Demokrátor

Az Európai Parlament hosszú hetek blőd vádaskodása után elítélte Magyarországot, aminek uniós vizsgálatok sora lesz a végeredménye. Bár a magyar szocialisták igyekeznek úgy beállítani a történteket, mintha itt egy jogos procedúra végére értünk volna, aminek a következményét csak a kormány, sőt még az is csak korlátozottan viseli, és az egyszerű emberek számára ez majd nem jelent semmilyen hátrányt, kétséges, hogy ez az állítás megáll-e. A kormány „eső után köpönyeg” kommunikációját már magam is ostoroztam, mint ennek a történetnek egyik lényegi elemét, azonban most érdemes a másik oldalt górcső alá venni. Mi értelme ennek az egésznek?

A balliberális oldal 2010-es katasztrófája azt eredményezte, hogy ma Magyarországon a baloldali nézetek, gondolatok marginális szinten jelennek meg a közvélemény előtt, amit külföldi propagandával igyekeznek ellensúlyozni. Jórészt egyébként is fóbiákkal átszőtt, irreális gondolatok ezek, amelyek nem nyerik el még az egyébként elégedetlenek szimpátiáját sem, de úgy vélik, ha egy külföldi mondja, akkor mégis célba érhetnek. Lehet masírozni munkát-kenyeret táblákkal, azonban kissé visszatetsző ez azoktól, akik végigasszisztálták az ország hitelekbe fullasztását. A választópolgár pedig egyelőre nem felejt. Az MSZP, és vele a magyar baloldal folyamatos osztódása, amely egyébként természetes folyamat, semmi jót nem ígér a következő választásra sem. Ellentétben azzal, amit az MSZP állít, ez nem csak az új választási rendszer, hanem az előző szerint is így van. Mivel itthon úgy fest a baloldal képtelen megfelelő erőt felvonultatni, hogy elképzeléseit megvalósítsa, a baloldal pártjai külföldön kerestek és keresnek támaszt. Ez önmagában még nem lenne probléma, hiszen a 2006-os rendőrattak után ezt tette a Fidesz is. Azonban a mód, ahogy ezt teszik, rendkívül problémás. Ugyanis nem tényeken, számon kérhető szabályrendszeren nyugszik, hanem a legaljasabb hazugságok, hamis vádak során. Ezek között néha feltűnik egy-két megalapozottnak tűnő állítás is, azonban az EP vitáit figyelemmel kísérő átlag magyar megdöbbenve konstatálhatja, hogy az az ország, amiről a magyar szocialisták és elvtársaik beszélnek, sokkal inkább emlékeztet egy közép-ázsiai szovjet utódállamra, mint amelyben egyébként élnek. Ettől a pillanattól, ez az egész színjáték úgy fest, mint egy megkomponált politikai hadjárat. Merthogy az is. Internacionalista segítség. A lóláb éppen ott lóg ki, hogy ez az EP, egyébként karba tett kézzel nézi a szlovákiai nyelvi apartheidet vagy Sarkozy roma toloncolását. Egy-két nyilatkozat erejéig méltóztatnak felháborodni, ami után a francia elnök visszazavarja őket a sarokba, mondván, ez nem az ő dolguk. A szlovákok meg köszönik, jól vannak, és nagy ívben tesznek a Velencei Bizottságra, meg a többi európai plénumra. Majd bocsánatot kérnek tíz év múlva, de addig is folytatják, amit elkezdtek. Magyarország azonban más tészta. Itt nem elég a szabályok betartása, most már azok „szellemével” is meg kell küzdenünk.

