Demokrátor

Azt nem tudhatjuk, hogy Áder milyen elnök lesz, de azt már most ki lehet jelenteni, csak nyerünk azzal, hogy politikus, és nem valamilyen kedves tudós nagyapó, aki azt sem tudja, mi fán terem a politika. Politikai funkciót politikusnak kell betölteni.

Áder pedig politikus, ugyan nem az a karizmatikus típus, de hogy érti a politikát az nem vitás. Kipróbált régi motoros a magyar politikai életben. A köztársasági elnöknek a nemzet egységét kell kifejeznie, de nem kell „oldalfüggetlennek” lennie, ahogy az eddigi elnökök sem voltak azok. Talán Sólyom az egyetlen kivétel, de ez sem óvta meg attól, hogy mégis odarendeljék a jobboldalhoz, megválasztásának körülményei és a 2006 utáni permanens politikai válságban tanúsított szerepe miatt. Áder legnehezebb feladata éppen az lesz, hogy felülemelkedjen a pillanatnyi pártpolitikai érdekeken, és nagyobb távlatot vizsgálva tegye a dolgát az ország hasznára. Ez voltaképpen a mindenkori köztársasági elnök feladata. Schmitt Pál éppen ennek felelt meg a legkevésbé. Egyrészt azért, mert ő maga botcsinálta politikus volt, másrészt azért, mert rendkívül gyenge teljesítményt nyújtó stábot sikerült maga köré összegyűjteni. Olykor egy normális közlemény megalkotása sem sikerült. Ezzel kétségtelenül az elmúlt 20 év leggyengébben teljesítő csapatát alkották Schmitt Pál körül. Kínos bakik kísérték a tevékenységüket. A stáb gyengesége és az elnök politikai rövidlátása, ami a törvények kritikátlan szignózásában öltött testet, egyáltalán nem segített a Fidesznek sem. Ha mondjuk a legjobban támadott törvényeket (például média törvény) az Alkotmánybíróság elé viszi, akkor rengeteg nemzetközi bonyodalmat elkerülhettünk volna. Egy jó politikus az ilyen problémákat időben felismeri.

Áder legfontosabb teendője éppen az lesz, hogy egy olyan csapatot állítson fel maga körül, amely képes mérlegelni, és képes a pillanatnyi politikai indulatok felett átnézve, egy tágabb horizontot véve alapul megvizsgálni az adott törvényeket, és ha kell, olykor megvédeni a kétharmadot saját magától. Kétségtelen, hogy ez autonóm személyiséget igényel, ami feltételezhetően Áder esetében adott. Gondoljunk csak felvállalt konfliktusaira Orbán Viktorral. Úgy gondolom a Fidesz szűkebb vezetősége is valami hasonló megfontolásból választotta éppen őt. A konszolidációs politikához más személyiség kell, mint egy gyorsvonati sebességgel törvénykező országgyűléshez. Az elé kerülő törvényeket mérlegelni kell, és a mérce nem a Fidesz pillanatnyi érdeke kell, hogy legyen, hanem az országé, annak minden értelmében. Fideszes pártpolitikusként nem kis lépés lesz felülemelkedni a mindennapi iszapbirkózáson. A brüsszeli tapasztalat azonban segíthet ebben. Azonban, ha nem sikerül, tovább erodálhatja az elnöki hivatal megtépázott tekintélyét.

Az ellenzék szempontjából mérlegelve a jelöltségét, azonban azt kell írjam, ők nem jártak semmivel  sem jobban vele, mint elődjével. Áder várhatóan nagyobb körültekintéssel dolgozó elnök lesz, de ízig-vérig jobboldali. Úgy gondolom az ellenzék hevesen támadni is fogja, bizonyítandó az elfogultságát. Tekintettel arra, hogy Áder 20 éve a politikai aréna egyik fontos szereplője, elég nehéz lesz róla bármit is előásni, azaz 2017-ig együtt kell vele élniük, ha tetszik, ha nem. Voltaképpen a Fidesznek cseppet sem hátrányos helyzet ez, hiszen így garantált, hogy a következő kormány az utolsó évéig jobboldali köztársasági elnökkel kell, hogy együtt dolgozzon. Áder az igazságügyi és a választási törvény alkotója, az Alaptörvény mellett elkötelezett politikus, azaz törvényszerű, ha egy ellenzéki koalíció nyerné a következő választást, és jogi barkácsolásba akarna kezdeni, Áder komoly akadályt tud ezek elé a törekvések elé gördíteni.

Bárhogy is alakul, Áder jelölése csak akkor jó döntés, ha képes megtölteni a hivatalát tartalommal. Ehhez azonban az is kell, hogy a Fidesz ne hozza olyan helyzetbe, amikor mérlegelnie kell a párt, és a nemzeti érdek választása között. Ha autonóm személyiségként lép fel majdani hivatalában, rengeteg problémát megspórolhat az országnak, amelynek köztársasági elnöke lehet.

Mári László
politológus

Bár az Schmitt-ügynek koránt sincs vége, és már kezd is kifáradni, de azért bizonyos következtetéseket már levonhatunk az eddig történtekből.

1, Kérem, itt sajtószabadság van!

Szemben az eddig nyugaton szajkózott axiómával, miszerint Magyarországon a sajtót a kormány maga alá gyűrte, olyannyira nem igaz, hogy szegény Borókai Gábor kissé vicces próbálkozásán kívül, még a jobboldali lapok is szembe mentek azzal, amit a Fidesz hivatalosan kommunikált. Nesze neked Észak-Balkán…

A sajtó azt tette, ami a dolga, és jól tette. Jól vizsgázott a jobboldali média nagyobb része, hiszen szemben azzal, amit a másik oldal csinált 2006-ban, nem próbálta meg nyakatekert ideológiával megvédeni azt, akit nem lehet, azzal a felkiáltással, hogy a másik oldal nem demokrata, ezért nekünk mindent lehet, hanem azt írta, ami van. Persze nem tagadhatjuk, a jobboldalon is vannak Gréczy szintű droidok. Bencsik András és Kerényi Imre tudna erről mesélni.

2, Van egyetemi autonómia!

