Demokrátor

A francia elnökválasztás eredménye alapjaiban rengeti meg a „Merkozy” névvel illetett európai válságkezelő politikát. Merkel ugyan határozottan kiállt a felelős költségvetési politika mellett, azonban már a német választók támogatását sem bírja feltétlenül. Hamarosan gyökeres változások következnek az európai politikában. Ez a változás azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó útra lép Európa, csupán azt, hogy az európai demokráciák képtelenek kezelni egy tartós megszorításokon alapuló konszolidációt.

Az Atlanti-óceán túlpartján a válságkezelés a kezdetek óta másképpen néz ki, mint Európában. A Fed önti a pénzt a gazdaságba, hogy mindenáron megakadályozza a tartós recessziót. Nem törődnek a következményekkel, az államadósság elszabadulásával. Nagyon valószínű, hogyha a mostani válságot sikerül is kordában tartani, a most elmaradt szerkezetátalakítás, a gazdasági rendszer hibáinak tartós kezelése oda vezet, hogy a következő válság sokkal nagyobb és kiterjedtebb lesz, mint a mostani. A „Merkozy-paktum” éppen ezt a rendszerhibát, az államok túlköltekezését, a felelőtlen hitelezést igyekezett kezelni. Egyre inkább úgy fest, sikertelenül. A megszorítások támogatói sorban buktak meg Hollandiától Görögországig. Merkel gyakorlatilag egyedül maradt. Az egykor oly karakán Olli Rehn és Christine Lagarde IMF vezér sem annyira elkötelezett a megszorítások mellett. A lazítás már korábban elkezdődött, hiszen Spanyolország esetében koránt sem volt akkora a szigor, mint ahogy az várható volt az előzmények alapján. Várhatóan Franciaország pálfordulása lesz az az utolsó momentum, aminek eredményeként Európában is beindul a pénzügyi lazítás politikája.

Vélhetően a friss pénz, a költségvetések kiszabadulása a nyomás alól minden országban megkönnyebbülést, és ideig-óráig fellendülést hoz majd. Azonban, ahogy az USA-ban is látszik, ez a fellendülés pontosan addig tart, amíg a pénzpumpa működik. Úgy fest, erről az útról nem lehet visszafordulni. Szemben az USA-val, azonban Európában egy másik problémát is kezelni kell. Európában nagyon nagyok a fejlettségbeli különbségek az egyes EU tagországok között. Az Európai Központi Bank és a centrum országok által levezényelt pénzügyi lazítás mit sem segít például Görögországon, ahol a gazdasági helyzet már-már kezelhetetlen, tekintettel arra, hogy mentőcsomag mögül éppen a görög politikai támogatás tűnt el. Görögországban már nem a hitel megléte okoz gondot, hanem a versenyképes gazdaság hiánya, ami miatt az ország folyamatosan újabb hitelekre szorul, ha a megszokott életszínvonalat fenn akarja tartani. Várhatóan a déli periféria legbetegebb gazdasága előbb-utóbb távozik az euro-zónából, hiszen ezeket a hiteleket senki nem akarja folyósítani abban a tudatban, hogy soha nem kapja vissza azt.

Francois Hollande költségvetési lazításával is ez a probléma. Franciaország alaposan érintett a Mediterráneum országait érintő válságban, hiszen nagy mennyiségű államkötvényt birtokol a válság által érintett országokból. Ráadásul Franciaország pénzügyei koránt sem megnyugtatóak. Ha ebben a helyzetben egy jelentős költségvetési lazítás jön, az azt jelentheti, hogy Hollande, afféle francia Medgyessy Péterként, pillanatnyi politikai okból, úgymond megindítja a lejtőn Franciaországot és egyben Európát is. Az is nagy kérdés, hogy egyéb források híján a gazdagok extra adóztatására, és hitelekre épülő jóléti fordulatot milyen áron lehet finanszírozni a pénzpiacokról? Egyáltalán lehet-e? A jómódú franciák amúgy is vagyonmenekítésbe fogtak, de mi lesz, ha ez a folyamat felgyorsul. Korántsem biztos, hogy az amúgy is gigantikus francia állam finanszírozása brutális adóemelések mellett is biztosítható.

