USA-beli és izraeli illetékesek egyre hangosabban beszélnek arról, hogy csapást kellene mérni Iránra, amely atomfegyverei révén Izrael elpusztítására tör, és fenyegeti a szomszédait, elsősorban az USA szövetségeseit. Vajon ténylegesen sor kerülhet erre a támadásra?
Világ demokráciái egyesüljetek
A szovjet birodalom felbomlása olyan illúziókat ébresztett az amerikai politikai elitben, amelyek a mai napig kihatással vannak a nemzetközi politikára. Ennek lényege, hogy az USA mind gazdasági, mind katonai potenciál tekintetében egyedülálló erővel rendelkezik, és képes arra, hogy akaratát korlátlanul érvényesítse a Föld bármely pontján. Jól példázza ezt Fukuyama könyve a történelem végéről. Ez a jellemzően neokon elképzelés, a liberális demokráciáról, mint végső és meghaladhatatlan társadalmi rendszerről, vegyíti a liberális átideologizált szemléletet a realizmus konzervatív megfontolásaival, és ezen az alapon igyekszik értelmezni a nemzetközi folyamatokat. Ez az elképzelés egy rövid szakaszában a történelemnek talán meg is állt (Irak elleni első háború), mára azonban antagonizmussá vált. A világ egyértelműen multi poláris jelleget öltött, és a nemzetközi rendszert csak a realizmus, az erőegyensúly kialakításának elve alapján lehet működtetni. Voltaképpen így is működik. A nyugat és a NATO az egyik erőközpont a sok közül, bár kétségtelenül a legerősebb, ma még. Ez az erő azonban egyre inkább katonai, amelyik alól hiányzik a gazdasági alap. Az ideológia, amely a liberális demokrácia rendszerének exportjára épül, azonban kétségtelenül tovább él. Irakban, Afganisztánban az USA és szövetségesei továbbra is „államépítést” folytatnak. Líbiában segítségére siettek az úgymond népirtó rezsim ellen fellázadt népnek, amivel azt sugallják, hogy a szabadságért küzdők számíthatnak nyugati liberális demokráciákra, amelyektől minden kultúrában működő modellt kaphatnak társadalmi életük újraszervezésére. Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja azt a tapasztalatot, hogy például Japán, amely 1945 óta amerikai befolyás alatt él, a mai napig nem vált igazi - nyugati értelemben vett - liberális demokráciává. Tekintélyelvű országként működik, a törvényektől függetlenül, hiszen az évezredes kulturális örökséget nem lehet ilyen rövid idő alatt átírni. Sőt, mondhatjuk azt, hogy a japán vállalati kultúra, a gazdasági sikerek alapja pontosan az a diktatórikus, fegyelmezett, tekintélyelvű vállalati struktúra, amely éppen az alkalmazottak korlátlan önfeláldozásán, fegyelmén alapul. Tehát az egyéni szabadság nyugati értelmezése, egy közösségen, csapatszellemen és tekintélyen alapuló társadalomban csak részben nyerhetett teret. Mi több, inkább azt kell megállapítanunk, hogy Japán a saját képére formálta a rendszerét a saját kulturális hagyományainak megfelelően.
Ezt a tapasztalatot a demokrácia-exportőr, optimista elmélkedők figyelmen kívül hagyták. Az iszlám világ a maga sajátos rendjével, semmilyen módon nem illeszkedik a liberális demokráciához. Nem létezik a legfontosabb kellék a nemzetállam, amely a nyugati típusú demokrácia alapja. Nem létezik a jog uralma. A vallás, amely áthatja a mindennapokat, meghatározza a törvényeket is. Jellemzően csak ott keletkeztek világi államok, ahol autoriter berendezkedés mellett, az uralkodó elit felülről oktrojált nyugati államszervezési megoldásokat. Léteznek nyugatiasan működő országok (pl. Törökország, Libanon), azonban az „iszlamizálás” veszély folyamatosan ott lebeg ezek felett is. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról, lényegesen fenyegetőbb realitás, mint Fukuyama elképzelése, aki pusztán elhárítandó technikai akadálynak véli a demokratizálás útjában álló buktatókat.
