Demokrátor

A francia elnökválasztás eredménye alapjaiban rengeti meg a „Merkozy” névvel illetett európai válságkezelő politikát. Merkel ugyan határozottan kiállt a felelős költségvetési politika mellett, azonban már a német választók támogatását sem bírja feltétlenül. Hamarosan gyökeres változások következnek az európai politikában. Ez a változás azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó útra lép Európa, csupán azt, hogy az európai demokráciák képtelenek kezelni egy tartós megszorításokon alapuló konszolidációt.

Az Atlanti-óceán túlpartján a válságkezelés a kezdetek óta másképpen néz ki, mint Európában. A Fed önti a pénzt a gazdaságba, hogy mindenáron megakadályozza a tartós recessziót. Nem törődnek a következményekkel, az államadósság elszabadulásával. Nagyon valószínű, hogyha a mostani válságot sikerül is kordában tartani, a most elmaradt szerkezetátalakítás, a gazdasági rendszer hibáinak tartós kezelése oda vezet, hogy a következő válság sokkal nagyobb és kiterjedtebb lesz, mint a mostani. A „Merkozy-paktum” éppen ezt a rendszerhibát, az államok túlköltekezését, a felelőtlen hitelezést igyekezett kezelni. Egyre inkább úgy fest, sikertelenül. A megszorítások támogatói sorban buktak meg Hollandiától Görögországig. Merkel gyakorlatilag egyedül maradt. Az egykor oly karakán Olli Rehn és Christine Lagarde IMF vezér sem annyira elkötelezett a megszorítások mellett. A lazítás már korábban elkezdődött, hiszen Spanyolország esetében koránt sem volt akkora a szigor, mint ahogy az várható volt az előzmények alapján. Várhatóan Franciaország pálfordulása lesz az az utolsó momentum, aminek eredményeként Európában is beindul a pénzügyi lazítás politikája.

Vélhetően a friss pénz, a költségvetések kiszabadulása a nyomás alól minden országban megkönnyebbülést, és ideig-óráig fellendülést hoz majd. Azonban, ahogy az USA-ban is látszik, ez a fellendülés pontosan addig tart, amíg a pénzpumpa működik. Úgy fest, erről az útról nem lehet visszafordulni. Szemben az USA-val, azonban Európában egy másik problémát is kezelni kell. Európában nagyon nagyok a fejlettségbeli különbségek az egyes EU tagországok között. Az Európai Központi Bank és a centrum országok által levezényelt pénzügyi lazítás mit sem segít például Görögországon, ahol a gazdasági helyzet már-már kezelhetetlen, tekintettel arra, hogy mentőcsomag mögül éppen a görög politikai támogatás tűnt el. Görögországban már nem a hitel megléte okoz gondot, hanem a versenyképes gazdaság hiánya, ami miatt az ország folyamatosan újabb hitelekre szorul, ha a megszokott életszínvonalat fenn akarja tartani. Várhatóan a déli periféria legbetegebb gazdasága előbb-utóbb távozik az euro-zónából, hiszen ezeket a hiteleket senki nem akarja folyósítani abban a tudatban, hogy soha nem kapja vissza azt.

Francois Hollande költségvetési lazításával is ez a probléma. Franciaország alaposan érintett a Mediterráneum országait érintő válságban, hiszen nagy mennyiségű államkötvényt birtokol a válság által érintett országokból. Ráadásul Franciaország pénzügyei koránt sem megnyugtatóak. Ha ebben a helyzetben egy jelentős költségvetési lazítás jön, az azt jelentheti, hogy Hollande, afféle francia Medgyessy Péterként, pillanatnyi politikai okból, úgymond megindítja a lejtőn Franciaországot és egyben Európát is. Az is nagy kérdés, hogy egyéb források híján a gazdagok extra adóztatására, és hitelekre épülő jóléti fordulatot milyen áron lehet finanszírozni a pénzpiacokról? Egyáltalán lehet-e? A jómódú franciák amúgy is vagyonmenekítésbe fogtak, de mi lesz, ha ez a folyamat felgyorsul. Korántsem biztos, hogy az amúgy is gigantikus francia állam finanszírozása brutális adóemelések mellett is biztosítható.