Szemben azokkal az előzetes várakozásokkal, amelyek már előre kijelentették, hogy következmények nélküli ország vagyunk, bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Bizony, egy egyetem jó hírneve, az ott tanítók szakmai tisztessége nem felülírható, akármilyen nagy is a kormány hatalma. Főleg, ha az nem is használja azt, és nem is akarja elvtelenül megmenteni megtámadott prominensét. Senkiért nem jött a fekete autó, szóval a dolgok pont úgy mennek, mint tőlünk nyugatabbra, csak itt nagyobb a műsor. De hát, mi így szoktuk ezt csinálni. Ha Schmitt Pál egy kicsit politikusabb, akkor ezt megúszhatta volna ő is, meg a jobboldal is.

3, Politikusok pedig kellenek!

Magyarországon él egy mítosz, miszerint a politikusnál nincs rosszabb. Eszerint az lenne a legjobb, ha szakértőket, köztiszteletben álló személyeket, szenteket és még ki tudja kiket kellene politikai posztokra választani, mert akkor jó lesz. Sokadszor bizonyosodik be, hogy ez nem így van. Üzletemberekből avanzsált politikusaink bakikat, bakira halmoztak, majd most egy megbecsült olimpikon esett le a szobortalapzatról. Egy tanult politikus tudja, mikor jött el a vég, de legalább azt, mikor maradjon csöndben. Tehát a szakmáját értő politikusokra van szükség, ha politikai funkciókat osztogatnak. Nem mondom, hogy ebben olyan jól állunk, azonban Orbán hallgathatott volnak Kövér László intelmeire.

Nincs kétségem azonban afelől, hogy ez az ügy további tanulságokkal is szolgál majd. Például a Societas ifjai is megtanulják, hogy a tegnapi tábla nem jó egy mai tüntetésen, mert bizony ez már nem egy következmények nélküli ország.

Mári László
politológus

„A tapasztalatom ugyanakkor, hogy a segélynél minden megoldás jobb. A segélynél a közmunka, a közmunka plusz képzés még jobb, ha ez kombinálva van, legalább a betanított munkára való felkészítés segíthet. Az a tapasztalatom, hogy ennél talán még erősebb, ha komplex, több eszközrendszert használó programokat egyidejűleg csinálunk; például a cigánytelep felszámolása a mi fejünkben nem buldózert jelent, hanem egészen mást jelent. Olyan pénzügyi és személyes jelenlétet, ami átformálja az életét a közösségnek, és új belső igényeket kelt ehhez, új érdekeltséget, lehetőségeket is teremt. Ezek nagyon bonyolult kérdések, de a kiindulópontjának azt látom, hogy a többségi társadalomnak tisztában kell lennie avval, hogy itt egyszerűen ilyen kár-haszon elven nem gondolkodhat. Nem gondolkodhat úgy, hogy ha itt ennyit befektettem, akkor ennyit most ki akarok venni. Ennek a dolognak az a megoldása más országok példáján, hogy sokkal többet kell ahhoz befektetni, hogy aztán a végén ez majd valamikor valamilyen távlatban egyenlegbe hozható legyen. Aki ezt rövid távon akarja egyenlegbe rendezni, az téved, az nem fog tudni megoldást találni.”

Ezek a szavak 2006-ban hangzottak el Kiss Péter miniszteri meghallgatásán.

(http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/EMB/0606061.htm)

2006-ban alakult meg a második Gyurcsány kormány. Ezután félévvel az öregségi nyugdíj legkisebb összege 26.830 forint lett. (224/2006.(XI. 20.) Korm. rend. 7. §). Ez ma 28 500 forint. Ez az a bizonyos 28 ezer forint kerekítve, amely közbeszéd tárgyává lett. Pontosabban az e helyett adható 47 ezer forint képezi tüzes viták kiindulópontját.

A Start program keretén belül az Út a munkához alprogram célja a a munkára képes, ugyanakkor tartósan munkanélküli személyek munkához segítése. A Rendelkezésre állási támogatás (http://www.startprogram.hu/index.php?p=linkek&l=1) helyett lehetne munkavégzés utáni keresetet kapni. A tartós munkanélküliségben élők, valamint azok, akiknek a felmenői is az állami segélyezési rendszer épp aktuális csurranásai-cseppenéseiből éltek, nagyon nehéz helyzetben vannak. A rövid munkanélküliségi periódus elviselése is embert próbáló időszak, de még a munkahellyel rendelkezők között is sokan élik át azt a bizonytalanságot, hogy a válságnak nevezett elhúzódó negatív előjelű gazdasági folyamat során vajon lesz-e létszámleépítés, és ha igen, ki kerül ki a munkavállalók táborából. Azok az emberek, akik már régóta munkanélküliek, illetve nem rendelkeznek aktív munkavállalói mintával, egy teljesen másféle életet alakítottak ki a társadalomban a mindennapi fenntartásra. Ennek a részletezésébe nem megyek bele, sok szociológiai tanulmány született, akit érdekel, bőségesen talál forrást. Ami az össztársadalmat illeti, az az, hogy nagyon kevés dolgozó ember tart el sok inaktívat, köztük azokat is, akik egyébként munkaképesek. Szinte hallom ilyenkor, hogy magas a munkanélküliség, ugyan hova menjenek el ezek az emberek dolgozni. Gazdasági recesszió időszakában az állam szerepe megnő a foglalkoztatásban. A közmunkát pont erre találták ki, egyfelől visszavezeti a munkaképes egyént a munka világába, másfelől az olyan fontos, ám régóta el nem végzett feladatok teljesítése valósulhat meg, mint például a gátépítés (ugye senki sem szeretné, ha ismét elöntené a házát a víz?). A munkapiacon a tartósan munkanélküli embernek nincs esélye. Tegyük fel, hogy elmegy egy állásinterjúra. Ott még azok is izgulnak, akik nem kényszerülnek állást változtatni, hanem kíváncsiságból keresnek valami mást, hát még az, aki időtlen idők óta nem volt a munkapiacon szereplő? Rögtön kudarcélmény éri. Nem azt mondom, hogy a gátépítés a munkák netovábbja mindenki számára, csak legyünk reálisak. Ha az embereket megtanítjuk arra, hogy be kell érni munkakezdésre és ott is kell maradni munkaidő végéig, akkor már nagyot léptünk előre. Ezen megállapításomban semmi lenézés nincs, ezt hangsúlyozom. Egyszerűen találkoztam sok munkanélkülivel, akik más bioritmus szerint élnek, mint a dolgozók. A munka világába visszavezetendő emberek számára természetesen nem kell itt becsukni a kapukat, hanem civil szervezetek segítségével indulhatnak képzések is. Erre a civilek találnak forrást, saját tapasztalatból tudom, hogy működik.

