásokat biztosító, legnagyobb befizető országok, mint Németország, Hollandia, Franciaország milyen nyomást gyakorolnak majd az intézkedés elfogadásának érdekében. Nem sok jóval kecsegtet az, ahogy például a szlovákokat megregulázták, amikor szembe akartak menni az éppen aktuális görög mentőcsomaggal. A válság miatt a politikai realitás a közös döntéseket támogatja. Pillanatnyilag gyenge lábakon áll a magyar szavahihetőség is, köszönhetően ez elmúlt évtized hibáinak, ami szintén gyengítheti a kormány pozícióját egy ilyen lobbi tevékenység közepette.

Azonban szövetségesek megkeresése, meggyőzése közös érdekek mentén, amely nem csak nekünk, hanem más országok számára is vállalható, alapvető nemzeti érdek. Van is jó példa arra, hogy voltak olyan ügyek, amelyek mellé sikerült odaállítani az európai közösséget. Romapolitika, hatos csomag, horvát csatlakozás például. Azonban ez csak akkor működik, ha jelentéktelen, az ország szempontjából valós súly nélküli, belső használtra szánt intézkedésekkel ezt a célt nem lehetetlenítjük el. A kormánynak most már, két évvel a választások előtt, csak egy olyan taktika lehet működőképes, amely alapvetően a megegyezésre, a konszolidációra törekszik. A további harc csupán a Jobbik számára tartogathat propaganda lehetőségeket, a Fidesz számára ez kontraproduktív. Mind anyagilag, mind politikailag. Tekintettel arra, hogy nincs olyan prudens cél, ami ezáltal elérhető. Márpedig konfliktusok generálásával nem lehet sem szövetségeseket toborozni, sem pedig sikeresen politizálni. Ideig-óráig lehet érték alapú vitákat nyerni, azonban már rövidtávon is komoly hátrányokkal szembesülhetünk. Tehát sürgető feladat, hogy szövetségeseket keressünk, akár engedve álláspontunkból, jobban figyelembe véve a közösségi célokat is.

Mári László
politológus

Francis Fukuyama elismert amerikai mainstream ideológus, történész. Amit leír, annak súlya van, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy az valójában „Amerika hangja”. Itt-ott hibás információkra támaszkodó első írására reagáló államtitkári válaszra nem volt rest reflektálni, elismerve a hibáit, azonban nem túl hízelgő módon megerősítve írásának lényegi elemeit.

Nem tudom, hogy a kormány pontosan mit vár ezektől a reagáló levelektől, azonban nyugodtan leszögezhetjük, az nem fog teljesülni. Egyrészt azért, mert amerikai szemmel Kovács Zoltán egy hivatalnok, aki köteles megvédeni a kormányát, azaz csekély hitele van annak, amit leír. Ha előveszünk egy illetékest, mondjuk az iráni kormányból, az is meglepően koherens érveléssel fogja védeni kormányának intézkedéseit, azonban azt nem gondolhatja senki, hogy ettől Washingtonban meghatódnak. Fukuyama bármennyire is az amerikai demokrácia-export hivatásos ideológusa, ettől még nem lesz kormányhivatalnok. Így eleve nyert pozícióból indul, ha egy ilyen vitába belemegy. Ez kiderült a mostani válaszából is. Ráadásul a fő gondolatát tekintve, igaza is van. Nagyon nehéz jónak látni a magyar politikai kultúrát, amelynek a lényege nem a problémák megoldása, hanem egymás legyőzése bármi áron. Ennek a kultúrának a része az az intézkedés halmaz, meglátása szerint, amit a kormány az elmúlt másfél évben véghez vitt. De legalábbis erősítette ezt a nyugati szemmel nézve rossz gyakorlatot. Persze erre adható az a magyarázat, hogy rendkívüli helyzetben nem volt értelme a sok demokratikus pepecselésnek, amely csak oda vezetett volna, hogy nem történik semmi, mint az elmúlt 20 évben általában. Az is jó érvnek tűnik, ha azt mondja a kormány, hogy „buldózere a KRESZ szabályait” betartotta. Azonban ezek csak nekünk, csak innen tűnnek jó érvnek. Mi tudjuk, hogy nagy volt a baj (még mindig az), és lépni kellett. Azonban a tengeren túl ez nem ilyen egyértelmű. Egyrészt, mert mások is bajban vannak, mégsem gondolták újra az államuk teljes demokratikus struktúráját, mi több, most sokkal inkább gazdasági kérdésekkel foglalatoskodnak, és kevésbé jogászkodnak.