Így az az érzése minden gondolkodó embernek, hogy bármennyit is hibázik a magyar kormány, olyan ostoba vádakat felhozni; minthogy Magyarországon megfigyelik a kisebbségeket, diktatúra van, vagy netán elüldözik a másként gondolkodókat, megszűnik a szabad választás, nem működik független kritikus média, csak úgy lehet, ha valakinek nyilvánvalóan sanda politikai célja van. A szocialista EP képviselők és Bokros Lajos, aki olybá tűnik, saját magát képviseli, azzal, hogy nyilvánvaló hazugságok szajkózásához asszisztáltak, ezt a vélelmet támasztják alá, még akkor is, ha jó szándékkal teszik ezt. Súlyos politikai hiba. Számos ügyben léphettek volna fel megfelelő jogalappal, ha a hazugságokat maguk is cáfolják. Azonban ezt elmulasztották, mi több maguk is megtoldották, ahol lehet. Ennek a következményei legalább olyan súlyosak lesznek, mint 2006 gumilövedékeié. Mostantól gyakorlatilag kizárták azt, hogy nemzeti érzéssel bíró szavazópolgárokat meg tudjanak szólítani. Vagy legalábbis nagyon nehéz lesz. (Érdekes párhuzam fedezhető fel a 1925-ös frankhamisítási üggyel, amelyről szintén azt hitte az akkori ellenzék, hogy külföld segítségével teret nyerhet, ehelyett éppen az ellenkezője történt.) Maradnak a nosztalgiázó baloldali nyugdíjasok, akikkel viszont csak a csendes elmúlás lehet a párt célja, potens politizálás semmiképpen. Ez lehet az egyik következménye az elfogadott nyilatkozatnak. A másik, ennél sajnálatosabb következményt mindannyian érezni fogjuk. Afféle pária, jobb esetben lázadó országgá válunk, amelyik legfeljebb a szőnyeg széléről szólhat bele az európai ügyekbe. Vélhetően egészen addig, amíg jelen erőviszonyok mellett működik az EP. Kéréseink nem fognak nyitott fülekre találni. Magyarul ott tartanak be majd az európai bürokraták, ahol tudnak. Kicsit hasonlít a helyzet a huszadik századi meghurcoltatásainkhoz. Az igazság velünk van, de ki a fenét érdekel majd, mi az? És ezt mindenki érezni fogja. Nem csak a határon túli magyarok, hanem mi itthon is. Ez bizony forintosítható, vagy stílszerűen „eurósítható”, akármit is mond Tabajdi Csaba.

A konklúzió az, hogy az a buta társasjáték, amit a magyar politika most már magyar „világháborúként” űz, azaz tartsunk be egymásnak minden szinten, a föld bármely pontján, kezd a végkifejlet felé közeledni. A kicsinyesség és a pürrhoszi győzelmek, amelyeket a politikai erők egymás felett aratnak, lassan tízmillió áldozatot követelnek. A kormány talán felismerte, ennek az egész kutyakomédiának véget kellene vetni, ez pedig csak úgy történhet meg, ha az erős (kormány) gesztusokat tesz, a gyenge (ellenzék) végre felismeri, hogy ez a hecckampány, már az ő bőrére is megy. Végre előállnak valamilyen értelmes stratégiával, ami számukra és nem utolsó sorban számunkra előnyös megállapodásokat eredményezhet, kivonva az országot a tűzvonalból. Ezeket a megállapodásokat pedig itthon kell megkötni. Ha a dolgok így mennek tovább, az biztos, hogy nyertesek nem lesznek, csak vesztesek. Mi mindannyian.

Mári László
politológus

Orbán Viktor, pontosabban a magyar küldöttség, időt kért. Sport nyelven szólva egyeztetni akarja a taktikát a csapattal, azaz a magyar parlamenttel. Pro és kontra sok minden megjelent erről a döntésről. Van, aki szerint egyből mindent alá kellett volna írnunk, mert ahonnan a pénz jön, oda kell állni, még ha diktálnak is. Tagadhatatlan, van benne valami. A másik oldal kurucosan, eb ura fakót kiált, mert kik azok a németek vagy franciák, hogy megmondják nekünk, hogyan költsük el a pénzünket (pontosabban az ő pénzüket is, mert nekünk ugye nincs elég…).

