Demokrátor

Magyarországnak szövetségesekre van szüksége. Nem Kínára vagy Oroszországra, hanem európai szövetségesekre. Most például ahhoz, hogy az Európai bizottság által javasolt szankciókat elkerülhessük, még akkor is, ha valójában ezek a szankciók egyelőre semmilyen negatív következménnyel nem járnának azon kívül, hogy demonstrálják Magyarország „rosszfiú” státuszát.

Az Orbán-kormány európai politikájának első két éve kényszerű, de olykor elkerülhető konfliktusok folyamatos felvállalásából állt. A kormány ezeket a konfliktusokat legtöbb esetben nem maga választotta, de nem is tett eleget azért, hogy ezeket elkerülje. Azonban bárhogy kerül is sor egy konfliktusra, egy olyan méretű ország, mint Magyarország, szövetségesek nélkül bukásra van ítélve. Magyarország a trianoni békeszerződés, és az EU csatlakozás közötti időben, nem alanya, hanem tárgya volt a nemzetközi folyamatoknak. Valójában nem velünk, hanem rólunk döntöttek. Uniós csatlakozásunk megnyitotta azt a lehetőséget az ország előtt, hogy mint a Monarchiában, rendezett jogi keretek között, más országokkal együtt irányíthassa a sorsát. Azonban vannak játékszabályok, amelyeket ezért a lehetőségért cserében el kell fogadnunk. Ez pedig nekünk, magyaroknak nehezen megy. A Monarchia alaptétele a közös uralkodó, és jogköreinek sérthetetlensége volt, amiről sikerült egy olyan terméketlen közjogi vitát generálni, amely miatt az egész magyar fejlődés megrekedt. Manapság, valami hasonlót tapasztalhatunk. Nem a lehetőségek kiaknázása mentén próbálunk előre lépni, hanem „virtuális” ügyekben hadakozunk feleslegesen. A reakció ugyanilyen szükségtelen az Uniós bürokrácia részéről, politikailag elfogult. Ráadásul jogilag megalapozottan támadható. Azonban ez egy olyan síkos terep, ahol könnyű elcsúszni támasz nélkül.

Általában, ha mellékelhető lenne az EU-hoz egy használati utasítás kezdő kormányok számára, akkor abban első helyen szerepelne az az ajánlás, hogy bármihez kezdesz, előbb nézz körül, kik azok, akik adott esetben veled tartanak. Nem mintha ez mondjuk az EU-n kívül nem lenne ajánlatos, de egy közösségben ez kötelező. A jelenlegi külpolitika szarvashibája, hogy ezt rendszeresen mellőzi. Előbb cselekszik, és utána érdeklődik, hogy van-e valaki, aki ezt támogatja. Orbán Viktor most is tett olyan kijelentést, hogy Magyarország nem szervez semmilyen támogatói klubot a magyar álláspont mellé, ezért valószínű, hogy az európai pénzügyminiszterek majd helybenhagyják a kohéziós támogatások elvonását kilátásba helyező határozatot. Ha ez az álláspont nem abból az információból táplálkozik, hogy képtelenek vagyunk megnyerni saját álláspontunk mellé kellő számú támogatót, akkor hiba lenne, ha nem követnénk el mindent azért, hogy ezt a határozatot elgáncsoljuk. Mert az álláspontunk csak annyit ér, ahány támogatót fel tudunk mögötte vonultatni.

A lehetőség adott, hiszen az EU-s országok túlnyomó többsége kaphatna hasonló büntetést, bár kétségtelenül mi vagyunk azok, akik az előírt deficit feltételeket még véletlenül sem teljesítettük soha, kivéve a tavalyi évet, amikor szigorúan eseti intézkedésekkel ugyan, de papíron sikerült, azonban a jó adat mögött minden maradt a régiben. Strukturálisan továbbra is gyászosan festettek a költségvetés számai. Idén már más lehet a helyzet, ahogy a jövő évi költségvetés sem igényel borzalmas beavatkozást ahhoz, hogy tartsa az EU által megkövetelt paramétereket. Ráadásul meglehetősen furcsa valakit olyanért büntetni, amelynek bekövetkezése koránt sem biztos, mivel a kormány elkötelezett a hiány tartása mellett. Ennek tükrében a büntetés elhamarkodott, erősen politikai jellegű. Erre alapozhatunk, ha amellett érvelünk, hogy miért ne rajtunk alkalmazzák először ezt az eszközt. Ma nekem, holnap neked. Ebből minden, főleg déli és keleti tagállam értene. Az persze nagy kérdés, hogy az EU-forrásokat biztosító, legnagyobb befizető országok, mint Németország, Hollandia, Franciaország milyen nyomást gyakorolnak majd az intézkedés elfogadásának érdekében. Nem sok jóval kecsegtet az, ahogy például a szlovákokat megregulázták, amikor szembe akartak menni az éppen aktuális görög mentőcsomaggal. A válság miatt a politikai realitás a közös döntéseket támogatja. Pillanatnyilag gyenge lábakon áll a magyar szavahihetőség is, köszönhetően ez elmúlt évtized hibáinak, ami szintén gyengítheti a kormány pozícióját egy ilyen lobbi tevékenység közepette.

Azonban szövetségesek megkeresése, meggyőzése közös érdekek mentén, amely nem csak nekünk, hanem más országok számára is vállalható, alapvető nemzeti érdek. Van is jó példa arra, hogy voltak olyan ügyek, amelyek mellé sikerült odaállítani az európai közösséget. Romapolitika, hatos csomag, horvát csatlakozás például. Azonban ez csak akkor működik, ha jelentéktelen, az ország szempontjából valós súly nélküli, belső használtra szánt intézkedésekkel ezt a célt nem lehetetlenítjük el. A kormánynak most már, két évvel a választások előtt, csak egy olyan taktika lehet működőképes, amely alapvetően a megegyezésre, a konszolidációra törekszik. A további harc csupán a Jobbik számára tartogathat propaganda lehetőségeket, a Fidesz számára ez kontraproduktív. Mind anyagilag, mind politikailag. Tekintettel arra, hogy nincs olyan prudens cél, ami ezáltal elérhető. Márpedig konfliktusok generálásával nem lehet sem szövetségeseket toborozni, sem pedig sikeresen politizálni. Ideig-óráig lehet érték alapú vitákat nyerni, azonban már rövidtávon is komoly hátrányokkal szembesülhetünk. Tehát sürgető feladat, hogy szövetségeseket keressünk, akár engedve álláspontunkból, jobban figyelembe véve a közösségi célokat is.

