Demokrátor

Orbán Viktor, Brüsszeli tárgyalásai előtt úgy döntött, saját kezébe veszi kormánya sorsát. Amit elkerülni nem lehet, annak az élére kell állni. Ez jó stratégia lehet, de erősítheti a magyar kormány kiszámíthatatlanságáról szóló kritikákat. Azonban úgy fest, ez most a legkisebb gond. Az sokkal nagyobb probléma, hogy az Orbán-kormánytól függetlenül, az egész európai „jóléti” rendszer került válságba.

A Széll Kálmán 2.0-nak becézett program, döntő részben bevételi oldalról közelíti meg a költségvetés stabilizálásának problémáját. A cél az volt jól láthatóan, hogy olyan adókat hozzanak létre, amelyek „kikerülhetetlenek” és lehetőleg azokat is elérjék, akik általában kimaradnak az adóbeszedésből, például nyugdíjasok. Elvitathatatlan, hogy ezek az adók egy bizonyos mértékig igazságosak (azaz aki fogyaszt, fizessen), azonban ez mit sem von le abból a felháborodásból, amit majd kiváltanak a polgárokból. Ne gondoljuk, hogy a bankadó vagy a távközlési cégeket sújtó adók különösebben zavarták a hétköznapi embereket. Ezek az adók annál inkább fogják. Nem valószínű, hogy az absztraktnak tűnő magyarázatok, a bankadó és a GDP növekedés közötti összefüggésekről, ezt a problémát orvosolja majd. A kormány jelentős kockázatot vállal az IMF megállapodásért cserében, hiszen ez az újabb csomag jó néhány százalékot lecsiszolhat az amúgy is csökkenő támogatottságából.

Azonban politikai értelemben nem volt más választás. Ha nem új adókat vezet be a kormány, akkor olyan juttatásokhoz kellett volna nyúlni, mint például a nyugellátás. Ha ezzel vetjük össze a most elfogadott intézkedéseket, akkor kétségtelenül mégis ez tűnik olyannak, amelyért alacsonyabb politikai árat kell fizetni. Kétségtelenül tanulságos ilyen szempontból a román helyzet. Az IMF fejsimogatásáért nem biztos, hogy hálásak a választók. Szavazatot pedig még kevésbé adnak ezért. A válságadók kivezetését azonban mindenképpen követnie kell egy az aktív keresőket tehermentesítő járulékcsökkentésnek is, tekintettel arra, hogy az új adók dandárját megint az aktívak fogják fizetni, még akkor is, ha kétségtelenül ezek az új adók, úgymond nagyobb forrásból merítenek. A magyar lakosság adóterhelése pedig már amúgy is túlzó. Ha igaz, amit a kormány mond, és a cél a fogyasztás nagyobb mértékű adóztatása, a munkát terhelő adók-járulékok csökkentése, akkor hamarosan elő kell állni valamivel, mert a kisebb keresetű polgárokat (jellemzően 200 ezer forint jövedelem alatt) ezek az új intézkedések és az egykulcsos adó bevezetése hatványozottan sújtják. Hiszen amíg egy nagyobb fizetésből hibába nagyobb összeg a csekkadó, egy kisebb fizetés esetén, ahol mondjuk egy kiló kenyér és a rezsi csekkjére rakódó adó között kell választani, ez igen súlyos helyzetet teremthet. Ne feledjük, sokszor a rezsi befizetése is gond, tehát ennek módját még pluszban megadóztatni, elég kemény lépésnek tűnik. Érthetetlen az is, hogy miért nem nyúl a kormány például a családi pótlékhoz, és teszi azt rászorultság alapúvá. Egyébként minden állami segéllyel szemben ez lenne a minimális elvárás. Legalább kelljen igényelni, és bizonyítani a rászorultságot. Az egységes, transzparens szociálpolitika kialakítása egyre sürgetőbb. Azonban úgy fest, a lyukak pillanatnyi tömködése minden egyéb gondolatot elnyom.