Fukuyama nem tudatlan, ezért célszerű nem annak nézni. Tisztában van a különböző politikai rendszerek működésével, annak sajátosságaival. Kiváló könyvet írt a „Bizalom”-ról, valamit az „Államépítés”-ről, amelyekben világosan megfogalmazza azokat a kihívásokat, amelyek a demokratikus, vagy azzá válni akaró társadalmak előtt tornyosulnak. Ezért az olyan fordulatok, amelyben a kommunikációs államtitkár arra utal, hogy demokráciában a szavazatok döntenek, nem a választási rendszer sajátosságai, tisztán propagandának tűnnek, és azok is. Fukuyama minden hibája ellenére, egy gondolatsort vitt végig, amelyet nem nyilvánvaló sületlenségekkel illik megválaszolni. Mert bizony a választási rendszer nem csak a pártrendszert, de magát a demokratikus rendszer egészét is jelentősen alakíthatja. Elég itt csak a bejutási küszöböt megemlíteni, ami alapjaiban változtatja meg a pártok viselkedését, és sok minden mást. Minden demokrácia egy kényes egyensúly mentén működik, azok között a körülmények, sajátosságok között, amelyek között kialakult. Az angolszász rendszer egy sajátos fejlődési utat járt be, ahogy a magyar is. Komparatív vizsgálat azonban lehetséges, még ha nem is jelent minden ugyanazt nálunk, mint a nagy vízen túl. Tehát Fukuyama gondolatai igenis lehetnek relevánsak akár ránk nézve is.

Sajátos, és Fukuyama szemével nézve aggasztó lehet, ha ez az egyensúlyi rendszer úgy felborul, ahogy nálunk történt. Ez nem eleve rossz, nem is gondolja ezt senki, aki józanul mérlegeli a helyzetet. Nem is szükségszerű az sem, hogy ezt automatikusan antidemokratikus folyamatnak kell tekinteni. Nálunk ez nem is az, bárki, bármit mond. Vannak túlkapások, hibák, de szignifikánsan nincs ezekből több, mint egy „feles” kormány esetén. Azonban ha tetszik, ha nem, amint a belső fékek gyengülnek, akkor a demokratikus közösség elkezd figyelni. Miért? Mert mi körön belül vagyunk. Ez egyrészt jó, másrészt kötelességekkel jár. Első és legfontosabb kötelesség, a jó tájékoztatás. Vagy mondjuk úgy, kommunikáció, amely a döntéshozatali folyamat része, nem pedig utóvéd aktusa. Ahogy Scruton mondta, az Orbán-kormány legnagyobb hibája, hogy jó dolgokat csinál, de nem magyarázza meg. Ez pontosan így van. Meg kellene a dolgokat magyarázni, előre. Nem megalázkodni, magyarázkodni utólag. Ezzel elkerülhetőek lennének azok a propaganda és egyben izzadságszagú levelek, amelyek utólag inkább igazolják a szerző aggodalmait, mint csillapítanák a problémát. Pontosan azért, mert olyan módon teszik ezt, mint nem egy USA-val, a demokratikus közösséggel opponáló periférikus állam. Mondjuk úgy, ez a módszer nem okos. Az amerikai olvasó számára Magyarország periféria, abból is az ismeretlenebbik fele, hiába része a demokratikus közösségnek. Gondoljunk bele abba, ha egy Burundiról írt kritikus cikk jelenne meg Magyarországon egy ismert szerző tollából, és arra a Burundi kormány kommunikációs államtitkára válaszolna, mit gondolnák erről? Legjobb esetben is csak szánakozva mosolyognánk. Ők sem tesznek mást.

