Demokrátor

Orbán Viktor és kormánya össztűz alá került. Rengeteg írás jelent meg rögvest, miért is van ez. Nem túl hízelgő vélemények jelentek meg, megállapítva, hogy a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, nem lehet tudni miért nem fogadja el az IMF hitelt, miért folytat „szabadságharcot” a saját szövetségesei ellen. Persze volt ebben a véleményözönben minden, a fasisztázástól, az 1957-hez hasonló elszigetelődésig minden. Ezek nyilvánvalóan túlzások. Az azonban nem, hogy valamit most már lépni kellene.

Céltalan kormány?

Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.

Éljen a kapitalizmus

Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.

Mári László
politológus

Különféle magyarázatok születnek arra, miért dobta be Lázár János és a Fidesz a fix összegű devizahitel törlesztés lehetőségét. Őrültség, dilettantizmus, radikalizmus, szolidaritás, vagy mindez együtt? Egy biztos, a bejelentés váratlanul érkezett. A legfurcsább az, hogy a bankokkal csaknem egy év alatt letárgyalt árfolyamkorlát megállapodást, most egy tollvonással felülírják, vagy ha barátságosabban akarok fogalmazni, kiegészítik. Egyeztetés nélkül.

Ha magát a megoldást nézzük, az nehezen védhető. Nemcsak azért mert kizárólag az egyik felet bünteti, hanem azért is, mert olyan gazdasági folyamatokat indíthat el, amelyeket még modellezni is nehéz. Csak találgathatunk. Éppen ez a baj ezzel a javaslattal. Senki nem mérte fel, mik lesznek a következmények. A kiszámíthatatlanság pedig egy bizonytalan gazdasági környezetben meglehetősen rossz üzenet. Ha egy országban bármi megeshet, a szabályozók naponta változnak, és a politika olyan domináns szerepbe kerül, amelynek következtében minden folyamatba tetszés szerint beavatkozhat, és ezt meg is teszi, akkor a tőke ezt előbb-utóbb megbünteti. Itt természetesen nem állítom, hogy nem igazságos a beavatkozás a legtöbb esetben, azonban az igazság elvont fogalom, amely sajnos az életben nem mindig érvényesül, a politikában, gazdaságban meg még kevésbé. Sokszor egy ma igazságosnak tűnő megoldás lesz később súlyos igazságtalanságok alapja. (Elég, ha arra gondolunk, hogy azok is kárvallottjai lehetnek egy ilyen megoldásnak, akik soha életükben egy forint hitelt nem vettek fel.) Ezért a politika alapvető működési szabálya a tárgyalás, egyeztetés olykor hosszadalmas folyamata. Tisztán politikai ügyekben is ajánlott, azonban milliókat érintő gazdasági döntések esetében kötelező ezt megtenni. Itt ez az érintett felekkel nem történt meg.

