Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök novemberi lemondásával út nyílt egy technokrata, szakértői kormány előtt, amelynek vezetésével az Európai Bizottság korábbi tagját, Mario Montit bízták meg. Amit olyan sokan szerettek volna, hogy Berlusconi távozzon a miniszterelnöki pozícióból, végül is nem politikailag sikerült balról elérni, hanem a világgazdasági válság és a pénzügyi piacok kényszerítették ki. 
A technokrata Monti, aki kétszer is tagja volt az Európai Bizottságnak (a belső piacok, vám- és adóügy, valamint a versenyügyben dolgozott az EU-nál), neves közgazdász és egyetemi rektor, önmagában biztosítékot jelentett a válságtól reszkető nemzetközi piacoknak, hogy egy szakértői kormány nagyobb legitimitással tud belekezdeni a reformokba a korábbi ingatag lábakon álló középjobb koalíciónál.
Olaszország teljesen más helyzetben van, mint a vele sokszor egy helyre sorolt Görögország, hiszen a taljánok erőteljes iparral rendelkeznek a magas hozzáadott értékű termékek piacán, amelyet a világ számos országába exportálnak, magasan képzett polgársága és erős vállalkozóbarát társadalma főleg északon, inkább áll közelebb a németekhez, mint a görögökhöz. Számos problémája ellenére az olaszoké a világ nyolcadik legerősebb gazdasága, tehát szóba sem kerülhet a görög példával történő összehasonlítás. A nemzetközi pénzügyi piacok azonban nem véletlenül kezdték ki az országot, hiszen a GDP-hez viszonyított adóssága jelenleg 120%-nál jár (bár ennek nagy része belső adósság és tíz éve is ekkora volt, de akkor a nyugodtabb gazdasági környezetben nem szúrt annyira szemet) és strukturális reformok nélkül az adósságpálya nem konszolidálható.
Berlusconi sikerének a titka az volt, hogy a jelentősen erodálódott olasz politikai életben sikerült egy hiteles, új pártot (Forza Italia) és önmagában egy hiteles, az üzleti életből érkező sikeres, dúsgazdag szakembert a választók elé állítania 1994-ben, amellyel összefogta a középjobb olasz politikai palettát. Később létrehozta második miniszterelnöki ciklusában, 2001-ben a Szabadság Háza jobbközép koalíciót, majd 2010-ben a Szabadság Népe koalícióban fogta össze a Gianfranco Fini-féle Nemzeti Szövetség jobboldali pártját és számos kisebb jobboldali szervezetet. Berlusconi a modern-kori olasz politika legsikeresebb alakja (volt), többek között ő volt az első olasz miniszterelnök, aki kitöltött egy hivatali ciklust. A kezdetben liberális pártnak indult (populistának tartott) Forza Italia egyedüli vezére, háromszor választották meg vezetőjének, a párton belül Berlusconi kezében volt minden érdemi döntés és a belső ellenzéke sem volt jelentős. Mindezek ellenére a pénzügyi stabilitást nem sikerült biztosítani, az államadósság nem csökkent és a gazdasági növekedés is stagnált (éves 2%-os növekedés körül). Berlusconi lelépésével kérdéses, hogy pártja szétesik-e vagy átveszi a vezető helyét valaki a pártban.
Olaszország új miniszterelnöke nincs könnyű helyzetben: extra adókkal kell sújtania a válság által megtépázott vállalkozásokat, a hagyományosan erős szakszervezeteken kell átvernie a munkaerőpiac liberalizálását és a nyugdíjkorhatár emelését, a közszféra bérbefagyasztását. Mindez szinte borítékolja a gazdasági teljesítmény csökkenését, amely később feltehetően újabb megszorításokhoz fog vezetni majd.
A gazdasági problémák mögött politikai gondok is feltűnnek: nincs egy masszív politikai erő jelenleg, amely képes lenne a fájdalmas reformok megvalósítására. A jelenleg is megosztott baloldalt tovább fogja gyengíteni a várható tiltakozás a megszorítások ellen. Umberto Bossi Északi Ligája a paletta jobbszélén megpróbálja meglovagolni a krízis okozta társadalmi elégedetlenséget, míg balszélről a humorista Beppe Grillo kritizálja a politikai elitet, megoldást azonban nem tud nyújtani a problémákra. Mario Monti rövidtávú garanciát jelent Olaszországnak a nemzetközi piacok felé, hosszútávú megoldást azonban nem tud adni. Más út azonban jelenleg nem kínálkozik, mint a fájdalmas megszorítások: ha a francia-német tengely kimenti valahogy az olaszokat a válságból, joggal várnak el szigorú reformokat a pénzükért. Nehéz évek jönnek Olaszországnak is.
Török Tamás
politológus
