Demokrátor

Áll a bál Juhász Oszkár polgárháborús víziói körül. Olyan ez az eset is, mint a jéghegy. A nagyobb része a felszín alatt van.

Azt régóta tudjuk, hogy az eszkalálódó roma kérdés hívta életre, pontosabban terelte össze a Jobbik mögött álló támogatói bázist, amiben azonban ironikusan fogalmazva „fű-fa-virág” megtalálható. Éppen ez a sokszínűség az, ami arra ítéli a Jobbikot, hogy a legkisebb közös többszörösre, a romáktól való félelemre építse a kommunikációját. Amíg ugyanis a veszély reális és mozgósít, addig a párt százezreknek tűnik reális alternatívának. Miközben a párt a közvéleménykutatásokban folyamatosan erősödik, egyre inkább rákényszerül arra, hogy saját kemény magját megnyugtassa, nem puhult el a parlamenti létben. Ennek jele volt az ominózus vérvádat előrángató felszólalás, amely a nagypolitika szintjén már rég elfeledett témát rángatott be a közbeszédbe.

Mint minden radikális pártnak, úgy a Jobbiknak is érdeke a konfliktusok élezése, ami azonban csak addig jó taktika, amíg a párt kormányra kerülési esélye alacsony. Ha kormányképes erőként akarnak megjelenni, akkor sokkal kevésbé alapozhatnak erre a kommunikációs technikára. Meg kellene szólítaniuk a „békés” tömeget, amely irtózik a felfordulástól. A polgárháborús retorika nem véletlenül került a nyilvánosság elé. Pontosan az volt célja ezzel azoknak, akik megtették, hogy elhúzzák a függönyt a politikai közbeszédben használt halvány utalások elöl, amelyek mögött ott vannak a párt belső életében megszokott lényegesen szélsőségesebb megnyilvánulások. Tudható, hogy a Jobbiknak is vannak elégedetlen szélsőségesei, akiknek áldás a konfliktusok folyamatos izzása, hiszen saját világképükhöz ez illik. Azoknak a mozgalmároknak, akik a pártot szervezik, voltaképpen más nem jár a fejükben, mint egy gyorsan elérhető látványos siker radikális megoldásokkal, erőből, mondván másképpen nem lehet. Ehhez keresett mindig is híveket a Jobbik, ezzel érte el a tömegeket. Ezért jött létre a Magyar Gárda és a hasonló szerveződések.

Ez a lényege az egésznek. Ami itt most előbukkant, nem egy ember téveszméje, hanem egy társadalmi csoport gondolatvilágának markáns lenyomata. Nyilvánvaló, hogy a párt vezetése tisztában van azzal, hogy gyors megoldás nincs, csak lassú szívós munka, azonban erre a saját tábor nem „vevő”. Vona reálpolitikus, és tudja egy békésebb megközelítés, egy konformabb világlátás pillanatok alatt szétzilálná a Jobbik támogatói bázisát, azaz kockázatos lépés lenne elszakadni a jól bevált konfliktusgeneráló lépésektől, megosztó üzenetektől. Így azonban a támogatók időleges növekedése ellenére, a párt szépen lassan karanténba zárja magát. A válság, a gazdasági problémák mérséklődése esetén, a radikális támogatók száma értelemszerűen csökkenni fog. Tehát a pártvezetésnek hamarosan el kell döntenie, hogy idomul-e a parlamentáris demokrácia szabályaihoz, vagy kilépve abból egy olyan útra lép, amely nem villámgyors megoldást vagy gyors győzelmet, hanem gyors leépülést ígér. Úgy jár, mint Le Pen, vagy Csurka pártjai, amelyek képesek voltak ugyan szépszámú támogatót időlegesen begyűjteni, de csupán múló rosszullétnek bizonyultak a demokrácia számára.

Az államhatalom helyzete komplikált ebben az ügyben. Bizonyítani, hogy ez a beszélgetés valóban az, aminek hallatszik, és hogy ebből jogi konzekvenciákat lehessen levonni, ennek lebonyolítása korántsem egyszerű. Az is kérdéses, hogy egy falusi polgármester és egy ellenzéki párt vajon milyen eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy egy ilyen jellegű konfliktust kirobbantson? Magyarországon, nyugodtan kijelenthetjük ez elképzelhetetlen. Azonban politikai propaganda folytatására kiválóan alkalmas lesz ez az ügy (is).