Nehéz a kormány kommunikációjáról bármit is mondani, mert egyszerűen kritikán aluli. Nem állítom, hogy ez Kovács Zoltán hibája lenne kizárólag. Inkább arra utal mindez, hogy a kormányzati működés zavaráról van szó, amelyet illene mihamarabb kijavítani. A kormány több csatornán keresztül hitet tett a konszolidáció és a lassítás mellett. Azonban ideje lenne, ehhez hozzákapcsolni az előzetes kommunikáció igényes megvalósítását. Az sem árt, ha a Fukuyamához hasonló véleményformáló tudományos „celebekkel” olyanok cserélnének eszmét (ha feltétlenül szükséges), akik képesek megérteni érvrendszerét, és abban az elméleti keretben érvelni, amit ő és olvasói megértenek, elfogadnak. Hiába jó fiú valaki, annak is kell látszani, és ennek megfelelően kell minden szót, minden cselekedetet mérlegre tenni és bemutatni. Ez sok csalódástól óvhatja meg a kormányt az elkövetkezendőkben.

Mári László
politológus

Van-e értelme választani, ha egy kormányfő sorsa nyugati kormányok és pénzügyi szervezetek kezében van? Bármikor, bárki leváltható-e némi nyomásgyakorlás árán?


Az Orbán kormány rengeteg bírálatot kap, azonban a legtöbb bírálatról süt, hogy a hazai ellenzék a forrása, másrészről a szerző, miközben lelkesen fasisztáz, azt sem tudja, hogy a sok volt szocialista ország közül melyikről is beszél. Persze ez lényegtelen is. A startpisztoly eldördült, és a nyugati „nagyon” demokratikus sajtó ontja az egy kaptafára íródott cikkeket. Kár, hogy ugyanazokat a sztereotípiákat látjuk viszont, mint a hidegháború idején vagy korábban. Afféle genetikusan bűnös nemzet képe bontakozik ki. Kár lenne erre a szokásos magyar daccal válaszolni és egyenesíteni a kaszát, mert esélytelenek vagyunk. Ráadásul ezek a támadók ugye a szövetségeseink…

Ahogy Jedrzej Bielecki írja, azért vannak eszközök nálunk is, ráadásul a gazdasági programunk sokban egyezik az elvártakkal, de ennek bemutatásával nem vesződik az egyoldalú propaganda, ami Orbán és egyúttal Magyarország ellen zajlik. Pedig Orbánt már a saját táborán belülről is kritizálják, sőt igazából minden konzervatív berzenkedik a dagályosan szétterülő, mindent elfojtó állami gondoskodástól. Ez azonban az érem soha be nem mutatott másik fele. Érthető, sokkal jobban üt, ha egy fasiszta idegengyűlölő miniszterelnökről beszélnek, mert azt a fogyasztó inkább megveszi (a lapot ugye el kell adni).

Tagadhatatlan az is, hogy egy bűnbak most igazán jól jön a saját problémáiba egyre inkább belefulladó Európának. Megoldást semmire nem találtak eddig sem, azonban ha időben gyártanak néhány ellenséget, akkor legalább nem figyel rájuk senki. Christine Lagarde és Brüsszel előre közölte, semmit nem enged, ha kell pénz, akkor minden feltételüket teljesíteni kell, azaz gyakorlatilag megszűnik a kormány szuverenitása a saját ügyeinek intézésében. Itt nem a teljes szuverenitásról, hanem bármilyen szintű szuverenitásról beszélhetünk. Orbán Moszkva-Brüsszel hasonlata úgy fest egy önbeteljesítő jóslat volt.