Mári László
politológus

Két „fontos” dolog történt ma Európa parlamentjében. Az EP elutasította a fiskális uniót baloldali közreműködéssel (igen, azt, ami miatt itthon a hazai baloldal úgy nekiesett Orbánnak), és összeomlott a baloldal magyar alkotmányt mindenestől eltörölni akaró támadása az EP-ben.

A várva várt vita, ahogy sokan beharangozták, a „kamion és a Trabant” találkozása, a „Trabant sofőrjének” ügyes manőverei miatt látványosan elmaradt. Ha valaki komoly politikai vitára számított, az gyorsan rájött, hogy az az egyik fél teljes tájékozatlansága vagy még inkább félretájékoztatottsága okán most elmarad. A Bizottság még vért izzadva összeszedett olyan kifogásokat a jegybank törvény ellen amelyek miatt eljárást lehetett kezdeményezni, azonban az EP baloldali fele, mintha Heller Ágnes jegyzeteit olvasta volna fel kritikaként, amelyeket Konrád György lektorált. Ostoba, olykor burleszkbe illő hozzászólásokat produkált az önmagát rendkívül szofisztikáltnak tartó liberális, zöld, szocialista oldal. Volt szó újságírók letartóztatásáról, zsidó családok rettegésétől elkezdve mindenről, amivel kompromittálni lehet egy jobboldali kormányt. Olyan nevetségesen nem volt köze a felszólalásoknak a valósághoz, hogy Orbán Viktor elégedetten mosolyoghatott a felszólalások közben. Úgy nyert, hogy meg sem kellett erőltetni magát.

A baloldal láthatóan egy harcos, felkészületlen Orbánt várt, ehelyett egy kompromisszumkész, ellenfelének taktikáját előre jól feltérképező, az Európai Néppártot időközben maga mellé állító politikussal találkozott. Az eredmény csúnya „falnak futás” lett. A baloldali hozzászólok szigorú rendben hajtogatták ugyanazt, amely már a harmadik felszólaló után unalmas ismételgetésnek tűnt. Kohn-Bendit performansza megkopott 68-as emlékeket idézett fel azokban, akik még emlékeznek 68-ra, azonban mindenki más csak egy hisztiző öregurat látott, aki összekeverte a párizsi utcasarkot az EP ülésteremmel.

Nem állítom azt, hogy válaszul a néppárt grandiózus hozzászólásokkal operált volna, de mégis tárgyszerűbb hozzászólások és érvgyanús mondatok kerültek elő jobboldalról. Meglepően sokan álltak ki Orbán mellett. Lengyelek, mi több egy román felszólaló is. Nesze neked sztereotípia. Orbánnak ezek után már csak annyi feladata volt, hogy elnyomjon néhány ásítást, nevetgéljen egy kicsit, majd nagyvonalúan lezárja a vitát. Nagy valószínűség szerint végleg. Ha majd egy hónapnyi sajtókampány után ennyi sikerült, akkor bizton hihetjük, hogy hamarosan lesz fontosabb dolog az EP ülésein, mint Orbánt vegzálni. Ettől még persze lesznek fáradt próbálkozások, ez majdnem biztos. A sajtótájékoztató már nyugodt hangvételű eszmecserévé fajult, amelynek a végén fel is került az i-re a pont, amikor egy francia újságíró kérdésre Orbán gaulle-istának minősítette magát, majd kifejtette, hogy reméli, egyszer a magyarok lesznek olyan patrióták, mint a franciák. Talált süllyedt.

Összességében továbbra is igaz, hogy Orbánnal vitát kezdeni alapos felkészülés nélkül, és megtámadni, öngyilkosság. Debattőrként még mindig a régi. Ma ezt a csoportos harakirit az európai baloldal be is mutatta, és egyben azt is, hogy miért szenvednek szinte mindenütt vereséget. Elszaladt mellettük a világ. Az EP önmagáról is kiállított egy bizonyítványt. Leginkább azt, hogy egy használhatatlan gittegylet, amely inkább gátja a folyamatoknak, mint bárminek az előremozdítója. Valójában nevetséges olyan kérdésekkel időt tölteni, minthogy mire esküszik fel vagy nem a magyar jegybank elnöke. Bármelyik kormányfő kompetensebb, támogatottabb szereplője az európai politikának, mint ez a szervezet. Orbán Viktor tizenkilencre lapot húzott, amikor felvállalta ezt a vitát. Mondjuk úgy, most bejött. Azonban ez nem változtat azon, hogy végre össze kellene hozni egy koherens gazdaságpolitikát, és ehhez találni egy hiteles pénzügyért. Ugyanis, ahogy Európában, úgy Magyarországon is a gazdasággal vannak fundamentális problémák, és erre se itt, se ott nem látszik megoldás. Ez még akkor is igaz, ha jókat vitáznak egymással európai politikusok, lényegtelen kérdésekről.

Mári László
politológus

Van-e értelme választani, ha egy kormányfő sorsa nyugati kormányok és pénzügyi szervezetek kezében van? Bármikor, bárki leváltható-e némi nyomásgyakorlás árán?


Az Orbán kormány rengeteg bírálatot kap, azonban a legtöbb bírálatról süt, hogy a hazai ellenzék a forrása, másrészről a szerző, miközben lelkesen fasisztáz, azt sem tudja, hogy a sok volt szocialista ország közül melyikről is beszél. Persze ez lényegtelen is. A startpisztoly eldördült, és a nyugati „nagyon” demokratikus sajtó ontja az egy kaptafára íródott cikkeket. Kár, hogy ugyanazokat a sztereotípiákat látjuk viszont, mint a hidegháború idején vagy korábban. Afféle genetikusan bűnös nemzet képe bontakozik ki. Kár lenne erre a szokásos magyar daccal válaszolni és egyenesíteni a kaszát, mert esélytelenek vagyunk. Ráadásul ezek a támadók ugye a szövetségeseink…

Ahogy Jedrzej Bielecki írja, azért vannak eszközök nálunk is, ráadásul a gazdasági programunk sokban egyezik az elvártakkal, de ennek bemutatásával nem vesződik az egyoldalú propaganda, ami Orbán és egyúttal Magyarország ellen zajlik. Pedig Orbánt már a saját táborán belülről is kritizálják, sőt igazából minden konzervatív berzenkedik a dagályosan szétterülő, mindent elfojtó állami gondoskodástól. Ez azonban az érem soha be nem mutatott másik fele. Érthető, sokkal jobban üt, ha egy fasiszta idegengyűlölő miniszterelnökről beszélnek, mert azt a fogyasztó inkább megveszi (a lapot ugye el kell adni).

