Demokrátor

A francia elnökválasztás eredménye alapjaiban rengeti meg a „Merkozy” névvel illetett európai válságkezelő politikát. Merkel ugyan határozottan kiállt a felelős költségvetési politika mellett, azonban már a német választók támogatását sem bírja feltétlenül. Hamarosan gyökeres változások következnek az európai politikában. Ez a változás azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó útra lép Európa, csupán azt, hogy az európai demokráciák képtelenek kezelni egy tartós megszorításokon alapuló konszolidációt.

Az Atlanti-óceán túlpartján a válságkezelés a kezdetek óta másképpen néz ki, mint Európában. A Fed önti a pénzt a gazdaságba, hogy mindenáron megakadályozza a tartós recessziót. Nem törődnek a következményekkel, az államadósság elszabadulásával. Nagyon valószínű, hogyha a mostani válságot sikerül is kordában tartani, a most elmaradt szerkezetátalakítás, a gazdasági rendszer hibáinak tartós kezelése oda vezet, hogy a következő válság sokkal nagyobb és kiterjedtebb lesz, mint a mostani. A „Merkozy-paktum” éppen ezt a rendszerhibát, az államok túlköltekezését, a felelőtlen hitelezést igyekezett kezelni. Egyre inkább úgy fest, sikertelenül. A megszorítások támogatói sorban buktak meg Hollandiától Görögországig. Merkel gyakorlatilag egyedül maradt. Az egykor oly karakán Olli Rehn és Christine Lagarde IMF vezér sem annyira elkötelezett a megszorítások mellett. A lazítás már korábban elkezdődött, hiszen Spanyolország esetében koránt sem volt akkora a szigor, mint ahogy az várható volt az előzmények alapján. Várhatóan Franciaország pálfordulása lesz az az utolsó momentum, aminek eredményeként Európában is beindul a pénzügyi lazítás politikája.

Vélhetően a friss pénz, a költségvetések kiszabadulása a nyomás alól minden országban megkönnyebbülést, és ideig-óráig fellendülést hoz majd. Azonban, ahogy az USA-ban is látszik, ez a fellendülés pontosan addig tart, amíg a pénzpumpa működik. Úgy fest, erről az útról nem lehet visszafordulni. Szemben az USA-val, azonban Európában egy másik problémát is kezelni kell. Európában nagyon nagyok a fejlettségbeli különbségek az egyes EU tagországok között. Az Európai Központi Bank és a centrum országok által levezényelt pénzügyi lazítás mit sem segít például Görögországon, ahol a gazdasági helyzet már-már kezelhetetlen, tekintettel arra, hogy mentőcsomag mögül éppen a görög politikai támogatás tűnt el. Görögországban már nem a hitel megléte okoz gondot, hanem a versenyképes gazdaság hiánya, ami miatt az ország folyamatosan újabb hitelekre szorul, ha a megszokott életszínvonalat fenn akarja tartani. Várhatóan a déli periféria legbetegebb gazdasága előbb-utóbb távozik az euro-zónából, hiszen ezeket a hiteleket senki nem akarja folyósítani abban a tudatban, hogy soha nem kapja vissza azt.

Francois Hollande költségvetési lazításával is ez a probléma. Franciaország alaposan érintett a Mediterráneum országait érintő válságban, hiszen nagy mennyiségű államkötvényt birtokol a válság által érintett országokból. Ráadásul Franciaország pénzügyei koránt sem megnyugtatóak. Ha ebben a helyzetben egy jelentős költségvetési lazítás jön, az azt jelentheti, hogy Hollande, afféle francia Medgyessy Péterként, pillanatnyi politikai okból, úgymond megindítja a lejtőn Franciaországot és egyben Európát is. Az is nagy kérdés, hogy egyéb források híján a gazdagok extra adóztatására, és hitelekre épülő jóléti fordulatot milyen áron lehet finanszírozni a pénzpiacokról? Egyáltalán lehet-e? A jómódú franciák amúgy is vagyonmenekítésbe fogtak, de mi lesz, ha ez a folyamat felgyorsul. Korántsem biztos, hogy az amúgy is gigantikus francia állam finanszírozása brutális adóemelések mellett is biztosítható.