Mi ebben a rendszerhiba? Az az apró pici tény, hogy Orbánt hatalmas többséggel választották meg, és pártja még mindig támogatottabb, mint az ellene lelkesen tüntető ellenzék, amelynek holdudvara már szakértői kormányról ír. Azt se felejtsük, hogy a legutóbbi időközi választáson is csúnyán megégett ugyanez az ellenzék, pedig Budapesten volt a választás, ahol egyébként a legerősebbek. Elgondolkodtató az az önbizalom, ahogy az európai szocialista frakció az MSZP-vel karöltve szankciókat sürget ellenünk magyarok ellen, mert ugye a szankciókat nem Orbán, hanem a lakosság szenvedi majd meg. De nincs ebben semmi meglepő. Szocialistáknál első a mozgalom. Győzzön a világforradalom, az ár mellékes. Főleg, ha bűnös nemzetről van szó. Orbán legitimitása, ha sokaknak nem is tetszik amit csinál, mint sem csökkent. Ez még akkor is igaz, ha pártja népszerűsége annyit csökkent, hogy még így is kiteszi az őt követő két legnagyobb párt támogatottságát összesen.
Tehát ha egy ilyen miniszterelnököt kívülről el lehet tüntetni, akkor bizony ez az európai demokrácia nem más, mint bohóckodás. Elég, ha az amerikai nagykövet csalódik egy adott politikusban, és fel is út, le is út. Jöhet a következő. Nevezzük szakértőnek. Végül is a Jobbik régóta hangoztatja, hogy nemzetközi összeesküvés áldozatai vagyunk. Egyszerűbb lenne kiszállni a buliból. Az adósságot már visszafizettük, hiszen többet fizettünk ki kamatra az elmúlt 20 évben, mint amennyivel valaha is tartoztunk. Megrántjuk a vállunkat és tovább megyünk. Ennyi az egész. Miért fontos a Jobbik ebben az esetben? Egyszerűen csak azért, mert a Fidesz után ők jönnek, ha dől a dominó. Senki ne számítson arra, ha a magyar jobboldali választó azt látja, hogy az akit kormányfővé emelt, ilyen egyszerűen leváltható, elkezd majd abban hinni, hogy a következő kormányfő őt szolgálja, nem pedig az amerikai, francia vagy német választót. Mert ha ők diktálnak, akkor ők is választanak, nem mi. Ez ennyire egyszerű. Orbán a mi dolgunk, nem pedig gyanúsan mondvacsinált újságcikkeké és ostoba szankcióké, amik csak rontanak a helyzeten (megsüvegelendő az LMP, amely nemet mondott egy ilyen lépésre, azaz érdemes az ellenzéket is differenciáltan nézni). Egy ilyen leváltás egyébként is veszélyes üzenet. Ha minden országban tetszés szerint lecserélhetőek a kormányfők, akkor a demokrácia egy üres porzsák, aminek a védelme egyre reménytelenebb azokkal szemben, akik eleve tudomást sem akarnak róla venni. Ha ez lesz a gyakorlat, akkor szimplán megélhetési kérdés lesz a politikai berendezkedésünk. Ha a nyugat jobb létfeltételt kínál számunkra, akkor támogatjuk, amit akarnak. Na de akkor rakjon táblát minden választáson induló a nyakába, hogy „engem szeret nyugat”, „engem meg még jobban”, a többi meg úgysem számít.

Magyarországon nehéz hónapok jönnek, de egyelőre a weimarizálódást megúsztuk. Azonban, egy ilyen ostoba külső beavatkozás éppen elég lesz arra, hogy öles léptekkel induljunk efelé. Minden összeáll. A sértett nemzeti büszkeség, az egymást gyűlölő, farkast kiáltó demokraták, gazdasági válság. Ha az ingerküszöb kellőképpen alászállt, már jöhet is az igazi diktátor. Jelentkező lesz, ettől nem kell félni. És addigra már ki hisz azoknak, akik diktátort kiáltanak, hiszen elvileg minden miniszterelnök megkapta ezt a jelzőt. Ha másra ez nem lesz jó, arra biztosan elég lehet, hogy felgyújtsuk a házat amiben lakunk. Arra még egy ilyen kis szuverenitását vesztett ország is képes.

Mári László
politológus

Lázár János szerint, jövőre minden megváltozik. Igen, ebben alighanem igaza van. Nagy kérdés, milyen irányban. A káoszt, lecsúszást hozó rendszerváltás, az ostoba, csupán a hatalomért küzdő, semmiből nem tanuló politikai elit végét vagy egy újabb káosz kezdetét.