Mári László
politológus

A közvélemény-kutatások arról árulkodnak, hogy a Jobbik stabilan őrzi megszerzett pozícióját, mi több, lassacskán a legnagyobb ellenzéki erővé növi ki magát. Azonban úgy fest, most lehetőségük nyílik az előrelépésre. Kérdés, milyen áron? A Jobbik alaposan rácáfolt azokra az elemzőkre, akik azt jósolták, hogy a pártot alkotó számtalan kis radikális jobboldali csoportot parlamenti szereplőként képtelenség lesz kordában tartani, és ez lesz a párt veszte. Vannak persze kellemetlen ügyek, (lásd a Magyar Sziget kendőzetlen pillanatai) amikor kibújik a szög a zsákból, azonban egyelőre úgy fest, hogy némi kellemetlenségen kívül ezek a momentumok nem sokat ártanak a pártnak. Vona Gábor és csapata jó érzékkel emeli ki azokat a témákat, ahol egyszerűen szerezhet támogatókat. A cigányok után itt az újabb tömegeket érintő ügy, a devizahitelek egyre súlyosabb problémája.

Csak idő kérdése volt, mikor harap rá a témára a magyar radikálisok vezető ereje. Taktikailag tökéletesen jártak el. Megvárták, amíg véget ér a kormány tárgyalássorozata a bankokkal és megtörténik a bejelentés. Azt nem állíthatjuk, hogy a kormány túl ügyes lett volna ebben a kérésben, hiszen hónapokig lebegtették a kérdést, majd egy ideálisnak messze nem mondható megoldással álltak elő. Megállapítható, hogy egy olyan alternatívát sikerült találni, amit a bankok maguktól is megajánlhattak volna (sőt meg is ajánlottak), hiszen részükről ez csak időleges áldozatvállalás, azonban a hitelfelvevők szinte végtelenített hitelcsapdába kerülnek. Ez a csomag inkább annak beismerése lett, hogy a kormány képtelen valódi megoldást találni, amiben nem feltétlenül hibás. Azok után, hogy a bankok váltak a költségvetés új támaszaivá, a gazdaság pedig több sebből vérzik, nagyon radikális megoldások nem is képzelhetőek el. A Jobbikot azonban nem kötik gúzsba ilyen megfontolások. Rendszerkritikus hozzáállásukhoz kiválóan passzol a bankok ellen indított kommunikációs hadjárat. Nem is voltak restek és bejelentettek egy aláírásgyűjtő akciót, óvatosan elkerülve a népszavazás lehetőségét, hiszen az borítékolhatóan sem az OVB-n sem az Alkotmánybíróságon nem jutna át.

Tekintettel arra, hogy a probléma szinte biztosan megoldatlan marad 2014-ig, a politikai közbeszédben ez a téma megkerülhetetlen lesz. Ráadásul a Jobbik addig mehet el a téma kapcsán, ameddig a többiek biztosan nem követhetik. A Jobbik kezdetben annyit kínált, mint a többi párt, legfeljebb a hangsúlyok voltak másutt. Ez azonban úgy fest csak az első menet volt. Most egyértelműen emeltek a téten azzal a felvetéssel, hogy a hiteleket a felvételükkor érvényes árfolyamon kell forintosítani, és a különbözetet a bankoknak kell kifizetni. Egyszerű világos üzenet, ami mindenkihez eljut. Ha végiggondoljuk a javaslatot, könnyen rájöhetünk, hogy ez a megoldás nem egy bankot bedönthetne, gazdasági hatásai beláthatatlanok. Azonban azoknak, akik kínkeservvel rakják össze minden hónapban a havi részlétre valót, vagy az árverezésre várnak, vajmi keveset számít, hogy mi történne akkor, ha a hiteleiket forintosítják. Marad-e az alacsony „devizahiteles” kamat, vagy keletkezik egy újabb probléma a magas forint hitel kamatok miatt, amelyek jó eséllyel az égbe szöknek a bankok megroppanása miatt (persze könnyen lehet, hogy a Jobbik majd a kamatot is előírja a bankoknak). A Jobbik nem fárad ezzel a kérdéssel, hiszen nem is az a cél, hogy valamilyen átfogó gazdasági megoldás szülessen, ahol a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. A párt a hozzáillő radikalizmussal megtalálta azt a kommunikációs frázist, amely a gazdasági környezet ismételt romlásával, a devizahitelesek egyre súlyosabb helyzetbe kerülésével, hatékonyan tud működni. Tisztán politikai, szavazatszerző eszközként hatékony lehet ez a megoldás, azonban a gazdaság hatásai beláthatatlanok. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a többi párt nem rálicitál a Jobbikra ebben a kérdésben (nehéz is lenne), hanem megpróbál egy életképes modellt kidolgozni minden érintett fél bevonásával, mert a jelenlegi megoldás korántsem kielégítő, csak elnapolja a problémát, de nem oldja meg.

