Demokrátor

A francia elnökválasztás eredménye alapjaiban rengeti meg a „Merkozy” névvel illetett európai válságkezelő politikát. Merkel ugyan határozottan kiállt a felelős költségvetési politika mellett, azonban már a német választók támogatását sem bírja feltétlenül. Hamarosan gyökeres változások következnek az európai politikában. Ez a változás azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó útra lép Európa, csupán azt, hogy az európai demokráciák képtelenek kezelni egy tartós megszorításokon alapuló konszolidációt.

Az Atlanti-óceán túlpartján a válságkezelés a kezdetek óta másképpen néz ki, mint Európában. A Fed önti a pénzt a gazdaságba, hogy mindenáron megakadályozza a tartós recessziót. Nem törődnek a következményekkel, az államadósság elszabadulásával. Nagyon valószínű, hogyha a mostani válságot sikerül is kordában tartani, a most elmaradt szerkezetátalakítás, a gazdasági rendszer hibáinak tartós kezelése oda vezet, hogy a következő válság sokkal nagyobb és kiterjedtebb lesz, mint a mostani. A „Merkozy-paktum” éppen ezt a rendszerhibát, az államok túlköltekezését, a felelőtlen hitelezést igyekezett kezelni. Egyre inkább úgy fest, sikertelenül. A megszorítások támogatói sorban buktak meg Hollandiától Görögországig. Merkel gyakorlatilag egyedül maradt. Az egykor oly karakán Olli Rehn és Christine Lagarde IMF vezér sem annyira elkötelezett a megszorítások mellett. A lazítás már korábban elkezdődött, hiszen Spanyolország esetében koránt sem volt akkora a szigor, mint ahogy az várható volt az előzmények alapján. Várhatóan Franciaország pálfordulása lesz az az utolsó momentum, aminek eredményeként Európában is beindul a pénzügyi lazítás politikája.

Vélhetően a friss pénz, a költségvetések kiszabadulása a nyomás alól minden országban megkönnyebbülést, és ideig-óráig fellendülést hoz majd. Azonban, ahogy az USA-ban is látszik, ez a fellendülés pontosan addig tart, amíg a pénzpumpa működik. Úgy fest, erről az útról nem lehet visszafordulni. Szemben az USA-val, azonban Európában egy másik problémát is kezelni kell. Európában nagyon nagyok a fejlettségbeli különbségek az egyes EU tagországok között. Az Európai Központi Bank és a centrum országok által levezényelt pénzügyi lazítás mit sem segít például Görögországon, ahol a gazdasági helyzet már-már kezelhetetlen, tekintettel arra, hogy mentőcsomag mögül éppen a görög politikai támogatás tűnt el. Görögországban már nem a hitel megléte okoz gondot, hanem a versenyképes gazdaság hiánya, ami miatt az ország folyamatosan újabb hitelekre szorul, ha a megszokott életszínvonalat fenn akarja tartani. Várhatóan a déli periféria legbetegebb gazdasága előbb-utóbb távozik az euro-zónából, hiszen ezeket a hiteleket senki nem akarja folyósítani abban a tudatban, hogy soha nem kapja vissza azt.

Francois Hollande költségvetési lazításával is ez a probléma. Franciaország alaposan érintett a Mediterráneum országait érintő válságban, hiszen nagy mennyiségű államkötvényt birtokol a válság által érintett országokból. Ráadásul Franciaország pénzügyei koránt sem megnyugtatóak. Ha ebben a helyzetben egy jelentős költségvetési lazítás jön, az azt jelentheti, hogy Hollande, afféle francia Medgyessy Péterként, pillanatnyi politikai okból, úgymond megindítja a lejtőn Franciaországot és egyben Európát is. Az is nagy kérdés, hogy egyéb források híján a gazdagok extra adóztatására, és hitelekre épülő jóléti fordulatot milyen áron lehet finanszírozni a pénzpiacokról? Egyáltalán lehet-e? A jómódú franciák amúgy is vagyonmenekítésbe fogtak, de mi lesz, ha ez a folyamat felgyorsul. Korántsem biztos, hogy az amúgy is gigantikus francia állam finanszírozása brutális adóemelések mellett is biztosítható.

Németország baráti támogatása is kétséges, ehhez a politikához. Addig biztosan, amíg Angela Merkelnek hívják a kancellárt Németországban. A két államfő találkozója sok mindenre választ ad a fentiek ismeretében. A legrosszabb forgatókönyv természetesen az, ha a két kormányfő a szokásos szóvirágok mellett nem tud megegyezni valamilyen elfogadható közös politikában, hiszen az EU a francia-német tengelyen alapszik, ha ez a kulcsfontosságú együttműködés megtörik, akkor az európai gazdasági válság új dimenziót kap. Ezzel egy időben pedig az uniós együttműködés egész rendszere felborulhat, tekintettel arra, hogy nem valószínű, hogy a németek a legjobb meggyőződésükkel homlokegyenest más elképzeléseket zokszó nélkül finanszírozzanak. Könnyen kialakulhat egy olyan gyáva nyúl típusú játék a két kormányfő között, amelyben kulcsfontosságú lesz, ki mikor rántja el a kormányt. A „karambol” mindkét fél és Európa számára katasztrofális következményekkel járna.

Mári László
politológus

Orbán Viktor, Brüsszeli tárgyalásai előtt úgy döntött, saját kezébe veszi kormánya sorsát. Amit elkerülni nem lehet, annak az élére kell állni. Ez jó stratégia lehet, de erősítheti a magyar kormány kiszámíthatatlanságáról szóló kritikákat. Azonban úgy fest, ez most a legkisebb gond. Az sokkal nagyobb probléma, hogy az Orbán-kormánytól függetlenül, az egész európai „jóléti” rendszer került válságba.

A Széll Kálmán 2.0-nak becézett program, döntő részben bevételi oldalról közelíti meg a költségvetés stabilizálásának problémáját. A cél az volt jól láthatóan, hogy olyan adókat hozzanak létre, amelyek „kikerülhetetlenek” és lehetőleg azokat is elérjék, akik általában kimaradnak az adóbeszedésből, például nyugdíjasok. Elvitathatatlan, hogy ezek az adók egy bizonyos mértékig igazságosak (azaz aki fogyaszt, fizessen), azonban ez mit sem von le abból a felháborodásból, amit majd kiváltanak a polgárokból. Ne gondoljuk, hogy a bankadó vagy a távközlési cégeket sújtó adók különösebben zavarták a hétköznapi embereket. Ezek az adók annál inkább fogják. Nem valószínű, hogy az absztraktnak tűnő magyarázatok, a bankadó és a GDP növekedés közötti összefüggésekről, ezt a problémát orvosolja majd. A kormány jelentős kockázatot vállal az IMF megállapodásért cserében, hiszen ez az újabb csomag jó néhány százalékot lecsiszolhat az amúgy is csökkenő támogatottságából.

Azonban politikai értelemben nem volt más választás. Ha nem új adókat vezet be a kormány, akkor olyan juttatásokhoz kellett volna nyúlni, mint például a nyugellátás. Ha ezzel vetjük össze a most elfogadott intézkedéseket, akkor kétségtelenül mégis ez tűnik olyannak, amelyért alacsonyabb politikai árat kell fizetni. Kétségtelenül tanulságos ilyen szempontból a román helyzet. Az IMF fejsimogatásáért nem biztos, hogy hálásak a választók. Szavazatot pedig még kevésbé adnak ezért. A válságadók kivezetését azonban mindenképpen követnie kell egy az aktív keresőket tehermentesítő járulékcsökkentésnek is, tekintettel arra, hogy az új adók dandárját megint az aktívak fogják fizetni, még akkor is, ha kétségtelenül ezek az új adók, úgymond nagyobb forrásból merítenek. A magyar lakosság adóterhelése pedig már amúgy is túlzó. Ha igaz, amit a kormány mond, és a cél a fogyasztás nagyobb mértékű adóztatása, a munkát terhelő adók-járulékok csökkentése, akkor hamarosan elő kell állni valamivel, mert a kisebb keresetű polgárokat (jellemzően 200 ezer forint jövedelem alatt) ezek az új intézkedések és az egykulcsos adó bevezetése hatványozottan sújtják. Hiszen amíg egy nagyobb fizetésből hibába nagyobb összeg a csekkadó, egy kisebb fizetés esetén, ahol mondjuk egy kiló kenyér és a rezsi csekkjére rakódó adó között kell választani, ez igen súlyos helyzetet teremthet. Ne feledjük, sokszor a rezsi befizetése is gond, tehát ennek módját még pluszban megadóztatni, elég kemény lépésnek tűnik. Érthetetlen az is, hogy miért nem nyúl a kormány például a családi pótlékhoz, és teszi azt rászorultság alapúvá. Egyébként minden állami segéllyel szemben ez lenne a minimális elvárás. Legalább kelljen igényelni, és bizonyítani a rászorultságot. Az egységes, transzparens szociálpolitika kialakítása egyre sürgetőbb. Azonban úgy fest, a lyukak pillanatnyi tömködése minden egyéb gondolatot elnyom.