A magyar politika ciklusai jó ideje ismétlődnek. Talán a húzd meg, ereszd meg a legjobb kifejezés erre. Olykor kicsit jobb, de utána sokkal rosszabb. Kellemes lenne, most felülni a hullámhegyre és az Orbánt szapuló cikkek sorát szaporítani eggyel, azonban a biztos siker ellenére sincs értelme ebbe belevágni. Ugyanis Orbán nem egyedi jelenség, hanem a magyar politikai attitűd rendszereket töretlenül túlélő, működő gépezetének eredménye. Még csak nem is tehetségtelen, sőt legalább akar valamit. Szembemenni itt-ott ezzel a rendszerrel. A tragédia éppen az, hogy nem Orbán céljaival, nem a lehetőségek hiányával, hanem azok túlértékelésével van baj. Szorosan illeszkedik azoknak a magyar vezetőknek a sorába, akik vélt vagy valós igazságaik mentén cselekedve megfeledkezetek a reálpolitikáról.

Lássunk néhány példát a vitatott igazságokra. Orbánnak igaza van, amikor menti a devizahiteleseket. Mert mi volt előtte? A bankok tetszés szerint emelték a kamatokat (mikor Svájcban speciel éppen csökkent), irreális módon terhelték át a felelőtlenül folyósított hitelek költségét a jól fizető ügyfeleikre. Amíg gigantikus profitot realizáltak, addig bármire adtak hitelt, még a kutyaólra is, kis túlzással. Abban a pillanatban, amikor egy kis türelmet kellett volna tanúsítani, menekültek, ezermilliárd számra utalták haza a tőkét, nem kis részt vállalva abban, hogy Magyarország a 2008-as válság vesztese legyen. Most már vállalták a megegyezést, mert rákényszerültek. Azonban kétségünk ne legyen felőle, ha a nincs a kényszer, nem tettek volna semmit, bármit is mondanak ma már. Azonban itt vége kellett volna érni a történetnek. A megegyezés megszületett. Ehelyett újabb és újabb lépéseket tesz a kormány, átlépve a már megkötött megállapodást.
Igaza volt-e az Orbán-kormánynak a magánnyugdíjpénztárak esetében? Sok tekintetben igen. Irreális rezsivel dolgozó, évek alatt egy fillér hasznot nem termelő pénztárakról hullott le a lepel. De! Vajon az volt-e a megoldás, hogy a PSZÁF fellépése, a szabályozók tisztázása helyett, az egész rendszert felszámolták, erővel. Aligha. Az pedig végképp borzasztó megoldás, hogy a komoly hátrányt vállalva, a pénztárakban maradó háromszázezer taggal, akik voltaképpen az egész akció politikai fügefalevelei voltak, akikkel a kormány takarózhatott, ha valaki államosításról kezdett beszélni, rövid úton elbánt, amikor pénzre volt szüksége.
Igaza volt-e Orbánnak, amikor a rendkívül részrehajló, hihetetlen elfekvő embertömeget foglalkoztató, ostobán működő közszolgálati médiát megrendszabályozta? Hogyne. Például mivel volt közszolgálatibb, a minden második reggelt Lendvai Ildikóval kezdő Gyárfás-féle Napkelte, mint a mostani? Mivel volt jobb az, hogy a közszolgálati média a pénzt nem műsorokra, hanem sok ezer felesleges dolgozójának eltartására fordította? Éhségsztrájk, szakszervezet ide vagy oda, ez a rendszer nem maradhatott. Azonban hiába a jó és jogos cél, ha olyan emberek kerültek az elküldöttek helyére, akik pártlelkesedésükön képtelenek úrrá lenni a hírek szerkesztése közepette. Jogos volt-e a működésképtelen médiaszabályozás cseréje? Természetesen. Azonban oktalan bürokráciát ráereszteni egy olyan területre, mint például az önszabályozó módon működő internet, kifejezetten ügyetlen lépésnek nevezhető. Így váltak a kormány nyilvánvaló igazságai kellemetlen tüskévé még azok talpában is, akik egyébként jobboldaliak szívvel-lélekkel. Ezek kiragadott példák, azonban fájóan jellemzőek a kormány reálpolitikát, belátást figyelmen kívül hagyó lépéseire.

