A gazdasági válság felszínre hozta az Európai Unió egyik sarkalatosan gyenge pontját, az európai politika törésvonalait és azon erőközpontjait, amelyek egészen biztosan meg fogják határozni a kontinens jövőjét a következő évtizedekben. Ez egységesen a német-francia együttműködés, amely maga alá fogja gyűrni az EU többi államát gazdaságilag és politikailag egyaránt. Az egyetlen különutas állam Nagy-Britannia maradhat, amely mindig is különálló politikát folytatott történelme során, de a többi ország vagy együttműködően kooperálva (mint például a Benelux államok) vagy periférikus helyzetüket és gazdasági alárendeltségüket félig-meddig elismerve, kényszerűségből fognak engedelmeskedni a német-francia tengelynek. Nézzünk erre egy gyors példát.
Pár héttel ezelőtt, amikor a szlovák kormány szavazott az „eurósáncról”, vagyis az euróövezeti országok által felálltott mentőcsomagról, első körben a szlovák parlament nem szavazta meg Szlovákia hozzájárulását, amely ha nem is vitte volna zátonyra, de hosszú időre nehéz helyzetbe hozta volna a nehézkes brüsszeli diplomáciát. A kormány bukásához is vezető szavazást követően egyes diplomáciai pletykák szerint a német kormány megfenyegette Szlovákiát, amennyiben nem szavazzák meg a törvényt sürgősen, elviszik Szlovákiából a nagy autógyárakat, amelyek az ország gazdasági motorját képezik. Amennyiben ez a politikai zsarolás nem is történt meg, a nyílt politikai nyomás elviselhetetlen lett volna, így nem volt kérdés, hogy a bukott kormánynak nincs más lehetősége, csak az EU-nak tetsző hozzájárulás megadása. Így pillanatok alatt megegyeztek a legnagyobb ellenzéki párttal és „percek alatt” átvitték az elvárt döntést. Fölösleges illúziókba esni, Közép-Európa sorsa évszázadok óta a német és orosz malomkő között örlődött. A történelem viharai néha jobbra, néha balra csapták az egész régiót. Napjainkban ismét a német befolyás a meghatározó, kétségtelenül ez így is marad évtizedekig. Természetesen az egész „közös Európa” ideálja abból a logikus megfontolásból fakadt, ha nem történik meg a francia-német kiegyezés a második világháborút követően, akkor a kontinens békéje nincs biztosítva. Az alapító atyák elsődleges célja a béke és a prosperitás biztosítása volt és akkoriban nem is gondolhattak arra, hogy az együttműködés (francia-német) egyszer Európa irányító erejévé fogja kinőni magát, és a többi, akkori alapító ország csak követője lesz ennek az együttműködésnek. Logikusan, napjainkban a német gazdasági erő könnyedén kinőné a francia (főleg mezőgazdaságra támaszkodó) gazdaságot politikailag az elkövetkező évtizedekben, de Párizs rendkívül nagy hangsúlyt fektet az EU-ban betöltött informális vezetői pozícióinak megőrzésére, azonkívül az erősödő francia és a visszaeső német demográfiai adatok a kettős vezető erőt garantálják az elkövetkező évtizedekben is.
A németek pedig egyre inkább kinövik a második világháborút követő „kötelező” bűntudatukat és mutatják meg erejüket. Vezető szerepüket a franciák is hangsúlyozzák, akik az amerikai vezetést mellőzve vitték végig az angolokkal a líbiai beavatkozást. További példa a görög válság kezelése, amelyen tökéletesen be lehet mutatni a francia-német tengely működését.