Németország baráti támogatása is kétséges, ehhez a politikához. Addig biztosan, amíg Angela Merkelnek hívják a kancellárt Németországban. A két államfő találkozója sok mindenre választ ad a fentiek ismeretében. A legrosszabb forgatókönyv természetesen az, ha a két kormányfő a szokásos szóvirágok mellett nem tud megegyezni valamilyen elfogadható közös politikában, hiszen az EU a francia-német tengelyen alapszik, ha ez a kulcsfontosságú együttműködés megtörik, akkor az európai gazdasági válság új dimenziót kap. Ezzel egy időben pedig az uniós együttműködés egész rendszere felborulhat, tekintettel arra, hogy nem valószínű, hogy a németek a legjobb meggyőződésükkel homlokegyenest más elképzeléseket zokszó nélkül finanszírozzanak. Könnyen kialakulhat egy olyan gyáva nyúl típusú játék a két kormányfő között, amelyben kulcsfontosságú lesz, ki mikor rántja el a kormányt. A „karambol” mindkét fél és Európa számára katasztrofális következményekkel járna.

Mári László
politológus

Különféle magyarázatok születnek arra, miért dobta be Lázár János és a Fidesz a fix összegű devizahitel törlesztés lehetőségét. Őrültség, dilettantizmus, radikalizmus, szolidaritás, vagy mindez együtt? Egy biztos, a bejelentés váratlanul érkezett. A legfurcsább az, hogy a bankokkal csaknem egy év alatt letárgyalt árfolyamkorlát megállapodást, most egy tollvonással felülírják, vagy ha barátságosabban akarok fogalmazni, kiegészítik. Egyeztetés nélkül.

Ha magát a megoldást nézzük, az nehezen védhető. Nemcsak azért mert kizárólag az egyik felet bünteti, hanem azért is, mert olyan gazdasági folyamatokat indíthat el, amelyeket még modellezni is nehéz. Csak találgathatunk. Éppen ez a baj ezzel a javaslattal. Senki nem mérte fel, mik lesznek a következmények. A kiszámíthatatlanság pedig egy bizonytalan gazdasági környezetben meglehetősen rossz üzenet. Ha egy országban bármi megeshet, a szabályozók naponta változnak, és a politika olyan domináns szerepbe kerül, amelynek következtében minden folyamatba tetszés szerint beavatkozhat, és ezt meg is teszi, akkor a tőke ezt előbb-utóbb megbünteti. Itt természetesen nem állítom, hogy nem igazságos a beavatkozás a legtöbb esetben, azonban az igazság elvont fogalom, amely sajnos az életben nem mindig érvényesül, a politikában, gazdaságban meg még kevésbé. Sokszor egy ma igazságosnak tűnő megoldás lesz később súlyos igazságtalanságok alapja. (Elég, ha arra gondolunk, hogy azok is kárvallottjai lehetnek egy ilyen megoldásnak, akik soha életükben egy forint hitelt nem vettek fel.) Ezért a politika alapvető működési szabálya a tárgyalás, egyeztetés olykor hosszadalmas folyamata. Tisztán politikai ügyekben is ajánlott, azonban milliókat érintő gazdasági döntések esetében kötelező ezt megtenni. Itt ez az érintett felekkel nem történt meg.