A következő mérlegelendő kérdés az, hogy mi készteti a Fideszt arra, hogy pánikszerűen bedobjon a köztudatba egy ilyen radikális javaslatot? Eltekintenék attól, hogy olyan 1.0-ás magyarázatokat próbáljak elővezetni, amelyek istenkomplexusból, valamilyen diktatórikus elhajlásból vezesse le ezeket a jelenségeket. Azért, mert ezek mögött a kapkodó megoldások mögött nagyon is demokráciába illő probléma húzódik meg. Egy diktatúrában, nem kell senkit felülmúlni, maximum a pártot vezérlő párton belüli klikkek alig látható belső harcai módosíthatják az intézkedések irányvonalát. Az ellenvélemény erőből elfojtható. Demokráciában folyamatos a verseny a politikai erők között, ami nehezen korlátozható. A jelenlegi magyar politikai képlet csalóka. Látszólag egy erőtlen ellenzék áll szemben egy hatalmasra nőtt kormánypárttal. Ha az ellenzék tisztán baloldali lenne és betartaná a hallgatólagos játékszabályokat, akkor a kormány számára adott lenne az a törésvonal, amin nagy valószínűség szerint a szavazói nem áramolhatnak át a másik térfélre. Azonban a jobboldali kormánynak van jobboldali ellenzéke is, amelyről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy tehetségtelen lenne, semmiképpen. Magán a Fideszen belül is jól felismerhetőek a különböző irányzatok. Nemzeti liberálisok (Pokorni), kereszténydemokraták (Simicskó), radikálisok (Kövér), például. Kissé elnagyolt ez a kép, a csoportok képlékenyek, de az biztos, hogy a csoportok között lavírozó miniszterelnöknek egyre nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a Jobbik egyre nagyobb nyomást helyez jobbról a kormánypártra, és részben próbálja a jelenleg még Fideszes, radikálisabb nézeteket valló szavazókat begyűjteni, valamint a hatalmas számú bizonytalan szavazót meggyőzni, ő a jó megoldás a tétova kormánypárttal szemben. Tehát a verseny élesedik. Ha ehhez hozzávesszük a parlament létszámának csökkentését, a 2014-től csökkenő politikus pozíciók számát, könnyen érzékelhetővé válik az az elvárás, amely a Fideszben egyre erősebb lesz, azaz az újraválasztás esélyének a megőrzése. Ez lehetetlenné teszi azt, hogy a kormány ne reagáljon arra, ha a potenciális ellenfele éppen lecsapni készül 1-2 millió, a törlesztő részleteket éppen csak fizetni képes szavazóra. Ne feledjük, itt éppen azokról a kispolgárokról beszélünk, akik aktív szavazók és az egzisztenciájukat a válság jelentősen megtépázta , valamint állandó félelemben élnek attól, hogy lecsúsznak a szegény társadalmi csoportok közé. Ha valakinek ismerősnek tűnik a szituáció, az nem a véletlen műve.

Ez a helyzet a radikális jobboldalnak és baloldalnak egyaránt kedvez. Magyarországon azonban radikális baloldal csupán marginális jelenség. A gazdasági problémák megoldatlansága azonban fennáll, és a Jobbik felvállalni látszik a baloldali egyenlősítő elveket is, a maga nemzeti radikalizmusán belül. Ez pedig kétségtelenül esélyes lehet arra, hogy a ma hatalmas számban a bizonytalanok táborában található szavazók jórészét begyűjtse. A Fidesz kétharmada is nem kis részben köszönhető annak a közhangulatnak, amely a frusztráltságból, a tehetetlenségből úgy akart kitörni, hogy utat engedett Orbán Viktornak, tegye meg azt, amit meg kell tenni. Végre változzon valami, vágja át a gordiuszi csomót. De éppen Orbán Viktor az, aki pontosan tudja, hogy a közhangulat pillanatok alatt változhat. Nem véletlen az a példátlan sebesség, amivel a kormány dolgozik. Nem a vetélytársakkal, hanem a saját maga által támasztott elvárásokkal fut versenyt, és vesztésre áll. A dupla w alakú válság beköszöntének az esélye nagyon nagy. Ha a kezdeti gazdasági kilábalást megint visszaesés követi, az földindulást indíthat meg a jobboldalon. Ezért a Fidesznek mindenképpen versenyben kell maradnia a Jobbikkal, ez pedig radikalizálódást jelent a gyakorlatban. Az eredmény pedig a kidolgozatlan javaslatok szaporodása, amelyek legfőbb célja nem a problémák kezelése, hanem a politikai közbeszéd alakításnak, az események a kormánypári elképzelések szerinti mederben tartása.

Ez pedig alapvető tévedés. Egyrészt mert ez a nagyotmondási verseny inkább két ellenzéki párt között képzelhető el ebben a formában, másrészt mert rendkívül korai. 2014-ig még sok minden történhet. Választás addig nincs, tehát a Fidesznek nem kell tartani semmilyen megmérettetéstől. Sokkal inkább kell tartania attól, hogy a gazdaság szereplői megelégelik a folyamatos ötletelést, és megbüntetik a Fidesz kormányt, Magyarországgal együtt. Ez nem egyszerű dolog persze, de nem is lehetetlen. A magyar bankrendszer döntő részben külföldiek kezében van, ezért vélhetően nem fogják szó nélkül lenyelni azt, hogy a kormány velük fizettetné ki politikai célú döntésének az árát, tekintettel arra, hogy amit itt megengednek, azt másutt is meg kell tenniük, az pedig könnyen bakcsődökhöz vezethet Európa szerte. Pont ez hiányzik most Európának. Tehát jelen esetben a bankok nemcsak a nemzetközi pénzügyi szektor, de a nyugati kormányok egyöntetű támogatására is számíthat. Tehát félő, hogy a kormány súlyosan elszámította magát, amikor az erőviszonyokat felmérte.