A támadások Matolcsy és a 47 ezer forint ellen olyanoktól jönnek, akik jóval több, mint 47 ezer forintot keresnek. Megértem azt is, hogy sokan hiába dolgoznak, alig van megtakarításuk. Viszont az ő adójuk is részben a segélyezésre fordítódik. Legyen olyan kormányzati program, hogy fogadj örökbe egy munkanélkülit? Nem gondolom, hogy ez az út. Viszont kifejezetten hiányolom az értelmes megoldásokat a döntést vitatók részéről.

Balla Ágnes  
nemzetközi kapcsolatok szakértő

Schmitt Pállal semmi gond nem lenne, ha nem lenne ott ahol, és nem azt hirdetné, amit hirdet. Plágiummal gyanúsítják, és gyengén védekezik, mondhatnánk humoros az a közlemény, amivel megpróbálták megvédeni, ráadásul két napra rá meg is cáfolták.

A Köztársasági elnök hivatalának ténykedése eddig is tehertétel volt a Fideszen. Schmitt Pál nem érezte át mit jelent a hivatala, vagy ha érezte, azt nagyon rosszul mutatta ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy hétköznapi értelemben ne lenne jó ember. Minden bizonnyal az. Annak ellenére, hogy szó szerint másolta a dolgozatát, még lehet valaki jó ember. Aki ismeri a felsőoktatás viszonyait, tudja, hogy a bérdolgozatírástól a legfurcsább vizsgákig, valamint a sógorkomaság legszörnyűbb példáiig bezárólag, nem különbözik semmiben „békávéország” többi részétől. Schmitt Pál nem tett mást, mint azt, amit a többiek. Kihasználta helyzeti előnyét, és úgy mellesleg, haverok között szerzett egy doktorit. Na, bumm. Gondolom, ha elővennénk most szépen a különböző közszereplők által szerzett doktorikat, akkor meglepetés érne minket nem egy esetben. Azonban nem ez a probléma lényege.
Még csak nem is a politikai haszon, amiről Török Gábor írt. Racionálisan nem nagyon tehetne mást a Fidesz, mint amit ő ír. Minimalizálni kellene a veszteségeket, jól kijönni az egészből. Azonban manapság mintha kikoptak volna a Fideszből a jól számító politikai stratégák, a racionális döntéshozók. „Büszkeség és balítélet” koordináta-rendszerében mozognak. A személyes kapcsolatok, és a megjátszott erkölcsösség világa ez, amibe nem fér bele, hogy elengedjünk a mi emberünk kezét. Megtette amire kértük, ezért meg kell védeni. Kerül, amibe kerül. Félek ez lesz a politikai döntéshozatal vezérlő elve. Pedig ez nem különbözik a túloldali káderpolitikától.

A helyzet annyira egyszerű. Schmitt Pál, amióta a hivatalában van, értékekről, szimbólumokról beszél, és bevallottan ezeket akarja képviselni. Ő maga választotta ezt a szerepet. A jogszabályok kontrolljával nem foglalkozik, ezt jó előre jelezte. Amit küldenek azt aláírja, mert hogy jön ő ahhoz, hogy parlamentet felülbírálja. Ehhez azonban joga van. Tarthatja a hivatalát szimbolikusnak, ami csak különleges esetekben lép elő. Azonban egy ilyen profilú hivatalban, a kis szimbolikus dolgok felértékelődnek. A szavahihetetlenség, a megbízhatatlanság árnyéka is elég, hogy nevetségessé, morbiddá váljon minden, amit tesz. Aki értékekről, becsületről, tisztességről beszél, és ennek a szimbólumává akar válni, annak így is kell viselkednie.
Minden Schmitt Pálon és a Fidesz józanságán múlik. Ebből az esetből jól is ki lehet jönni. Azonban ahogy az idő telik, ez egyre kevésbé igaz. Ha a köztársasági elnök hű ahhoz, amit hirdetett, akkor tisztességgel elköszön, lehetőséget adva pártjának, hogy tisztán, erkölcsi győztesként kerüljön ki a helyzetből. Ha lerántja magát és a jobboldalt is abba az iszapba, ahol „gyurcsányferencek”, „hagyómiklósok” dagonyáznak, akkor abba menthetetlenül belefulladnak.

Mári László
politológus

A magyar demokrácia első két évtizede az ország állampapírjainak bóvlivá minősítésével véget ért. Ha tetszik, ha nem, mostantól új lapot kell nyitni. Mostantól csak egy jó megoldás létezik, az pedig a polgári, konzervatív, piacbarát modell megvalósítása.

Az utópiák kora lejárt. A kormány hasztalan szajkózza a spekulánsokat ostorozó körmondatait. Hiába ereszti rá a magyar titkosszolgálatot az ügyre, ez maximum viccnek jó, de komolyan venni nem lehet. Sőt, ha sokáig rugdalja bokán a hangya az elefántot, előbb-utóbb rálép. Persze nem azért, mert megijedt tőle, hanem azért mert észrevette. Jó esélyünk van rá, ha továbbra is szembe megyünk az árral, amit még az olasz vagy a spanyol kormány, de még a német sem tehet meg, akkor az el fog sodorni.

