Különféle magyarázatok születnek arra, miért dobta be Lázár János és a Fidesz a fix összegű devizahitel törlesztés lehetőségét. Őrültség, dilettantizmus, radikalizmus, szolidaritás, vagy mindez együtt? Egy biztos, a bejelentés váratlanul érkezett. A legfurcsább az, hogy a bankokkal csaknem egy év alatt letárgyalt árfolyamkorlát megállapodást, most egy tollvonással felülírják, vagy ha barátságosabban akarok fogalmazni, kiegészítik. Egyeztetés nélkül.
Ha magát a megoldást nézzük, az nehezen védhető. Nemcsak azért mert kizárólag az egyik felet bünteti, hanem azért is, mert olyan gazdasági folyamatokat indíthat el, amelyeket még modellezni is nehéz. Csak találgathatunk. Éppen ez a baj ezzel a javaslattal. Senki nem mérte fel, mik lesznek a következmények. A kiszámíthatatlanság pedig egy bizonytalan gazdasági környezetben meglehetősen rossz üzenet. Ha egy országban bármi megeshet, a szabályozók naponta változnak, és a politika olyan domináns szerepbe kerül, amelynek következtében minden folyamatba tetszés szerint beavatkozhat, és ezt meg is teszi, akkor a tőke ezt előbb-utóbb megbünteti. Itt természetesen nem állítom, hogy nem igazságos a beavatkozás a legtöbb esetben, azonban az igazság elvont fogalom, amely sajnos az életben nem mindig érvényesül, a politikában, gazdaságban meg még kevésbé. Sokszor egy ma igazságosnak tűnő megoldás lesz később súlyos igazságtalanságok alapja. (Elég, ha arra gondolunk, hogy azok is kárvallottjai lehetnek egy ilyen megoldásnak, akik soha életükben egy forint hitelt nem vettek fel.) Ezért a politika alapvető működési szabálya a tárgyalás, egyeztetés olykor hosszadalmas folyamata. Tisztán politikai ügyekben is ajánlott, azonban milliókat érintő gazdasági döntések esetében kötelező ezt megtenni. Itt ez az érintett felekkel nem történt meg.
A következő mérlegelendő kérdés az, hogy mi készteti a Fideszt arra, hogy pánikszerűen bedobjon a köztudatba egy ilyen radikális javaslatot? Eltekintenék attól, hogy olyan 1.0-ás magyarázatokat próbáljak elővezetni, amelyek istenkomplexusból, valamilyen diktatórikus elhajlásból vezesse le ezeket a jelenségeket. Azért, mert ezek mögött a kapkodó megoldások mögött nagyon is demokráciába illő probléma húzódik meg. Egy diktatúrában, nem kell senkit felülmúlni, maximum a pártot vezérlő párton belüli klikkek alig látható belső harcai módosíthatják az intézkedések irányvonalát. Az ellenvélemény erőből elfojtható. Demokráciában folyamatos a verseny a politikai erők között, ami nehezen korlátozható. A jelenlegi magyar politikai képlet csalóka. Látszólag egy erőtlen ellenzék áll szemben egy hatalmasra nőtt kormánypárttal. Ha az ellenzék tisztán baloldali lenne és betartaná a hallgatólagos játékszabályokat, akkor a kormány számára adott lenne az a törésvonal, amin nagy valószínűség szerint a szavazói nem áramolhatnak át a másik térfélre. Azonban a jobboldali kormánynak van jobboldali ellenzéke is, amelyről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy tehetségtelen lenne, semmiképpen. Magán a Fideszen belül is jól felismerhetőek a különböző irányzatok. Nemzeti liberálisok (Pokorni), kereszténydemokraták (Simicskó), radikálisok (Kövér), például. Kissé elnagyolt ez a kép, a csoportok képlékenyek, de az biztos, hogy a csoportok között lavírozó miniszterelnöknek egyre nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a Jobbik egyre nagyobb nyomást helyez jobbról a kormánypártra, és részben próbálja a jelenleg még Fideszes, radikálisabb nézeteket valló szavazókat begyűjteni, valamint a hatalmas számú bizonytalan szavazót meggyőzni, ő a jó megoldás a tétova kormánypárttal szemben. Tehát a verseny élesedik. Ha ehhez hozzávesszük a parlament létszámának csökkentését, a 2014-től csökkenő politikus pozíciók számát, könnyen érzékelhetővé válik az az elvárás, amely a Fideszben egyre erősebb lesz, azaz az újraválasztás esélyének a megőrzése. Ez lehetetlenné teszi azt, hogy a kormány ne reagáljon arra, ha a potenciális ellenfele éppen lecsapni készül 1-2 millió, a törlesztő részleteket éppen csak fizetni képes szavazóra. Ne feledjük, itt éppen azokról a kispolgárokról beszélünk, akik aktív szavazók és az egzisztenciájukat a válság jelentősen megtépázta , valamint állandó félelemben élnek attól, hogy lecsúsznak a szegény társadalmi csoportok közé. Ha valakinek ismerősnek tűnik a szituáció, az nem a véletlen műve.