Tehát az a leegyszerűsítő elgondolás, hogy a demokrácia exportálható, olyan kalandokba sodorta az Egyesül Államokat és szövetségeseit, amelyek egyre nehezebben kezelhetőek. Nagy kérdés lesz Irak sorsa, amelyet éppen most hagytak el az amerikai katonák. Kérdéses, hogy a szövetséges csapatok távozás után, milyen fordulatot vesznek ott az események. Tartósnak bizonyul a demokratizálási kísérlet vagy minden visszatér a régi diktatórikus mederbe. Azonban az idea, olykor felülírja a realitás érzéket. Az Obama adminisztráció kétségtelenül próbál kitörni ebből a téves külpolitikai doktrínából, azonban ez az elmélet olyannyira fogva tartja a politikai közgondolkodást, valamint olyan erős lobbik szerveződtek ennek a fenntartására, hogy a feladat reménytelennek tűnik. A gazdasági válság, a katasztrofális amerikai költségvetési helyzet és a szövetséges brit gazdaság katasztrofális helyzete ellenére, mind Afganisztánban, mind Irakban dollár milliárdok folynak el arra, hogy demokráciákat kreáljanak.
Veszélyes szövetséges
Az „arab tavasz” eseményei alapvetően írták át a barát-ellenség évtizedes beidegződéseit. Izrael, mint az ellenséges arab diktatúrák között vitézkedő kis demokratikus állam toposza megkopott. Az arab országok demokratizálódnak, azonban ezt a maguk módján teszik, például úgy, hogy jelentősen előretörnek a nyugat által rettegett iszlámista pártok. Izrael pedig egyre kevésbé tűnik a demokrácia élharcosának, tekintettel arra, ahogy az arab kisebbséggel bánik, a megszállt területekről már nem is beszélve. Lassacskán jobban illik rá az agresszor leírás, mint a honvédő. A térség és benne Izrael, folyamatosan változik, azonban vannak olyan konfliktusok, amelyek determinálják az összecsapásokat. A vízhiány, a túlnépesedés, az erőforrások vészes apadása, a megszállt területek, és a palesztinok rendezetlen helyzete. Ehhez az egyébként is bonyolult képlethez járul hozzá az Irán körül kibontakozó konfliktus. Irán alig titkolt atomhatalmi ambíciói ugyanis felborítják azt az erőegyensúlyt, pontosabban erőfölényt, amit az USA-Izrael szövetsége jelentett. Ha Iránnak lesz atomfegyvere, akkor Izraelt többet nem védi saját atompajzsa. A kölcsönös megsemmisítés lehetősége gyakorlatilag kiiktatja ezt az ütőkártyát Iránnal szemben. Izrael ezért is vetette fel, hogy akár önállóan is légicsapást mér, feltételezett Iráni létesítményekre, ha nincs más lehetőség. Azonban erre még nem kapta meg az USA-tól a zöld jelzést. Egyelőre a diplomáciáé, az embargóé a főszerep. Na és persze egymás kölcsönös fenyegetéséé. Míg az USA-Izrael tandem légicsapásokkal fenyeget és informatikai hadviselést folytat, addig Irán a Hormuzi-szoros lezárásával, és részleteiben körül nem írt katonai válaszcsapásokkal fenyeget.
Bármelyik is következik be, az végső csapás lenne az ismételten válságba csúszó nyugati országoknak. Emiatt az iráni akció amolyan tojástáncnak ígérkezik. Izrael, jelen helyzetben messze túlbecsüli saját erejét. Erősen kétséges, hogy a jórészt föld alatt található, részben nem is ismert létesítmények elleni csapások sikeresek lehetnek-e. Az is teljesen biztosra vehető, hogy ENSZ felhatalmazást ehhez a művelethez lehetetlen lesz szerezni, hiszen sem Kína, sem Oroszország nem járul majd hozzá. Pénz is szűkösen áll majd rendelkezésre, hiszen az Irakból éppen kivonuló amerikaiaknak most levegővétel kell, nem egy újabb minden eddiginél nagyobb katonai konfliktus. Ráadásul az Iránban belső konfliktusokkal terhelt rendszer, egy ilyen beavatkozástól inkább erőre kapna, hiszen vélhetőleg, ahogy eddig mindig, az irániak összezárnának a külső agresszióval szemben. Akárhogy is mérlegelnek a felek, Izrael önálló csapásmérése több veszéllyel jár, mint a várható haszon, amit hozhat.