Németország baráti támogatása is kétséges, ehhez a politikához. Addig biztosan, amíg Angela Merkelnek hívják a kancellárt Németországban. A két államfő találkozója sok mindenre választ ad a fentiek ismeretében. A legrosszabb forgatókönyv természetesen az, ha a két kormányfő a szokásos szóvirágok mellett nem tud megegyezni valamilyen elfogadható közös politikában, hiszen az EU a francia-német tengelyen alapszik, ha ez a kulcsfontosságú együttműködés megtörik, akkor az európai gazdasági válság új dimenziót kap. Ezzel egy időben pedig az uniós együttműködés egész rendszere felborulhat, tekintettel arra, hogy nem valószínű, hogy a németek a legjobb meggyőződésükkel homlokegyenest más elképzeléseket zokszó nélkül finanszírozzanak. Könnyen kialakulhat egy olyan gyáva nyúl típusú játék a két kormányfő között, amelyben kulcsfontosságú lesz, ki mikor rántja el a kormányt. A „karambol” mindkét fél és Európa számára katasztrofális következményekkel járna.

Mári László
politológus

Hiába gyűltek össze Európa vezetői, hogy megmentsék Görögországot, az nem akarja megmenteni magát. Az elgyengült görög kormánykoalíció elmenekülve a felelősség elől, a görög szavazókra akarja bízni, hogy eldöntsék egy népszavazás révén, elfogadják-e a felajánlott európai segélyprogramot a felkínált feltételekkel. Az elfogadás lényegében azt jelenteni, hogy Görögország gazdasági téren gyámság alá kerülne. A döntés már most sem kétséges, hiszen mindössze a polgárok 12%-a támogat egy ilyen megoldást.

Görögország 1981-es csatlakozása az EGK-hoz (az EU leánykori neve) afféle megelőlegezett bizalom és marketing megoldás volt. Bizonyítani kellett, hogy Európa fejletlenebb országai számára is nyitva az ajtó, érdemes idomulni az „európai” normákhoz, bevezetni a demokratikus játékszabályokat, mert akkor jön a támogatás, megnyílik az út a gazdasági fejlődésre, a konvergenciára. Azaz lehetőség nyílik arra, hogy a periférikus országok polgárai felzárkózzanak a központi országok életszínvonalához. A koncepció szép volt és látszólag működött is, pontosan addig, amíg a pénzáramlás folyamatos volt Görögország felé. Azonban ez a szép kép csalóka. Görögország a támogatásokat rendkívül rosszul használta fel. Döntően felélte. Nem települtek versenyképes iparágak az országba, gazdasági szerkezete lényegében nem sokat változott. Turizmus, mezőgazdaság, hajózás maradtak a húzóágazatok. Maradt a korrupció, a feketegazdaság, amely elnyelt minden pénzt. A politikai elit pedig ahelyett, hogy a folyamatokat megpróbálta volna normalizálni, inkább trükkök százait vetette be. Paródiába illően, hamis adatokat szolgáltatva belopakodtak az euró zónába, majd a működésképtelen társadalmukat gigantikus hitelekkel próbálták meg jóllakatni, kihasználva az euró bizalmi tőkéjét. Mindezt sikeresen, és olyan életszínvonal biztosítása mellett tették (teszik), amelyről itt Közép-Európában csak álmodhatunk. Ebből aztán olyan viccesnek éppen nem nevezhető helyzet alakult ki, hogy például a lényegesen szegényebb szlovák polgár menti a sokszorosan jobban élő görögöt, miközben ott is megszorításokra lenne szükség, a növekvő államadósság miatt.