A polgárok számára az új csomag elhozta azt a pillanatot, amikor érdemes elgondolkodni a lebonthatatlannak tűnő „jóléti” állam szerepén. Érdemes belegondolni. A 2008-as válság kirobbanása óta folyamatosan vesznek el a polgárok szerzett jogai (aktuális kormánytól függetlenül), csak az a kérdés, hogy melyiket veszítik el. Tehát nem arról van szó, ha jön egy új kormány, akkor egy másik filozófia nyer teret, hanem csupán a hangsúlyok változnak. A mi speciális szocializmusból örökölt „jóléti” állammodellünk, amely mindent újraoszt és hihetetlen pazarlás közepette kezeli a beszedett pénzt, megérett a cserére. Azonban azt látni kell, hogy minél tovább húzódik az összeomlás, amely kétségtelenül be fog következni, annál nagyobb árat kell majd fizetni az elmaradt sokkterápiáért. A kormány programjában ismét szerepelnek utalások a MÁV-ra, BKV-ra, azonban ne legyenek illúzióink, ahogy eddig sem történt szinte semmi, ezután is kevés rá az esély, hogy nagy dolgok történjenek. Azonban az is beszédes, hogy a program az úgymond jobban gazdálkodó önkormányzatoktól a szegényebbekhez kíván átcsoportosítani olyan bevételeket, mint például az iparűzési adó. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ezek az eddig választható önkormányzati bevételeket úgymond kötelezővé teszi a kormány, azaz rákényszeríti őket, hogy kreatívabban adóztassanak. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy az ingatlanadó is megérkezik oda, ahol eddig nem volt. Tehát eljött az a történelmi pillanat, hogy felvetődjön a kérdés, vajon az adófizetőnek megéri-e az államot olyan formában finanszírozni, hogy az közben politikai okból potyautasok millióit erőlteti be azokba a rendszerekbe, amelyeket kevesek finanszíroznak. Bármennyire fáj is, a juttatások egyenlősége helyett a kötelezettségek egyenlőségét kell bevezetni. A szociális demagógia mit sem segít azon a problémán, hogy az állam iszonyatosan sokat szed be, és ezt a lehető legrosszabb módon használja fel. El kell gondolkozni azon, hogy meddig lehet az adófizetőket teljesen elszakítani attól a joguktól, hogy nyomon kövessék forintjaik felhasználását, azzal megoldva a problémát, hogy négyévente lehet választani.

Nem csak a jóléti állam, a demokrácia sem működik megfelelően, ez nem csak a magyar kormány adókreativitásából következik, hanem abból is, hogy Európa szépen lassan belefullad saját adósságiba. Kormányválság van Hollandiában és a francia választás sem arról szól, hogy bármelyik jelölt az alapkérdéssel, a hogyan tovább Európával foglakozna. A francia jelöltek retorikája például bántóan ismerős itthonról. Az egyéni felelősség, a munkakultúra, a hagyományos értékek, mint a takarékosság, a felelősség a közjóért, az érdemek szerinti juttatások kialakítása megkerülhetetlen feladat. Ebben pedig nem tart sehol sem Magyarország, sem Európa nagyobb része sajnálatos módon. Pedig ezek nélkül csak kreatív adóztatásra, nem pedig válságkezelésre számíthatunk. Kormánytól függetlenül.

Mári László
politológus

Van-e értelme választani, ha egy kormányfő sorsa nyugati kormányok és pénzügyi szervezetek kezében van? Bármikor, bárki leváltható-e némi nyomásgyakorlás árán?