Németország baráti támogatása is kétséges, ehhez a politikához. Addig biztosan, amíg Angela Merkelnek hívják a kancellárt Németországban. A két államfő találkozója sok mindenre választ ad a fentiek ismeretében. A legrosszabb forgatókönyv természetesen az, ha a két kormányfő a szokásos szóvirágok mellett nem tud megegyezni valamilyen elfogadható közös politikában, hiszen az EU a francia-német tengelyen alapszik, ha ez a kulcsfontosságú együttműködés megtörik, akkor az európai gazdasági válság új dimenziót kap. Ezzel egy időben pedig az uniós együttműködés egész rendszere felborulhat, tekintettel arra, hogy nem valószínű, hogy a németek a legjobb meggyőződésükkel homlokegyenest más elképzeléseket zokszó nélkül finanszírozzanak. Könnyen kialakulhat egy olyan gyáva nyúl típusú játék a két kormányfő között, amelyben kulcsfontosságú lesz, ki mikor rántja el a kormányt. A „karambol” mindkét fél és Európa számára katasztrofális következményekkel járna.

Mári László
politológus

Orbán Viktor, pontosabban a magyar küldöttség, időt kért. Sport nyelven szólva egyeztetni akarja a taktikát a csapattal, azaz a magyar parlamenttel. Pro és kontra sok minden megjelent erről a döntésről. Van, aki szerint egyből mindent alá kellett volna írnunk, mert ahonnan a pénz jön, oda kell állni, még ha diktálnak is. Tagadhatatlan, van benne valami. A másik oldal kurucosan, eb ura fakót kiált, mert kik azok a németek vagy franciák, hogy megmondják nekünk, hogyan költsük el a pénzünket (pontosabban az ő pénzüket is, mert nekünk ugye nincs elég…).

A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Nem csak Orbán Viktor, de az európai politikusok zömének is nagy kockázat ez a paktum, amit nyugodtan nevezhetünk diktátumnak. Európát már meg is osztotta ez az egyezmény. Azonban az igazi hullámok még csak most korbácsolódnak majd fel, az amúgy is viharos tengeren. Ki garantálja, hogy azok az országok, amelyeknek a politikusai most beálltak a sorba, majdan, ha ezek a politikusok megbuktak, maradnak ugyanott. Minden változhat. A demokrácia egyik sajátos és pozitív vonása a változékonyság. Ez azonban most hátrány. Mondjuk ki, a nemzetek Európájából, amelynek vezetésébe minden országnak joga volt beleszólni, fokozatosan haladunk egy föderatív berendezkedésű ország felé, amelyben már a többségi döntés lesz az elfogadott, vétó pedig kimegy a „divatból”. Aki alulmarad a szavazásokon, az kénytelen lesz végrehajtani a direktívákat. Nyilvánvaló, hogy ez csak az első lépés, azonban ha egyszer ezen az úton elindul a folyamat, abból kiszállni nem lehet. A gazdasági egységesülést, követi majdan a politikai egység. David Cameron pontosan ezért nem mondhatott igent, és pontosan ezért kért időt Magyarország, Csehország és Svédország.

A csatlakozásnak két kimenete lehet. Sikerül megoldani a gazdasági problémákat, a tagok gazdaságai idomulnak a fejlett centrum országok gazdaságaihoz és új prosperitás kezdődik, vagy a kiegyenlítődés elmarad, és a problémás országok magukkal rántják a sikereseket is. Mindkét forgatókönyv mellett számos érv sorakoztatható fel. Azt azonban le kell szögezni, hogy a siker nem a politikusokon vagy az aláírt egyezményeken múlik. Ezt már egyszer úgymond eljátszotta az Unió. Felvették a görögöket és a portugálokat is azzal az elképzeléssel, hogy majd utolérik a többieket. Utolérték? Dehogy. Csak a probléma lett sokkal nagyobb. A jelenlegi gazdasági válság eredendően elhibázott politikai döntések sorával indult. Felelőtlenül meghitelezett országokkal például, akikről évekkel ezelőtt tudta mindenki, hogy fenntarthatatlan pályán haladnak, mégis öntötték beléjük a pénzt. Most minden probléma az asztalra került. Azonban a válasz a probléma kezelésére a régi. Tovább öntik a pénzt oda, ahová nem kellene. Voltaképpen csak a befizetők körét szélesítik. Vajon a görögök mentalitása megváltozik attól, hogy aláírják ezt az új egyezményt? Vagy a magyar mentalitás, a román vagy akár a spanyol? Nehezen hihető. Ez az új egyezmény megint azt akarja, ami egyszer már nem ment. Közös szabályrendszert kialakítani egy olyan közösségnek, amelynek tagjai túlságosan különböznek egymástól ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni.