A polgárok számára az új csomag elhozta azt a pillanatot, amikor érdemes elgondolkodni a lebonthatatlannak tűnő „jóléti” állam szerepén. Érdemes belegondolni. A 2008-as válság kirobbanása óta folyamatosan vesznek el a polgárok szerzett jogai (aktuális kormánytól függetlenül), csak az a kérdés, hogy melyiket veszítik el. Tehát nem arról van szó, ha jön egy új kormány, akkor egy másik filozófia nyer teret, hanem csupán a hangsúlyok változnak. A mi speciális szocializmusból örökölt „jóléti” állammodellünk, amely mindent újraoszt és hihetetlen pazarlás közepette kezeli a beszedett pénzt, megérett a cserére. Azonban azt látni kell, hogy minél tovább húzódik az összeomlás, amely kétségtelenül be fog következni, annál nagyobb árat kell majd fizetni az elmaradt sokkterápiáért. A kormány programjában ismét szerepelnek utalások a MÁV-ra, BKV-ra, azonban ne legyenek illúzióink, ahogy eddig sem történt szinte semmi, ezután is kevés rá az esély, hogy nagy dolgok történjenek. Azonban az is beszédes, hogy a program az úgymond jobban gazdálkodó önkormányzatoktól a szegényebbekhez kíván átcsoportosítani olyan bevételeket, mint például az iparűzési adó. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ezek az eddig választható önkormányzati bevételeket úgymond kötelezővé teszi a kormány, azaz rákényszeríti őket, hogy kreatívabban adóztassanak. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy az ingatlanadó is megérkezik oda, ahol eddig nem volt. Tehát eljött az a történelmi pillanat, hogy felvetődjön a kérdés, vajon az adófizetőnek megéri-e az államot olyan formában finanszírozni, hogy az közben politikai okból potyautasok millióit erőlteti be azokba a rendszerekbe, amelyeket kevesek finanszíroznak. Bármennyire fáj is, a juttatások egyenlősége helyett a kötelezettségek egyenlőségét kell bevezetni. A szociális demagógia mit sem segít azon a problémán, hogy az állam iszonyatosan sokat szed be, és ezt a lehető legrosszabb módon használja fel. El kell gondolkozni azon, hogy meddig lehet az adófizetőket teljesen elszakítani attól a joguktól, hogy nyomon kövessék forintjaik felhasználását, azzal megoldva a problémát, hogy négyévente lehet választani.

Nem csak a jóléti állam, a demokrácia sem működik megfelelően, ez nem csak a magyar kormány adókreativitásából következik, hanem abból is, hogy Európa szépen lassan belefullad saját adósságiba. Kormányválság van Hollandiában és a francia választás sem arról szól, hogy bármelyik jelölt az alapkérdéssel, a hogyan tovább Európával foglakozna. A francia jelöltek retorikája például bántóan ismerős itthonról. Az egyéni felelősség, a munkakultúra, a hagyományos értékek, mint a takarékosság, a felelősség a közjóért, az érdemek szerinti juttatások kialakítása megkerülhetetlen feladat. Ebben pedig nem tart sehol sem Magyarország, sem Európa nagyobb része sajnálatos módon. Pedig ezek nélkül csak kreatív adóztatásra, nem pedig válságkezelésre számíthatunk. Kormánytól függetlenül.

Mári László
politológus

Magyarországnak szövetségesekre van szüksége. Nem Kínára vagy Oroszországra, hanem európai szövetségesekre. Most például ahhoz, hogy az Európai bizottság által javasolt szankciókat elkerülhessük, még akkor is, ha valójában ezek a szankciók egyelőre semmilyen negatív következménnyel nem járnának azon kívül, hogy demonstrálják Magyarország „rosszfiú” státuszát.

Az Orbán-kormány európai politikájának első két éve kényszerű, de olykor elkerülhető konfliktusok folyamatos felvállalásából állt. A kormány ezeket a konfliktusokat legtöbb esetben nem maga választotta, de nem is tett eleget azért, hogy ezeket elkerülje. Azonban bárhogy kerül is sor egy konfliktusra, egy olyan méretű ország, mint Magyarország, szövetségesek nélkül bukásra van ítélve. Magyarország a trianoni békeszerződés, és az EU csatlakozás közötti időben, nem alanya, hanem tárgya volt a nemzetközi folyamatoknak. Valójában nem velünk, hanem rólunk döntöttek. Uniós csatlakozásunk megnyitotta azt a lehetőséget az ország előtt, hogy mint a Monarchiában, rendezett jogi keretek között, más országokkal együtt irányíthassa a sorsát. Azonban vannak játékszabályok, amelyeket ezért a lehetőségért cserében el kell fogadnunk. Ez pedig nekünk, magyaroknak nehezen megy. A Monarchia alaptétele a közös uralkodó, és jogköreinek sérthetetlensége volt, amiről sikerült egy olyan terméketlen közjogi vitát generálni, amely miatt az egész magyar fejlődés megrekedt. Manapság, valami hasonlót tapasztalhatunk. Nem a lehetőségek kiaknázása mentén próbálunk előre lépni, hanem „virtuális” ügyekben hadakozunk feleslegesen. A reakció ugyanilyen szükségtelen az Uniós bürokrácia részéről, politikailag elfogult. Ráadásul jogilag megalapozottan támadható. Azonban ez egy olyan síkos terep, ahol könnyű elcsúszni támasz nélkül.

Általában, ha mellékelhető lenne az EU-hoz egy használati utasítás kezdő kormányok számára, akkor abban első helyen szerepelne az az ajánlás, hogy bármihez kezdesz, előbb nézz körül, kik azok, akik adott esetben veled tartanak. Nem mintha ez mondjuk az EU-n kívül nem lenne ajánlatos, de egy közösségben ez kötelező. A jelenlegi külpolitika szarvashibája, hogy ezt rendszeresen mellőzi. Előbb cselekszik, és utána érdeklődik, hogy van-e valaki, aki ezt támogatja. Orbán Viktor most is tett olyan kijelentést, hogy Magyarország nem szervez semmilyen támogatói klubot a magyar álláspont mellé, ezért valószínű, hogy az európai pénzügyminiszterek majd helybenhagyják a kohéziós támogatások elvonását kilátásba helyező határozatot. Ha ez az álláspont nem abból az információból táplálkozik, hogy képtelenek vagyunk megnyerni saját álláspontunk mellé kellő számú támogatót, akkor hiba lenne, ha nem követnénk el mindent azért, hogy ezt a határozatot elgáncsoljuk. Mert az álláspontunk csak annyit ér, ahány támogatót fel tudunk mögötte vonultatni.

A lehetőség adott, hiszen az EU-s országok túlnyomó többsége kaphatna hasonló büntetést, bár kétségtelenül mi vagyunk azok, akik az előírt deficit feltételeket még véletlenül sem teljesítettük soha, kivéve a tavalyi évet, amikor szigorúan eseti intézkedésekkel ugyan, de papíron sikerült, azonban a jó adat mögött minden maradt a régiben. Strukturálisan továbbra is gyászosan festettek a költségvetés számai. Idén már más lehet a helyzet, ahogy a jövő évi költségvetés sem igényel borzalmas beavatkozást ahhoz, hogy tartsa az EU által megkövetelt paramétereket. Ráadásul meglehetősen furcsa valakit olyanért büntetni, amelynek bekövetkezése koránt sem biztos, mivel a kormány elkötelezett a hiány tartása mellett. Ennek tükrében a büntetés elhamarkodott, erősen politikai jellegű. Erre alapozhatunk, ha amellett érvelünk, hogy miért ne rajtunk alkalmazzák először ezt az eszközt. Ma nekem, holnap neked. Ebből minden, főleg déli és keleti tagállam értene. Az persze nagy kérdés, hogy az EU-forrásokat biztosító, legnagyobb befizető országok, mint Németország, Hollandia, Franciaország milyen nyomást gyakorolnak majd az intézkedés elfogadásának érdekében. Nem sok jóval kecsegtet az, ahogy például a szlovákokat megregulázták, amikor szembe akartak menni az éppen aktuális görög mentőcsomaggal. A válság miatt a politikai realitás a közös döntéseket támogatja. Pillanatnyilag gyenge lábakon áll a magyar szavahihetőség is, köszönhetően ez elmúlt évtized hibáinak, ami szintén gyengítheti a kormány pozícióját egy ilyen lobbi tevékenység közepette.