Az Orbán kormány rengeteg bírálatot kap, azonban a legtöbb bírálatról süt, hogy a hazai ellenzék a forrása, másrészről a szerző, miközben lelkesen fasisztáz, azt sem tudja, hogy a sok volt szocialista ország közül melyikről is beszél. Persze ez lényegtelen is. A startpisztoly eldördült, és a nyugati „nagyon” demokratikus sajtó ontja az egy kaptafára íródott cikkeket. Kár, hogy ugyanazokat a sztereotípiákat látjuk viszont, mint a hidegháború idején vagy korábban. Afféle genetikusan bűnös nemzet képe bontakozik ki. Kár lenne erre a szokásos magyar daccal válaszolni és egyenesíteni a kaszát, mert esélytelenek vagyunk. Ráadásul ezek a támadók ugye a szövetségeseink…

Ahogy Jedrzej Bielecki írja, azért vannak eszközök nálunk is, ráadásul a gazdasági programunk sokban egyezik az elvártakkal, de ennek bemutatásával nem vesződik az egyoldalú propaganda, ami Orbán és egyúttal Magyarország ellen zajlik. Pedig Orbánt már a saját táborán belülről is kritizálják, sőt igazából minden konzervatív berzenkedik a dagályosan szétterülő, mindent elfojtó állami gondoskodástól. Ez azonban az érem soha be nem mutatott másik fele. Érthető, sokkal jobban üt, ha egy fasiszta idegengyűlölő miniszterelnökről beszélnek, mert azt a fogyasztó inkább megveszi (a lapot ugye el kell adni).

Tagadhatatlan az is, hogy egy bűnbak most igazán jól jön a saját problémáiba egyre inkább belefulladó Európának. Megoldást semmire nem találtak eddig sem, azonban ha időben gyártanak néhány ellenséget, akkor legalább nem figyel rájuk senki. Christine Lagarde és Brüsszel előre közölte, semmit nem enged, ha kell pénz, akkor minden feltételüket teljesíteni kell, azaz gyakorlatilag megszűnik a kormány szuverenitása a saját ügyeinek intézésében. Itt nem a teljes szuverenitásról, hanem bármilyen szintű szuverenitásról beszélhetünk. Orbán Moszkva-Brüsszel hasonlata úgy fest egy önbeteljesítő jóslat volt.

Mi ebben a rendszerhiba? Az az apró pici tény, hogy Orbánt hatalmas többséggel választották meg, és pártja még mindig támogatottabb, mint az ellene lelkesen tüntető ellenzék, amelynek holdudvara már szakértői kormányról ír. Azt se felejtsük, hogy a legutóbbi időközi választáson is csúnyán megégett ugyanez az ellenzék, pedig Budapesten volt a választás, ahol egyébként a legerősebbek. Elgondolkodtató az az önbizalom, ahogy az európai szocialista frakció az MSZP-vel karöltve szankciókat sürget ellenünk magyarok ellen, mert ugye a szankciókat nem Orbán, hanem a lakosság szenvedi majd meg. De nincs ebben semmi meglepő. Szocialistáknál első a mozgalom. Győzzön a világforradalom, az ár mellékes. Főleg, ha bűnös nemzetről van szó. Orbán legitimitása, ha sokaknak nem is tetszik amit csinál, mint sem csökkent. Ez még akkor is igaz, ha pártja népszerűsége annyit csökkent, hogy még így is kiteszi az őt követő két legnagyobb párt támogatottságát összesen.
Tehát ha egy ilyen miniszterelnököt kívülről el lehet tüntetni, akkor bizony ez az európai demokrácia nem más, mint bohóckodás. Elég, ha az amerikai nagykövet csalódik egy adott politikusban, és fel is út, le is út. Jöhet a következő. Nevezzük szakértőnek. Végül is a Jobbik régóta hangoztatja, hogy nemzetközi összeesküvés áldozatai vagyunk. Egyszerűbb lenne kiszállni a buliból. Az adósságot már visszafizettük, hiszen többet fizettünk ki kamatra az elmúlt 20 évben, mint amennyivel valaha is tartoztunk. Megrántjuk a vállunkat és tovább megyünk. Ennyi az egész. Miért fontos a Jobbik ebben az esetben? Egyszerűen csak azért, mert a Fidesz után ők jönnek, ha dől a dominó. Senki ne számítson arra, ha a magyar jobboldali választó azt látja, hogy az akit kormányfővé emelt, ilyen egyszerűen leváltható, elkezd majd abban hinni, hogy a következő kormányfő őt szolgálja, nem pedig az amerikai, francia vagy német választót. Mert ha ők diktálnak, akkor ők is választanak, nem mi. Ez ennyire egyszerű. Orbán a mi dolgunk, nem pedig gyanúsan mondvacsinált újságcikkeké és ostoba szankcióké, amik csak rontanak a helyzeten (megsüvegelendő az LMP, amely nemet mondott egy ilyen lépésre, azaz érdemes az ellenzéket is differenciáltan nézni). Egy ilyen leváltás egyébként is veszélyes üzenet. Ha minden országban tetszés szerint lecserélhetőek a kormányfők, akkor a demokrácia egy üres porzsák, aminek a védelme egyre reménytelenebb azokkal szemben, akik eleve tudomást sem akarnak róla venni. Ha ez lesz a gyakorlat, akkor szimplán megélhetési kérdés lesz a politikai berendezkedésünk. Ha a nyugat jobb létfeltételt kínál számunkra, akkor támogatjuk, amit akarnak. Na de akkor rakjon táblát minden választáson induló a nyakába, hogy „engem szeret nyugat”, „engem meg még jobban”, a többi meg úgysem számít.