2012 súlyos kérdése az lesz, hogy a kormány képes-e felismerni, hol a határ, vagy minden egyes tévedését erőnek erejével tovább erőlteti a szükségszerű katasztrófa bekövetkeztéig. Persze a katasztrófa nem jelent bukást. A tragikus hős hungarikum. Mert sorolhatók majd az igazságok szüntelenül, a bukás után is. Mert az igazság örök. Kár, hogy sem a politikusok, sem az átlagemberek nincsenek azzal tisztában, hogy az igazság sokkal inkább győzhet kompromisszumok, hosszú kitartó munka által, mint egy lovasroham révén. Miért kell elbukni a jó célokkal, hogy utána kollaboráns nímandok kezébe kerüljön a vezetés, akik majd beszennyezve az igazságokat, a túlélés puszta szándékával úgy vigyék a rendszert, hogy közösségként képtelen legyen az működni, hiszen igazságok nélkül az nem megy. Számtalan példát élt már meg erre ez a nép. Ez az igazi sorstragédia. Célszerű lenne végre ezen túllépni. A fal előtt lehet fékezni, fordítani a kormányon, megkerülni azt. Kétségtelenül, ez időveszteség, sőt meg kell szabadulni attól az elvtől, hogy csak egyenesen haladhat az igaz ember. Azonban van egy előnye. Célba lehet érni! És az igazság talán egyszer errefelé is érvényesülhet, ha kerülő úton is Magunknak és a kormánynak is azt kívánom 2012-re, a falat kerüljük ki azért, hogy legalább később még célba érhessünk.

Boldog Új Évet Kívánunk minden olvasónknak!

Mári László
politológus

A kormány nem csak a gazdasági elemzőknek, hanem ellenzéki kritikusaiknak is nagy örömöt okozott azzal, hogy hajlandó megállapodni az IMF-fel. Azonban ennek a megállapodásnak még nem ismert az ára.

Két alapvető tévedés alapozta meg ezt a megkerülhetetlene döntést. Egyrészt a választások előtt elkalkulálta magát a Matolcsy vezette gazdasági kabinet, amikor azt feltételezte, hogy a hatalomra kerülésük után kapnak egy kis mozgásteret a nemzetközi pénzügyi szervezetektől. Mivel ez a görög válság miatt nem történt meg, szükségszerű volt, hogy ezekkel a szervezetekkel szakítani kell, hiszen azok nem tűrték volna az „unortodox” különadókat csakúgy, mint a magánnyugdíj rendszer felszámolását. Tartották volna magukat ahhoz a pozícióhoz, amit a Bajnai kabinet idején megszoktak. Azaz, hogy a magyar kormány nem más, mint a végrehajtója, az ő elképzeléseiknek. Betű szerint. Ez nyilván vállalhatatlan volt, hiszen ezzel az Orbán-kormány már másnap elvesztette volna támogatottságát.
A másik tévedés pedig az volt, hogy feltételezték, ha minden adat jó, az adósságot leszorítják, csökkentik az adókat, akkor a gyengécske fellendülés hullámaira felülve kinőhetik a költségvetés strukturális problémáit. A piac pedig dotálva az erőfeszítéseket, egyre jobb feltételek mellett nyújt majd hiteleket, amivel elkerülhetővé válnak a fájdalmas lépések, leánykori nevükön megszorítások.

Azonban a dupla w alakú válságfolyamatok első szellői elsöpörték a kormány terveit. A Széll Kálmán terv már erősen hajazott arra, amit az IMF legszebb pillanataiban kérhetett volna egy magyar kormánytól. Azaz úgy teljesültek az elvárásaik, hogy „itt sem voltak”. Azaz teljesültek volna, mert a terv végrehajtása finoman szólva is akadozik. Márpedig az IMF most sem fog mást kérni, mint azt, hogy ami a tervben van, az valósuljon meg. Strukturális reformokat, a nagy ellátórendszerek leépítését, az ország gazdasági teljesítőképességéhez igazítását. Azaz újabb csomagok egész sorát. Most, hogy Görögország után először Olaszország, majd Spanyolország is kapitulál az adósságok előtt, és a nemzetközi szervezetek pénzügyi mankójára szorul, Magyarországon is lejárt a független gazdasági elképzelések ideje. Nem maradt más hátra, mint beállni a sorba. Azonban a feltételeken lehet még alkudozni. Annál csak jobban járhatunk, mint ahol 2010 nyarán tartottunk. A kormány gyáva nyúl játékba kezdett a pénzügyi szervezetekkel, és az utolsó pillanatban elkerülte az ütközést. Ez helyes döntés, ugyanis egy kormánynak nem a büszkeségére, hanem az állampolgáraira kell vigyáznia. Ha valamit szemére lehet vetni a kabinetnek, az az, hogy nem tette meg előbb ezt a lépést, valamikor július környékén, amikor már teljesen világos volt, hogy nincs tovább. Az előtörlesztéssel az utolsó töltényt is elsütötték, de ezt már akkor tették, amikor teljesen ésszerűtlen volt ujjat húzni a piacokkal. Voltaképpen az a lépés csak lerövidítette a végjátékot.

