Demokrátor

„A tapasztalatom ugyanakkor, hogy a segélynél minden megoldás jobb. A segélynél a közmunka, a közmunka plusz képzés még jobb, ha ez kombinálva van, legalább a betanított munkára való felkészítés segíthet. Az a tapasztalatom, hogy ennél talán még erősebb, ha komplex, több eszközrendszert használó programokat egyidejűleg csinálunk; például a cigánytelep felszámolása a mi fejünkben nem buldózert jelent, hanem egészen mást jelent. Olyan pénzügyi és személyes jelenlétet, ami átformálja az életét a közösségnek, és új belső igényeket kelt ehhez, új érdekeltséget, lehetőségeket is teremt. Ezek nagyon bonyolult kérdések, de a kiindulópontjának azt látom, hogy a többségi társadalomnak tisztában kell lennie avval, hogy itt egyszerűen ilyen kár-haszon elven nem gondolkodhat. Nem gondolkodhat úgy, hogy ha itt ennyit befektettem, akkor ennyit most ki akarok venni. Ennek a dolognak az a megoldása más országok példáján, hogy sokkal többet kell ahhoz befektetni, hogy aztán a végén ez majd valamikor valamilyen távlatban egyenlegbe hozható legyen. Aki ezt rövid távon akarja egyenlegbe rendezni, az téved, az nem fog tudni megoldást találni.”

Ezek a szavak 2006-ban hangzottak el Kiss Péter miniszteri meghallgatásán.

(http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/EMB/0606061.htm)

2006-ban alakult meg a második Gyurcsány kormány. Ezután félévvel az öregségi nyugdíj legkisebb összege 26.830 forint lett. (224/2006.(XI. 20.) Korm. rend. 7. §). Ez ma 28 500 forint. Ez az a bizonyos 28 ezer forint kerekítve, amely közbeszéd tárgyává lett. Pontosabban az e helyett adható 47 ezer forint képezi tüzes viták kiindulópontját.

A Start program keretén belül az Út a munkához alprogram célja a a munkára képes, ugyanakkor tartósan munkanélküli személyek munkához segítése. A Rendelkezésre állási támogatás (http://www.startprogram.hu/index.php?p=linkek&l=1) helyett lehetne munkavégzés utáni keresetet kapni. A tartós munkanélküliségben élők, valamint azok, akiknek a felmenői is az állami segélyezési rendszer épp aktuális csurranásai-cseppenéseiből éltek, nagyon nehéz helyzetben vannak. A rövid munkanélküliségi periódus elviselése is embert próbáló időszak, de még a munkahellyel rendelkezők között is sokan élik át azt a bizonytalanságot, hogy a válságnak nevezett elhúzódó negatív előjelű gazdasági folyamat során vajon lesz-e létszámleépítés, és ha igen, ki kerül ki a munkavállalók táborából. Azok az emberek, akik már régóta munkanélküliek, illetve nem rendelkeznek aktív munkavállalói mintával, egy teljesen másféle életet alakítottak ki a társadalomban a mindennapi fenntartásra. Ennek a részletezésébe nem megyek bele, sok szociológiai tanulmány született, akit érdekel, bőségesen talál forrást. Ami az össztársadalmat illeti, az az, hogy nagyon kevés dolgozó ember tart el sok inaktívat, köztük azokat is, akik egyébként munkaképesek. Szinte hallom ilyenkor, hogy magas a munkanélküliség, ugyan hova menjenek el ezek az emberek dolgozni. Gazdasági recesszió időszakában az állam szerepe megnő a foglalkoztatásban. A közmunkát pont erre találták ki, egyfelől visszavezeti a munkaképes egyént a munka világába, másfelől az olyan fontos, ám régóta el nem végzett feladatok teljesítése valósulhat meg, mint például a gátépítés (ugye senki sem szeretné, ha ismét elöntené a házát a víz?). A munkapiacon a tartósan munkanélküli embernek nincs esélye. Tegyük fel, hogy elmegy egy állásinterjúra. Ott még azok is izgulnak, akik nem kényszerülnek állást változtatni, hanem kíváncsiságból keresnek valami mást, hát még az, aki időtlen idők óta nem volt a munkapiacon szereplő? Rögtön kudarcélmény éri. Nem azt mondom, hogy a gátépítés a munkák netovábbja mindenki számára, csak legyünk reálisak. Ha az embereket megtanítjuk arra, hogy be kell érni munkakezdésre és ott is kell maradni munkaidő végéig, akkor már nagyot léptünk előre. Ezen megállapításomban semmi lenézés nincs, ezt hangsúlyozom. Egyszerűen találkoztam sok munkanélkülivel, akik más bioritmus szerint élnek, mint a dolgozók. A munka világába visszavezetendő emberek számára természetesen nem kell itt becsukni a kapukat, hanem civil szervezetek segítségével indulhatnak képzések is. Erre a civilek találnak forrást, saját tapasztalatból tudom, hogy működik.