Azonban szövetségesek megkeresése, meggyőzése közös érdekek mentén, amely nem csak nekünk, hanem más országok számára is vállalható, alapvető nemzeti érdek. Van is jó példa arra, hogy voltak olyan ügyek, amelyek mellé sikerült odaállítani az európai közösséget. Romapolitika, hatos csomag, horvát csatlakozás például. Azonban ez csak akkor működik, ha jelentéktelen, az ország szempontjából valós súly nélküli, belső használtra szánt intézkedésekkel ezt a célt nem lehetetlenítjük el. A kormánynak most már, két évvel a választások előtt, csak egy olyan taktika lehet működőképes, amely alapvetően a megegyezésre, a konszolidációra törekszik. A további harc csupán a Jobbik számára tartogathat propaganda lehetőségeket, a Fidesz számára ez kontraproduktív. Mind anyagilag, mind politikailag. Tekintettel arra, hogy nincs olyan prudens cél, ami ezáltal elérhető. Márpedig konfliktusok generálásával nem lehet sem szövetségeseket toborozni, sem pedig sikeresen politizálni. Ideig-óráig lehet érték alapú vitákat nyerni, azonban már rövidtávon is komoly hátrányokkal szembesülhetünk. Tehát sürgető feladat, hogy szövetségeseket keressünk, akár engedve álláspontunkból, jobban figyelembe véve a közösségi célokat is.

Mári László
politológus

Az Európai Parlament hosszú hetek blőd vádaskodása után elítélte Magyarországot, aminek uniós vizsgálatok sora lesz a végeredménye. Bár a magyar szocialisták igyekeznek úgy beállítani a történteket, mintha itt egy jogos procedúra végére értünk volna, aminek a következményét csak a kormány, sőt még az is csak korlátozottan viseli, és az egyszerű emberek számára ez majd nem jelent semmilyen hátrányt, kétséges, hogy ez az állítás megáll-e. A kormány „eső után köpönyeg” kommunikációját már magam is ostoroztam, mint ennek a történetnek egyik lényegi elemét, azonban most érdemes a másik oldalt górcső alá venni. Mi értelme ennek az egésznek?

A balliberális oldal 2010-es katasztrófája azt eredményezte, hogy ma Magyarországon a baloldali nézetek, gondolatok marginális szinten jelennek meg a közvélemény előtt, amit külföldi propagandával igyekeznek ellensúlyozni. Jórészt egyébként is fóbiákkal átszőtt, irreális gondolatok ezek, amelyek nem nyerik el még az egyébként elégedetlenek szimpátiáját sem, de úgy vélik, ha egy külföldi mondja, akkor mégis célba érhetnek. Lehet masírozni munkát-kenyeret táblákkal, azonban kissé visszatetsző ez azoktól, akik végigasszisztálták az ország hitelekbe fullasztását. A választópolgár pedig egyelőre nem felejt. Az MSZP, és vele a magyar baloldal folyamatos osztódása, amely egyébként természetes folyamat, semmi jót nem ígér a következő választásra sem. Ellentétben azzal, amit az MSZP állít, ez nem csak az új választási rendszer, hanem az előző szerint is így van. Mivel itthon úgy fest a baloldal képtelen megfelelő erőt felvonultatni, hogy elképzeléseit megvalósítsa, a baloldal pártjai külföldön kerestek és keresnek támaszt. Ez önmagában még nem lenne probléma, hiszen a 2006-os rendőrattak után ezt tette a Fidesz is. Azonban a mód, ahogy ezt teszik, rendkívül problémás. Ugyanis nem tényeken, számon kérhető szabályrendszeren nyugszik, hanem a legaljasabb hazugságok, hamis vádak során. Ezek között néha feltűnik egy-két megalapozottnak tűnő állítás is, azonban az EP vitáit figyelemmel kísérő átlag magyar megdöbbenve konstatálhatja, hogy az az ország, amiről a magyar szocialisták és elvtársaik beszélnek, sokkal inkább emlékeztet egy közép-ázsiai szovjet utódállamra, mint amelyben egyébként élnek. Ettől a pillanattól, ez az egész színjáték úgy fest, mint egy megkomponált politikai hadjárat. Merthogy az is. Internacionalista segítség. A lóláb éppen ott lóg ki, hogy ez az EP, egyébként karba tett kézzel nézi a szlovákiai nyelvi apartheidet vagy Sarkozy roma toloncolását. Egy-két nyilatkozat erejéig méltóztatnak felháborodni, ami után a francia elnök visszazavarja őket a sarokba, mondván, ez nem az ő dolguk. A szlovákok meg köszönik, jól vannak, és nagy ívben tesznek a Velencei Bizottságra, meg a többi európai plénumra. Majd bocsánatot kérnek tíz év múlva, de addig is folytatják, amit elkezdtek. Magyarország azonban más tészta. Itt nem elég a szabályok betartása, most már azok „szellemével” is meg kell küzdenünk.

Így az az érzése minden gondolkodó embernek, hogy bármennyit is hibázik a magyar kormány, olyan ostoba vádakat felhozni; minthogy Magyarországon megfigyelik a kisebbségeket, diktatúra van, vagy netán elüldözik a másként gondolkodókat, megszűnik a szabad választás, nem működik független kritikus média, csak úgy lehet, ha valakinek nyilvánvalóan sanda politikai célja van. A szocialista EP képviselők és Bokros Lajos, aki olybá tűnik, saját magát képviseli, azzal, hogy nyilvánvaló hazugságok szajkózásához asszisztáltak, ezt a vélelmet támasztják alá, még akkor is, ha jó szándékkal teszik ezt. Súlyos politikai hiba. Számos ügyben léphettek volna fel megfelelő jogalappal, ha a hazugságokat maguk is cáfolják. Azonban ezt elmulasztották, mi több maguk is megtoldották, ahol lehet. Ennek a következményei legalább olyan súlyosak lesznek, mint 2006 gumilövedékeié. Mostantól gyakorlatilag kizárták azt, hogy nemzeti érzéssel bíró szavazópolgárokat meg tudjanak szólítani. Vagy legalábbis nagyon nehéz lesz. (Érdekes párhuzam fedezhető fel a 1925-ös frankhamisítási üggyel, amelyről szintén azt hitte az akkori ellenzék, hogy külföld segítségével teret nyerhet, ehelyett éppen az ellenkezője történt.) Maradnak a nosztalgiázó baloldali nyugdíjasok, akikkel viszont csak a csendes elmúlás lehet a párt célja, potens politizálás semmiképpen. Ez lehet az egyik következménye az elfogadott nyilatkozatnak. A másik, ennél sajnálatosabb következményt mindannyian érezni fogjuk. Afféle pária, jobb esetben lázadó országgá válunk, amelyik legfeljebb a szőnyeg széléről szólhat bele az európai ügyekbe. Vélhetően egészen addig, amíg jelen erőviszonyok mellett működik az EP. Kéréseink nem fognak nyitott fülekre találni. Magyarul ott tartanak be majd az európai bürokraták, ahol tudnak. Kicsit hasonlít a helyzet a huszadik századi meghurcoltatásainkhoz. Az igazság velünk van, de ki a fenét érdekel majd, mi az? És ezt mindenki érezni fogja. Nem csak a határon túli magyarok, hanem mi itthon is. Ez bizony forintosítható, vagy stílszerűen „eurósítható”, akármit is mond Tabajdi Csaba.

A konklúzió az, hogy az a buta társasjáték, amit a magyar politika most már magyar „világháborúként” űz, azaz tartsunk be egymásnak minden szinten, a föld bármely pontján, kezd a végkifejlet felé közeledni. A kicsinyesség és a pürrhoszi győzelmek, amelyeket a politikai erők egymás felett aratnak, lassan tízmillió áldozatot követelnek. A kormány talán felismerte, ennek az egész kutyakomédiának véget kellene vetni, ez pedig csak úgy történhet meg, ha az erős (kormány) gesztusokat tesz, a gyenge (ellenzék) végre felismeri, hogy ez a hecckampány, már az ő bőrére is megy. Végre előállnak valamilyen értelmes stratégiával, ami számukra és nem utolsó sorban számunkra előnyös megállapodásokat eredményezhet, kivonva az országot a tűzvonalból. Ezeket a megállapodásokat pedig itthon kell megkötni. Ha a dolgok így mennek tovább, az biztos, hogy nyertesek nem lesznek, csak vesztesek. Mi mindannyian.