A szkepticizmus kötelező lenne minden európai politikusnak, azonban a félelem keltette pánik közepette úgy fest, ez most csupán négy ország vezetőjének jutott eszébe. Ráadásul Magyarország esetében az sem árt, ha minden párt lehetőséget kap arra, hogy döntsön, kell-e neki ez az új paktum. Kell-e csatlakozni egy olyan közösséghez, amelyik ha rosszul dönt, úgy ránthat magával minket, hogy semmilyen lehetőségünk nem lesz arra, hogy kiutat keressünk. A történelmi tapasztalat az, hogy egy ilyen döntés túl súlyos ahhoz, hogy egy párt vagy egy miniszterelnök egyedül eldöntse. Érdemes ezt előbb megvitatni és kivárni egy keveset, mint hebehurgya módon beleugrani valamibe, aminek az életképességéről vajmi keveset tudunk. Most az egyszer illene megfontoltan dönteni.

Mári László
politológus

Amikor az első világháború alatt Friedrich Naumann, Mitteleuropa című munkájában egy német dominanciával, gazdaságilag egységes német vezetésű közép-európai blokkot álmodott meg, akkor csupán formába öntötte azokat az elképzeléseket, amelyek jóformán egy évszázada forogtak a német politikában. A további történet már ismert. Mitteleuropa-ból nem lett semmi. A Versailles környéki békékben maradéktalanul érvényesültek az antant elképzelései, ígérvényei, amelyeket még a háború alatt tettek az Osztrák-Magyar Monarchia helyén létrejövő új államoknak. Szinte szükségszerűen jött a második világégés a rabló békére. Németország ezt törvényszerűen el is vesztette, és ennek következtében, már nem csak nagyhatalmi álmai kérdőjeleződtek meg, hanem a léte is kérdésessé vált.

Németország a háborúit elvesztette, de a békét az NSZK révén megnyerte. Nem látom értelmét végiglapozni a II. világháború után történteket, ezért egyből a végeredményhez ugranék. Németország, bekebelezve NDK-t egyesült, mi több Európa vezető gazdasági hatalma lett. A 90-es éveket voltaképpen a hajdani NDK problémáinak megoldás töltötte ki. A német politikai rendszer sikeresen küzdött meg a feladattal. Mi több, gazdaságilag már nem csak saját keleti perifériáját volt képes meghódítani, hanem jóformán egész Kelet-Európát. Mindennek az alapja Németország fejlett, versenyképes ipara, és korporatív elemekkel megerősített demokráciája, továbbá az Európai Unió, amely az 1992. Maastrichti egyezménnyel lépett olyan útra, amely egy valódi egységes gazdasági térség kialakítását vetítette előre. Ennek pedig legfőbb haszonélvezője Németország lett. Az Euro bevezetése természetesen további lökést adott ezeknek a folyamatoknak. Az unió keleti bővítése kiemelten szolgálta Németország gazdasági igényeit, hiszen így ezek a német gazdaságnak alárendelt kis államok, most már könnyebben elérhetővé váltak a német tőke számára. Az európai normák bevezetése azt is lehetővé tették, hogy egész országok idomuljanak még inkább a kapitalista világgazdasághoz, és ezen belül természetesen a némethez. Németország gazdasági hatalmának növekedése nem járt politikai következményekkel. Nem fogalmazódtak meg olyan kérések, elvárások német részről, amelyek az EU-ban betöltött vezető szerepet ki szerették volna szélesíteni, netán a többi ország számára diktálták volna a feltételeket.