Gyakorlatilag Görögország egy periferikus kis ország az Európai Unió délkeleti végén: Felvétele annak idején inkább volt politikai, mintsem gazdasági döntés Brüsszel részéről, mindenki tisztában volt a görög társadalom és gazdaság sajátos, korrupt és belterjes állapotaival, és ismerte viszonyulását a tisztán piaci versenyen alapuló kapitalista erőközpontokhoz, azonban ez nem volt mérvadó a gazdasági válságig. Görögország gazdaságilag alig ér fel egy német tartomány teljesítményével, az Unió gazdasági teljesítményének alig 3-4%-át adja csupán, de a globalizált pénzügyi világ 2008-ban megmutatta, hogy egy kis dominó eldőlése hatalmas bajhoz is vezethet. Ugyanez igaz jelenleg is, hiszen a német, francia, olasz bankok kihelyezett tőkéje került veszélybe a görög gazdasági összeomlással és államcsőddel. Nem szeretik kimondani a döntéshozók, de Görögország összeomlott, külső segítség nélkül nem működne. Görögország erején felüli jóléti kiadásaival felélte, ipari szintű adóelkerüléssel elcsalta a jövőjét. Az ország elképesztő méretékű, éves szinten 30 milliárd eurós deficitet termel, amelyet képtelenség visszahozni segítség nélkül az iparral alig rendelkező kis országnak. (Összehasonlításként hazánk államadóssága 70 milliárd euró körül mozog, míg a görögök 330 milliárd eurónyi adósságot cipelnek magukkal, amely évente egyre csak növekszik). Ez a görög államcsőd dominószerűen elsöpörné a bankok követelését, és ezzel berántaná a külföldi anyabankokat is, és félő, hogy bedöntené különösképpen Olaszországot, de veszélyben van emiatt Portugália és Spanyolország is. Mind az olasz, mind a spanyol bedőlés összedöntené az Európai Uniót és az eurót. Ne legyen kétségünk, hogy ez az újabb válság világgazdasági válsággá terebélyesedne, amelyet mindenki szeretne elkerülni. Az Egyesült Államok belső problémáival küzd, mindenki a BRIC országokra, különösképpen Kína segítségére számít, akiknek elemi érdeke exportpiacaik megmentése. Segítenek is, de nem akkora mértékben, hogy az EU túlságosan megerősödjön (valamint biztosak lehetünk benne, hogy kőkemény árat kérnek ezért a segítségért).
A fent részletezett német-francia tengellyel szemben, belpolitikai megfontolásból, Papandreu görög miniszerelnök szembehelyezkedett és már az uniós segítséget beígérő megegyezést követően népszavazást helyezett kilátásba arról, hogy a nép elfogadja-e az újabb megszorításokat, amelyek a mentőcsomaggal járnának. Párizsban és Berlinben örjöngve fogadták ezt, mégis hogy merészeli a kis Görögország azt, hogy nem fogadja el a mentőövet és az azzal járó külső gazdasági vezetést, amely jóformán protekturátussá silányítja le az országot? A Cannes-i csúcson nyíltan alázták meg a görög miniszterelnököt. A német-francia tandem vezetői: magukhoz rendelték Papandreut, két óráig várakoztatták, majd elküldték azzal, hogy tegye amit ők akarnak, különben nincs pénz. Ha népszavaztatni akar hát tegye csak, de addig egy eurócentet sem kapnak, sőt majd ők megmondják azt, hogy miről népszavaztassa a görög miniszterelnök a népét. Erről a francia Liberation francia lap egyszerűen csak így ír: „Cannes-ban úgy viselkedett a francia államfő és a német kancellár a görög miniszterenökkel, mint egy szolgával. Ha népszavazást akar tartani, lediktálják neki a kérdést, ha pénzt akar, hűségesküt kell tennie azoknak, akik átvették országa irányítását”. Követve a hullámot, az euróövezeten kívüli brit miniszterelnök, David Cameron a következőt nyilatkozta a Cannes-i csúcson fölényesen: „Athén vagy megoldja a problémáit vagy hagyja el az euróövezetet”. Tegyük hozzá, hogy a politikai nagyotmondást Brüsszelben sem szeretik, hiszen a görögök annak idején egyszerűen hazugsággal tudtak az euróövezet tagjává válni, amikor is meghamisították az államháztartási adatokat, és ezzel tévesztették meg Brüsszelt. Görögországnak nem maradt választása: vagy alkalmazkodik a német-francia tengely követeléseihez és külső gazdasági irányítás alá helyezi az országot, valódi reformokat vezet be így elkerüli a teljes összeomlást, vagy előbb-utóbb kiebrudalják az euróövezetből (talán az EU-ból is), és amint körbevették egyfajta pénzügyi tűzfallal, elengedik a kezét. A második lehetőségre kevesebb az esély, de senki sem tartja kizártnak, ennek a komolyságát támasztja alá, hogy ez a lehetőség akár két évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.
A bejegyzésben említett német-francia tengely várhatóan még inkább meghatározóvá fog válni Európa jövőjében és azon belül hazánk külpolitikai lehetőségeiben egyaránt. Magyarország exportja ugyan nőtt a BRIC országok felé az elmúlt években, azonban a válság előtti éveket tekintve a teljes magyar export majdnem 40%-a Németországba irányult (ez visszaesett valamelyest a gazdasági válság, a csökkenő német vásárlóerőre gyakorolt hatása miatt), amely alapján nem lehet kérdéses, hogy a német gazdaság ereje és gazdasági változásai alapvetően határozzák meg hazánk politikai és gazdasági mozgásterét és helyét a közös Európában.
Török Tamás
politológus