Ez a helyzet a radikális jobboldalnak és baloldalnak egyaránt kedvez. Magyarországon azonban radikális baloldal csupán marginális jelenség. A gazdasági problémák megoldatlansága azonban fennáll, és a Jobbik felvállalni látszik a baloldali egyenlősítő elveket is, a maga nemzeti radikalizmusán belül. Ez pedig kétségtelenül esélyes lehet arra, hogy a ma hatalmas számban a bizonytalanok táborában található szavazók jórészét begyűjtse. A Fidesz kétharmada is nem kis részben köszönhető annak a közhangulatnak, amely a frusztráltságból, a tehetetlenségből úgy akart kitörni, hogy utat engedett Orbán Viktornak, tegye meg azt, amit meg kell tenni. Végre változzon valami, vágja át a gordiuszi csomót. De éppen Orbán Viktor az, aki pontosan tudja, hogy a közhangulat pillanatok alatt változhat. Nem véletlen az a példátlan sebesség, amivel a kormány dolgozik. Nem a vetélytársakkal, hanem a saját maga által támasztott elvárásokkal fut versenyt, és vesztésre áll. A dupla w alakú válság beköszöntének az esélye nagyon nagy. Ha a kezdeti gazdasági kilábalást megint visszaesés követi, az földindulást indíthat meg a jobboldalon. Ezért a Fidesznek mindenképpen versenyben kell maradnia a Jobbikkal, ez pedig radikalizálódást jelent a gyakorlatban. Az eredmény pedig a kidolgozatlan javaslatok szaporodása, amelyek legfőbb célja nem a problémák kezelése, hanem a politikai közbeszéd alakításnak, az események a kormánypári elképzelések szerinti mederben tartása.
Ez pedig alapvető tévedés. Egyrészt mert ez a nagyotmondási verseny inkább két ellenzéki párt között képzelhető el ebben a formában, másrészt mert rendkívül korai. 2014-ig még sok minden történhet. Választás addig nincs, tehát a Fidesznek nem kell tartani semmilyen megmérettetéstől. Sokkal inkább kell tartania attól, hogy a gazdaság szereplői megelégelik a folyamatos ötletelést, és megbüntetik a Fidesz kormányt, Magyarországgal együtt. Ez nem egyszerű dolog persze, de nem is lehetetlen. A magyar bankrendszer döntő részben külföldiek kezében van, ezért vélhetően nem fogják szó nélkül lenyelni azt, hogy a kormány velük fizettetné ki politikai célú döntésének az árát, tekintettel arra, hogy amit itt megengednek, azt másutt is meg kell tenniük, az pedig könnyen bakcsődökhöz vezethet Európa szerte. Pont ez hiányzik most Európának. Tehát jelen esetben a bankok nemcsak a nemzetközi pénzügyi szektor, de a nyugati kormányok egyöntetű támogatására is számíthat. Tehát félő, hogy a kormány súlyosan elszámította magát, amikor az erőviszonyokat felmérte.
Mielőtt félreértené bárki, nem gondolom, hogy a jelenlegi helyzet, amely szerint a bankok tetszés szerint változtathatják hitelkamataikat, éppen attól függően mennyi pénzre van szükségük, jó lenne. Az, hogy a jól fizető adósokra ráterhelik saját felelőtlen hitelezésük árát. (Jelenleg valóban az adósok viselik egyedül a bankrendszer kockázatait.) Ez tarthatatlan. Szükség van megoldásra, azonban piaci alapon, nem megkerülve az egyéni felelősség kérdését sem. A jó megoldás nem radikális, hanem kiszámítható. Tehát egyrészt korlátozza azt, hogy a bankok a jól fizető adósokra terheljék a nem fizetők problémáját, másrészről megoldja azt a visszás helyzetet, hogy a bank a jelzáloggal terhelt ingatlan értékén túlterjeszkedve is követelhet pénzt az adósoktól, ami pedig arra ösztönzi őket, hogy az árverezéseken bármilyen árat elfogadjanak az ingatlanokért. Lehetne még felvetni néhány kérdést, azonban a lényeg az, hogy olyan szituációt kell előidéznie az államnak, amelyben a két oldal, az adósok, a bankok alkupozícióba kerülnek. Ebben a szituációban az állam mediátori szerepet tölthetne be, és csak ott avatkozik be, ahol az egyik visszaél erőfölényével, netán jogtalanságot követ el, esetleg a saját hibáit a másikra akarja hárítani. Szereptévesztés az, ha az állam nevében a kormánypárt diktátumokkal él, egyoldalúan, mintha ő lenne a megoldás kidolgozója, egyedüli letéteményese. Egész egyszerűen azért, mert mind a két oldalra szüksége van ahhoz, hogy az eltervezett politikája, gazdasági elképzelései megvalósuljanak. Tehát kompromisszum nélkül nem fog menni. Ráadásul hiú ábránd az, hogy egy nagy néppárt hosszútávon képes lehet kiszámíthatatlan versengésben részt venni, egy ideológiailag jóval egységesebb, kormányzati felelősség által nem korlátozott radikális párttal szemben. A kormánypártnak egy igazi lehetősége van, ez pedig a kiszámítható, tervszerű működés, a nagy pénznyelő rendszerek átalakítása, reformálása (ezt részben meg is teszi), hogy a piacról nem vonja el a forrásokat saját hiányának a finanszírozására. Valamit a radikális megoldások hibáinak, lehetetlenségének bematatása. Apellálás a józanészre, amelynek ez a nép nincs híján. A cél pedig nem lehet más, mint egy egészséges kompromisszum, amely középtávon semlegesítheti azt a politikai, gazdasági bizonytalanságot, amit a devizahitelek jelentenek. A békát azonban mindenkinek le kell nyelni. Adósnak, banknak, államnak, és az ehhez hasonló javaslatok ezt csak nehezebbé teszik.
Mári László
politológus