Mári László
politológus

A tavalyi holland előrehozott országgyűlési választásokat követően egy meglehetősen ingatag kormány tudott csak megalakulni a mélyföld országában, ahol is a jobboldali liberális és konzervatív kisebbségi kormányt kívülről támogatja a radikális jobboldali Szabadságpárt. A szalonképtelen Szabadságpártot csaknem másfél millió szavazó támogatta, akik így a harmadik legerősebb parlamenti képviselettel tudták zárni a voksolást (egyben képviselőik számát 9-ről 24-re tornázták fel a 150 fős törvényhozásban).

Maga Gert Wilders és Szabadságpártja megérne egy külön bejegyzést, hiszen a radikális jobboldali párt szélsőségesen bevándorlás- és iszlámellenes, elkötelezett Izrael-barát politikát folytat. Szalonképtelen megnyilvánulásaival számos ellenfelet (és hívet) szerzett már Hollandiában. Egyik elhíresült kinyilatkoztatása szerint a Korán egy fasiszta könyv, amely miatt eljárás alá is vonták. Azonban, ahogy Közép-Európában, így Nyugat-Európában sem annyira finnyásak a politikai pártok egy vállalhatatlan vezető és pártja ellen, ha a hatalom megszerzéséről és megtartásáról van szó (régiónkban Robert Fico legutóbbi kormányára gondolok, akit a szélsőségesen kisebbségellenes Ján Slota vezette Nemzeti Párt támogatott 2006-tól négy éven át). A holland jobbközép-liberális kormány külső, Wilders Szabadságpártjának támogatása ellen nem emeltek kifogást az unióban. Bármilyen meglepő is, országuk területi kiterjesztéséről nem csak régiónkban álmodnak parlamenti képviselők, hanem a hollandok egy csoportja is (a Szabadságpárt) álmodik Nagy-Hollandiáról, amelybe beletartozna Belgium nagy része, de kisebb területi egységek Francia- és Németországból is, etnikai alapon persze. Maga Wilders szólította fel 2009-ben Balkenende miniszterelnököt arra, hogy aktívan támogassa Nagy-Hollandia létrejöttét. Azonban bármilyen meghökkentő, Hollandiában nem retteg a kisebbség, nem fasizálódik az ország és nem Hollandia lett az „Unió első fasiszta állama” (Ahogy az Amerikai Népszava szerzői szerint „természetesen” a mai Magyarországra ez igaz).

Játsszunk el a gondolattal, mi történne akkor, ha a jobbközép magyar kormány a radikális Jobbik támogatására szorulna (tegyük hozzá, hogy a holland szélsőjobb radikálisabb, mint a magyar) és a magyar radikálisok Magyarország területi kiterjesztésének támogatására szólítanák fel a miniszterelnököt. Kő kövön nem maradna, ebben biztosak lehetünk, talán ellenünk szankciókat is léptetnének életbe, talán gazdasági embargóra, de szélsőséges esetben uniós tagságunk felfüggesztésére is sor kerülhetne. Azonban ne legyünk cinikusak vagy ne ragadjon el a hév bennünket alaptalanul, egyelőre ellenünk sem foganatosítottak semmilyen szankciót.

Szerencsére az amúgy holland Nellie Kroes (az EU digitális és médiaügyekkel foglalkozó biztosa) kijelentette csütörtökön vitájában Navracsiccsal szemben, hogy az EU minden tagállammal szemben egyenlő mércével mér (persze, ezt látjuk a fenti példában is), és amúgy is egy névtelen ismerőse szerint a rendőrség megfigyeli a kisebbségeket és sokan akarják elhagyni az országot (nyilván a rettegés miatt). Mi több, a holland De Telegraph újság szerint, „a vitatott új alkotmányával Magyarország gyakorlatilag elhagyta az Európai Unió demokratikus rendjét". Amióta "Orbán (Viktor) jobboldali nacionalista (!) pártja kétharmados többséget szerzett, olyannyira radikális és messzemenő intézkedéseket foganatosított, hogy Magyarország kizárását az EU-ból - a szerző szerint - többé már nem kellene elképzelhetetlennek tartani". Szóval egyenlő mércével mérnek minden tagállamot a liberális és demokrata holland bürokraták?

Még egy kis adalék, a holland tárgyilagosságot alátámasztandó. A héten egy új weblapot nyitott a holland kormányt kívülről támogató Szabadságpárt, amelyben lehet panaszkodni a Hollandiába bevándorolt kelet-közép-európai vendégmunkásokra, akik olyan problémáknak az okozói (a toleráns és híresen liberális hollandok szerint), mint a prostitúció, a bűnözés, alkoholizmus és drogfogyasztás. A honlapon nyíltan lehet jelentgetni a zavaró elemeket, akik mellesleg szennyezést, zajt és munkaerő-piaci problémákat generáltak Hollandiában. A párt a jelentéseket (amelyek egyes újsághírek szerint egy hét alatt elérték a 14 ezret) majd a szociális és munkaügyi minisztériumnak fogja továbbítani. A dolgot súlyosbítja, hogy a honlapon kelet-közép európaiak által elkövetett bűncselekményeket leíró korábbi újságcikkek váltják egymást, megágyazva egyben a feljelentéseknek. Érdekes módon a gyengécske politikai elhatárolódásokat nem övezi akkora ellenállás a rasszista politikai akció ellen, mint amekkorára a magyar alkotmány bevezetése sarkallta az EU-s képviselőket, sőt Henk Kamp, a holland szociális ügyek minisztere szerint is “ egy jól ismert tény, hogy a nagyvárosok bizonyos kerületeiben is gondot okoz a kelet-európaiakhoz kötődő túlzsúfoltság, a bűnözés” és nem volt hajlandó elhatárolódni a kezdeményezéstől, hiszen annak bírálata a “politikai pártok feladata”.

Még szerencse, hogy a kontinens szerencsésebb felének politikai vezetése azonos mércével mér minden ügyben, minden országot és egy demokratikus ország stílszerűen szociális minisztere általánosít és együttműködik egy gyűlöletkeltő párt ötletével, akik amúgy kormányának támogatói is. Akkor hogy is van ez, melyik ország fasizálódik? Miért nem hallani arról, hogy Hollandiában rettegnek a kisebbségek? A kérdésről biztos pontos választ tudna adni pár magyar hivatásos rettegő-jelentgető, közéleti személyiség, sőt körbe is tudnának nézni egy kicsit, hiszen Brüsszeltől nincs annyira messze Hollandia.

Török Tamás
politológus

Két „fontos” dolog történt ma Európa parlamentjében. Az EP elutasította a fiskális uniót baloldali közreműködéssel (igen, azt, ami miatt itthon a hazai baloldal úgy nekiesett Orbánnak), és összeomlott a baloldal magyar alkotmányt mindenestől eltörölni akaró támadása az EP-ben.

A várva várt vita, ahogy sokan beharangozták, a „kamion és a Trabant” találkozása, a „Trabant sofőrjének” ügyes manőverei miatt látványosan elmaradt. Ha valaki komoly politikai vitára számított, az gyorsan rájött, hogy az az egyik fél teljes tájékozatlansága vagy még inkább félretájékoztatottsága okán most elmarad. A Bizottság még vért izzadva összeszedett olyan kifogásokat a jegybank törvény ellen amelyek miatt eljárást lehetett kezdeményezni, azonban az EP baloldali fele, mintha Heller Ágnes jegyzeteit olvasta volna fel kritikaként, amelyeket Konrád György lektorált. Ostoba, olykor burleszkbe illő hozzászólásokat produkált az önmagát rendkívül szofisztikáltnak tartó liberális, zöld, szocialista oldal. Volt szó újságírók letartóztatásáról, zsidó családok rettegésétől elkezdve mindenről, amivel kompromittálni lehet egy jobboldali kormányt. Olyan nevetségesen nem volt köze a felszólalásoknak a valósághoz, hogy Orbán Viktor elégedetten mosolyoghatott a felszólalások közben. Úgy nyert, hogy meg sem kellett erőltetni magát.

A baloldal láthatóan egy harcos, felkészületlen Orbánt várt, ehelyett egy kompromisszumkész, ellenfelének taktikáját előre jól feltérképező, az Európai Néppártot időközben maga mellé állító politikussal találkozott. Az eredmény csúnya „falnak futás” lett. A baloldali hozzászólok szigorú rendben hajtogatták ugyanazt, amely már a harmadik felszólaló után unalmas ismételgetésnek tűnt. Kohn-Bendit performansza megkopott 68-as emlékeket idézett fel azokban, akik még emlékeznek 68-ra, azonban mindenki más csak egy hisztiző öregurat látott, aki összekeverte a párizsi utcasarkot az EP ülésteremmel.