Új világrend
Sajátos a szerepe ebben a helyzetben az USA-nak. Egyrészt le kell számolnia azzal, hogy tetszés szerint beavatkozhat katonailag a világ bármely pontján. Sem a gazdasági ereje, sem az érdekei nem ezt diktálják. Belső problémái azt sugallják, hogy most egy időre a belső építkezésnek kellene jönnie, nem a Világ megrendszabályozásának. A Hormuzi-szoros védelme a haditechnikai fölény ellenére nem egyszerű feladat. A meglehetősen keskeny szorost, akár vállról indítható eszközökkel le lehet zárni. Néhány tanker elsüllyesztése már elég is lenne. Voltaképpen nem is kell fizikailag lezárni. A fenyegetettség miatt leálló olajszállítás bőségesen elég ahhoz, hogy eszkalálja a nemzetközi gazdasági válságot. Ez azonban egyik félnek sem érdeke. Sokkal valószínűbb, hogy a hidegháborús szituációhoz hasonlító, egymás fenyegetésére épülő helyzet alakul ki. Irán igyekszik erősnek mutatni magát, azonban egyre súlyosabb belső problémákkal küzd, amit a szankciók tovább súlyosbítanak.
A növekvő feszültség árát, már mind nyugaton, mind Iránban megfizetik a fogyasztók. Iránban száguld az infláció, az nyersolaj ára pedig emelkedik. A helyzet megoldása nem tűnik egyszerűnek. A USA-nak egyrészt vissza kell fognia Izraelt, másrészt el kell fogadnia, hogy Iránnak atomfegyvere lesz. Pont úgy, ahogy Pakisztánnak, az USA egyik, Iránnál lényegesen instabilabb belső viszonyokkal rendelkező szövetségesének is van. A térségben kialakuló új erőviszonyokat lehetőség szerint a realizmus talaján állva kell kezelni, azaz erőegyensúlyt kell kialakítani. Nagy kérdés, hogy elég józanak-e egy ilyen megoldáshoz a konfliktus érintettjei.
Az „arab tavasz” eseményei leromboltak egy statikus képet a nyugati közvéleményben, amely az arab világot egy despotikus, korrupt rendszerektől sújtott és az azt kiszolgáló primitív lakosságként ábrázolta. Észre kellett vennie mindenkinek, hogy ott is ugyanúgy áhítoznak az emberek a demokráciára, mint náluk, és tenni is hajlandók érte. Vége annak a hamis téveszmének is, hogy az arab világ a végtelenségig pária állapotban tartható, a nyugat függőségében. Általában új téziseket kell felállítani a térség viszonyairól, és fel kell készülni dinamikus változásokra. Izrael és az általa megszállt területek, ennek a térségnek a gyújtópontja. A változások mindenképpen érinteni fogják, hiszen ezer szállal kötődik a térséghez és annak elaggott, düledező vagy már összedőlt önkényuralmi rendszereihez. Az első csapás Izraelre Egyiptom forradalma volt, amely révén a legbarátibb szomszédját vesztette el. A Camp David-i egyezmény, amely ugyan még él, de eresztékeibe recseg-ropog, nem csak azt szavatolta, hogy Egyiptom lemond egy esetleges Izrael elleni katonai akcióról, hanem azt is, hogy bármilyen palesztin problémába beavatkozzon. A megállapodás persze csak az egyiptomi rezsimmel köttetett meg, az arab közvélemény azt a legmesszebbmenőkig elutasította. Kialakult az a paradox helyzet, hogy Izrael számára a legkényelmesebb az volt, ha ezek korrupt önkényuralmi rendszerek fennmaradnak, mert azokkal meg tudott egyezni. Demokratikusan választott iszlámista, vagy arab nacionalista pártok által létrehozott kormányokkal ez a megegyezés meglehetősen nehézkes vagy egyenesen lehetetlen, a jelenlegi izraeli kormányzati módszerek folytatása mellett. Az izraeli követet ért kairói támadás egy enyhe bemutató arról, mi várható a nem is oly távoli jövőben.
A második csapást Törökország új térségbeli 
Ezeknek a jelenségeknek az együttes hatása új kihívás elé állítja a zsidó államot, hiszen a palesztinok megérezték a lehetőséget, és a kedvező szelek hatására új erőt kapott függetlenségi mozgalmuk. Márpedig ha a világ nagyobb része, megfelelően a közvélemény igényének elismeri Palesztinát, akkor az izraeli megszállás egyre inkább antagonizmussá válik. 