Magyarországon nehéz hónapok jönnek, de egyelőre a weimarizálódást megúsztuk. Azonban, egy ilyen ostoba külső beavatkozás éppen elég lesz arra, hogy öles léptekkel induljunk efelé. Minden összeáll. A sértett nemzeti büszkeség, az egymást gyűlölő, farkast kiáltó demokraták, gazdasági válság. Ha az ingerküszöb kellőképpen alászállt, már jöhet is az igazi diktátor. Jelentkező lesz, ettől nem kell félni. És addigra már ki hisz azoknak, akik diktátort kiáltanak, hiszen elvileg minden miniszterelnök megkapta ezt a jelzőt. Ha másra ez nem lesz jó, arra biztosan elég lehet, hogy felgyújtsuk a házat amiben lakunk. Arra még egy ilyen kis szuverenitását vesztett ország is képes.

Mári László
politológus

Orbán Viktor és kormánya össztűz alá került. Rengeteg írás jelent meg rögvest, miért is van ez. Nem túl hízelgő vélemények jelentek meg, megállapítva, hogy a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, nem lehet tudni miért nem fogadja el az IMF hitelt, miért folytat „szabadságharcot” a saját szövetségesei ellen. Persze volt ebben a véleményözönben minden, a fasisztázástól, az 1957-hez hasonló elszigetelődésig minden. Ezek nyilvánvalóan túlzások. Az azonban nem, hogy valamit most már lépni kellene.

Céltalan kormány?

Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.

Éljen a kapitalizmus

Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.

Mári László
politológus

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke levelét megírta. Sejthető volt már a múlt héten is, hogy nem az IMF, hanem az EU húzta be a kéziféket a magyar kormánnyal folytatott tárgyaláson. Azzal, hogy az EU képviselői felálltak az asztaltól, már jelezték, itt a határ, ameddig el lehet menni.

Azzal a húzással, amit a kormány megpróbált, azazhogy előre megy és alkupozícióba hozza magát belső használatra szánt lépésekkel, amelyekből majd kihátrál, ha az Unió is kész a kompromisszumokra, csúnyán elszámította magát. Nyilvánvaló, hogy a közösség képviselői a fehér zászlót akarják látni a kormány oldaláról, alku nem lesz. Barroso levele a diplomácia nyelvén egy nagyon komoly figyelmeztetés. Ha ezt a kormány figyelmen kívül hagyja, valóban súlyos dolgok következnek. Ez a pofon elkerülhető lett volna némi belátással, és ha időben kapcsol a Fidesz vezetése. Azonban nem véletlenül menekült a kormány az Uniós konfliktusba. A másik oldalon százezrek elbocsájtása, a nagy elosztó rendszerek fájdalmas leépítése van. Ezt úgy nem lehet megoldani, hogy a bázis erős maradjon, hiszen éppen a párt szavazóbázisának derékhada lesz a kárvallottja annak, ami most jön.