Mári László
politológus

Döbbenettel vegyes értetlenséggel olvastam a pénteken Norvégiában véghezvitt borzalmas terrortámadásról szóló cikkeket, azonban egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az ügynek olyan magyar érintettje is lesz, amely megmozgatja a magyar belpolitikát. Egy magyar parlamenti párt vezetőjének kellett felszólalnia annak érdekében, hogy elhatárolódjon egy őrült gyilkostól, aki többek között pártjára hivatkozott ámokfutása előtt.

A norvég gyilkosról fölösleges ebben a blogban írni, az ő esete klinikai, biztonságpolitikai és legfőképpen bűnügyi oldalakra való. Remélni tudjuk csak, hogy a lehető legkeményebb büntetéssel kell majd szembesülnie hamarosan az igazságszolgáltatás előtt. A küldetéstudattal rendelkező gyilkos egy hosszú manifesztumban fejtette ki őrült értékrendjét és terveit, amelyben hazánkat több helyen is megemlíti, tanúbizonyságát adva annak, hogy a norvég átlagnál mélyebb ismeretekkel rendelkezik hazánk történelméből, de hangot adott annak az aggályának is, hogy a magyar radikális jobboldal nem fordít elég figyelmet az általa veszélyesnek tartott európai iszlám terjeszkedésre. Ehelyett a pártok energiáikat antiszemitizmusra és cigányellenességre fordítják az iszlám terjeszkedés megállítása helyett. A kinyilatkoztatásban megemlíti a MIÉP-et, a Jobbikot és a Hatvannégy Vármegye Mozgalmat, azonban eddig csak Vona Gábor határolta el magát elvárható módon, ettől az őrülttől, kijelentve, hogy a tömeggyilkosság emberiség ellenes bűncselekmény, amelyet elítél. A magyar szál súlyát eltúlozni baklövés vagy szándékos csúsztatás lenne, nem is érdemes erre fókuszálni, ehelyett egy másik kérdés fordult meg a fejemben.

A tömeggyilkos pontosan mutatott rá, hogy Európa keleti felében a radikáljobb pártjai nem a muzulmán tömegek bevándorlása ellen fordulnak (mivel annak mértéke itt nem számottevő) és a nyugati társaikkal ellentétben közel sem nevezhetőek Izrael támogatójának politikai téren, sőt kifejezetten a palesztinok ügyét támogatják. Ezzel a politikai orientációval szöges ellentétben áll a nyugati radikális jobboldal egy részének ideológiája, ahol egyes országokban (Franciaország) a szélsőjobb egyes zsidóbarát pártjai már hellyel-közzel megegyeztek a helyi zsidó szervezetekkel időleges vagy tartós támogatásban, elsimítva a korábbi ellentéteket. Ahogy mondani szokás az ellenségem ellensége a barátom, ebben az értelemben létrehozott furcsa érdekszövetségeket a közélet Nyugat-Európában. Együtt helyezkednek ezek a szervezetek politikai síkra a „közös veszély” ellen, amelyben a bevándorló muzulmánok tömegét vélik azonosítani. Az, hogy nem elszigetelt jelenségről beszélünk, álljon pár példa erre: említhetném az olasz Északi Ligát (Lega Nord), a holland Szabadságpártot (PVV), a belga Flamand Érdeket (Vlaams Belang), a Brit Nemzeti Párt (BNP) és a Dán Néppártot, amely mind nyíltan muzulmán ellenes, zsidóbarát politikát folytat szerte a kontinensen. Jellemző módon azon országokban jöhettek ezek létre, ahol jelentős a muzulmán kisebbség.
Nagyon érdekes az erre a jelenségre adott magyar válasz, amelyet tavaly adott Vona Gábor:

„Azt például nagy hibának tartom, hogy egyes nyugat-európai nemzeti erők a muszlim-probléma miatt cionista védernyő alá húzódnak. Furcsán hangzik, de látok ilyen tendenciákat. Szerintem nagy hiba. Az egyik problémától való félelem még nem azt jelenti, hogy egy másikba fejjel kell belerohannunk.”

Nem kívánom értékelni a pártelnök nyilatkozatát, hiszen hosszú ideológia vita alapja lehetne, hogy ki mit tart „politikai problémának”, de mindenesetre szembetűnő, hogy a különböző országokban létező radikális jobboldali pártok ideológiája sok esetben mennyire eltérő (sőt egymással ellentétes irányú) lehet. Érdemes továbbgondolni, hogy a távolabbi jövőben lehetséges lesz-e a magyar radikális jobboldal ilyetén átalakulása egy esetlegesen erősödő muzulmán bevándorlás esetén. Előfordulhat-e, hogy egy távoli napon a Jobbik szövetséget köt a hazai cigány- és zsidó szervezetekkel (egy előre még nem látható) muzulmán bevándorlás ellen?

Török Tamás
politológus