Tagadhatatlan az is, hogy egy bűnbak most igazán jól jön a saját problémáiba egyre inkább belefulladó Európának. Megoldást semmire nem találtak eddig sem, azonban ha időben gyártanak néhány ellenséget, akkor legalább nem figyel rájuk senki. Christine Lagarde és Brüsszel előre közölte, semmit nem enged, ha kell pénz, akkor minden feltételüket teljesíteni kell, azaz gyakorlatilag megszűnik a kormány szuverenitása a saját ügyeinek intézésében. Itt nem a teljes szuverenitásról, hanem bármilyen szintű szuverenitásról beszélhetünk. Orbán Moszkva-Brüsszel hasonlata úgy fest egy önbeteljesítő jóslat volt.

Mi ebben a rendszerhiba? Az az apró pici tény, hogy Orbánt hatalmas többséggel választották meg, és pártja még mindig támogatottabb, mint az ellene lelkesen tüntető ellenzék, amelynek holdudvara már szakértői kormányról ír. Azt se felejtsük, hogy a legutóbbi időközi választáson is csúnyán megégett ugyanez az ellenzék, pedig Budapesten volt a választás, ahol egyébként a legerősebbek. Elgondolkodtató az az önbizalom, ahogy az európai szocialista frakció az MSZP-vel karöltve szankciókat sürget ellenünk magyarok ellen, mert ugye a szankciókat nem Orbán, hanem a lakosság szenvedi majd meg. De nincs ebben semmi meglepő. Szocialistáknál első a mozgalom. Győzzön a világforradalom, az ár mellékes. Főleg, ha bűnös nemzetről van szó. Orbán legitimitása, ha sokaknak nem is tetszik amit csinál, mint sem csökkent. Ez még akkor is igaz, ha pártja népszerűsége annyit csökkent, hogy még így is kiteszi az őt követő két legnagyobb párt támogatottságát összesen.
Tehát ha egy ilyen miniszterelnököt kívülről el lehet tüntetni, akkor bizony ez az európai demokrácia nem más, mint bohóckodás. Elég, ha az amerikai nagykövet csalódik egy adott politikusban, és fel is út, le is út. Jöhet a következő. Nevezzük szakértőnek. Végül is a Jobbik régóta hangoztatja, hogy nemzetközi összeesküvés áldozatai vagyunk. Egyszerűbb lenne kiszállni a buliból. Az adósságot már visszafizettük, hiszen többet fizettünk ki kamatra az elmúlt 20 évben, mint amennyivel valaha is tartoztunk. Megrántjuk a vállunkat és tovább megyünk. Ennyi az egész. Miért fontos a Jobbik ebben az esetben? Egyszerűen csak azért, mert a Fidesz után ők jönnek, ha dől a dominó. Senki ne számítson arra, ha a magyar jobboldali választó azt látja, hogy az akit kormányfővé emelt, ilyen egyszerűen leváltható, elkezd majd abban hinni, hogy a következő kormányfő őt szolgálja, nem pedig az amerikai, francia vagy német választót. Mert ha ők diktálnak, akkor ők is választanak, nem mi. Ez ennyire egyszerű. Orbán a mi dolgunk, nem pedig gyanúsan mondvacsinált újságcikkeké és ostoba szankcióké, amik csak rontanak a helyzeten (megsüvegelendő az LMP, amely nemet mondott egy ilyen lépésre, azaz érdemes az ellenzéket is differenciáltan nézni). Egy ilyen leváltás egyébként is veszélyes üzenet. Ha minden országban tetszés szerint lecserélhetőek a kormányfők, akkor a demokrácia egy üres porzsák, aminek a védelme egyre reménytelenebb azokkal szemben, akik eleve tudomást sem akarnak róla venni. Ha ez lesz a gyakorlat, akkor szimplán megélhetési kérdés lesz a politikai berendezkedésünk. Ha a nyugat jobb létfeltételt kínál számunkra, akkor támogatjuk, amit akarnak. Na de akkor rakjon táblát minden választáson induló a nyakába, hogy „engem szeret nyugat”, „engem meg még jobban”, a többi meg úgysem számít.

Magyarországon nehéz hónapok jönnek, de egyelőre a weimarizálódást megúsztuk. Azonban, egy ilyen ostoba külső beavatkozás éppen elég lesz arra, hogy öles léptekkel induljunk efelé. Minden összeáll. A sértett nemzeti büszkeség, az egymást gyűlölő, farkast kiáltó demokraták, gazdasági válság. Ha az ingerküszöb kellőképpen alászállt, már jöhet is az igazi diktátor. Jelentkező lesz, ettől nem kell félni. És addigra már ki hisz azoknak, akik diktátort kiáltanak, hiszen elvileg minden miniszterelnök megkapta ezt a jelzőt. Ha másra ez nem lesz jó, arra biztosan elég lehet, hogy felgyújtsuk a házat amiben lakunk. Arra még egy ilyen kis szuverenitását vesztett ország is képes.

Mári László
politológus

Orbán Viktor és kormánya össztűz alá került. Rengeteg írás jelent meg rögvest, miért is van ez. Nem túl hízelgő vélemények jelentek meg, megállapítva, hogy a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, nem lehet tudni miért nem fogadja el az IMF hitelt, miért folytat „szabadságharcot” a saját szövetségesei ellen. Persze volt ebben a véleményözönben minden, a fasisztázástól, az 1957-hez hasonló elszigetelődésig minden. Ezek nyilvánvalóan túlzások. Az azonban nem, hogy valamit most már lépni kellene.

Céltalan kormány?

Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.

Éljen a kapitalizmus

Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.

Mári László
politológus

Lázár János szerint, jövőre minden megváltozik. Igen, ebben alighanem igaza van. Nagy kérdés, milyen irányban. A káoszt, lecsúszást hozó rendszerváltás, az ostoba, csupán a hatalomért küzdő, semmiből nem tanuló politikai elit végét vagy egy újabb káosz kezdetét.

A magyar politika ciklusai jó ideje ismétlődnek. Talán a húzd meg, ereszd meg a legjobb kifejezés erre. Olykor kicsit jobb, de utána sokkal rosszabb. Kellemes lenne, most felülni a hullámhegyre és az Orbánt szapuló cikkek sorát szaporítani eggyel, azonban a biztos siker ellenére sincs értelme ebbe belevágni. Ugyanis Orbán nem egyedi jelenség, hanem a magyar politikai attitűd rendszereket töretlenül túlélő, működő gépezetének eredménye. Még csak nem is tehetségtelen, sőt legalább akar valamit. Szembemenni itt-ott ezzel a rendszerrel. A tragédia éppen az, hogy nem Orbán céljaival, nem a lehetőségek hiányával, hanem azok túlértékelésével van baj. Szorosan illeszkedik azoknak a magyar vezetőknek a sorába, akik vélt vagy valós igazságaik mentén cselekedve megfeledkezetek a reálpolitikáról.