A következő mérlegelendő kérdés az, hogy mi készteti a Fideszt arra, hogy pánikszerűen bedobjon a köztudatba egy ilyen radikális javaslatot? Eltekintenék attól, hogy olyan 1.0-ás magyarázatokat próbáljak elővezetni, amelyek istenkomplexusból, valamilyen diktatórikus elhajlásból vezesse le ezeket a jelenségeket. Azért, mert ezek mögött a kapkodó megoldások mögött nagyon is demokráciába illő probléma húzódik meg. Egy diktatúrában, nem kell senkit felülmúlni, maximum a pártot vezérlő párton belüli klikkek alig látható belső harcai módosíthatják az intézkedések irányvonalát. Az ellenvélemény erőből elfojtható. Demokráciában folyamatos a verseny a politikai erők között, ami nehezen korlátozható. A jelenlegi magyar politikai képlet csalóka. Látszólag egy erőtlen ellenzék áll szemben egy hatalmasra nőtt kormánypárttal. Ha az ellenzék tisztán baloldali lenne és betartaná a hallgatólagos játékszabályokat, akkor a kormány számára adott lenne az a törésvonal, amin nagy valószínűség szerint a szavazói nem áramolhatnak át a másik térfélre. Azonban a jobboldali kormánynak van jobboldali ellenzéke is, amelyről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy tehetségtelen lenne, semmiképpen. Magán a Fideszen belül is jól felismerhetőek a különböző irányzatok. Nemzeti liberálisok (Pokorni), kereszténydemokraták (Simicskó), radikálisok (Kövér), például. Kissé elnagyolt ez a kép, a csoportok képlékenyek, de az biztos, hogy a csoportok között lavírozó miniszterelnöknek egyre nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a Jobbik egyre nagyobb nyomást helyez jobbról a kormánypártra, és részben próbálja a jelenleg még Fideszes, radikálisabb nézeteket valló szavazókat begyűjteni, valamint a hatalmas számú bizonytalan szavazót meggyőzni, ő a jó megoldás a tétova kormánypárttal szemben. Tehát a verseny élesedik. Ha ehhez hozzávesszük a parlament létszámának csökkentését, a 2014-től csökkenő politikus pozíciók számát, könnyen érzékelhetővé válik az az elvárás, amely a Fideszben egyre erősebb lesz, azaz az újraválasztás esélyének a megőrzése. Ez lehetetlenné teszi azt, hogy a kormány ne reagáljon arra, ha a potenciális ellenfele éppen lecsapni készül 1-2 millió, a törlesztő részleteket éppen csak fizetni képes szavazóra. Ne feledjük, itt éppen azokról a kispolgárokról beszélünk, akik aktív szavazók és az egzisztenciájukat a válság jelentősen megtépázta , valamint állandó félelemben élnek attól, hogy lecsúsznak a szegény társadalmi csoportok közé. Ha valakinek ismerősnek tűnik a szituáció, az nem a véletlen műve.

Ez a helyzet a radikális jobboldalnak és baloldalnak egyaránt kedvez. Magyarországon azonban radikális baloldal csupán marginális jelenség. A gazdasági problémák megoldatlansága azonban fennáll, és a Jobbik felvállalni látszik a baloldali egyenlősítő elveket is, a maga nemzeti radikalizmusán belül. Ez pedig kétségtelenül esélyes lehet arra, hogy a ma hatalmas számban a bizonytalanok táborában található szavazók jórészét begyűjtse. A Fidesz kétharmada is nem kis részben köszönhető annak a közhangulatnak, amely a frusztráltságból, a tehetetlenségből úgy akart kitörni, hogy utat engedett Orbán Viktornak, tegye meg azt, amit meg kell tenni. Végre változzon valami, vágja át a gordiuszi csomót. De éppen Orbán Viktor az, aki pontosan tudja, hogy a közhangulat pillanatok alatt változhat. Nem véletlen az a példátlan sebesség, amivel a kormány dolgozik. Nem a vetélytársakkal, hanem a saját maga által támasztott elvárásokkal fut versenyt, és vesztésre áll. A dupla w alakú válság beköszöntének az esélye nagyon nagy. Ha a kezdeti gazdasági kilábalást megint visszaesés követi, az földindulást indíthat meg a jobboldalon. Ezért a Fidesznek mindenképpen versenyben kell maradnia a Jobbikkal, ez pedig radikalizálódást jelent a gyakorlatban. Az eredmény pedig a kidolgozatlan javaslatok szaporodása, amelyek legfőbb célja nem a problémák kezelése, hanem a politikai közbeszéd alakításnak, az események a kormánypári elképzelések szerinti mederben tartása.