Ráadásul mi az, amiért a magyar kormány kockáztatja az Armaggeddont? Azért, hogy megvédje azokat a pusztulás szélén álló, megkövült rendszereket, amelyek eddig is elemésztettek minden pénzt, amit beléjük pumpáltak. Úgy néz ki, az az alapelv, hogyha beledöglik is a versenyszféra, a nyugdíjasok ingyen fognak utazni, a nyugdíjaik értéke pedig akkor is megmarad, ha minden összedől. A BKV-MÁV-Volán trió pedig továbbra is százmilliárdokat nyelhet el büntetlenül, ahogy továbbra is ezerszám képezzük a szabadbölcsészeket állami pénzen. Az egészségügyről már nem is szólva, ahol továbbra is mindenki ugyanazt a szolgáltatást kapja függetlenül a befizetésétől, vagy hogy egyáltalán fizetett-e valaha bármit is. Eljött az idő egy sokkterápiához, pont olyanhoz, amin minden szomszédunk átesett. Végre hagyni kellene a versenyszférát, hogy versenyezzen, adót csökkenteni (igen nem emelni, hanem tovább csökkenteni), az állami kiadásokat pedig drasztikusan megvágni! Ugyanis ez az egyetlen esélyünk. Unalomig ismételt dolgok ezek. Talán felesleges is leírni, hiszen a politikusok is pontosan tudják, hogy ez a helyzet. Mi lehet a politikai következménye annak, ha ez nem történik meg?

Először is érdemes pillantást vetni a magyar politikai palettára. Nyugodtan mondhatjuk, hogy piacpárti politikai erő, amely vegytisztán kapitalista, nincs a kínálati listán. Jellemző, hogy a Gyurcsány által nagy garral indított magát polgári, „nyugatos” erőnek kikiáltó párt is a többkulcsos adó bevezetésével, a középosztály önzésének megregulázásával kezdene. Nesze nekünk nyugat, meg polgári világ. Az LMP szintén fejéről talpára állítana mindent, a baj csak az, hogy ők is lelkesen szapulják azt a pénzügyi rendszert, amelytől persze elvárják utópista terveik, zöld világuk finanszírozását, és többet adnának mindenkinek. Kérdés miből? A több kulcsos SZJA-ból. Nézzük az MSZP-t. Itt is a többkulcsos adó jelenti a megoldást. A párt pillanatnyi tétovázás nélkül váltott a baloldali vágányra, ahogy ellenzékbe került. Hol van már Bajnai Gordon, meg a nemzetközi pénzpiacok iránti megértés? És persze ők is többet adnának, mint amit a „nepnyúzó” kormány ad. Jobbik nem bajlódik a pénzpiacokkal, az adósággal. Eb ura fakó, nem fizetünk és kész. A pénz megmarad, lehet szétosztani. Ugye milyen egyszerű ez? A nyugat meg vagy elfogadja, az egészet, vagy hazamegy. Menni fog nélkülük is. Castronak is ment, nemde? Nem véletlen a szélsőbalos példa. Szépen erősödik is a párt.

El is jutottunk a kormányzó pártszövetséghez. Kétségtelenül tetteiben még mindig ez a legpiacbarátabbnak látszó párt, még ha a retorikája olykor zavarba ejtő. Hiába, nyomokban még maradt valami a nemzeti liberális örökségből. Azonban a kétharmados győzelem, de főleg az a nyolc év, amit a párt a legostobább kormányzat ellenzékeként eltöltött, valamit nagyon elrontott. Ez pedig a realitás érzék. Amellett, hogy a kormány rengeteg pozitív politikai lépést tett azért, hogy felszámolja a koraszülött demokrácia által hozott tarthatatlan szabályokat és megkezdte a reformokat, amelyek kétségkívül megkerülhetetlenek, tévesen azt hiszi, hogy a gazdaság is úgy kezelhető, mint egy okmányiroda. Megmondjuk, mi legyen és az lesz. Csakhogy a piac ebből úgy fest, nem kér. Márpedig jó lenne rájuk figyelni, hiszen nem lehet egyik pillanatban azt mondani a piacról, finanszírozzuk magunkat, a másikban pedig fityiszt mutatni azoknak a szervezeteknek, amelyeket a piac azért hozott létre, hogy megvédje a befektetéseit pontosan azoktól a kormányoktól, akik előbb felveszik a nagy hitelt, utána nem akarnak fizetni. És ne feledjük, minden adós azt mondja, hogy fizetni akar, csak aztán nem tud, mert úgy alakul. A politika és a pénzvilág elválaszthatatlan egységet képez. A befektető, spekuláns vagy hívjuk, ahogy akarjuk, de a pénz birtokosa, mindent megtesz azért, hogy ha a pénzét valahová elhelyezi, akkor ott olyan viszonyok alakuljanak ki, amelyek között biztonságban tudhatja a befektetését. Márpedig aki fizet, az bizony diktál, ha tetszik, ha nem. Lehet ezt igazságtalannak érezni, azonban 1989-ben a kapitalizmust és ezeket a viszonyokat választottuk. Ha kitekintünk a nagyvilágba, akkor bizony nem látunk sehol sem élhető alternatívát. Nincs hová mennünk. A nyugattal kereskedünk, ezer szállal kötődünk hozzá. Magyarul nincs más választásunk. A kormány ezt pontosan tudja. De ott vannak a választói, akik ezt nem nagyon értik meg, és ugyanúgy hisznek abban, hogy létezik fájdalommentes kapitalizmus, ahogy hisznek az egyensúlyjavító gumikarkötőben. Ezért a kettős kommunikáció és a tettek. Egyik oldalon a piacbarát lépések, egykulcsos adó, bürokráciacsökkentés, nagy ívű átalakítási tervek, a másik oldalon meg kisstílű demagóg ötletelés a hitelkiváltástól a villanyszámláig.

Mérlegelve a lehetőségeket, továbbra is csak abban bízhatunk, hogy a Fidesz piacpárti énje végre legyűri az állampárti demagóg felét, és végre túllép azon, hogy mindenáron újabb kétharmadot gyűjtsön be 2014-ben. Elkezdődik a realista kormányzás igazán konzervatív módon. Támaszkodva a középosztályra, a magabíró polgárokra, akiknek nem azzal segítünk, ha átvezetjük a devizahitelből az egetverő kamaton felvehető forinthitelbe, hanem azzal, hogy konvergálunk a nyugati gazdaságokhoz, elsősorban a némethez, és elkerüljük az államcsődöt. Mert bár a nyugat válságban van, azért még mindig nem akkorában, mint mi. Elég, ha egy régi pesti viccet idézünk fel a rendszerváltás előtti időkből. Az akkori szocialista kommunikáció a szakadék szélén tántorgó nyugatról harsogott, amire csak annyit válaszolt a pesti polgár, hogy mi meg egy lépéssel előtte járunk. Úgy fest, a helyzet nem sokat változott. Legfeljebb annyiban, hogy ez a józanész, amit a vicc sugall, eltűnőben lenne. Ezért a kormánynak meg kell fontolnia, hogy felül-e saját kommunikációs paneljeinek, vagy végre belátja, hogy a szakadék nem olyan mély, mint egy kátyú, és ha beleesünk, onnan csak évtizedek múlva, nagy áldozatok árán van visszaút, ezért még ma visszafordul a jó irányba, és beáll a helyére, a „nyugat háta mögé”.