Lássunk néhány példát a vitatott igazságokra. Orbánnak igaza van, amikor menti a devizahiteleseket. Mert mi volt előtte? A bankok tetszés szerint emelték a kamatokat (mikor Svájcban speciel éppen csökkent), irreális módon terhelték át a felelőtlenül folyósított hitelek költségét a jól fizető ügyfeleikre. Amíg gigantikus profitot realizáltak, addig bármire adtak hitelt, még a kutyaólra is, kis túlzással. Abban a pillanatban, amikor egy kis türelmet kellett volna tanúsítani, menekültek, ezermilliárd számra utalták haza a tőkét, nem kis részt vállalva abban, hogy Magyarország a 2008-as válság vesztese legyen. Most már vállalták a megegyezést, mert rákényszerültek. Azonban kétségünk ne legyen felőle, ha a nincs a kényszer, nem tettek volna semmit, bármit is mondanak ma már. Azonban itt vége kellett volna érni a történetnek. A megegyezés megszületett. Ehelyett újabb és újabb lépéseket tesz a kormány, átlépve a már megkötött megállapodást.
Igaza volt-e az Orbán-kormánynak a magánnyugdíjpénztárak esetében? Sok tekintetben igen. Irreális rezsivel dolgozó, évek alatt egy fillér hasznot nem termelő pénztárakról hullott le a lepel. De! Vajon az volt-e a megoldás, hogy a PSZÁF fellépése, a szabályozók tisztázása helyett, az egész rendszert felszámolták, erővel. Aligha. Az pedig végképp borzasztó megoldás, hogy a komoly hátrányt vállalva, a pénztárakban maradó háromszázezer taggal, akik voltaképpen az egész akció politikai fügefalevelei voltak, akikkel a kormány takarózhatott, ha valaki államosításról kezdett beszélni, rövid úton elbánt, amikor pénzre volt szüksége.
Igaza volt-e Orbánnak, amikor a rendkívül részrehajló, hihetetlen elfekvő embertömeget foglalkoztató, ostobán működő közszolgálati médiát megrendszabályozta? Hogyne. Például mivel volt közszolgálatibb, a minden második reggelt Lendvai Ildikóval kezdő Gyárfás-féle Napkelte, mint a mostani? Mivel volt jobb az, hogy a közszolgálati média a pénzt nem műsorokra, hanem sok ezer felesleges dolgozójának eltartására fordította? Éhségsztrájk, szakszervezet ide vagy oda, ez a rendszer nem maradhatott. Azonban hiába a jó és jogos cél, ha olyan emberek kerültek az elküldöttek helyére, akik pártlelkesedésükön képtelenek úrrá lenni a hírek szerkesztése közepette. Jogos volt-e a működésképtelen médiaszabályozás cseréje? Természetesen. Azonban oktalan bürokráciát ráereszteni egy olyan területre, mint például az önszabályozó módon működő internet, kifejezetten ügyetlen lépésnek nevezhető. Így váltak a kormány nyilvánvaló igazságai kellemetlen tüskévé még azok talpában is, akik egyébként jobboldaliak szívvel-lélekkel. Ezek kiragadott példák, azonban fájóan jellemzőek a kormány reálpolitikát, belátást figyelmen kívül hagyó lépéseire.

2012 súlyos kérdése az lesz, hogy a kormány képes-e felismerni, hol a határ, vagy minden egyes tévedését erőnek erejével tovább erőlteti a szükségszerű katasztrófa bekövetkeztéig. Persze a katasztrófa nem jelent bukást. A tragikus hős hungarikum. Mert sorolhatók majd az igazságok szüntelenül, a bukás után is. Mert az igazság örök. Kár, hogy sem a politikusok, sem az átlagemberek nincsenek azzal tisztában, hogy az igazság sokkal inkább győzhet kompromisszumok, hosszú kitartó munka által, mint egy lovasroham révén. Miért kell elbukni a jó célokkal, hogy utána kollaboráns nímandok kezébe kerüljön a vezetés, akik majd beszennyezve az igazságokat, a túlélés puszta szándékával úgy vigyék a rendszert, hogy közösségként képtelen legyen az működni, hiszen igazságok nélkül az nem megy. Számtalan példát élt már meg erre ez a nép. Ez az igazi sorstragédia. Célszerű lenne végre ezen túllépni. A fal előtt lehet fékezni, fordítani a kormányon, megkerülni azt. Kétségtelenül, ez időveszteség, sőt meg kell szabadulni attól az elvtől, hogy csak egyenesen haladhat az igaz ember. Azonban van egy előnye. Célba lehet érni! És az igazság talán egyszer errefelé is érvényesülhet, ha kerülő úton is Magunknak és a kormánynak is azt kívánom 2012-re, a falat kerüljük ki azért, hogy legalább később még célba érhessünk.

Boldog Új Évet Kívánunk minden olvasónknak!

Mári László
politológus

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke levelét megírta. Sejthető volt már a múlt héten is, hogy nem az IMF, hanem az EU húzta be a kéziféket a magyar kormánnyal folytatott tárgyaláson. Azzal, hogy az EU képviselői felálltak az asztaltól, már jelezték, itt a határ, ameddig el lehet menni.

Azzal a húzással, amit a kormány megpróbált, azazhogy előre megy és alkupozícióba hozza magát belső használatra szánt lépésekkel, amelyekből majd kihátrál, ha az Unió is kész a kompromisszumokra, csúnyán elszámította magát. Nyilvánvaló, hogy a közösség képviselői a fehér zászlót akarják látni a kormány oldaláról, alku nem lesz. Barroso levele a diplomácia nyelvén egy nagyon komoly figyelmeztetés. Ha ezt a kormány figyelmen kívül hagyja, valóban súlyos dolgok következnek. Ez a pofon elkerülhető lett volna némi belátással, és ha időben kapcsol a Fidesz vezetése. Azonban nem véletlenül menekült a kormány az Uniós konfliktusba. A másik oldalon százezrek elbocsájtása, a nagy elosztó rendszerek fájdalmas leépítése van. Ezt úgy nem lehet megoldani, hogy a bázis erős maradjon, hiszen éppen a párt szavazóbázisának derékhada lesz a kárvallottja annak, ami most jön.