Nem állítom azt, hogy válaszul a néppárt grandiózus hozzászólásokkal operált volna, de mégis tárgyszerűbb hozzászólások és érvgyanús mondatok kerültek elő jobboldalról. Meglepően sokan álltak ki Orbán mellett. Lengyelek, mi több egy román felszólaló is. Nesze neked sztereotípia. Orbánnak ezek után már csak annyi feladata volt, hogy elnyomjon néhány ásítást, nevetgéljen egy kicsit, majd nagyvonalúan lezárja a vitát. Nagy valószínűség szerint végleg. Ha majd egy hónapnyi sajtókampány után ennyi sikerült, akkor bizton hihetjük, hogy hamarosan lesz fontosabb dolog az EP ülésein, mint Orbánt vegzálni. Ettől még persze lesznek fáradt próbálkozások, ez majdnem biztos. A sajtótájékoztató már nyugodt hangvételű eszmecserévé fajult, amelynek a végén fel is került az i-re a pont, amikor egy francia újságíró kérdésre Orbán gaulle-istának minősítette magát, majd kifejtette, hogy reméli, egyszer a magyarok lesznek olyan patrióták, mint a franciák. Talált süllyedt.

Összességében továbbra is igaz, hogy Orbánnal vitát kezdeni alapos felkészülés nélkül, és megtámadni, öngyilkosság. Debattőrként még mindig a régi. Ma ezt a csoportos harakirit az európai baloldal be is mutatta, és egyben azt is, hogy miért szenvednek szinte mindenütt vereséget. Elszaladt mellettük a világ. Az EP önmagáról is kiállított egy bizonyítványt. Leginkább azt, hogy egy használhatatlan gittegylet, amely inkább gátja a folyamatoknak, mint bárminek az előremozdítója. Valójában nevetséges olyan kérdésekkel időt tölteni, minthogy mire esküszik fel vagy nem a magyar jegybank elnöke. Bármelyik kormányfő kompetensebb, támogatottabb szereplője az európai politikának, mint ez a szervezet. Orbán Viktor tizenkilencre lapot húzott, amikor felvállalta ezt a vitát. Mondjuk úgy, most bejött. Azonban ez nem változtat azon, hogy végre össze kellene hozni egy koherens gazdaságpolitikát, és ehhez találni egy hiteles pénzügyért. Ugyanis, ahogy Európában, úgy Magyarországon is a gazdasággal vannak fundamentális problémák, és erre se itt, se ott nem látszik megoldás. Ez még akkor is igaz, ha jókat vitáznak egymással európai politikusok, lényegtelen kérdésekről.

Mári László
politológus

Orbán Viktor és kormánya össztűz alá került. Rengeteg írás jelent meg rögvest, miért is van ez. Nem túl hízelgő vélemények jelentek meg, megállapítva, hogy a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, nem lehet tudni miért nem fogadja el az IMF hitelt, miért folytat „szabadságharcot” a saját szövetségesei ellen. Persze volt ebben a véleményözönben minden, a fasisztázástól, az 1957-hez hasonló elszigetelődésig minden. Ezek nyilvánvalóan túlzások. Az azonban nem, hogy valamit most már lépni kellene.

Céltalan kormány?

Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.

Éljen a kapitalizmus

Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.

Mári László
politológus

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke levelét megírta. Sejthető volt már a múlt héten is, hogy nem az IMF, hanem az EU húzta be a kéziféket a magyar kormánnyal folytatott tárgyaláson. Azzal, hogy az EU képviselői felálltak az asztaltól, már jelezték, itt a határ, ameddig el lehet menni.

Azzal a húzással, amit a kormány megpróbált, azazhogy előre megy és alkupozícióba hozza magát belső használatra szánt lépésekkel, amelyekből majd kihátrál, ha az Unió is kész a kompromisszumokra, csúnyán elszámította magát. Nyilvánvaló, hogy a közösség képviselői a fehér zászlót akarják látni a kormány oldaláról, alku nem lesz. Barroso levele a diplomácia nyelvén egy nagyon komoly figyelmeztetés. Ha ezt a kormány figyelmen kívül hagyja, valóban súlyos dolgok következnek. Ez a pofon elkerülhető lett volna némi belátással, és ha időben kapcsol a Fidesz vezetése. Azonban nem véletlenül menekült a kormány az Uniós konfliktusba. A másik oldalon százezrek elbocsájtása, a nagy elosztó rendszerek fájdalmas leépítése van. Ezt úgy nem lehet megoldani, hogy a bázis erős maradjon, hiszen éppen a párt szavazóbázisának derékhada lesz a kárvallottja annak, ami most jön.

Azonban most ez az ajtó is bezárult. A MNB devizatartaléka marad az MNB-ben. A nyugdíjpénz maradéka is elfogy hamarosan, és az EU részéről is elfogyott a türelem. Nagy kérdés, hogy Orbán Viktor ebből milyen következtetést von le. Folytatja azt a reménytelen blitzkriget az EU ellen, aminek a vége biztos és gyors vereség, vagy felvállalja azt, amit 20 éve senki nem akar megtenni. Egyáltalán ő akarja-e ezt végigvinni vagy meghagyja ezt másnak. Ugyanúgy lelép a színről, mint Gyurcsány a maga idejében, és jön egy technokrata kormányfő.

A kommunikáció már nem fog segíteni. Az eddigi szlogenek végső kudarcát, talán a magánnyugdíj-pénztárakat felszámoló intézkedések magyarázata mutatja a legjobban. A tagok döntésére hivatkozni ebben az esetben meglehetősen ostoba, a valóságtól, a közvéleménytől teljesen elszakadt megoldásnak kell tekinteni. Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól mutatja, hogy a Fidesz által barátságosabbá tett Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács is kénytelen kelletlen el kellett meszeljen törvénycikkeket az ominózus médiatörvényből, valamint jeleznie kellett, hogy a költségvetés jelenlegi, kozmetikázott formájában sem tartható.

Hétköznapi nyelven, game over. Ha a Fidesz meg akarja menteni pozitív alkotásait (mert vannak), és egyben akarja tartani táborát, akkor most példát kell vennie a nagy konzervatív elődről Bethlen Istvánról, és meg kell egyezni nem csak a nyugattal, hanem a hazai érdekcsoportokkal is. Pontosan úgy, ahogy a bankokkal tette. Korrigálni kell a hibát, amely szemben az ellenzék állításaival nem az, hogy a kormány túl konzervatív, vagy netán túl kapitalista lenne, hanem éppen az ellenkezője. Most kell piacpártinak és ortodox módon nyugati konzervatívnak lenni. A lehetőségek és a realitás talaján kell maradni. A vélt, vagy valós igazságokat felülírták a nyers tények, amit mostantól figyelembe kell venni. Innen még talpra lehet állni, de az idő most már nem a kormánynak dolgozik.

Mári László
politológus

Orbán Viktor, pontosabban a magyar küldöttség, időt kért. Sport nyelven szólva egyeztetni akarja a taktikát a csapattal, azaz a magyar parlamenttel. Pro és kontra sok minden megjelent erről a döntésről. Van, aki szerint egyből mindent alá kellett volna írnunk, mert ahonnan a pénz jön, oda kell állni, még ha diktálnak is. Tagadhatatlan, van benne valami. A másik oldal kurucosan, eb ura fakót kiált, mert kik azok a németek vagy franciák, hogy megmondják nekünk, hogyan költsük el a pénzünket (pontosabban az ő pénzüket is, mert nekünk ugye nincs elég…).

A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Nem csak Orbán Viktor, de az európai politikusok zömének is nagy kockázat ez a paktum, amit nyugodtan nevezhetünk diktátumnak. Európát már meg is osztotta ez az egyezmény. Azonban az igazi hullámok még csak most korbácsolódnak majd fel, az amúgy is viharos tengeren. Ki garantálja, hogy azok az országok, amelyeknek a politikusai most beálltak a sorba, majdan, ha ezek a politikusok megbuktak, maradnak ugyanott. Minden változhat. A demokrácia egyik sajátos és pozitív vonása a változékonyság. Ez azonban most hátrány. Mondjuk ki, a nemzetek Európájából, amelynek vezetésébe minden országnak joga volt beleszólni, fokozatosan haladunk egy föderatív berendezkedésű ország felé, amelyben már a többségi döntés lesz az elfogadott, vétó pedig kimegy a „divatból”. Aki alulmarad a szavazásokon, az kénytelen lesz végrehajtani a direktívákat. Nyilvánvaló, hogy ez csak az első lépés, azonban ha egyszer ezen az úton elindul a folyamat, abból kiszállni nem lehet. A gazdasági egységesülést, követi majdan a politikai egység. David Cameron pontosan ezért nem mondhatott igent, és pontosan ezért kért időt Magyarország, Csehország és Svédország.