Mári László
politológus

A Wikileaks dokumentumok kiszivárogtatása során számos magyar vonatkozású dokumentum is nyilvánosságra került, amelyet elviekben az amerikai nagykövetség belső használatra készített az amerikai kormány számára. A hírhedt kiszivárogtatás a Föld számos pontján okozott igen kellemetlen perceket politikusoknak, ebből mi magyarok sem tudtunk kimaradni, jó néhány magyar vonatkoztatású dokumentum került elő, amely egy kicsit árnyaltabb képet ad a magyar politika mémely, eddig kevéssé ismert hátteréből.

Aki kicsit is követi a magyar belpolitikát, annak nem sok újdonsággal szolgált a dokumentumok többsége, különösen a balliberális oldal kapcsán, ahol a párt belső politikai töredezettsége és a pártfegyelem nem annyira összetartó módon volt erős, mint a Fidesz-KDNP-ben. A szocialisták háza táján ismert volt eddig is a vezetők közötti viszálykodás, mint ahogy egy 2007-es jelentés is említést tett a Szekeres-Szili-Kiss-Gyurcsány közötti törésvonalakról.

Igazán érdekes információk a Fidesz-KDNP háza tájáról kerültek nyilvánosságra, hiszen sejteni lehetett, hogy ebben a nagyra nőtt pártban is vannak érdekellenétek a vezetők között, de amennyiben hinni lehet a nagyköveti jelentéseknek, akkor az érdekellentétek majdnem akkorák, mint a szocialista pártban. A párt eddig is magában tartotta a kritikákat, nehezen lehetett olyan pontos képet festeni a vezetés érdekellentéteiről, mint a szocialistáknl. Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke 2007-ben egy személyes beszélgetés során állítólag az amerikai nagykövet asszony, April H. Foley tudomására hozta abbéli kételyét, hogy nem tesz jót a pártnak a vezetésben lévő alternatíva hiánya, kritikus megjegyzései miatt a nagykövet jogosan értelmezhette Pokorni szavaiból azt, hogy a politikus „ellenszenve nyilvánvaló volt Orbán Viktorral szemben”. Pokorni talán leginkább hangsúlyosabb megjegyzése szerint Orbán Viktor centralizálja a pártot, a politikai hatalmat magához ragadja, de a felelősség kérdését távol próbálja tartani magától. A dokumentumok nyilvánosságra kerülése után jöttek a szokásos magyarázkodások, mely szerint a nagykövet félreértette Pokornit, aki nem viseltetik ellenszenvvel Orbán iránt, bár a nagykövet a beszélgetésen jelen lévő Váczi János politikus (XII. kerületi fideszes alpolgármester) szerint is „iszonyúan felkészült” volt a magyar belpolitikából.
Kósa Lajos debreceni polgármester nyilvánosságra került kritikája („a politikusoknak tudniuk kell, hogy mikor lépjenek le”) 2006-ból nem lehet nagyon meglepő, hiszen a politikus nyilvánosan is bírálta Orbán Viktort („soha többé nem lesz miniszterelnök”-jósolta 2006-ban, tévesen), bár elmondása szerint nagyon jó barátságban vannak egymással. Minden, a párt belső viszonyait taglaló jelentésből egyértelműen kiderül a későbbi miniszterelnök megingathatatlan vezető szerepe és megkerülhetetlen fontossága.

Fajsúlyos kiszivárogtatás lehet az, amely során maga Orbán Viktor beszélt az európai uniós nagykövetnek 2006-ban a kampány során, mégpedig „ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok” („pay no attention to what I say to get elected”), amikor a vezetők aggódtak a kampány során belengetett populista ígéretek miatt. Érdemes szó szerint idézni a jelentést: "Annak ellenére, hogy Orbán hétvégén kijelentette, hogy -soha nem hazudtam a magyar embereknek-, diplomata kollégáink tisztán emlékeznek arra, hogy a kampányban az európai uniós nagykövetekkel való találkozás során azzal bíztatott, hogy -ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok- és megígérte, hogy radikális reformokat fog véghezvinni. Talán emlékezhetünk némely 2006-os fideszes kampányígéretre, amelyben péládul adócsökkentés, a sokat emlegetett 14. havi nyugdíj bevezetése, az energiaárak befagyasztása és négy év alatt félmillió új munkahely megteremtése szerepelt többek között (Hajrá Magyarország- A cselekvő Nemzet Programja-2006). Csak mellékszálként jegyzem meg itt azt az érdekességet, hogy 2006-ban még a szocialisták ígértek a kampányban a kisebb országgyűlést és új alkotmányt.
A jelenlegi miniszterelnök a vádakra azzal reagált, hogy a tettei és nem szavai alapján kérte a diplomatáktól leendő kormánya megítélését. A miniszterelnök politikai megítélését a társadalomban nem hiszem, hogy ez érdemben befolyásolná hosszabb távon, hiszen a szocialista ellenzék kése csorba, a támadás mögött nem lehetne nem észrevenni azt a szándékot, hogy Orbánra ráhúzzanak egy öszödi beszédet, amelyben bevallja, hogy hazudott. A nyilvánosság elé került beszéd több mint kínos, de a gazdasági válságot követő kilábalásban, az országot nyomasztó társadalmi-gazdasági bajok tengerében ennek a politikai súlya nem tud számottevő lenni. Ezek miatt túlzóak azok az állítások, hogy a miniszterelnököt a Wikileaks iratok fogják megbuktatni, ezeket hagyjuk meg a politikai bulvár szintjén inkább. Az amerikai jelentések szerint magabiztos és nyugodt politikus (a jelenlegi miniszterelnök), két évtizedes politikai rutinja miatt nem érdemes várni olyan dokumentum nyilvánosságra kerülésére, amely politikailag lenullázná, mint annak idején Gyurcsánnyal történt Balatonöszöd után.