Azonban nemcsak a görögök, hanem Európa felelőtlen idealista vezetői is hibásak a kialakult helyzetért. Nem dolgoztak ki semmilyen forgatókönyvet arra a helyzetre, ha egy tagállam felelőtlen módon viselkedik, netán folyamatosan megszegi a szabályokat. Nehéz is lett volna, hiszen az EU és annak szabályrendszere kidolgozatlan, megrekedt két világ között. Föderatív és konföderatív intézmények működnek egymás mellett, barokkos bürokráciában fuldokolva. Voltaképpen a rendező elv nem más, minthogy a fejlődés mindent megold, azaz majd lesz valahogy. Jellemzően a problémák megoldása a kiváráson, hosszas tárgyalásokon alapul. Meglepő módon ez sokáig működött. Azonban a válság mindezt felülírta. Gyors, egységes döntések kellenének a problémák megoldásához. Ehhez kevés csupán Merkel és Sarkozy határozottsága. Először Finnország, utána Szlovákia blokkolta hajszál híján a közös erőfeszítéseket, amellyel menteni próbálták a görög csődtömeget. Ennek a két országnak a vonakodása, figyelembe véve a most történteket, teljesen jogos volt. Ki kell mondani, óriási tévedés menteni egy olyan országot, amelynek sem a lakossága, sem a politikai elitje nem tanul, nem érti meg, hogy számukra nincs más lehetőség, mint gazdasági gyámság alá vétel, hiszen képtelenek úrrá lenni azokon a folyamatokon, amelyek egyre inkább a mélybe húzzák nemcsak Görögországot, de a tétova EU egészét is.

Európa vezetői tévedésben vannak. Míg az USA-ban hagyják csődbe menni a rossz bankokat, amelynek révén a pénzügyi rendszer szépen lassan megtisztul, azaz hagyják a piacot működni, addig Európában a tagállamok költségvetései bármi áron védeni próbálják status quo-t. A pénzügyi rendszerben ott vannak azok a toxikus elemek, amelyeket voltaképpen gigantikus európai szubvenciók tartanak féken. Jó példa erre Írország, amely egy bankmentési akció révén vált kiegyensúlyozott, jól menedzselt gazdaságból, egy csődtömeggé, amelyet, ha nem mentenek meg az európai pénzek, már régen csődbe ment volna. Nagy kérdés, hogy jó-e ez a taktika, azaz, ha bárhol rés keletkezik a falon, akkor azt Európa jól működő gazdaságainak megcsapolásával betömik. Van-e annyi pénz, amely minden rés betömésére elég? Nem lenne-e helyesebb, ha Görögországot az euró zónából kiteszik, amely voltaképpen az óta járna ennek az országnak, mióta kiderült, hogy nem tiszta módszerekkel jutott be oda? Érdemes-e a tüneteket kezelni, avagy végre magát a problémát kellene elkezdeni kezelni? Azokat az euró százmilliárdokat, amelyeket a Görögországnak nevezett lyukas zsákba töltögetnek, sokkal ildomosabb lenne arra fordítani, hogy lokalizálják a görög csőd hatásait, hiszen az kizártnak látszik, hogy a görög csődöt úgymond szabályozottan lehet végrehajtani, tekintettel arra, hogy senki nincs, aki a görögöknek el tudja magyarázni, hogy holnaptól például minden nyugdíjas az eddigi illetményének csak a felét kaphatja, hogy a bürokrácia létszámát záros határidőn belül a felére kell csökkenteni, stb. Ahogy Sarkozy francia elnök mondta, most minden kezdődik elölről. Már csak az kérdés, van értelme elölről kezdeni azt, ami immáron sokadszor nem sikerült. Lassan eljön az idő, amikor el kell engedni a görögök kezét, tudomásul kell venni, hogy a politikusok keze meg van kötve gazdasági kérdésekben, hiszen ott a piac diktál. Minél inkább próbál a politika szembemenni a piaccal, az annál nagyobb büntetést fog kiosztani. Ami ugyanis most kudarcot vall, az nem a kapitalizmus, hanem a korlátlan állami beavatkozás a pénzpiacokba, és az erőltettet felülről vezérelt fejlesztési politika, amelyet az EU oly nagy szeretettel űz. Eljött az idő, mindent újragondolni. Ha nem teszik meg a jelen politikusai, akkor tragikus hősökké válnak, pontosan úgy, mint egy görög dráma szereplői.