Eddig. Most már korántsem az a bőkezű nagybácsi Németország, ami hajdanán volt. Ma már elvárásokat, kritériumokat kell annak teljesíteni, aki német pénzt akar. Ez voltaképpen érthető is, hiszen vissza szeretnék azt kapni, amit befektettek. Ahhoz, hogy ez az igény megjelenjen, természetesen szükség volt a 2008-ban kirobbant gazdasági válságra. Napjainkban Németország a mérce. Ezt tükrözik Merkel szavai is, amelyben megfogalmazza, hogy a német szabályok átvétele a megoldás Európa gondjaira. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az vitatható, tekintettel arra, hogy ami Németországban működik, az szinte biztosan nem fog Görögországban vagy Olaszországban. Inkább a jelenség érdekes. Nyugodtan mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk Németország esetében. A II. világháború vesztes és egyben lelkiismeret furdalásos német nemzeti-nemzetközi politikájának vége. Most már egyre inkább az európai vezető szerepét felismerő, az európai intézményeket tartalommal megtöltő Németországgal van dolgunk, amely nem rest megregulázni - egyelőre verbálisan - a keleti, déli végek válságtól szenvedő kis államait, amelyeket egyébként gazdaságilag már régen maga alá gyűrt. Németország lehetőségei ma lényegesen meghaladják azt a „Mitteleuropa” álmot, amit Naumann képzelt el. Nem kétséges, Németország a jövő Európájának vezető állama, amelynek a dominanciáját, csak saját maga veszélyezteti, ha azt a nyers modort valósítja meg, amit Merkel és német vezető politikusok beszédei demonstrálnak. Ha képesek az angolszász pragmatizmust, hajlékonyságot elsajátítani és az európai ügyekben alkalmazni, akkor nem kétséges, hogy gazdasági expanzió révén az EU a német gazdaság játszótere lesz a jövőben is. Ennek szükségszerűen politikai következményei is lesznek, ez azonban vélhetően megmarad az európai intézmények keretein belül. Kérdés, hogy ezek az intézmények mennyire felelnek majd meg a német igényeknek, és mennyire akarják majd azokat saját képükre formálni.

Jacques Delors, The Daily Telegraphnak adott interjújában már utal a németek makacsságára, amellyel kontrollálni akarják az európai pénzügyeket. Egyre több helyen bukkan fel a francia sajtóban is az a vélemény, hogy korlátozni kell a német dominanciát, amely egyre nyilvánvalóbb. Kétségtelenül a német nyomulásnak egy Achilles-sarka van, ez pedig a biztos hátországnak tekintett Franciaország. Németország a nagyvonalú európai mezőgazdasági támogatások révén tudhatja maga mögött a kontinentális Európa katonai nagyhatalmát, amely atomhatalom is egyben. Feltétlenül figyelembe kell venni az USA-t, amelynek katonai védőernyője alatt él Európa jelenleg is. Tehát a német politikai térnyerésnek jelenleg erős korlátai vannak, szemben a gazdasági lehetőségekkel. Azonban ha az EU pénzügyileg megbukik, a kontinensen új osztozkodás kezdődhet, amelyben Németország „helyet követel majd a Nap alatt”, ami olyan konfliktusokhoz vezethet, amelyek egyelőre beláthatatlanok. Azonban ha feltételezzük az EU egyben maradását és az euró megmenekülését, akkor is fokozódó súlyponteltolódásnak lehetünk majd szemtanúi. Az európai gazdaság és politika súlypontja a Párizs-Berlin tengelyen egyre inkább a német felé billen majd.

Magyarország helyzete, bármilyen módon is alakul át az EU, egyértelmű. A német-francia érdekszféra részeként szerepelünk majd ebben a hatalmi játszmában. A magyar külpolitika játéktere csak akkor nőhet meg, ha az EU megőrzi az egyenjogú országok közösségének legalább a látszatát. Ha a német-francia szövetség diktátumai érvényesülnek a közösségi politikában, az angolszász szövetségesek pedig úgymond „ráhagyják” a kontinentális ügyeket erre a tandemre, akkor a hajdani keleti blokk országai számára nincs nagyon más lehetőség, mint igazodni a két nagyhoz és az általuk követett politikához. Tekintettel arra, hogy az izmosodó, és egyre agresszívabbá váló orosz külpolitika számunkra semmilyen hasznos motívumot nem tartalmaz. Mind gazdaságilag, mind társadalmilag vállalhatatlan az orosz modell, ami a gazdasági, politikai szabadság és az alternatív vélemények korlátozására épül. Ettől távol kell tartani nemcsak Magyarországot, hanem a térség államait is. Lehetséges alternatívaként jelenhetne meg a V4 országok együttműködése, azonban ez az egyes országok opportunizmusa, „kisállami” nacionalizmusa miatt kizárható, pedig az, hogy mindenki egyedül próbálkozik, önsorsrontó. Kiszolgáltatja, „leárazza” a térséget.

Bárhogyan is alakul, az EU elkövetkezendő fél évszázada napjaink politikai döntéseitől függ, amelyet a német-francia szövetség döntően befolyásol majd.

Mári László
politológus