Természetesen sok fontosabb, hazánk hosszabb távú biztonságát és gazdaságát befolyásoló dokumentum is létezik a nyilvánosságra került dokumentumokban, ilyen például a MOL pakettet felvásároló Szurgutnyeftyegáz összefonódása az orosz politika felső köreivel (az olajvállalat privatizációjában szerepet vállalt szocialista szereplőkről szóló nagyköveti jelentések egy másik bejegyzést is megérnének), a jegybank elnökének durva megnyilatkozása a deviza alapú hitelesekről, a magyar külpolitikai iránykeresés Lengyelország felé, a problémás szlovák-magyar viszony, de a sor hosszan folytatható lenne. Mindenesetre kíváncsian várom a további Wikileaks-es adatcsomag minket érintő részleteit.

Török Tamás
politológus

Különféle magyarázatok születnek arra, miért dobta be Lázár János és a Fidesz a fix összegű devizahitel törlesztés lehetőségét. Őrültség, dilettantizmus, radikalizmus, szolidaritás, vagy mindez együtt? Egy biztos, a bejelentés váratlanul érkezett. A legfurcsább az, hogy a bankokkal csaknem egy év alatt letárgyalt árfolyamkorlát megállapodást, most egy tollvonással felülírják, vagy ha barátságosabban akarok fogalmazni, kiegészítik. Egyeztetés nélkül.

Ha magát a megoldást nézzük, az nehezen védhető. Nemcsak azért mert kizárólag az egyik felet bünteti, hanem azért is, mert olyan gazdasági folyamatokat indíthat el, amelyeket még modellezni is nehéz. Csak találgathatunk. Éppen ez a baj ezzel a javaslattal. Senki nem mérte fel, mik lesznek a következmények. A kiszámíthatatlanság pedig egy bizonytalan gazdasági környezetben meglehetősen rossz üzenet. Ha egy országban bármi megeshet, a szabályozók naponta változnak, és a politika olyan domináns szerepbe kerül, amelynek következtében minden folyamatba tetszés szerint beavatkozhat, és ezt meg is teszi, akkor a tőke ezt előbb-utóbb megbünteti. Itt természetesen nem állítom, hogy nem igazságos a beavatkozás a legtöbb esetben, azonban az igazság elvont fogalom, amely sajnos az életben nem mindig érvényesül, a politikában, gazdaságban meg még kevésbé. Sokszor egy ma igazságosnak tűnő megoldás lesz később súlyos igazságtalanságok alapja. (Elég, ha arra gondolunk, hogy azok is kárvallottjai lehetnek egy ilyen megoldásnak, akik soha életükben egy forint hitelt nem vettek fel.) Ezért a politika alapvető működési szabálya a tárgyalás, egyeztetés olykor hosszadalmas folyamata. Tisztán politikai ügyekben is ajánlott, azonban milliókat érintő gazdasági döntések esetében kötelező ezt megtenni. Itt ez az érintett felekkel nem történt meg.

A következő mérlegelendő kérdés az, hogy mi készteti a Fideszt arra, hogy pánikszerűen bedobjon a köztudatba egy ilyen radikális javaslatot? Eltekintenék attól, hogy olyan 1.0-ás magyarázatokat próbáljak elővezetni, amelyek istenkomplexusból, valamilyen diktatórikus elhajlásból vezesse le ezeket a jelenségeket. Azért, mert ezek mögött a kapkodó megoldások mögött nagyon is demokráciába illő probléma húzódik meg. Egy diktatúrában, nem kell senkit felülmúlni, maximum a pártot vezérlő párton belüli klikkek alig látható belső harcai módosíthatják az intézkedések irányvonalát. Az ellenvélemény erőből elfojtható. Demokráciában folyamatos a verseny a politikai erők között, ami nehezen korlátozható. A jelenlegi magyar politikai képlet csalóka. Látszólag egy erőtlen ellenzék áll szemben egy hatalmasra nőtt kormánypárttal. Ha az ellenzék tisztán baloldali lenne és betartaná a hallgatólagos játékszabályokat, akkor a kormány számára adott lenne az a törésvonal, amin nagy valószínűség szerint a szavazói nem áramolhatnak át a másik térfélre. Azonban a jobboldali kormánynak van jobboldali ellenzéke is, amelyről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy tehetségtelen lenne, semmiképpen. Magán a Fideszen belül is jól felismerhetőek a különböző irányzatok. Nemzeti liberálisok (Pokorni), kereszténydemokraták (Simicskó), radikálisok (Kövér), például. Kissé elnagyolt ez a kép, a csoportok képlékenyek, de az biztos, hogy a csoportok között lavírozó miniszterelnöknek egyre nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a Jobbik egyre nagyobb nyomást helyez jobbról a kormánypártra, és részben próbálja a jelenleg még Fideszes, radikálisabb nézeteket valló szavazókat begyűjteni, valamint a hatalmas számú bizonytalan szavazót meggyőzni, ő a jó megoldás a tétova kormánypárttal szemben. Tehát a verseny élesedik. Ha ehhez hozzávesszük a parlament létszámának csökkentését, a 2014-től csökkenő politikus pozíciók számát, könnyen érzékelhetővé válik az az elvárás, amely a Fideszben egyre erősebb lesz, azaz az újraválasztás esélyének a megőrzése. Ez lehetetlenné teszi azt, hogy a kormány ne reagáljon arra, ha a potenciális ellenfele éppen lecsapni készül 1-2 millió, a törlesztő részleteket éppen csak fizetni képes szavazóra. Ne feledjük, itt éppen azokról a kispolgárokról beszélünk, akik aktív szavazók és az egzisztenciájukat a válság jelentősen megtépázta , valamint állandó félelemben élnek attól, hogy lecsúsznak a szegény társadalmi csoportok közé. Ha valakinek ismerősnek tűnik a szituáció, az nem a véletlen műve.