Azonban most ez az ajtó is bezárult. A MNB devizatartaléka marad az MNB-ben. A nyugdíjpénz maradéka is elfogy hamarosan, és az EU részéről is elfogyott a türelem. Nagy kérdés, hogy Orbán Viktor ebből milyen következtetést von le. Folytatja azt a reménytelen blitzkriget az EU ellen, aminek a vége biztos és gyors vereség, vagy felvállalja azt, amit 20 éve senki nem akar megtenni. Egyáltalán ő akarja-e ezt végigvinni vagy meghagyja ezt másnak. Ugyanúgy lelép a színről, mint Gyurcsány a maga idejében, és jön egy technokrata kormányfő.

A kommunikáció már nem fog segíteni. Az eddigi szlogenek végső kudarcát, talán a magánnyugdíj-pénztárakat felszámoló intézkedések magyarázata mutatja a legjobban. A tagok döntésére hivatkozni ebben az esetben meglehetősen ostoba, a valóságtól, a közvéleménytől teljesen elszakadt megoldásnak kell tekinteni. Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól mutatja, hogy a Fidesz által barátságosabbá tett Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács is kénytelen kelletlen el kellett meszeljen törvénycikkeket az ominózus médiatörvényből, valamint jeleznie kellett, hogy a költségvetés jelenlegi, kozmetikázott formájában sem tartható.

Hétköznapi nyelven, game over. Ha a Fidesz meg akarja menteni pozitív alkotásait (mert vannak), és egyben akarja tartani táborát, akkor most példát kell vennie a nagy konzervatív elődről Bethlen Istvánról, és meg kell egyezni nem csak a nyugattal, hanem a hazai érdekcsoportokkal is. Pontosan úgy, ahogy a bankokkal tette. Korrigálni kell a hibát, amely szemben az ellenzék állításaival nem az, hogy a kormány túl konzervatív, vagy netán túl kapitalista lenne, hanem éppen az ellenkezője. Most kell piacpártinak és ortodox módon nyugati konzervatívnak lenni. A lehetőségek és a realitás talaján kell maradni. A vélt, vagy valós igazságokat felülírták a nyers tények, amit mostantól figyelembe kell venni. Innen még talpra lehet állni, de az idő most már nem a kormánynak dolgozik.

Mári László
politológus

A kormány nem csak a gazdasági elemzőknek, hanem ellenzéki kritikusaiknak is nagy örömöt okozott azzal, hogy hajlandó megállapodni az IMF-fel. Azonban ennek a megállapodásnak még nem ismert az ára.

Két alapvető tévedés alapozta meg ezt a megkerülhetetlene döntést. Egyrészt a választások előtt elkalkulálta magát a Matolcsy vezette gazdasági kabinet, amikor azt feltételezte, hogy a hatalomra kerülésük után kapnak egy kis mozgásteret a nemzetközi pénzügyi szervezetektől. Mivel ez a görög válság miatt nem történt meg, szükségszerű volt, hogy ezekkel a szervezetekkel szakítani kell, hiszen azok nem tűrték volna az „unortodox” különadókat csakúgy, mint a magánnyugdíj rendszer felszámolását. Tartották volna magukat ahhoz a pozícióhoz, amit a Bajnai kabinet idején megszoktak. Azaz, hogy a magyar kormány nem más, mint a végrehajtója, az ő elképzeléseiknek. Betű szerint. Ez nyilván vállalhatatlan volt, hiszen ezzel az Orbán-kormány már másnap elvesztette volna támogatottságát.
A másik tévedés pedig az volt, hogy feltételezték, ha minden adat jó, az adósságot leszorítják, csökkentik az adókat, akkor a gyengécske fellendülés hullámaira felülve kinőhetik a költségvetés strukturális problémáit. A piac pedig dotálva az erőfeszítéseket, egyre jobb feltételek mellett nyújt majd hiteleket, amivel elkerülhetővé válnak a fájdalmas lépések, leánykori nevükön megszorítások.

Azonban a dupla w alakú válságfolyamatok első szellői elsöpörték a kormány terveit. A Széll Kálmán terv már erősen hajazott arra, amit az IMF legszebb pillanataiban kérhetett volna egy magyar kormánytól. Azaz úgy teljesültek az elvárásaik, hogy „itt sem voltak”. Azaz teljesültek volna, mert a terv végrehajtása finoman szólva is akadozik. Márpedig az IMF most sem fog mást kérni, mint azt, hogy ami a tervben van, az valósuljon meg. Strukturális reformokat, a nagy ellátórendszerek leépítését, az ország gazdasági teljesítőképességéhez igazítását. Azaz újabb csomagok egész sorát. Most, hogy Görögország után először Olaszország, majd Spanyolország is kapitulál az adósságok előtt, és a nemzetközi szervezetek pénzügyi mankójára szorul, Magyarországon is lejárt a független gazdasági elképzelések ideje. Nem maradt más hátra, mint beállni a sorba. Azonban a feltételeken lehet még alkudozni. Annál csak jobban járhatunk, mint ahol 2010 nyarán tartottunk. A kormány gyáva nyúl játékba kezdett a pénzügyi szervezetekkel, és az utolsó pillanatban elkerülte az ütközést. Ez helyes döntés, ugyanis egy kormánynak nem a büszkeségére, hanem az állampolgáraira kell vigyáznia. Ha valamit szemére lehet vetni a kabinetnek, az az, hogy nem tette meg előbb ezt a lépést, valamikor július környékén, amikor már teljesen világos volt, hogy nincs tovább. Az előtörlesztéssel az utolsó töltényt is elsütötték, de ezt már akkor tették, amikor teljesen ésszerűtlen volt ujjat húzni a piacokkal. Voltaképpen az a lépés csak lerövidítette a végjátékot.

Azonban senki ne higgye, hogy ez a történet vége. Egyrészt az IMF nem rendelkezik korlátlan forrásokkal, tehát, ha túl sok országnak lesz rájuk szüksége, akkor csak azért imádkozhat mindenki, nehogy valóban be kelljen váltani azokat az ígérvényeket, amelyeket a bajbajutott országoknak tesznek. Az IMF csak ideig-óráig lehet menedéket nyújtó kikötő. Szintén mai hír, hogy a francia kötvények hozamai is elkezdtek emelkedni, azaz a pánik erősödik. Nagy kérdés, hogy ami ma mindenkit megnyugtat, holnap mire lesz elég? Hiszen a lényeg, az ország eladósodottsága és a devizahitelesek tömegei nem tűnnek el varázsütésre attól, hogy az IMF védőhálót feszít Magyarország alá. A gazdasági fundamentumok sem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Márpedig, ha rászorulunk az IMF pénzre, akkor sok jóra nem számíthatunk. Görögország intő példa. Hiába a segítség, a lediktált csomagok, a hellén csőd nagyobb erővel dühöng, mint valaha.