Mielőtt félreértené bárki, nem gondolom, hogy a jelenlegi helyzet, amely szerint a bankok tetszés szerint változtathatják hitelkamataikat, éppen attól függően mennyi pénzre van szükségük, jó lenne. Az, hogy a jól fizető adósokra ráterhelik saját felelőtlen hitelezésük árát. (Jelenleg valóban az adósok viselik egyedül a bankrendszer kockázatait.) Ez tarthatatlan. Szükség van megoldásra, azonban piaci alapon, nem megkerülve az egyéni felelősség kérdését sem. A jó megoldás nem radikális, hanem kiszámítható. Tehát egyrészt korlátozza azt, hogy a bankok a jól fizető adósokra terheljék a nem fizetők problémáját, másrészről megoldja azt a visszás helyzetet, hogy a bank a jelzáloggal terhelt ingatlan értékén túlterjeszkedve is követelhet pénzt az adósoktól, ami pedig arra ösztönzi őket, hogy az árverezéseken bármilyen árat elfogadjanak az ingatlanokért. Lehetne még felvetni néhány kérdést, azonban a lényeg az, hogy olyan szituációt kell előidéznie az államnak, amelyben a két oldal, az adósok, a bankok alkupozícióba kerülnek. Ebben a szituációban az állam mediátori szerepet tölthetne be, és csak ott avatkozik be, ahol az egyik visszaél erőfölényével, netán jogtalanságot követ el, esetleg a saját hibáit a másikra akarja hárítani. Szereptévesztés az, ha az állam nevében a kormánypárt diktátumokkal él, egyoldalúan, mintha ő lenne a megoldás kidolgozója, egyedüli letéteményese. Egész egyszerűen azért, mert mind a két oldalra szüksége van ahhoz, hogy az eltervezett politikája, gazdasági elképzelései megvalósuljanak. Tehát kompromisszum nélkül nem fog menni. Ráadásul hiú ábránd az, hogy egy nagy néppárt hosszútávon képes lehet kiszámíthatatlan versengésben részt venni, egy ideológiailag jóval egységesebb, kormányzati felelősség által nem korlátozott radikális párttal szemben. A kormánypártnak egy igazi lehetősége van, ez pedig a kiszámítható, tervszerű működés, a nagy pénznyelő rendszerek átalakítása, reformálása (ezt részben meg is teszi), hogy a piacról nem vonja el a forrásokat saját hiányának a finanszírozására. Valamit a radikális megoldások hibáinak, lehetetlenségének bematatása. Apellálás a józanészre, amelynek ez a nép nincs híján. A cél pedig nem lehet más, mint egy egészséges kompromisszum, amely középtávon semlegesítheti azt a politikai, gazdasági bizonytalanságot, amit a devizahitelek jelentenek. A békát azonban mindenkinek le kell nyelni. Adósnak, banknak, államnak, és az ehhez hasonló javaslatok ezt csak nehezebbé teszik.

Mári László
politológus

A közvélemény-kutatások arról árulkodnak, hogy a Jobbik stabilan őrzi megszerzett pozícióját, mi több, lassacskán a legnagyobb ellenzéki erővé növi ki magát. Azonban úgy fest, most lehetőségük nyílik az előrelépésre. Kérdés, milyen áron? A Jobbik alaposan rácáfolt azokra az elemzőkre, akik azt jósolták, hogy a pártot alkotó számtalan kis radikális jobboldali csoportot parlamenti szereplőként képtelenség lesz kordában tartani, és ez lesz a párt veszte. Vannak persze kellemetlen ügyek, (lásd a Magyar Sziget kendőzetlen pillanatai) amikor kibújik a szög a zsákból, azonban egyelőre úgy fest, hogy némi kellemetlenségen kívül ezek a momentumok nem sokat ártanak a pártnak. Vona Gábor és csapata jó érzékkel emeli ki azokat a témákat, ahol egyszerűen szerezhet támogatókat. A cigányok után itt az újabb tömegeket érintő ügy, a devizahitelek egyre súlyosabb problémája.