Azonban senki ne higgye, hogy ez a történet vége. Egyrészt az IMF nem rendelkezik korlátlan forrásokkal, tehát, ha túl sok országnak lesz rájuk szüksége, akkor csak azért imádkozhat mindenki, nehogy valóban be kelljen váltani azokat az ígérvényeket, amelyeket a bajbajutott országoknak tesznek. Az IMF csak ideig-óráig lehet menedéket nyújtó kikötő. Szintén mai hír, hogy a francia kötvények hozamai is elkezdtek emelkedni, azaz a pánik erősödik. Nagy kérdés, hogy ami ma mindenkit megnyugtat, holnap mire lesz elég? Hiszen a lényeg, az ország eladósodottsága és a devizahitelesek tömegei nem tűnnek el varázsütésre attól, hogy az IMF védőhálót feszít Magyarország alá. A gazdasági fundamentumok sem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Márpedig, ha rászorulunk az IMF pénzre, akkor sok jóra nem számíthatunk. Görögország intő példa. Hiába a segítség, a lediktált csomagok, a hellén csőd nagyobb erővel dühöng, mint valaha.

Mit tehet kormány ebben a helyzetben? Csak egy lehetősége van, ez pedig a lett, és az ír recept követése. Fájdalmas, kemény út ez, azonban mikor, ha most nem. A Fidesznek nincsenek ellenfelei. Amit mondanak, amit javasolnak az jórészt egyszerű szociális demagógia. A Fidesz még mindig visszatérhet a konzervatív, piacpárti énjéhez. Ideje visszacserélni „az embereket” polgárokra. Az őszinte szó, a valós helyzet bemutatása eredményes lehet. A fent említett két országban bejött. Végső soron a magyar politika 30 éve beszél mellé. Talán itt lenne az ideje, hogy valamelyik politikai oldal végre kiszálljon ebből a mókuskerékből.

Mári László
politológus

A magyar politika soha nem a lényegről beszélt. Általában problémákat megoldani nem tudott, maximum együtt élt vele. Most sincs ez másképpen.

A kiegyezés politikai felépítménye vagy a két háború közötti földkérdés két példa, amely felhozható az ilyen megoldatlan problémákra. Közös ismérvük, hogy az állam teljes összeomlása oldotta meg azt, amivel a politikai elit nem tudott mit kezdeni. A szocializmus gazdasági és társadalmi öröksége is bekerül a nagy magyar megoldatlan politikai projektek közé. A kései szocializmus politikai mítoszai ugyanúgy tovább élnek, mint megoldatlan problémái. Jellemző, hogy minden kormány hisz a harmadik útban, hogy létezik valamilyen új megoldás, egy másik út a kapitalizmussal szemben. Teljesen mindegy hogyan hívjuk ezt a megoldást, minden pártban ott van az a hit, hogy a politika felülírhatja a gazdaság szikár alapelveit. Érdemes megnézni a mostani pártokat. Gyakorlatilag mind álomvilággal házal. A szokásos kormány-ellenzék törésvonal kialakulni látszik. A kormány lassacskán felébred, és rájön, hogy hozzá kell nyúlni az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a nyugdíjakhoz, az adórendszerhez, hogy kimásszunk a gödörből, azaz végre működő kapitalista ország legyünk. Efelé egyetlen út vezet a régi osztogató rendszer teljes felszámolása. Mindenkinek érdeme szerint kell juttatni. Kimondani könnyű, megtenni nehéz.