Mit tehet kormány ebben a helyzetben? Csak egy lehetősége van, ez pedig a lett, és az ír recept követése. Fájdalmas, kemény út ez, azonban mikor, ha most nem. A Fidesznek nincsenek ellenfelei. Amit mondanak, amit javasolnak az jórészt egyszerű szociális demagógia. A Fidesz még mindig visszatérhet a konzervatív, piacpárti énjéhez. Ideje visszacserélni „az embereket” polgárokra. Az őszinte szó, a valós helyzet bemutatása eredményes lehet. A fent említett két országban bejött. Végső soron a magyar politika 30 éve beszél mellé. Talán itt lenne az ideje, hogy valamelyik politikai oldal végre kiszálljon ebből a mókuskerékből.

Mári László
politológus

Mivel múlt hét kedden megbukott a szlovák kormány, emiatt érdemesnek találom egy kicsit megvizsgálni ennek belpolitikai okait röviden, lehetséges következményeit és az előrehozott választásokat követő változásokat átgondolni a felvidéki magyarság sorsa és a szlovák-magyar kapcsolatok tükrében.

Az előzmények ismertek: múlt héten az ingatag, többpárti jobbközép kormánykoalíciót vezető –amúgy ingatagnak tartott és saját pártjából is fúrt- miniszterelnök-asszony összekötötte a az euró-mentőöv megszavazását egy bizalmi szavazással. Mivel az egyik koalíciós társ (SaS, Szabadság és Szolidaritás pártja) élesen ellenezte (amúgy sok szempontból támadhatatlan módon) az euró-mentőöv szlovák megszavazását, a miniszterelnök-asszony pedig utolsó zsarolási lehetőségként a kormány fennmaradását jelentő bizalmi szavazással próbálta belekényszeríteni a renitens koalíciós társat a „kötelező” szavazásba (euróövezeti tagként a szlovákok szavaztak a mentőövről utolsóként az Európai Unióban). A lázadó koalíciós társ nem tágított (valamint egy másik koalíciós párt egyik szárnyának tagjai velük együtt) és bukott a jobbközép-liberális kormány.

Tavaly az országgyűlési választásokon nyertes Irány-Szociáldemokrácia (Smer-SD) nem tudott kormányt alakítani, ezért egy lehetetlen négypárti koalíció jött létre, amelyet a koalíció legerősebb pártjának (Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió - SDKÚ) miniszterelnök jelöltje vezettet, Iveta Radicova személyében. A miniszterelnök-asszony legnagyobb pártbéli ellenfele a külügyminiszter Mikulás Dzurinda volt (korábbi miniszterelnök), ő az egyik nyertese a bukásnak, hiszen a pártban a bukott miniszterelnök mellett Dzurinda politikai befolyása igen erős, ő léphet elő a párt természetes vezetőjeként a márciusi előre hozott választásokra (egyes politikai pletykák szerint Radicova a pártot is elhagyná, és saját pártot alapítana). A kormány bukásának mégis a Robert Fico vezette Smer-SD a legnagyobb nyertese, amely messze vezeti a szlovák népszerűséglistákat és jelen állás szerint egymaga képes lenne kormányt alakítani tavasszal (83 főt delegálna egymaga a 150 fős országgyűlésbe), amely az arányos szlovák választási rendszerben igen erős felhatalmazást jelent. A március 10-i előrehozott választások új esélyt adhatnak az Magyar Koalíció Pártjának (SMK), hogy visszatérjenek az országgyűlésbe egy rövid szünet után.

A kormány bukásában elévülhetetlen érdemeket szerzett az, hogy egy négypárti koalíció volt kénytelen kormányozni, amelyet egy ingatag és bizonytalan miniszterelnök vezetett. Az alig másfél éves kormányzás egyértelműen szlovák belpolitikai kudarc volt, még ha számunkra kedvezően némileg sikerült tompítaniuk a Fico kormányzása alatt elfajult szlovák-magyar viszonyt, és a miniszterelnök-asszony jó kapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökkel, amely bíztató jövőképet adhatott némileg a kisebbségi magyarságnak a közeljövőre nézve.

Mi fog most következni? Elsősorban a minket érdeklő aspektusokra koncentrálok: az elöttünk álló hónapokban egy kampány veszi kezdetét, amely során elő fogják venni a magyar kártyát, különös tekintettel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a Jan Slota-féle nemzetiek (SNS) a legutolsó közvéleménykutatásban csak 3,9%-on állnak (erőiket osztja a kivált új nacionalista formáció, amelyet az egykori nemzeti párti alelnök Anna Belousova jegyez „Nemzet és Igazságosság” –NAS- néven, ők 1,8%-on állnak most és a két nacionalista párt kiolthatja egymást az 5%-os küszöbnél). Ebből adódóan a két szélsőséges párt egymást fogja túlharsogni várhatóan a kampány során. Jobb, ha nem számítunk Robert Fico-tól sem sokkal jobb hozzáállást a magyar kérdéshez, elég csak a gyalázatos nyelvtörvényre, vagy állampolgársági törvényre gondolnunk. Ezeket a populista Fico egészen biztosan be fogja vetni az arra mindig fogékony szlovák tömegek felé. Kormányra kerülése után (gyakorlatilag nincs más reális esélyese a választásoknak) biztosan várható a magyar-szlovák államközi elhidegülés, hiszen annak idején az azonos pártcsaládba tartozó, kompromisszumra hajló Bajnai-kormány magyar miniszterelnökének gesztusaira sem volt nyitott, ezek után az amúgy a szlovák közvéleményben mumusként nyilvántartott Orbán Viktor és kormánya ellen biztosra vehetően meg fogja mutatni nacionalista-szélsőséges énjét. Várhatóan csak a legszükségesebb esetben állna össze ismét a nacionalisták bármelyik pártjával kormányozni, de a hatalomba kerülésért semmi sem lenne drága neki- ebben biztosak lehetünk. Azt hiszem, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a következő hónapokban bármilyen magyar ügy kapcsán Fico verbálisan „meg akarja majd védeni” Szlovákiát a magyaroktól és kormányra kerülve nyíltan konfrontálódni fog hazánk politikai vezetésével. Fontos kihúzni a magyar belpolitikai kárörvendők méregfogát azzal a ténnyel, hogy Fico így tenne egy baloldali magyar kormánnyal szemben is, hát még egy Orbán Viktor vezette jobboldalival szemben! Mögötte fog állni egy stabil kormánytöbbség, egy lojális köztársasági elnök és a baloldali-nacionalista (érdekes párosítás ez is) populizmus ragadós máza, amivel minden szlovák miniszterelnökének szerepében fog tetszelegni.