Ez a helyzet a radikális jobboldalnak és baloldalnak egyaránt kedvez. Magyarországon azonban radikális baloldal csupán marginális jelenség. A gazdasági problémák megoldatlansága azonban fennáll, és a Jobbik felvállalni látszik a baloldali egyenlősítő elveket is, a maga nemzeti radikalizmusán belül. Ez pedig kétségtelenül esélyes lehet arra, hogy a ma hatalmas számban a bizonytalanok táborában található szavazók jórészét begyűjtse. A Fidesz kétharmada is nem kis részben köszönhető annak a közhangulatnak, amely a frusztráltságból, a tehetetlenségből úgy akart kitörni, hogy utat engedett Orbán Viktornak, tegye meg azt, amit meg kell tenni. Végre változzon valami, vágja át a gordiuszi csomót. De éppen Orbán Viktor az, aki pontosan tudja, hogy a közhangulat pillanatok alatt változhat. Nem véletlen az a példátlan sebesség, amivel a kormány dolgozik. Nem a vetélytársakkal, hanem a saját maga által támasztott elvárásokkal fut versenyt, és vesztésre áll. A dupla w alakú válság beköszöntének az esélye nagyon nagy. Ha a kezdeti gazdasági kilábalást megint visszaesés követi, az földindulást indíthat meg a jobboldalon. Ezért a Fidesznek mindenképpen versenyben kell maradnia a Jobbikkal, ez pedig radikalizálódást jelent a gyakorlatban. Az eredmény pedig a kidolgozatlan javaslatok szaporodása, amelyek legfőbb célja nem a problémák kezelése, hanem a politikai közbeszéd alakításnak, az események a kormánypári elképzelések szerinti mederben tartása.

Ez pedig alapvető tévedés. Egyrészt mert ez a nagyotmondási verseny inkább két ellenzéki párt között képzelhető el ebben a formában, másrészt mert rendkívül korai. 2014-ig még sok minden történhet. Választás addig nincs, tehát a Fidesznek nem kell tartani semmilyen megmérettetéstől. Sokkal inkább kell tartania attól, hogy a gazdaság szereplői megelégelik a folyamatos ötletelést, és megbüntetik a Fidesz kormányt, Magyarországgal együtt. Ez nem egyszerű dolog persze, de nem is lehetetlen. A magyar bankrendszer döntő részben külföldiek kezében van, ezért vélhetően nem fogják szó nélkül lenyelni azt, hogy a kormány velük fizettetné ki politikai célú döntésének az árát, tekintettel arra, hogy amit itt megengednek, azt másutt is meg kell tenniük, az pedig könnyen bakcsődökhöz vezethet Európa szerte. Pont ez hiányzik most Európának. Tehát jelen esetben a bankok nemcsak a nemzetközi pénzügyi szektor, de a nyugati kormányok egyöntetű támogatására is számíthat. Tehát félő, hogy a kormány súlyosan elszámította magát, amikor az erőviszonyokat felmérte.

Mielőtt félreértené bárki, nem gondolom, hogy a jelenlegi helyzet, amely szerint a bankok tetszés szerint változtathatják hitelkamataikat, éppen attól függően mennyi pénzre van szükségük, jó lenne. Az, hogy a jól fizető adósokra ráterhelik saját felelőtlen hitelezésük árát. (Jelenleg valóban az adósok viselik egyedül a bankrendszer kockázatait.) Ez tarthatatlan. Szükség van megoldásra, azonban piaci alapon, nem megkerülve az egyéni felelősség kérdését sem. A jó megoldás nem radikális, hanem kiszámítható. Tehát egyrészt korlátozza azt, hogy a bankok a jól fizető adósokra terheljék a nem fizetők problémáját, másrészről megoldja azt a visszás helyzetet, hogy a bank a jelzáloggal terhelt ingatlan értékén túlterjeszkedve is követelhet pénzt az adósoktól, ami pedig arra ösztönzi őket, hogy az árverezéseken bármilyen árat elfogadjanak az ingatlanokért. Lehetne még felvetni néhány kérdést, azonban a lényeg az, hogy olyan szituációt kell előidéznie az államnak, amelyben a két oldal, az adósok, a bankok alkupozícióba kerülnek. Ebben a szituációban az állam mediátori szerepet tölthetne be, és csak ott avatkozik be, ahol az egyik visszaél erőfölényével, netán jogtalanságot követ el, esetleg a saját hibáit a másikra akarja hárítani. Szereptévesztés az, ha az állam nevében a kormánypárt diktátumokkal él, egyoldalúan, mintha ő lenne a megoldás kidolgozója, egyedüli letéteményese. Egész egyszerűen azért, mert mind a két oldalra szüksége van ahhoz, hogy az eltervezett politikája, gazdasági elképzelései megvalósuljanak. Tehát kompromisszum nélkül nem fog menni. Ráadásul hiú ábránd az, hogy egy nagy néppárt hosszútávon képes lehet kiszámíthatatlan versengésben részt venni, egy ideológiailag jóval egységesebb, kormányzati felelősség által nem korlátozott radikális párttal szemben. A kormánypártnak egy igazi lehetősége van, ez pedig a kiszámítható, tervszerű működés, a nagy pénznyelő rendszerek átalakítása, reformálása (ezt részben meg is teszi), hogy a piacról nem vonja el a forrásokat saját hiányának a finanszírozására. Valamit a radikális megoldások hibáinak, lehetetlenségének bematatása. Apellálás a józanészre, amelynek ez a nép nincs híján. A cél pedig nem lehet más, mint egy egészséges kompromisszum, amely középtávon semlegesítheti azt a politikai, gazdasági bizonytalanságot, amit a devizahitelek jelentenek. A békát azonban mindenkinek le kell nyelni. Adósnak, banknak, államnak, és az ehhez hasonló javaslatok ezt csak nehezebbé teszik.

Mári László
politológus

 Hová vezethet az, ha a rossz döntéseket hozó politikusokat bíróság elé viszik? Önmagában azzal nincs gond, ha egy politikus törvénytelenségeket követ el, és ezért bíróság elé citálják. Számtalan példa volt már erre, és nagyon helyes, ha a politikusok nem állnak a törvény felett, felelnek tetteikért. Azonban nagyon ingoványos talajra téved az, aki politikai döntéseket akar büntetőjogi üggyé konvertálni. Az pedig végképp aggasztó, ha a törvényeket akarják az adott ügyhöz igazítani. Az államadósság ügye kezd valami nagyon hasonlóra emlékeztetni.