A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Nem csak Orbán Viktor, de az európai politikusok zömének is nagy kockázat ez a paktum, amit nyugodtan nevezhetünk diktátumnak. Európát már meg is osztotta ez az egyezmény. Azonban az igazi hullámok még csak most korbácsolódnak majd fel, az amúgy is viharos tengeren. Ki garantálja, hogy azok az országok, amelyeknek a politikusai most beálltak a sorba, majdan, ha ezek a politikusok megbuktak, maradnak ugyanott. Minden változhat. A demokrácia egyik sajátos és pozitív vonása a változékonyság. Ez azonban most hátrány. Mondjuk ki, a nemzetek Európájából, amelynek vezetésébe minden országnak joga volt beleszólni, fokozatosan haladunk egy föderatív berendezkedésű ország felé, amelyben már a többségi döntés lesz az elfogadott, vétó pedig kimegy a „divatból”. Aki alulmarad a szavazásokon, az kénytelen lesz végrehajtani a direktívákat. Nyilvánvaló, hogy ez csak az első lépés, azonban ha egyszer ezen az úton elindul a folyamat, abból kiszállni nem lehet. A gazdasági egységesülést, követi majdan a politikai egység. David Cameron pontosan ezért nem mondhatott igent, és pontosan ezért kért időt Magyarország, Csehország és Svédország.

A csatlakozásnak két kimenete lehet. Sikerül megoldani a gazdasági problémákat, a tagok gazdaságai idomulnak a fejlett centrum országok gazdaságaihoz és új prosperitás kezdődik, vagy a kiegyenlítődés elmarad, és a problémás országok magukkal rántják a sikereseket is. Mindkét forgatókönyv mellett számos érv sorakoztatható fel. Azt azonban le kell szögezni, hogy a siker nem a politikusokon vagy az aláírt egyezményeken múlik. Ezt már egyszer úgymond eljátszotta az Unió. Felvették a görögöket és a portugálokat is azzal az elképzeléssel, hogy majd utolérik a többieket. Utolérték? Dehogy. Csak a probléma lett sokkal nagyobb. A jelenlegi gazdasági válság eredendően elhibázott politikai döntések sorával indult. Felelőtlenül meghitelezett országokkal például, akikről évekkel ezelőtt tudta mindenki, hogy fenntarthatatlan pályán haladnak, mégis öntötték beléjük a pénzt. Most minden probléma az asztalra került. Azonban a válasz a probléma kezelésére a régi. Tovább öntik a pénzt oda, ahová nem kellene. Voltaképpen csak a befizetők körét szélesítik. Vajon a görögök mentalitása megváltozik attól, hogy aláírják ezt az új egyezményt? Vagy a magyar mentalitás, a román vagy akár a spanyol? Nehezen hihető. Ez az új egyezmény megint azt akarja, ami egyszer már nem ment. Közös szabályrendszert kialakítani egy olyan közösségnek, amelynek tagjai túlságosan különböznek egymástól ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni.

A szkepticizmus kötelező lenne minden európai politikusnak, azonban a félelem keltette pánik közepette úgy fest, ez most csupán négy ország vezetőjének jutott eszébe. Ráadásul Magyarország esetében az sem árt, ha minden párt lehetőséget kap arra, hogy döntsön, kell-e neki ez az új paktum. Kell-e csatlakozni egy olyan közösséghez, amelyik ha rosszul dönt, úgy ránthat magával minket, hogy semmilyen lehetőségünk nem lesz arra, hogy kiutat keressünk. A történelmi tapasztalat az, hogy egy ilyen döntés túl súlyos ahhoz, hogy egy párt vagy egy miniszterelnök egyedül eldöntse. Érdemes ezt előbb megvitatni és kivárni egy keveset, mint hebehurgya módon beleugrani valamibe, aminek az életképességéről vajmi keveset tudunk. Most az egyszer illene megfontoltan dönteni.

Mári László
politológus