Várhatóan egy újabb, szlovák-magyar politikai jégkorszak veszi majd kezdetét.

Török Tamás
politológus

A Wikileaks dokumentumok kiszivárogtatása során számos magyar vonatkozású dokumentum is nyilvánosságra került, amelyet elviekben az amerikai nagykövetség belső használatra készített az amerikai kormány számára. A hírhedt kiszivárogtatás a Föld számos pontján okozott igen kellemetlen perceket politikusoknak, ebből mi magyarok sem tudtunk kimaradni, jó néhány magyar vonatkoztatású dokumentum került elő, amely egy kicsit árnyaltabb képet ad a magyar politika mémely, eddig kevéssé ismert hátteréből.

Aki kicsit is követi a magyar belpolitikát, annak nem sok újdonsággal szolgált a dokumentumok többsége, különösen a balliberális oldal kapcsán, ahol a párt belső politikai töredezettsége és a pártfegyelem nem annyira összetartó módon volt erős, mint a Fidesz-KDNP-ben. A szocialisták háza táján ismert volt eddig is a vezetők közötti viszálykodás, mint ahogy egy 2007-es jelentés is említést tett a Szekeres-Szili-Kiss-Gyurcsány közötti törésvonalakról.

Igazán érdekes információk a Fidesz-KDNP háza tájáról kerültek nyilvánosságra, hiszen sejteni lehetett, hogy ebben a nagyra nőtt pártban is vannak érdekellenétek a vezetők között, de amennyiben hinni lehet a nagyköveti jelentéseknek, akkor az érdekellentétek majdnem akkorák, mint a szocialista pártban. A párt eddig is magában tartotta a kritikákat, nehezen lehetett olyan pontos képet festeni a vezetés érdekellentéteiről, mint a szocialistáknl. Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke 2007-ben egy személyes beszélgetés során állítólag az amerikai nagykövet asszony, April H. Foley tudomására hozta abbéli kételyét, hogy nem tesz jót a pártnak a vezetésben lévő alternatíva hiánya, kritikus megjegyzései miatt a nagykövet jogosan értelmezhette Pokorni szavaiból azt, hogy a politikus „ellenszenve nyilvánvaló volt Orbán Viktorral szemben”. Pokorni talán leginkább hangsúlyosabb megjegyzése szerint Orbán Viktor centralizálja a pártot, a politikai hatalmat magához ragadja, de a felelősség kérdését távol próbálja tartani magától. A dokumentumok nyilvánosságra kerülése után jöttek a szokásos magyarázkodások, mely szerint a nagykövet félreértette Pokornit, aki nem viseltetik ellenszenvvel Orbán iránt, bár a nagykövet a beszélgetésen jelen lévő Váczi János politikus (XII. kerületi fideszes alpolgármester) szerint is „iszonyúan felkészült” volt a magyar belpolitikából.
Kósa Lajos debreceni polgármester nyilvánosságra került kritikája („a politikusoknak tudniuk kell, hogy mikor lépjenek le”) 2006-ból nem lehet nagyon meglepő, hiszen a politikus nyilvánosan is bírálta Orbán Viktort („soha többé nem lesz miniszterelnök”-jósolta 2006-ban, tévesen), bár elmondása szerint nagyon jó barátságban vannak egymással. Minden, a párt belső viszonyait taglaló jelentésből egyértelműen kiderül a későbbi miniszterelnök megingathatatlan vezető szerepe és megkerülhetetlen fontossága.

Fajsúlyos kiszivárogtatás lehet az, amely során maga Orbán Viktor beszélt az európai uniós nagykövetnek 2006-ban a kampány során, mégpedig „ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok” („pay no attention to what I say to get elected”), amikor a vezetők aggódtak a kampány során belengetett populista ígéretek miatt. Érdemes szó szerint idézni a jelentést: "Annak ellenére, hogy Orbán hétvégén kijelentette, hogy -soha nem hazudtam a magyar embereknek-, diplomata kollégáink tisztán emlékeznek arra, hogy a kampányban az európai uniós nagykövetekkel való találkozás során azzal bíztatott, hogy -ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok- és megígérte, hogy radikális reformokat fog véghezvinni. Talán emlékezhetünk némely 2006-os fideszes kampányígéretre, amelyben péládul adócsökkentés, a sokat emlegetett 14. havi nyugdíj bevezetése, az energiaárak befagyasztása és négy év alatt félmillió új munkahely megteremtése szerepelt többek között (Hajrá Magyarország- A cselekvő Nemzet Programja-2006). Csak mellékszálként jegyzem meg itt azt az érdekességet, hogy 2006-ban még a szocialisták ígértek a kampányban a kisebb országgyűlést és új alkotmányt.
A jelenlegi miniszterelnök a vádakra azzal reagált, hogy a tettei és nem szavai alapján kérte a diplomatáktól leendő kormánya megítélését. A miniszterelnök politikai megítélését a társadalomban nem hiszem, hogy ez érdemben befolyásolná hosszabb távon, hiszen a szocialista ellenzék kése csorba, a támadás mögött nem lehetne nem észrevenni azt a szándékot, hogy Orbánra ráhúzzanak egy öszödi beszédet, amelyben bevallja, hogy hazudott. A nyilvánosság elé került beszéd több mint kínos, de a gazdasági válságot követő kilábalásban, az országot nyomasztó társadalmi-gazdasági bajok tengerében ennek a politikai súlya nem tud számottevő lenni. Ezek miatt túlzóak azok az állítások, hogy a miniszterelnököt a Wikileaks iratok fogják megbuktatni, ezeket hagyjuk meg a politikai bulvár szintjén inkább. Az amerikai jelentések szerint magabiztos és nyugodt politikus (a jelenlegi miniszterelnök), két évtizedes politikai rutinja miatt nem érdemes várni olyan dokumentum nyilvánosságra kerülésére, amely politikailag lenullázná, mint annak idején Gyurcsánnyal történt Balatonöszöd után.

Természetesen sok fontosabb, hazánk hosszabb távú biztonságát és gazdaságát befolyásoló dokumentum is létezik a nyilvánosságra került dokumentumokban, ilyen például a MOL pakettet felvásároló Szurgutnyeftyegáz összefonódása az orosz politika felső köreivel (az olajvállalat privatizációjában szerepet vállalt szocialista szereplőkről szóló nagyköveti jelentések egy másik bejegyzést is megérnének), a jegybank elnökének durva megnyilatkozása a deviza alapú hitelesekről, a magyar külpolitikai iránykeresés Lengyelország felé, a problémás szlovák-magyar viszony, de a sor hosszan folytatható lenne. Mindenesetre kíváncsian várom a további Wikileaks-es adatcsomag minket érintő részleteit.