A támadások Matolcsy és a 47 ezer forint ellen olyanoktól jönnek, akik jóval több, mint 47 ezer forintot keresnek. Megértem azt is, hogy sokan hiába dolgoznak, alig van megtakarításuk. Viszont az ő adójuk is részben a segélyezésre fordítódik. Legyen olyan kormányzati program, hogy fogadj örökbe egy munkanélkülit? Nem gondolom, hogy ez az út. Viszont kifejezetten hiányolom az értelmes megoldásokat a döntést vitatók részéről.

Balla Ágnes  
nemzetközi kapcsolatok szakértő

Orbán Viktor és kormánya össztűz alá került. Rengeteg írás jelent meg rögvest, miért is van ez. Nem túl hízelgő vélemények jelentek meg, megállapítva, hogy a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, nem lehet tudni miért nem fogadja el az IMF hitelt, miért folytat „szabadságharcot” a saját szövetségesei ellen. Persze volt ebben a véleményözönben minden, a fasisztázástól, az 1957-hez hasonló elszigetelődésig minden. Ezek nyilvánvalóan túlzások. Az azonban nem, hogy valamit most már lépni kellene.

Céltalan kormány?

Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.

Éljen a kapitalizmus

Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.

Mári László
politológus

A kormány nem csak a gazdasági elemzőknek, hanem ellenzéki kritikusaiknak is nagy örömöt okozott azzal, hogy hajlandó megállapodni az IMF-fel. Azonban ennek a megállapodásnak még nem ismert az ára.

Két alapvető tévedés alapozta meg ezt a megkerülhetetlene döntést. Egyrészt a választások előtt elkalkulálta magát a Matolcsy vezette gazdasági kabinet, amikor azt feltételezte, hogy a hatalomra kerülésük után kapnak egy kis mozgásteret a nemzetközi pénzügyi szervezetektől. Mivel ez a görög válság miatt nem történt meg, szükségszerű volt, hogy ezekkel a szervezetekkel szakítani kell, hiszen azok nem tűrték volna az „unortodox” különadókat csakúgy, mint a magánnyugdíj rendszer felszámolását. Tartották volna magukat ahhoz a pozícióhoz, amit a Bajnai kabinet idején megszoktak. Azaz, hogy a magyar kormány nem más, mint a végrehajtója, az ő elképzeléseiknek. Betű szerint. Ez nyilván vállalhatatlan volt, hiszen ezzel az Orbán-kormány már másnap elvesztette volna támogatottságát.
A másik tévedés pedig az volt, hogy feltételezték, ha minden adat jó, az adósságot leszorítják, csökkentik az adókat, akkor a gyengécske fellendülés hullámaira felülve kinőhetik a költségvetés strukturális problémáit. A piac pedig dotálva az erőfeszítéseket, egyre jobb feltételek mellett nyújt majd hiteleket, amivel elkerülhetővé válnak a fájdalmas lépések, leánykori nevükön megszorítások.