Mári László
politológus

Megmozdulások szerveződtek a világ több pontján. Jellemzően ott a legforróbbak, ahol a legnagyobbak a problémák, azaz Európa déli perifériáján. A megmozdulások egyelőre valós politikai célok nélkül zajlanak. A bankárok és a politikusok vannak célkeresztben. Az egész úgy fest, mint egy utolsó figyelmeztetés, lázadás az elkerülhetetlen ellen.

A mi századunkra a nagy utópiák kifulladtak. Kevés az olyan józan gondolkodású ember, aki hisz az e világon elérhető egyenlőség eszméjében. Maximum a nyomor egyenlősíthető, amit a létező szocializmus kiválóan bizonyított. Egyetlen nyilvánvaló kívánság fedezhető fel Athéntól-Madridig, ne mi az egyszerű állampolgár fizessük meg a bankok, politikusok bénázásainak árát. Szép elképzelés, de nem megvalósítható. A nyugat, és ezen belül elsősorban Nyugat-Európa finanszírozói feltették a kezüket, és nem fizetnek tovább. Az európai állampapírok a jól vezetett ország kivételével a minősített bóvli kategóriájába süllyedtek. Már Kína is szerkezeti reformokat követel a pénzéért cserébe. A lyukas zsákba dobált pénz még olyan áron sem vonzó, hogy kínai árukkal van teli ezen országok piaca. Azaz, most már eljött a változtatás ideje. Ha úgy tetszik a forradalomé. Csak ennek a forradalomnak nem az utcán, hanem az agyakban, az európai családok és államok életformájában, működésében kell bekövetkeznie. Mi is az, amit meg kell tanulnia hamarosan minden európainak?