Török Tamás
politológus

Szavazott az Európai Parlament a magyar alaptörvényről, aminek módosítását követeli. Kérdés, hogy a világ legdrágább gittegylete vajon mit akar ezzel a határozattal bizonyítani.

Az EP érdekes képződmény. Nemzeti szinten szavaznak a képviselőkről, akik átlépve a parlament kapuján valamely politikai frakcióhoz csatlakoznak. Lesznek így néppártiak, baloldaliak, zöldek, stb. Hogy pontosan mi a szerepe ennek az intézménynek, az persze ugyanúgy képlékeny, mint az unió egésze. A tény az, hogy a fontos kérdések az Európai Tanácsában dőlnek el, amelyet ugye az európai vezetők alkotnak. Az pedig, hogy alkotmányokról szavazzon, a vicc kategóriába tartozik, hiszen uniós jogszabályokat is csak az Európai Unió Tanácsával együtt döntve alkothat.

Ahhoz ugyanis, hogy erről dönthessen, léteznie kellene valamilyen egységes európai gyakorlatnak, az alkotmányok milyenségéről. Ilyen pedig nincs. Kezdődik ott a dolog, hogy Nagy-Britannia nem is rendelkezik írott alkotmánnyal. A jogszabályai között pedig bőven akadnak középkori kövületek. Ha létezne egy egységes normarendszer, azon semmiképpen nem mennének át, ezt leszögezhetjük. Az meg elég furcsán hangzana, ha mondjuk az EP kötelezné a briteket, hogy ugyan már, írják le az alkotmányukat, mert a derék baloldali-zöld frakció nem tudja megítélni, elég demokratikusak-e. Lehetne még példákat hozni, de felesleges, elég annyit megállapítani, hogy az európai alkotmányok sokfélék, ezért csak korlátozottan összevethetőek. Nem marad hát más, mint az egyes rendelkezések vizsgálata, amelyeket az alkotmány rögzít, és a napi joggyakorlat megítélése. Ez azonban nem az EP feladata. Az egész eljárás, ennek fényében szereptévesztésnek tűnik.

Azonban ennek ellenére érdemes megvizsgálni, melyek lehetnek azok a problémás kérdések az új alaptörvényben, amelyek olyan súlyúak, hogy később problémát okozhatnak. Láthatóan három pont körül dúl a vita a legnagyobb hőfokon, sok kisebb kifogás mellett:
Egyneműek házassága (pontosabban, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat helyett ezt az intézményt ők is igénybe vehessék), Adósságplafon, Tényleges életfogytiglan. Mindhárom kérdés vitatott, azonban egyet leszögezhetünk velük kapcsolatban, a magyar lakosság elsöprő többsége támogatja. Az már csak extra adalék, hogy az európai alkotmányok korántsem egységesen rendezik ezeket a kérdéseket.

Az adósságplafon Lengyelországban szintén létezik, eljárás nem volt ezzel kapcsolatban, szóval a mi esetünkben sem vitatható, vajon nekünk lehet-e azt, amit a lengyeleknek. Ennek a kérdésnek a kibontása azonban érdekesebb lehet, mert ugye a Velencei Bizottság azt kifogásolta, hogy kétharmados törvényekkel gazdasági, kulturális, vallási kérdéseket nem javasolt bebetonozni. Általában ez valóban nem jellemző, de vajon joga van-e felülbírálni ezt az önvédelmi rendelkezést bárkinek? Keserű tapasztalat, hogy lehet olyan kormánya egy országnak, amely néhány szavazatért elvesztegeti a jövőt. Ez a választási kampány alatt is előkerült. Ha valamire felhatalmazása van a Fidesznek, arra biztosan, hogy az előbb említett szabályokat korlátozza, hiszen éppen ennek köszönheti oroszlánrészben a kétharmadát. Kérdés persze, hogy mennyire lesznek szélesek ezek a korlátozó szabályok a sarkalatos törvényekben, de ez nem ide tartozik.

Egyneműek házasságának elvetése. (Ha létezik valamiben társadalmi konszenzus, ez a kérdés minimum a top ötben van.) A hazai támogatottság, tehát vitán felüli (egyes felmérések szerint 90% feletti támogatást élvez a Fidesz által elfogadott passzus), azonban nem nagyon van ez másképpen, ha az európai joggyakorlatot nézzük. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanis kimondta, a melegházasság nem egyetemes jog. Egyik ország sem kötelezhető ennek engedélyezésére. Azt hiszem ez egyértelmű. Ha nem kötelezhető senki ennek a bevezetésére, akkor annak a deklarálása, hogy mi nem vezetjük be, akár alkotmányos szinten, belügy.

Végül, de nem utolsósorban a tényleges életfogytiglan kérdése. Ez egy igen nehéz kérdés. Kriminológusok szerint ez a szabályozás embertelen, nem eurokonform. Azonban ne feledjük, ez egy köztes megoldás, hiszen a lakosság halálbüntetés párti. Itt a politika egy átmeneti, „még belefér” megoldást talált. Azonban ez a megoldás is szembe megy az európai gyakorlattal. Nem túlzás, hogy ez a legtámadhatóbb szakasz az alaptörvényben.

Összegezve az eddig leírtakat. A sok lehetséges vádpont közül a tényleges életfogytiglan támadható, a másik két kérdés támadása inkább politikai blöff. Általánosságban az is nyilvánvaló, ha egy országot kényszeríteni akarnak alkotmánya módosítására, - tehát egy szuverén ország törvényhozását, - az veszélyes precedens lenne. Teljesen egyértelmű, hogy innentől az EP, mint valami szuper parlament korlátozhatná a tagállamok törvényhozását. Hiszen ha egy alkotmányt sikerül megtorpedózni, amit ráadásul egy kétharmados legitim törvényhozás alkotott, akkor innen már nyitott az út bármilyen beavatkozásra. Ez valójában senkinek nem érdeke ma Európában. Ahogy a mai szavazás végén ott szerepelt a mondat, hogy Magyarország részéről ez a szavazás nem igényel semmilyen intézkedést, úgy elmondhatjuk, az Európai Tanácsában szinte kizárt, hogy elmarasztalják Magyarországot, netán jogszabályváltozást kényszerítsenek ki. Az egyetlen lehetséges intézmény, amely vizsgálódhat, az az Európai Unió Bírósága, azonban ezt sem érdemes túldimenzionálni, hiszen az eljárás évekig eltarthat, és nem garantált a siker. Tehát jól hangzik a mai meglehetősen pártos határozat, azonban a hazai baloldal számára nyújtott propaganda segítségen kívül, más értelme nem nagyon volt.

Mári László
politológus