Azonban most ez az ajtó is bezárult. A MNB devizatartaléka marad az MNB-ben. A nyugdíjpénz maradéka is elfogy hamarosan, és az EU részéről is elfogyott a türelem. Nagy kérdés, hogy Orbán Viktor ebből milyen következtetést von le. Folytatja azt a reménytelen blitzkriget az EU ellen, aminek a vége biztos és gyors vereség, vagy felvállalja azt, amit 20 éve senki nem akar megtenni. Egyáltalán ő akarja-e ezt végigvinni vagy meghagyja ezt másnak. Ugyanúgy lelép a színről, mint Gyurcsány a maga idejében, és jön egy technokrata kormányfő.

A kommunikáció már nem fog segíteni. Az eddigi szlogenek végső kudarcát, talán a magánnyugdíj-pénztárakat felszámoló intézkedések magyarázata mutatja a legjobban. A tagok döntésére hivatkozni ebben az esetben meglehetősen ostoba, a valóságtól, a közvéleménytől teljesen elszakadt megoldásnak kell tekinteni. Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól mutatja, hogy a Fidesz által barátságosabbá tett Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács is kénytelen kelletlen el kellett meszeljen törvénycikkeket az ominózus médiatörvényből, valamint jeleznie kellett, hogy a költségvetés jelenlegi, kozmetikázott formájában sem tartható.

Hétköznapi nyelven, game over. Ha a Fidesz meg akarja menteni pozitív alkotásait (mert vannak), és egyben akarja tartani táborát, akkor most példát kell vennie a nagy konzervatív elődről Bethlen Istvánról, és meg kell egyezni nem csak a nyugattal, hanem a hazai érdekcsoportokkal is. Pontosan úgy, ahogy a bankokkal tette. Korrigálni kell a hibát, amely szemben az ellenzék állításaival nem az, hogy a kormány túl konzervatív, vagy netán túl kapitalista lenne, hanem éppen az ellenkezője. Most kell piacpártinak és ortodox módon nyugati konzervatívnak lenni. A lehetőségek és a realitás talaján kell maradni. A vélt, vagy valós igazságokat felülírták a nyers tények, amit mostantól figyelembe kell venni. Innen még talpra lehet állni, de az idő most már nem a kormánynak dolgozik.

Mári László
politológus

A kormány nem csak a gazdasági elemzőknek, hanem ellenzéki kritikusaiknak is nagy örömöt okozott azzal, hogy hajlandó megállapodni az IMF-fel. Azonban ennek a megállapodásnak még nem ismert az ára.

Két alapvető tévedés alapozta meg ezt a megkerülhetetlene döntést. Egyrészt a választások előtt elkalkulálta magát a Matolcsy vezette gazdasági kabinet, amikor azt feltételezte, hogy a hatalomra kerülésük után kapnak egy kis mozgásteret a nemzetközi pénzügyi szervezetektől. Mivel ez a görög válság miatt nem történt meg, szükségszerű volt, hogy ezekkel a szervezetekkel szakítani kell, hiszen azok nem tűrték volna az „unortodox” különadókat csakúgy, mint a magánnyugdíj rendszer felszámolását. Tartották volna magukat ahhoz a pozícióhoz, amit a Bajnai kabinet idején megszoktak. Azaz, hogy a magyar kormány nem más, mint a végrehajtója, az ő elképzeléseiknek. Betű szerint. Ez nyilván vállalhatatlan volt, hiszen ezzel az Orbán-kormány már másnap elvesztette volna támogatottságát.
A másik tévedés pedig az volt, hogy feltételezték, ha minden adat jó, az adósságot leszorítják, csökkentik az adókat, akkor a gyengécske fellendülés hullámaira felülve kinőhetik a költségvetés strukturális problémáit. A piac pedig dotálva az erőfeszítéseket, egyre jobb feltételek mellett nyújt majd hiteleket, amivel elkerülhetővé válnak a fájdalmas lépések, leánykori nevükön megszorítások.