A csatlakozásnak két kimenete lehet. Sikerül megoldani a gazdasági problémákat, a tagok gazdaságai idomulnak a fejlett centrum országok gazdaságaihoz és új prosperitás kezdődik, vagy a kiegyenlítődés elmarad, és a problémás országok magukkal rántják a sikereseket is. Mindkét forgatókönyv mellett számos érv sorakoztatható fel. Azt azonban le kell szögezni, hogy a siker nem a politikusokon vagy az aláírt egyezményeken múlik. Ezt már egyszer úgymond eljátszotta az Unió. Felvették a görögöket és a portugálokat is azzal az elképzeléssel, hogy majd utolérik a többieket. Utolérték? Dehogy. Csak a probléma lett sokkal nagyobb. A jelenlegi gazdasági válság eredendően elhibázott politikai döntések sorával indult. Felelőtlenül meghitelezett országokkal például, akikről évekkel ezelőtt tudta mindenki, hogy fenntarthatatlan pályán haladnak, mégis öntötték beléjük a pénzt. Most minden probléma az asztalra került. Azonban a válasz a probléma kezelésére a régi. Tovább öntik a pénzt oda, ahová nem kellene. Voltaképpen csak a befizetők körét szélesítik. Vajon a görögök mentalitása megváltozik attól, hogy aláírják ezt az új egyezményt? Vagy a magyar mentalitás, a román vagy akár a spanyol? Nehezen hihető. Ez az új egyezmény megint azt akarja, ami egyszer már nem ment. Közös szabályrendszert kialakítani egy olyan közösségnek, amelynek tagjai túlságosan különböznek egymástól ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni.

A szkepticizmus kötelező lenne minden európai politikusnak, azonban a félelem keltette pánik közepette úgy fest, ez most csupán négy ország vezetőjének jutott eszébe. Ráadásul Magyarország esetében az sem árt, ha minden párt lehetőséget kap arra, hogy döntsön, kell-e neki ez az új paktum. Kell-e csatlakozni egy olyan közösséghez, amelyik ha rosszul dönt, úgy ránthat magával minket, hogy semmilyen lehetőségünk nem lesz arra, hogy kiutat keressünk. A történelmi tapasztalat az, hogy egy ilyen döntés túl súlyos ahhoz, hogy egy párt vagy egy miniszterelnök egyedül eldöntse. Érdemes ezt előbb megvitatni és kivárni egy keveset, mint hebehurgya módon beleugrani valamibe, aminek az életképességéről vajmi keveset tudunk. Most az egyszer illene megfontoltan dönteni.

Mári László
politológus

Amikor az első világháború alatt Friedrich Naumann, Mitteleuropa című munkájában egy német dominanciával, gazdaságilag egységes német vezetésű közép-európai blokkot álmodott meg, akkor csupán formába öntötte azokat az elképzeléseket, amelyek jóformán egy évszázada forogtak a német politikában. A további történet már ismert. Mitteleuropa-ból nem lett semmi. A Versailles környéki békékben maradéktalanul érvényesültek az antant elképzelései, ígérvényei, amelyeket még a háború alatt tettek az Osztrák-Magyar Monarchia helyén létrejövő új államoknak. Szinte szükségszerűen jött a második világégés a rabló békére. Németország ezt törvényszerűen el is vesztette, és ennek következtében, már nem csak nagyhatalmi álmai kérdőjeleződtek meg, hanem a léte is kérdésessé vált.

Németország a háborúit elvesztette, de a békét az NSZK révén megnyerte. Nem látom értelmét végiglapozni a II. világháború után történteket, ezért egyből a végeredményhez ugranék. Németország, bekebelezve NDK-t egyesült, mi több Európa vezető gazdasági hatalma lett. A 90-es éveket voltaképpen a hajdani NDK problémáinak megoldás töltötte ki. A német politikai rendszer sikeresen küzdött meg a feladattal. Mi több, gazdaságilag már nem csak saját keleti perifériáját volt képes meghódítani, hanem jóformán egész Kelet-Európát. Mindennek az alapja Németország fejlett, versenyképes ipara, és korporatív elemekkel megerősített demokráciája, továbbá az Európai Unió, amely az 1992. Maastrichti egyezménnyel lépett olyan útra, amely egy valódi egységes gazdasági térség kialakítását vetítette előre. Ennek pedig legfőbb haszonélvezője Németország lett. Az Euro bevezetése természetesen további lökést adott ezeknek a folyamatoknak. Az unió keleti bővítése kiemelten szolgálta Németország gazdasági igényeit, hiszen így ezek a német gazdaságnak alárendelt kis államok, most már könnyebben elérhetővé váltak a német tőke számára. Az európai normák bevezetése azt is lehetővé tették, hogy egész országok idomuljanak még inkább a kapitalista világgazdasághoz, és ezen belül természetesen a némethez. Németország gazdasági hatalmának növekedése nem járt politikai következményekkel. Nem fogalmazódtak meg olyan kérések, elvárások német részről, amelyek az EU-ban betöltött vezető szerepet ki szerették volna szélesíteni, netán a többi ország számára diktálták volna a feltételeket.

Eddig. Most már korántsem az a bőkezű nagybácsi Németország, ami hajdanán volt. Ma már elvárásokat, kritériumokat kell annak teljesíteni, aki német pénzt akar. Ez voltaképpen érthető is, hiszen vissza szeretnék azt kapni, amit befektettek. Ahhoz, hogy ez az igény megjelenjen, természetesen szükség volt a 2008-ban kirobbant gazdasági válságra. Napjainkban Németország a mérce. Ezt tükrözik Merkel szavai is, amelyben megfogalmazza, hogy a német szabályok átvétele a megoldás Európa gondjaira. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az vitatható, tekintettel arra, hogy ami Németországban működik, az szinte biztosan nem fog Görögországban vagy Olaszországban. Inkább a jelenség érdekes. Nyugodtan mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk Németország esetében. A II. világháború vesztes és egyben lelkiismeret furdalásos német nemzeti-nemzetközi politikájának vége. Most már egyre inkább az európai vezető szerepét felismerő, az európai intézményeket tartalommal megtöltő Németországgal van dolgunk, amely nem rest megregulázni - egyelőre verbálisan - a keleti, déli végek válságtól szenvedő kis államait, amelyeket egyébként gazdaságilag már régen maga alá gyűrt. Németország lehetőségei ma lényegesen meghaladják azt a „Mitteleuropa” álmot, amit Naumann képzelt el. Nem kétséges, Németország a jövő Európájának vezető állama, amelynek a dominanciáját, csak saját maga veszélyezteti, ha azt a nyers modort valósítja meg, amit Merkel és német vezető politikusok beszédei demonstrálnak. Ha képesek az angolszász pragmatizmust, hajlékonyságot elsajátítani és az európai ügyekben alkalmazni, akkor nem kétséges, hogy gazdasági expanzió révén az EU a német gazdaság játszótere lesz a jövőben is. Ennek szükségszerűen politikai következményei is lesznek, ez azonban vélhetően megmarad az európai intézmények keretein belül. Kérdés, hogy ezek az intézmények mennyire felelnek majd meg a német igényeknek, és mennyire akarják majd azokat saját képükre formálni.

Jacques Delors, The Daily Telegraphnak adott interjújában már utal a németek makacsságára, amellyel kontrollálni akarják az európai pénzügyeket. Egyre több helyen bukkan fel a francia sajtóban is az a vélemény, hogy korlátozni kell a német dominanciát, amely egyre nyilvánvalóbb. Kétségtelenül a német nyomulásnak egy Achilles-sarka van, ez pedig a biztos hátországnak tekintett Franciaország. Németország a nagyvonalú európai mezőgazdasági támogatások révén tudhatja maga mögött a kontinentális Európa katonai nagyhatalmát, amely atomhatalom is egyben. Feltétlenül figyelembe kell venni az USA-t, amelynek katonai védőernyője alatt él Európa jelenleg is. Tehát a német politikai térnyerésnek jelenleg erős korlátai vannak, szemben a gazdasági lehetőségekkel. Azonban ha az EU pénzügyileg megbukik, a kontinensen új osztozkodás kezdődhet, amelyben Németország „helyet követel majd a Nap alatt”, ami olyan konfliktusokhoz vezethet, amelyek egyelőre beláthatatlanok. Azonban ha feltételezzük az EU egyben maradását és az euró megmenekülését, akkor is fokozódó súlyponteltolódásnak lehetünk majd szemtanúi. Az európai gazdaság és politika súlypontja a Párizs-Berlin tengelyen egyre inkább a német felé billen majd.

