Fél évvel a líbiai felkelés kitörése után vasárnap a lázadók áttörést hajtottak végre: behatoltak Kadhafi főhadiszállásának számító Tripoli fővárosba és megkezdték a harcot, amely pontot tehet a régi rezsim uralkodásának végére.
A nyugati hatalmak beavatkozása után egyértelművé vált, hogy a regnáló rezsim napjai meg vannak számlálva, bár senki sem sejtette, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a hatalom megbukjon. A nyugati erők katonai, politikai fölénye, Líbia külföldi erőforrásainak befagyasztása a felkelők távoli győzelmét valószínűsítették, már ha képesek addig kitartani és együtt maradni. A siker érdekében a szövetséges erők fegyverekkel, katonai tanácsadókkal és legfőképpen légicsapásokkal és légtérzárral támogatták a felkelőket, akik sikeresen nyomultak előre egészen a fővárosig. A forradalom végső győzelme küszöbön áll, azonban kérdéses, hogy mi következik utána, milyen politikai berendezkedés lesz Líbiában?
Nyugati politikusok tartanak attól, hogy az iraki helyzet megismétlődik Líbiában is, ahol a 2003-as beavatkozás után nem minden törzs, helyi klán vette ki egyenlő mértékben a részét az ország irányításában, amely torzsalkodásokhoz, majd polgárháborúhoz vezetett. A líbiai felkelőket vezető Átmeneti Nemzeti Tanács illetékesei hónapok óta dolgoznak azon, hogy az egység fennmaradjon a harcok után is, hiszen egy belharc jelentősen erodálná a felkelők nemzetközi megítélését, az ország talpraállását pedig késleltetné. A nyugati vezetés elkészített egy „rendszerváltó útitervet”, amely alapján a demokratikus választásokig egy egységes szervezet vinné az ország ügyeit. Ezt egyértelműen az Átmeneti Nemzeti Tanácsban látják, de okulva az iraki tragédiából, szükségesnek tartják, hogy minden törzs és vállalható politikai erő kivegye a részét a választásokból és a vérontásnak mielőbb vége legyen a győzelem után. Az útiterv nem tartalmaz dátumokat és konkrét terveket, de egyértelművé teszi, hogy szükségesnek lát egy nyitott és minden erőt magában foglaló átmeneti kormányt és a régi rendszer kiszolgálóit érintő bosszúhadjárat megfékezését.
A torzsalkodás lángja ott parázslik a felszín alatt, a törzsi klánokból szerveződő ország (történelmi hagyományai miatt is) inkább kötődik helyi törzsekhez, mint az egységes államhoz. Ennek egyik példája volt pár hete Abdul Fattah Younes meggyilkolása Bengáziban, aki a lázadók katonai parancsnoka volt és ismeretlen fegyveresek a korábbi rezsimben telkövetett tettei bosszújaként végezték ki (Kadhafi biztonsági főnöke volt korábban). Younes törzse (Obeidi törzs) bosszúért kiáltott, a Nemzeti Tanács csak nehezen tudta őket nyugalomra inteni és biztosítani őket, hogy tisztességes nyomozást folytatnak le a törzs helyett. Miszratában a frontvonalon szó szerint hajtóvadászat folyt sötét bőrű líbiaiak után, akiket Kadhafi támogatásával vádoltak kollektíven. Jelenleg a közös ellenség összetartja a lázadókat, de ez az egység a győzelem után könnyen széteshet, amely talán a nyugati politikusok legnagyobb félelme most, hiszen Kadhafit már mindenki leírta Líbián kívül.
Alig két héttel a rejtélyes gyilkosság előtt ismerte el az Egyesült Államok az Átmeneti Nemzeti Tanácsot Líbia hivatalos képviselőjének, ezzel megnyitva előtte az ország külföldi likvid tőkéjét (nagyjából 3,5 milliárd dollárról van szó) és hosszabb távon a befagyasztott befektetésekben álló 30 milliárd dollárnyi vagyont. A vagyon felhasználását természetesen transzparensen és az ország infrastruktúráját helyreállító módon képzeli el mindkét fél, de ez is okot adhat a későbbi törzsi torzsalkodásra. Nem beszélve Kadhafi törzse elleni általános bosszúról, amely veszélyre George Joffe, a Cambridge-i egyetem Líbia szakértője hívta fel a figyelmet a nyugati sajtóban a napokban. Véleménye szerint minél hosszabban folytatódik a küzdelem az országban, annál valószínűbb a „törzsi bosszú” előretörése.
Török Tamás
politológus