Ez pedig alapvető tévedés. Egyrészt mert ez a nagyotmondási verseny inkább két ellenzéki párt között képzelhető el ebben a formában, másrészt mert rendkívül korai. 2014-ig még sok minden történhet. Választás addig nincs, tehát a Fidesznek nem kell tartani semmilyen megmérettetéstől. Sokkal inkább kell tartania attól, hogy a gazdaság szereplői megelégelik a folyamatos ötletelést, és megbüntetik a Fidesz kormányt, Magyarországgal együtt. Ez nem egyszerű dolog persze, de nem is lehetetlen. A magyar bankrendszer döntő részben külföldiek kezében van, ezért vélhetően nem fogják szó nélkül lenyelni azt, hogy a kormány velük fizettetné ki politikai célú döntésének az árát, tekintettel arra, hogy amit itt megengednek, azt másutt is meg kell tenniük, az pedig könnyen bakcsődökhöz vezethet Európa szerte. Pont ez hiányzik most Európának. Tehát jelen esetben a bankok nemcsak a nemzetközi pénzügyi szektor, de a nyugati kormányok egyöntetű támogatására is számíthat. Tehát félő, hogy a kormány súlyosan elszámította magát, amikor az erőviszonyokat felmérte.

Mielőtt félreértené bárki, nem gondolom, hogy a jelenlegi helyzet, amely szerint a bankok tetszés szerint változtathatják hitelkamataikat, éppen attól függően mennyi pénzre van szükségük, jó lenne. Az, hogy a jól fizető adósokra ráterhelik saját felelőtlen hitelezésük árát. (Jelenleg valóban az adósok viselik egyedül a bankrendszer kockázatait.) Ez tarthatatlan. Szükség van megoldásra, azonban piaci alapon, nem megkerülve az egyéni felelősség kérdését sem. A jó megoldás nem radikális, hanem kiszámítható. Tehát egyrészt korlátozza azt, hogy a bankok a jól fizető adósokra terheljék a nem fizetők problémáját, másrészről megoldja azt a visszás helyzetet, hogy a bank a jelzáloggal terhelt ingatlan értékén túlterjeszkedve is követelhet pénzt az adósoktól, ami pedig arra ösztönzi őket, hogy az árverezéseken bármilyen árat elfogadjanak az ingatlanokért. Lehetne még felvetni néhány kérdést, azonban a lényeg az, hogy olyan szituációt kell előidéznie az államnak, amelyben a két oldal, az adósok, a bankok alkupozícióba kerülnek. Ebben a szituációban az állam mediátori szerepet tölthetne be, és csak ott avatkozik be, ahol az egyik visszaél erőfölényével, netán jogtalanságot követ el, esetleg a saját hibáit a másikra akarja hárítani. Szereptévesztés az, ha az állam nevében a kormánypárt diktátumokkal él, egyoldalúan, mintha ő lenne a megoldás kidolgozója, egyedüli letéteményese. Egész egyszerűen azért, mert mind a két oldalra szüksége van ahhoz, hogy az eltervezett politikája, gazdasági elképzelései megvalósuljanak. Tehát kompromisszum nélkül nem fog menni. Ráadásul hiú ábránd az, hogy egy nagy néppárt hosszútávon képes lehet kiszámíthatatlan versengésben részt venni, egy ideológiailag jóval egységesebb, kormányzati felelősség által nem korlátozott radikális párttal szemben. A kormánypártnak egy igazi lehetősége van, ez pedig a kiszámítható, tervszerű működés, a nagy pénznyelő rendszerek átalakítása, reformálása (ezt részben meg is teszi), hogy a piacról nem vonja el a forrásokat saját hiányának a finanszírozására. Valamit a radikális megoldások hibáinak, lehetetlenségének bematatása. Apellálás a józanészre, amelynek ez a nép nincs híján. A cél pedig nem lehet más, mint egy egészséges kompromisszum, amely középtávon semlegesítheti azt a politikai, gazdasági bizonytalanságot, amit a devizahitelek jelentenek. A békát azonban mindenkinek le kell nyelni. Adósnak, banknak, államnak, és az ehhez hasonló javaslatok ezt csak nehezebbé teszik.