Magyarország helyzete, bármilyen módon is alakul át az EU, egyértelmű. A német-francia érdekszféra részeként szerepelünk majd ebben a hatalmi játszmában. A magyar külpolitika játéktere csak akkor nőhet meg, ha az EU megőrzi az egyenjogú országok közösségének legalább a látszatát. Ha a német-francia szövetség diktátumai érvényesülnek a közösségi politikában, az angolszász szövetségesek pedig úgymond „ráhagyják” a kontinentális ügyeket erre a tandemre, akkor a hajdani keleti blokk országai számára nincs nagyon más lehetőség, mint igazodni a két nagyhoz és az általuk követett politikához. Tekintettel arra, hogy az izmosodó, és egyre agresszívabbá váló orosz külpolitika számunkra semmilyen hasznos motívumot nem tartalmaz. Mind gazdaságilag, mind társadalmilag vállalhatatlan az orosz modell, ami a gazdasági, politikai szabadság és az alternatív vélemények korlátozására épül. Ettől távol kell tartani nemcsak Magyarországot, hanem a térség államait is. Lehetséges alternatívaként jelenhetne meg a V4 országok együttműködése, azonban ez az egyes országok opportunizmusa, „kisállami” nacionalizmusa miatt kizárható, pedig az, hogy mindenki egyedül próbálkozik, önsorsrontó. Kiszolgáltatja, „leárazza” a térséget.

Bárhogyan is alakul, az EU elkövetkezendő fél évszázada napjaink politikai döntéseitől függ, amelyet a német-francia szövetség döntően befolyásol majd.

Mári László
politológus

A gazdasági válság felszínre hozta az Európai Unió egyik sarkalatosan gyenge pontját, az európai politika törésvonalait és azon erőközpontjait, amelyek egészen biztosan meg fogják határozni a kontinens jövőjét a következő évtizedekben. Ez egységesen a német-francia együttműködés, amely maga alá fogja gyűrni az EU többi államát gazdaságilag és politikailag egyaránt. Az egyetlen különutas állam Nagy-Britannia maradhat, amely mindig is különálló politikát folytatott történelme során, de a többi ország vagy együttműködően kooperálva (mint például a Benelux államok) vagy periférikus helyzetüket és gazdasági alárendeltségüket félig-meddig elismerve, kényszerűségből fognak engedelmeskedni a német-francia tengelynek. Nézzünk erre egy gyors példát.

Pár héttel ezelőtt, amikor a szlovák kormány szavazott az „eurósáncról”, vagyis az euróövezeti országok által felálltott mentőcsomagról, első körben a szlovák parlament nem szavazta meg Szlovákia hozzájárulását, amely ha nem is vitte volna zátonyra, de hosszú időre nehéz helyzetbe hozta volna a nehézkes brüsszeli diplomáciát. A kormány bukásához is vezető szavazást követően egyes diplomáciai pletykák szerint a német kormány megfenyegette Szlovákiát, amennyiben nem szavazzák meg a törvényt sürgősen, elviszik Szlovákiából a nagy autógyárakat, amelyek az ország gazdasági motorját képezik. Amennyiben ez a politikai zsarolás nem is történt meg, a nyílt politikai nyomás elviselhetetlen lett volna, így nem volt kérdés, hogy a bukott kormánynak nincs más lehetősége, csak az EU-nak tetsző hozzájárulás megadása. Így pillanatok alatt megegyeztek a legnagyobb ellenzéki párttal és „percek alatt” átvitték az elvárt döntést. Fölösleges illúziókba esni, Közép-Európa sorsa évszázadok óta a német és orosz malomkő között örlődött. A történelem viharai néha jobbra, néha balra csapták az egész régiót. Napjainkban ismét a német befolyás a meghatározó, kétségtelenül ez így is marad évtizedekig. Természetesen az egész „közös Európa” ideálja abból a logikus megfontolásból fakadt, ha nem történik meg a francia-német kiegyezés a második világháborút követően, akkor a kontinens békéje nincs biztosítva. Az alapító atyák elsődleges célja a béke és a prosperitás biztosítása volt és akkoriban nem is gondolhattak arra, hogy az együttműködés (francia-német) egyszer Európa irányító erejévé fogja kinőni magát, és a többi, akkori alapító ország csak követője lesz ennek az együttműködésnek. Logikusan, napjainkban a német gazdasági erő könnyedén kinőné a francia (főleg mezőgazdaságra támaszkodó) gazdaságot politikailag az elkövetkező évtizedekben, de Párizs rendkívül nagy hangsúlyt fektet az EU-ban betöltött informális vezetői pozícióinak megőrzésére, azonkívül az erősödő francia és a visszaeső német demográfiai adatok a kettős vezető erőt garantálják az elkövetkező évtizedekben is.

A németek pedig egyre inkább kinövik a második világháborút követő „kötelező” bűntudatukat és mutatják meg erejüket. Vezető szerepüket a franciák is hangsúlyozzák, akik az amerikai vezetést mellőzve vitték végig az angolokkal a líbiai beavatkozást. További példa a görög válság kezelése, amelyen tökéletesen be lehet mutatni a francia-német tengely működését.

Gyakorlatilag Görögország egy periferikus kis ország az Európai Unió délkeleti végén: Felvétele annak idején inkább volt politikai, mintsem gazdasági döntés Brüsszel részéről, mindenki tisztában volt a görög társadalom és gazdaság sajátos, korrupt és belterjes állapotaival, és ismerte viszonyulását a tisztán piaci versenyen alapuló kapitalista erőközpontokhoz, azonban ez nem volt mérvadó a gazdasági válságig. Görögország gazdaságilag alig ér fel egy német tartomány teljesítményével, az Unió gazdasági teljesítményének alig 3-4%-át adja csupán, de a globalizált pénzügyi világ 2008-ban megmutatta, hogy egy kis dominó eldőlése hatalmas bajhoz is vezethet. Ugyanez igaz jelenleg is, hiszen a német, francia, olasz bankok kihelyezett tőkéje került veszélybe a görög gazdasági összeomlással és államcsőddel. Nem szeretik kimondani a döntéshozók, de Görögország összeomlott, külső segítség nélkül nem működne. Görögország erején felüli jóléti kiadásaival felélte, ipari szintű adóelkerüléssel elcsalta a jövőjét. Az ország elképesztő méretékű, éves szinten 30 milliárd eurós deficitet termel, amelyet képtelenség visszahozni segítség nélkül az iparral alig rendelkező kis országnak. (Összehasonlításként hazánk államadóssága 70 milliárd euró körül mozog, míg a görögök 330 milliárd eurónyi adósságot cipelnek magukkal, amely évente egyre csak növekszik). Ez a görög államcsőd dominószerűen elsöpörné a bankok követelését, és ezzel berántaná a külföldi anyabankokat is, és félő, hogy bedöntené különösképpen Olaszországot, de veszélyben van emiatt Portugália és Spanyolország is. Mind az olasz, mind a spanyol bedőlés összedöntené az Európai Uniót és az eurót. Ne legyen kétségünk, hogy ez az újabb válság világgazdasági válsággá terebélyesedne, amelyet mindenki szeretne elkerülni. Az Egyesült Államok belső problémáival küzd, mindenki a BRIC országokra, különösképpen Kína segítségére számít, akiknek elemi érdeke exportpiacaik megmentése. Segítenek is, de nem akkora mértékben, hogy az EU túlságosan megerősödjön (valamint biztosak lehetünk benne, hogy kőkemény árat kérnek ezért a segítségért).