Takarékosság, mértékletesség, felelősség. Ez a három kifejezés takarja mindazt, amit el kellene sajátítani újra. Igen újra, mert valaha ezt mindenki észben tartotta. Kellett is, hiszen nem volt kéznél a jóléti állam, aki megmentette az egyént, ha rosszul csinált valamit. Az éhezésig lehetett zuhanni, ha valaki felelőtlen volt. Nemzedékek kellettek ahhoz, hogy egy család vagy ország felemelkedjen. Fegyelmezett munka, szerencse is szükségeltetett ehhez. Az európai jóléti állam filozófiája más. A szolidaritást helyezi előtérbe, és azt üzeni, a szerencsésebb sorsúak többet adóznak, hogy a szegényebbek kaphassanak egy esélyt a felemelkedésre. Cserébe társadalmi béke van és a gazdagabbak is nyugodtan élvezhetik megszerzett javaikat. A gazdagabb államok segítik a szegényebbeket, és ezzel kialakul a szép, békés, egysége Európa. Az elv szép, és egy jól vezetett államokkal működhetne is. Ha az állam tényleg a szegényeket, de iparkodókat segíti, ha az esély biztosítása nem fajul általános osztogatásba, utána pedig törvényszerűen fűnyíró elvű megszorításba. Azonban sem a politikusok, sem az őket finanszírozó pénzemberek, bankárok nem érdeklődtek az olyan elvek, értékek iránt, amelyek az osztogatást, a szociálpolitikát helyes mederben tarthatták volna. Feltételezték, hogy a piac mindent megold. Azonban a piac nem old meg semmit, ha nincs mögötte egy morális korlát. Görögország ennek a szemléletnek az „állatorvosi lova”. Hamis adatokat szolgáltatva sündörögtek be az eurozónába, költekeztek nyakló nélkül (ezt teszik most is), és váltak fizetésképtelenné. Ha normálisan működne az Unió, akkor Görögországot a hamis adatszolgáltatás napvilágra kerülésekor már ki is zárták volna a klubból. De nem csak Görögország, minden más állam is megszegte a pénzügyi szabályokat. A legnagyobbak nem is magyarázkodtak sokat. Bejelentették, hogy megszegik a szabályokat, mert kell. Pont. Vajon milyen szankciót lehet, mondjuk Franciaországgal szemben alkalmazni? Európa sorsa a francia-német tandemen áll vagy bukik, így aztán semmilyet. Pedig ha nincs olyan szabályrendszer, amit mindenkire transzparens módon lehet alkalmazni aki nem viselkedik felelős módon, akkor az Euró halottnak nyilvánítható. Európa kínkeservesen próbál szabályokat elfogadni, például hatos csomag, de az igazi harc hátra van még. Hiába a szép tervek, jó intézkedések, ha az egyes nemzetállamok képtelen úrrá lenni a saját belső problémáikon. A PIGS államok miniszterelnökei vajon miként fogadtatják majd el a saját népükkel azokat az elveket, amelyeket a jól gazdálkodó északi államokra szabtak? A lángoló római minisztérium épületre pillantva, vagy a naponta tüntető görögöket látva ez a feladat nem tűnik megoldhatónak. Az adott ország polgárainak változása nélkül ez nem is lehetséges. Először a társadalomnak kell úgymond rebootolni, a káros folyamatokat rosszul működő intézményeket leállítani. Azonban nagy kérdés, hogy ez mehet-e úgy, hogy Európa jól működő országai közben fizetnek, mint a katonatiszt. Ha segélyezett, nem teljesít, és mégis megmenekül a csődtől. Aligha. Félő, szükség van a negatív példára, hogy a többiek megértsék, lépniük kell. A szlovák SAS párt összegzése erről, hogy voltaképpen miért nem szavazták meg az „Eurósáncot” tökéletesen leírja ennek a helyzetnek az abszurditását. Azaz, hogy egy voltaképpen szegény állam, amelyben éppen harmad akkora juttatásokat kapnak a polgárok az államtól, nincs pazarló államigazgatás, az egyének takarékosan élnek, de kénytelen eladósodni, hogy megmentsen olyanokat, akik sokszorta jobban élnek. Miképpen nevezhető ez, igazságosnak? Tényleg a gazdag államok zárkóztatják fel a szegényeket? Vagy esetleg bank és kintlévőség kezelés zajlik a görögökön keresztül?

Az EU lassacskán rákényszerül arra, hogy sorsdöntő döntéseket meghozzon. Először is, aki nem a szabályok szerint játszik, attól meg kell szabadulnia. Ez világos kritériumrendszert, hiteles intézményeket igényel, amelyek világosan meghúzzák a határokat és korrekt eljárásokat folytatnak le. El kell dönteni végre, hogy az EU egy föderáció akar lenni, vagy marad konföderáció, de akkor a föderatív intézményeket fájó szívvel, de fel kell számolni, mert több bajt okoznak, mint hasznot. El kell dönteni, hol a szolidaritás határa. Ahogy az USA-ban, úgy Európában is tudomásul kell venni,, hogy egyes bankok akár csődbe is mehetnek, teszem azt a görög fizetésképtelenség miatt. Ezeket a csődöket tudomásul kell venni, és az egyes államoknak, az EU-nak a betétes polgárokat kell megmenteni, és azon kell munkálkodnia, hogy ezeket a pénzintézeteket ellenőrzött módon szanálja. Ugyanezt kell tennie a fizetésképtelen államokkal is. Adósságukat vagy tervszerűen szanálják együttműködve, vagy ha a megsegíteni szándékozott állam ilyen-olyan okból erre nem képes, akkor azt az euró-sáncon kívülre kell tennie. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat lesz, amelynek a végén kialakulhat az új Unió, adott esetben más tagösszetételben, mint jelenleg. Azonban jelen pillanatban egy ellentétes forgatókönyv sem lehetetlen. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ennek az átalakulásnak, először egyéni szinten kell megalapozódnia. Kizárólag felülről nem fog menni.

Mári László
politológus