Mári László
politológus

 Hová vezethet az, ha a rossz döntéseket hozó politikusokat bíróság elé viszik? Önmagában azzal nincs gond, ha egy politikus törvénytelenségeket követ el, és ezért bíróság elé citálják. Számtalan példa volt már erre, és nagyon helyes, ha a politikusok nem állnak a törvény felett, felelnek tetteikért. Azonban nagyon ingoványos talajra téved az, aki politikai döntéseket akar büntetőjogi üggyé konvertálni. Az pedig végképp aggasztó, ha a törvényeket akarják az adott ügyhöz igazítani. Az államadósság ügye kezd valami nagyon hasonlóra emlékeztetni.

Talán mindenki emlékszik a 2002-es kampány bősz ígéret áradatára, amit az MSZP folytatott. A siker nem maradt el. A szigorúan, mondhatni rigorózus pénzügyi fegyelemmel kormányzó első Orbán-kormány messze nem tudott olyan mértékben elszakadni a valóságtól a kampányban, mint az akkori ellenzék. Az ellenzék, többek között ennek köszönhetően meg is nyerte a választást, és nem volt rest, ígéreteit (meglepve ezzel sokakat) elkezdte valóra váltani a jóléti rendszerváltás jegyében. Ettől a pillanattól a szocialisták kényszerpályán voltak. Valami olyat teljesítettek, amit az emberek a rendszerváltás pillanata óta vártak. Elhozták azt a jobb világot, amit eladdig csak ígérgettek nekik. Óriási félremagyarázás azt mondani ma, hogy a választók csupán megtévesztés áldozatai lettek volna. Józan hang volt akkor is a fenntarthatatlan pályáról, a hitelek káros hatásairól. Mi sem mutatja az akkori korszellemet jobban, mint az, hogy nem csak az állam, hanem az egyének is tömegesen vállalták a hitelekre épített gyarapodás kockázatát. Valami ahhoz hasonló jelenség zajlott le, mint amikor az éhezőt leültetik a terített asztalhoz. Hiába mondják neki, hogy ne egyen többet, mert belehal, az tovább tömi magát, mert képtelen ellenállni az ízletes falatoknak. Valakinek a kétezres évek derekán ezt a nehéz szerepet kellett volna vállalni. Azaz ellökni az asztaltól az éhezőket, a saját érdekükben. Nem lehet azt sem állítani, hogy a szocialisták az általuk elindított lavinát egyedül kezdték, hiszen a Fidesz szintén megszavazta az osztogató programokat, nem mervén szembe menni ezzel az elemi választói igénnyel. Azaz nyugodtan megfogalmazhatjuk azt, hogy a szocialisták kormányfői felelőtlenül jártak el - Bajnai Gordon kivételével, akinek a szerepét még a bűnbakkeresés közepette sem érthető, milyen módon hozták egy szintre Gyurcsánnyal és Medgyessy, de a gyengeség nem büntetőjogi kategória. Az államadósság elszabadulása egyébként is képlékeny dolog, hiszen a GDP jelentős visszaesése ugyanúgy növelheti a GDP százalékban mért eladósodottságot, mint ahogy fordítva is igaz, hogy csillagászati mennyiségű, nominálisan növekvő adósságot lehet elleplezni a GDP növekedés felpörgetésével, mondjuk felesleges építkezésekkel, a belső fogyasztás növelésével (Erről a kínaiak sokat tudnának mesélni.).