Azonban a dupla w alakú válságfolyamatok első szellői elsöpörték a kormány terveit. A Széll Kálmán terv már erősen hajazott arra, amit az IMF legszebb pillanataiban kérhetett volna egy magyar kormánytól. Azaz úgy teljesültek az elvárásaik, hogy „itt sem voltak”. Azaz teljesültek volna, mert a terv végrehajtása finoman szólva is akadozik. Márpedig az IMF most sem fog mást kérni, mint azt, hogy ami a tervben van, az valósuljon meg. Strukturális reformokat, a nagy ellátórendszerek leépítését, az ország gazdasági teljesítőképességéhez igazítását. Azaz újabb csomagok egész sorát. Most, hogy Görögország után először Olaszország, majd Spanyolország is kapitulál az adósságok előtt, és a nemzetközi szervezetek pénzügyi mankójára szorul, Magyarországon is lejárt a független gazdasági elképzelések ideje. Nem maradt más hátra, mint beállni a sorba. Azonban a feltételeken lehet még alkudozni. Annál csak jobban járhatunk, mint ahol 2010 nyarán tartottunk. A kormány gyáva nyúl játékba kezdett a pénzügyi szervezetekkel, és az utolsó pillanatban elkerülte az ütközést. Ez helyes döntés, ugyanis egy kormánynak nem a büszkeségére, hanem az állampolgáraira kell vigyáznia. Ha valamit szemére lehet vetni a kabinetnek, az az, hogy nem tette meg előbb ezt a lépést, valamikor július környékén, amikor már teljesen világos volt, hogy nincs tovább. Az előtörlesztéssel az utolsó töltényt is elsütötték, de ezt már akkor tették, amikor teljesen ésszerűtlen volt ujjat húzni a piacokkal. Voltaképpen az a lépés csak lerövidítette a végjátékot.

Azonban senki ne higgye, hogy ez a történet vége. Egyrészt az IMF nem rendelkezik korlátlan forrásokkal, tehát, ha túl sok országnak lesz rájuk szüksége, akkor csak azért imádkozhat mindenki, nehogy valóban be kelljen váltani azokat az ígérvényeket, amelyeket a bajbajutott országoknak tesznek. Az IMF csak ideig-óráig lehet menedéket nyújtó kikötő. Szintén mai hír, hogy a francia kötvények hozamai is elkezdtek emelkedni, azaz a pánik erősödik. Nagy kérdés, hogy ami ma mindenkit megnyugtat, holnap mire lesz elég? Hiszen a lényeg, az ország eladósodottsága és a devizahitelesek tömegei nem tűnnek el varázsütésre attól, hogy az IMF védőhálót feszít Magyarország alá. A gazdasági fundamentumok sem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Márpedig, ha rászorulunk az IMF pénzre, akkor sok jóra nem számíthatunk. Görögország intő példa. Hiába a segítség, a lediktált csomagok, a hellén csőd nagyobb erővel dühöng, mint valaha.

Mit tehet kormány ebben a helyzetben? Csak egy lehetősége van, ez pedig a lett, és az ír recept követése. Fájdalmas, kemény út ez, azonban mikor, ha most nem. A Fidesznek nincsenek ellenfelei. Amit mondanak, amit javasolnak az jórészt egyszerű szociális demagógia. A Fidesz még mindig visszatérhet a konzervatív, piacpárti énjéhez. Ideje visszacserélni „az embereket” polgárokra. Az őszinte szó, a valós helyzet bemutatása eredményes lehet. A fent említett két országban bejött. Végső soron a magyar politika 30 éve beszél mellé. Talán itt lenne az ideje, hogy valamelyik politikai oldal végre kiszálljon ebből a mókuskerékből.

Mári László
politológus