Talán mindenki emlékszik a 2002-es kampány bősz ígéret áradatára, amit az MSZP folytatott. A siker nem maradt el. A szigorúan, mondhatni rigorózus pénzügyi fegyelemmel kormányzó első Orbán-kormány messze nem tudott olyan mértékben elszakadni a valóságtól a kampányban, mint az akkori ellenzék. Az ellenzék, többek között ennek köszönhetően meg is nyerte a választást, és nem volt rest, ígéreteit (meglepve ezzel sokakat) elkezdte valóra váltani a jóléti rendszerváltás jegyében. Ettől a pillanattól a szocialisták kényszerpályán voltak. Valami olyat teljesítettek, amit az emberek a rendszerváltás pillanata óta vártak. Elhozták azt a jobb világot, amit eladdig csak ígérgettek nekik. Óriási félremagyarázás azt mondani ma, hogy a választók csupán megtévesztés áldozatai lettek volna. Józan hang volt akkor is a fenntarthatatlan pályáról, a hitelek káros hatásairól. Mi sem mutatja az akkori korszellemet jobban, mint az, hogy nem csak az állam, hanem az egyének is tömegesen vállalták a hitelekre épített gyarapodás kockázatát. Valami ahhoz hasonló jelenség zajlott le, mint amikor az éhezőt leültetik a terített asztalhoz. Hiába mondják neki, hogy ne egyen többet, mert belehal, az tovább tömi magát, mert képtelen ellenállni az ízletes falatoknak. Valakinek a kétezres évek derekán ezt a nehéz szerepet kellett volna vállalni. Azaz ellökni az asztaltól az éhezőket, a saját érdekükben. Nem lehet azt sem állítani, hogy a szocialisták az általuk elindított lavinát egyedül kezdték, hiszen a Fidesz szintén megszavazta az osztogató programokat, nem mervén szembe menni ezzel az elemi választói igénnyel. Azaz nyugodtan megfogalmazhatjuk azt, hogy a szocialisták kormányfői felelőtlenül jártak el - Bajnai Gordon kivételével, akinek a szerepét még a bűnbakkeresés közepette sem érthető, milyen módon hozták egy szintre Gyurcsánnyal és Medgyessy, de a gyengeség nem büntetőjogi kategória. Az államadósság elszabadulása egyébként is képlékeny dolog, hiszen a GDP jelentős visszaesése ugyanúgy növelheti a GDP százalékban mért eladósodottságot, mint ahogy fordítva is igaz, hogy csillagászati mennyiségű, nominálisan növekvő adósságot lehet elleplezni a GDP növekedés felpörgetésével, mondjuk felesleges építkezésekkel, a belső fogyasztás növelésével (Erről a kínaiak sokat tudnának mesélni.).

Ezek a jog számára megfoghatatlan dolgok. Miközben a világgazdaság vezető szakértői között sem lejátszott meccs az, hogy valójában mi vezetett a mértéktelen eladósodáshoz, és egyáltalán maga a rendszer, ami ezt kitermelte, miként módosítandó, hogy ez még egyszer ne történhessen meg, itt és most ebből bírósági ügyet akarnak kreálni vezető kormánypárti politikusok. Meglehetősen önveszélyesen. Ugyanis ki fogja meggátolni majd az őket követőket, hogy mondjuk a MOL-részvények megvásárlását, ne adósság növelő bűntettként állítsák be, és így tovább. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. Gondoljunk csak azokra a szerkezeti problémákra és tőkehiányra, amelyek Magyarországot nyomasztják. Ne feledjük, számtalan önkormányzat roppan bele éppen manapság abba, hogy uniós fejlesztéseit finanszírozza, hiszen az önrész a legtöbb esetben bizony hitel. Vajon ki fogja megmondani, hogy egy polgármester, amikor csatornát épít uniós pénzből, és az önrészt hitelből fedezi, a döntése pillanatában fennálló bevételekre alapozva, nem bűncselekményt követ-e el? Mi történik akkor, ha a külső környezet megváltozik, és a jól átgondolt terv egy önjáró adósságcsapdává változik, holott a törvények szellemében járt el mindenki? Hogyan lehet ezt, mondjuk büntetőjogi konzekvenciákat maga után vonó esetté alakítani? Hacsak nem várjuk el a politikusoktól azt, hogy jóstehetséggel rendelkezzenek, a jövőbe lássanak, sehogy. Minden politikus csak azok szerint a szabályok szerint játszhat, amelyeket ismer. Vannak persze jövőbe tekintő, nagy formátumú vezetők, aki megsejtenek ezt-azt a jövendő trendekből, azonban a kiválóság, a távlatos gondolkodás nehezen értelmezhető egy olyan politikai rendszerben, amely négyévenként 180 fokos fordulatokat hajt végre. A politikusi gárda pedig képtelen közmegegyezés híján hosszú távú programokat alkotni, hiszen még az utcanevekben, és a Himnusz kottájában sem egyeznek az elképzelések.

Ezek után nem lennék annak a bírónak a helyében, aki friss, a célhoz igazított jogszabályok alapján akar ítélkezni ciklusonként változó összetételű politikus csoportok felett. Ezennel a politikusi pályától is mindenkit eltanácsolnék, aki a hátralévő életét békében szeretné leélni. Külön féltem azokat a szerencsétlen egy ciklusos Fideszes honatyákat, akiknek bizony tartani kell attól, hogy az a dominó, amit most készülnek eldönteni, mikor dől rájuk. Ne feledjük, nem a politikai felelősség az, amit ne kérhetnénk számon. A választók dolga megbüntetni azokat, akik képtelenek voltak vállalni a nehéz döntéseket, úsztak az árral. Az MSZP valószínűleg saját magát pusztítja el azzal, hogy képtelen Gyurcsánytól megszabadulni. Politikus karrierek százai dőltek már eddig is össze a 2002-2008-ig tartó felelőtlen kormányzás miatt. Azonban óvakodni kellene attól, hogy permanens boszorkányüldözésbe fulladjon mind a jelenlegi és az ezután következő kormányzatok tevékenysége. A Keller László által teremtett hagyományokat, a döglött ügyek és kellemetlen bírósági blamák hagyományát nem kellene folytatni.

Mári László
politológus