Csak idő kérdése volt, mikor harap rá a témára a magyar radikálisok vezető ereje. Taktikailag tökéletesen jártak el. Megvárták, amíg véget ér a kormány tárgyalássorozata a bankokkal és megtörténik a bejelentés. Azt nem állíthatjuk, hogy a kormány túl ügyes lett volna ebben a kérésben, hiszen hónapokig lebegtették a kérdést, majd egy ideálisnak messze nem mondható megoldással álltak elő. Megállapítható, hogy egy olyan alternatívát sikerült találni, amit a bankok maguktól is megajánlhattak volna (sőt meg is ajánlottak), hiszen részükről ez csak időleges áldozatvállalás, azonban a hitelfelvevők szinte végtelenített hitelcsapdába kerülnek. Ez a csomag inkább annak beismerése lett, hogy a kormány képtelen valódi megoldást találni, amiben nem feltétlenül hibás. Azok után, hogy a bankok váltak a költségvetés új támaszaivá, a gazdaság pedig több sebből vérzik, nagyon radikális megoldások nem is képzelhetőek el. A Jobbikot azonban nem kötik gúzsba ilyen megfontolások. Rendszerkritikus hozzáállásukhoz kiválóan passzol a bankok ellen indított kommunikációs hadjárat. Nem is voltak restek és bejelentettek egy aláírásgyűjtő akciót, óvatosan elkerülve a népszavazás lehetőségét, hiszen az borítékolhatóan sem az OVB-n sem az Alkotmánybíróságon nem jutna át.

Tekintettel arra, hogy a probléma szinte biztosan megoldatlan marad 2014-ig, a politikai közbeszédben ez a téma megkerülhetetlen lesz. Ráadásul a Jobbik addig mehet el a téma kapcsán, ameddig a többiek biztosan nem követhetik. A Jobbik kezdetben annyit kínált, mint a többi párt, legfeljebb a hangsúlyok voltak másutt. Ez azonban úgy fest csak az első menet volt. Most egyértelműen emeltek a téten azzal a felvetéssel, hogy a hiteleket a felvételükkor érvényes árfolyamon kell forintosítani, és a különbözetet a bankoknak kell kifizetni. Egyszerű világos üzenet, ami mindenkihez eljut. Ha végiggondoljuk a javaslatot, könnyen rájöhetünk, hogy ez a megoldás nem egy bankot bedönthetne, gazdasági hatásai beláthatatlanok. Azonban azoknak, akik kínkeservvel rakják össze minden hónapban a havi részlétre valót, vagy az árverezésre várnak, vajmi keveset számít, hogy mi történne akkor, ha a hiteleiket forintosítják. Marad-e az alacsony „devizahiteles” kamat, vagy keletkezik egy újabb probléma a magas forint hitel kamatok miatt, amelyek jó eséllyel az égbe szöknek a bankok megroppanása miatt (persze könnyen lehet, hogy a Jobbik majd a kamatot is előírja a bankoknak). A Jobbik nem fárad ezzel a kérdéssel, hiszen nem is az a cél, hogy valamilyen átfogó gazdasági megoldás szülessen, ahol a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. A párt a hozzáillő radikalizmussal megtalálta azt a kommunikációs frázist, amely a gazdasági környezet ismételt romlásával, a devizahitelesek egyre súlyosabb helyzetbe kerülésével, hatékonyan tud működni. Tisztán politikai, szavazatszerző eszközként hatékony lehet ez a megoldás, azonban a gazdaság hatásai beláthatatlanok. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a többi párt nem rálicitál a Jobbikra ebben a kérdésben (nehéz is lenne), hanem megpróbál egy életképes modellt kidolgozni minden érintett fél bevonásával, mert a jelenlegi megoldás korántsem kielégítő, csak elnapolja a problémát, de nem oldja meg.

Mári László
politológus