Ezek a jog számára megfoghatatlan dolgok. Miközben a világgazdaság vezető szakértői között sem lejátszott meccs az, hogy valójában mi vezetett a mértéktelen eladósodáshoz, és egyáltalán maga a rendszer, ami ezt kitermelte, miként módosítandó, hogy ez még egyszer ne történhessen meg, itt és most ebből bírósági ügyet akarnak kreálni vezető kormánypárti politikusok. Meglehetősen önveszélyesen. Ugyanis ki fogja meggátolni majd az őket követőket, hogy mondjuk a MOL-részvények megvásárlását, ne adósság növelő bűntettként állítsák be, és így tovább. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. Gondoljunk csak azokra a szerkezeti problémákra és tőkehiányra, amelyek Magyarországot nyomasztják. Ne feledjük, számtalan önkormányzat roppan bele éppen manapság abba, hogy uniós fejlesztéseit finanszírozza, hiszen az önrész a legtöbb esetben bizony hitel. Vajon ki fogja megmondani, hogy egy polgármester, amikor csatornát épít uniós pénzből, és az önrészt hitelből fedezi, a döntése pillanatában fennálló bevételekre alapozva, nem bűncselekményt követ-e el? Mi történik akkor, ha a külső környezet megváltozik, és a jól átgondolt terv egy önjáró adósságcsapdává változik, holott a törvények szellemében járt el mindenki? Hogyan lehet ezt, mondjuk büntetőjogi konzekvenciákat maga után vonó esetté alakítani? Hacsak nem várjuk el a politikusoktól azt, hogy jóstehetséggel rendelkezzenek, a jövőbe lássanak, sehogy. Minden politikus csak azok szerint a szabályok szerint játszhat, amelyeket ismer. Vannak persze jövőbe tekintő, nagy formátumú vezetők, aki megsejtenek ezt-azt a jövendő trendekből, azonban a kiválóság, a távlatos gondolkodás nehezen értelmezhető egy olyan politikai rendszerben, amely négyévenként 180 fokos fordulatokat hajt végre. A politikusi gárda pedig képtelen közmegegyezés híján hosszú távú programokat alkotni, hiszen még az utcanevekben, és a Himnusz kottájában sem egyeznek az elképzelések.

Ezek után nem lennék annak a bírónak a helyében, aki friss, a célhoz igazított jogszabályok alapján akar ítélkezni ciklusonként változó összetételű politikus csoportok felett. Ezennel a politikusi pályától is mindenkit eltanácsolnék, aki a hátralévő életét békében szeretné leélni. Külön féltem azokat a szerencsétlen egy ciklusos Fideszes honatyákat, akiknek bizony tartani kell attól, hogy az a dominó, amit most készülnek eldönteni, mikor dől rájuk. Ne feledjük, nem a politikai felelősség az, amit ne kérhetnénk számon. A választók dolga megbüntetni azokat, akik képtelenek voltak vállalni a nehéz döntéseket, úsztak az árral. Az MSZP valószínűleg saját magát pusztítja el azzal, hogy képtelen Gyurcsánytól megszabadulni. Politikus karrierek százai dőltek már eddig is össze a 2002-2008-ig tartó felelőtlen kormányzás miatt. Azonban óvakodni kellene attól, hogy permanens boszorkányüldözésbe fulladjon mind a jelenlegi és az ezután következő kormányzatok tevékenysége. A Keller László által teremtett hagyományokat, a döglött ügyek és kellemetlen bírósági blamák hagyományát nem kellene folytatni.

Mári László
politológus