A politika mellébeszélésének jó példája az egykulcsos adó. Az egykulcsos adót a kormány úgy akarta eladni, ezzel mindenki azonnal jól jár. Ez nincs így, ki is derült gyorsan. Azonban az igaz, hogy középtávon mindenki jól jár vele. Nem véletlenül akarta a Bajnai-kormány is nagyon hasonlóan rendezni ezt a kérdést. Tény, hogy az egykulcsos adó, afféle katalizátor. Helyrebillenti az adórendszert és kényszeríti az államot arra, hogy áttekintse kiadásait. Érdemes megjegyezni, hogy a mi egykulcsosunk koránt sem olyan radikális, mint a szlovák. Az igazi siker sztori az lenne, ha az egykulcsost minden téren bevezetnék úgy, hogy az kifejtse jótékony hatását. Vesztesek persze lesznek. Főleg azok, akik az állami juttatások révén tartották fenn magukat. A keleties magyar bürokrata középosztály alapjaiban rendülne meg. Nem véletlenek azok a dühödt reakciók, amelyek a Fidesz-kormány ebbe az irányba mutató tevékenységét kísérték. Az ellenzék meg is találta a bajokért a fő bűnöst az egy kulcsost. A kormány pedig visszariadva a saját bátorságától, rögvest kompenzál, adót emel, ahelyett, hogy végre szétszedné azokat a pénznyelő gépeket, amelyek miatt fél évszázada süllyedünk.

A kormány már tudja, hogy nincs harmadik út, bármit is kommunikál. Az ellenzék azonban már hiteget szociális, zöld, nemzeti gazdasággal, ahol mindenki jól jár. Pedig mindenki nem járhat jól, tekintettel az erőforrások szűkösségére. Hiába tüntetnek a szakszervezetek a korkedvezményes nyugdíj mellett, mivel nincs senki, aki fizesse, fenntartása nem lehetséges. Továbbá ki fizetne a MÁV-ért, vagy BKV-ért? A mostani adóemelésekkel is a jelenleg is működő rendszert tápláljuk. A kormány csak egy hibát követhet el, ha visszafordul. A jelenlegi, állami baksison alapuló rendszert szanálni kell. Záróra van. Persze tüntetések lesznek, azonban a lecsökkentett kiadások eredményeként az állam, mint pénztemető megszűnik, a gazdaság pedig levegőhöz jut. Végre azt is fel kellene ismerni, hogy a konzervativizmusnak nem a piacpárti liberalizmus az ellenfele, hanem az a baloldali-balliberális osztogató társadalmi modell, ami a Kádár-rendszer édes gyermeke. Ki kell mondani, az elmúlt másfél évben a kormány megpróbált fájdalommentes átmenetet kínálni, amivel maga is konzerválta azt, amit fel kellene számolni. A dupla W alakú válság azonban szertefoszlatta azt az elképzelést, hogy kinőhető a deficit, az átalakítások költsége.

A múlt ismét kísért a tüntetők képében, de arra nincs út, amerre ők akarnak menni. Bármit ajánlanak is, abból bizony semmi nem lesz. Nem is lehet, mert az osztogatás nem visszaállítható. A tüntetők között forgolódó baloldaliak hiú ábrándokat ébresztenek csakúgy, mint a Fidesz szociális népszavazása. Bárki kerül is hatalomra a kassza már üres, a befektetők menekülnek az európai piacokról és kemény alkotmányos korlát áll szemben az újabb kölcsön rallyval, amely útján teljesíthető lenne mindaz, amit a tüntetők szeretnének. A „nemzetközi helyzet is fokozódik”, ami végképp lehetetlenné tesz bármilyen költségvetési lazítást. Félő, hogy hamarosan Görögország, mint első dominó eldől, onnantól pedig csak szükségmegoldások léteznek majd, és a recesszió különböző szintjei. Van, aki szerint a háború sem elképzelhetetlen. Nehéz idők jönnek, ahol egyszerre kell növelni a versenyképességet, csökkenteni az államadósságot. Ez pedig a gazdaságot lefelé húzó nehezékek kidobása nélkül nem fog menni. Ideje lenne a teljes politikai elitnek felébredni, mert nagy vihar jön, amire fel kellene készülni. A világ hamarosan új szabályokat ír, és ott kellene lenni az asztalnál, ahol ezt teszik majd. Ez pedig csak áldozatok árán valósulhat meg.

Mári László
politológus