Azonban a dupla w alakú válságfolyamatok első szellői elsöpörték a kormány terveit. A Széll Kálmán terv már erősen hajazott arra, amit az IMF legszebb pillanataiban kérhetett volna egy magyar kormánytól. Azaz úgy teljesültek az elvárásaik, hogy „itt sem voltak”. Azaz teljesültek volna, mert a terv végrehajtása finoman szólva is akadozik. Márpedig az IMF most sem fog mást kérni, mint azt, hogy ami a tervben van, az valósuljon meg. Strukturális reformokat, a nagy ellátórendszerek leépítését, az ország gazdasági teljesítőképességéhez igazítását. Azaz újabb csomagok egész sorát. Most, hogy Görögország után először Olaszország, majd Spanyolország is kapitulál az adósságok előtt, és a nemzetközi szervezetek pénzügyi mankójára szorul, Magyarországon is lejárt a független gazdasági elképzelések ideje. Nem maradt más hátra, mint beállni a sorba. Azonban a feltételeken lehet még alkudozni. Annál csak jobban járhatunk, mint ahol 2010 nyarán tartottunk. A kormány gyáva nyúl játékba kezdett a pénzügyi szervezetekkel, és az utolsó pillanatban elkerülte az ütközést. Ez helyes döntés, ugyanis egy kormánynak nem a büszkeségére, hanem az állampolgáraira kell vigyáznia. Ha valamit szemére lehet vetni a kabinetnek, az az, hogy nem tette meg előbb ezt a lépést, valamikor július környékén, amikor már teljesen világos volt, hogy nincs tovább. Az előtörlesztéssel az utolsó töltényt is elsütötték, de ezt már akkor tették, amikor teljesen ésszerűtlen volt ujjat húzni a piacokkal. Voltaképpen az a lépés csak lerövidítette a végjátékot.

Azonban senki ne higgye, hogy ez a történet vége. Egyrészt az IMF nem rendelkezik korlátlan forrásokkal, tehát, ha túl sok országnak lesz rájuk szüksége, akkor csak azért imádkozhat mindenki, nehogy valóban be kelljen váltani azokat az ígérvényeket, amelyeket a bajbajutott országoknak tesznek. Az IMF csak ideig-óráig lehet menedéket nyújtó kikötő. Szintén mai hír, hogy a francia kötvények hozamai is elkezdtek emelkedni, azaz a pánik erősödik. Nagy kérdés, hogy ami ma mindenkit megnyugtat, holnap mire lesz elég? Hiszen a lényeg, az ország eladósodottsága és a devizahitelesek tömegei nem tűnnek el varázsütésre attól, hogy az IMF védőhálót feszít Magyarország alá. A gazdasági fundamentumok sem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Márpedig, ha rászorulunk az IMF pénzre, akkor sok jóra nem számíthatunk. Görögország intő példa. Hiába a segítség, a lediktált csomagok, a hellén csőd nagyobb erővel dühöng, mint valaha.

Mit tehet kormány ebben a helyzetben? Csak egy lehetősége van, ez pedig a lett, és az ír recept követése. Fájdalmas, kemény út ez, azonban mikor, ha most nem. A Fidesznek nincsenek ellenfelei. Amit mondanak, amit javasolnak az jórészt egyszerű szociális demagógia. A Fidesz még mindig visszatérhet a konzervatív, piacpárti énjéhez. Ideje visszacserélni „az embereket” polgárokra. Az őszinte szó, a valós helyzet bemutatása eredményes lehet. A fent említett két országban bejött. Végső soron a magyar politika 30 éve beszél mellé. Talán itt lenne az ideje, hogy valamelyik politikai oldal végre kiszálljon ebből a mókuskerékből.

Mári László
politológus