A fent részletezett német-francia tengellyel szemben, belpolitikai megfontolásból, Papandreu görög miniszerelnök szembehelyezkedett és már az uniós segítséget beígérő megegyezést követően népszavazást helyezett kilátásba arról, hogy a nép elfogadja-e az újabb megszorításokat, amelyek a mentőcsomaggal járnának. Párizsban és Berlinben örjöngve fogadták ezt, mégis hogy merészeli a kis Görögország azt, hogy nem fogadja el a mentőövet és az azzal járó külső gazdasági vezetést, amely jóformán protekturátussá silányítja le az országot? A Cannes-i csúcson nyíltan alázták meg a görög miniszterelnököt. A német-francia tandem vezetői: magukhoz rendelték Papandreut, két óráig várakoztatták, majd elküldték azzal, hogy tegye amit ők akarnak, különben nincs pénz. Ha népszavaztatni akar hát tegye csak, de addig egy eurócentet sem kapnak, sőt majd ők megmondják azt, hogy miről népszavaztassa a görög miniszterelnök a népét. Erről a francia Liberation francia lap egyszerűen csak így ír: „Cannes-ban úgy viselkedett a francia államfő és a német kancellár a görög miniszterenökkel, mint egy szolgával. Ha népszavazást akar tartani, lediktálják neki a kérdést, ha pénzt akar, hűségesküt kell tennie azoknak, akik átvették országa irányítását”. Követve a hullámot, az euróövezeten kívüli brit miniszterelnök, David Cameron a következőt nyilatkozta a Cannes-i csúcson fölényesen: „Athén vagy megoldja a problémáit vagy hagyja el az euróövezetet”. Tegyük hozzá, hogy a politikai nagyotmondást Brüsszelben sem szeretik, hiszen a görögök annak idején egyszerűen hazugsággal tudtak az euróövezet tagjává válni, amikor is meghamisították az államháztartási adatokat, és ezzel tévesztették meg Brüsszelt. Görögországnak nem maradt választása: vagy alkalmazkodik a német-francia tengely követeléseihez és külső gazdasági irányítás alá helyezi az országot, valódi reformokat vezet be így elkerüli a teljes összeomlást, vagy előbb-utóbb kiebrudalják az euróövezetből (talán az EU-ból is), és amint körbevették egyfajta pénzügyi tűzfallal, elengedik a kezét. A második lehetőségre kevesebb az esély, de senki sem tartja kizártnak, ennek a komolyságát támasztja alá, hogy ez a lehetőség akár két évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.

A bejegyzésben említett német-francia tengely várhatóan még inkább meghatározóvá fog válni Európa jövőjében és azon belül hazánk külpolitikai lehetőségeiben egyaránt. Magyarország exportja ugyan nőtt a BRIC országok felé az elmúlt években, azonban a válság előtti éveket tekintve a teljes magyar export majdnem 40%-a Németországba irányult (ez visszaesett valamelyest a gazdasági válság, a csökkenő német vásárlóerőre gyakorolt hatása miatt), amely alapján nem lehet kérdéses, hogy a német gazdaság ereje és gazdasági változásai alapvetően határozzák meg hazánk politikai és gazdasági mozgásterét és helyét a közös Európában.

Török Tamás
politológus

Hiába gyűltek össze Európa vezetői, hogy megmentsék Görögországot, az nem akarja megmenteni magát. Az elgyengült görög kormánykoalíció elmenekülve a felelősség elől, a görög szavazókra akarja bízni, hogy eldöntsék egy népszavazás révén, elfogadják-e a felajánlott európai segélyprogramot a felkínált feltételekkel. Az elfogadás lényegében azt jelenteni, hogy Görögország gazdasági téren gyámság alá kerülne. A döntés már most sem kétséges, hiszen mindössze a polgárok 12%-a támogat egy ilyen megoldást.

Görögország 1981-es csatlakozása az EGK-hoz (az EU leánykori neve) afféle megelőlegezett bizalom és marketing megoldás volt. Bizonyítani kellett, hogy Európa fejletlenebb országai számára is nyitva az ajtó, érdemes idomulni az „európai” normákhoz, bevezetni a demokratikus játékszabályokat, mert akkor jön a támogatás, megnyílik az út a gazdasági fejlődésre, a konvergenciára. Azaz lehetőség nyílik arra, hogy a periférikus országok polgárai felzárkózzanak a központi országok életszínvonalához. A koncepció szép volt és látszólag működött is, pontosan addig, amíg a pénzáramlás folyamatos volt Görögország felé. Azonban ez a szép kép csalóka. Görögország a támogatásokat rendkívül rosszul használta fel. Döntően felélte. Nem települtek versenyképes iparágak az országba, gazdasági szerkezete lényegében nem sokat változott. Turizmus, mezőgazdaság, hajózás maradtak a húzóágazatok. Maradt a korrupció, a feketegazdaság, amely elnyelt minden pénzt. A politikai elit pedig ahelyett, hogy a folyamatokat megpróbálta volna normalizálni, inkább trükkök százait vetette be. Paródiába illően, hamis adatokat szolgáltatva belopakodtak az euró zónába, majd a működésképtelen társadalmukat gigantikus hitelekkel próbálták meg jóllakatni, kihasználva az euró bizalmi tőkéjét. Mindezt sikeresen, és olyan életszínvonal biztosítása mellett tették (teszik), amelyről itt Közép-Európában csak álmodhatunk. Ebből aztán olyan viccesnek éppen nem nevezhető helyzet alakult ki, hogy például a lényegesen szegényebb szlovák polgár menti a sokszorosan jobban élő görögöt, miközben ott is megszorításokra lenne szükség, a növekvő államadósság miatt.

Azonban nemcsak a görögök, hanem Európa felelőtlen idealista vezetői is hibásak a kialakult helyzetért. Nem dolgoztak ki semmilyen forgatókönyvet arra a helyzetre, ha egy tagállam felelőtlen módon viselkedik, netán folyamatosan megszegi a szabályokat. Nehéz is lett volna, hiszen az EU és annak szabályrendszere kidolgozatlan, megrekedt két világ között. Föderatív és konföderatív intézmények működnek egymás mellett, barokkos bürokráciában fuldokolva. Voltaképpen a rendező elv nem más, minthogy a fejlődés mindent megold, azaz majd lesz valahogy. Jellemzően a problémák megoldása a kiváráson, hosszas tárgyalásokon alapul. Meglepő módon ez sokáig működött. Azonban a válság mindezt felülírta. Gyors, egységes döntések kellenének a problémák megoldásához. Ehhez kevés csupán Merkel és Sarkozy határozottsága. Először Finnország, utána Szlovákia blokkolta hajszál híján a közös erőfeszítéseket, amellyel menteni próbálták a görög csődtömeget. Ennek a két országnak a vonakodása, figyelembe véve a most történteket, teljesen jogos volt. Ki kell mondani, óriási tévedés menteni egy olyan országot, amelynek sem a lakossága, sem a politikai elitje nem tanul, nem érti meg, hogy számukra nincs más lehetőség, mint gazdasági gyámság alá vétel, hiszen képtelenek úrrá lenni azokon a folyamatokon, amelyek egyre inkább a mélybe húzzák nemcsak Görögországot, de a tétova EU egészét is.

Európa vezetői tévedésben vannak. Míg az USA-ban hagyják csődbe menni a rossz bankokat, amelynek révén a pénzügyi rendszer szépen lassan megtisztul, azaz hagyják a piacot működni, addig Európában a tagállamok költségvetései bármi áron védeni próbálják status quo-t. A pénzügyi rendszerben ott vannak azok a toxikus elemek, amelyeket voltaképpen gigantikus európai szubvenciók tartanak féken. Jó példa erre Írország, amely egy bankmentési akció révén vált kiegyensúlyozott, jól menedzselt gazdaságból, egy csődtömeggé, amelyet, ha nem mentenek meg az európai pénzek, már régen csődbe ment volna. Nagy kérdés, hogy jó-e ez a taktika, azaz, ha bárhol rés keletkezik a falon, akkor azt Európa jól működő gazdaságainak megcsapolásával betömik. Van-e annyi pénz, amely minden rés betömésére elég? Nem lenne-e helyesebb, ha Görögországot az euró zónából kiteszik, amely voltaképpen az óta járna ennek az országnak, mióta kiderült, hogy nem tiszta módszerekkel jutott be oda? Érdemes-e a tüneteket kezelni, avagy végre magát a problémát kellene elkezdeni kezelni? Azokat az euró százmilliárdokat, amelyeket a Görögországnak nevezett lyukas zsákba töltögetnek, sokkal ildomosabb lenne arra fordítani, hogy lokalizálják a görög csőd hatásait, hiszen az kizártnak látszik, hogy a görög csődöt úgymond szabályozottan lehet végrehajtani, tekintettel arra, hogy senki nincs, aki a görögöknek el tudja magyarázni, hogy holnaptól például minden nyugdíjas az eddigi illetményének csak a felét kaphatja, hogy a bürokrácia létszámát záros határidőn belül a felére kell csökkenteni, stb. Ahogy Sarkozy francia elnök mondta, most minden kezdődik elölről. Már csak az kérdés, van értelme elölről kezdeni azt, ami immáron sokadszor nem sikerült. Lassan eljön az idő, amikor el kell engedni a görögök kezét, tudomásul kell venni, hogy a politikusok keze meg van kötve gazdasági kérdésekben, hiszen ott a piac diktál. Minél inkább próbál a politika szembemenni a piaccal, az annál nagyobb büntetést fog kiosztani. Ami ugyanis most kudarcot vall, az nem a kapitalizmus, hanem a korlátlan állami beavatkozás a pénzpiacokba, és az erőltettet felülről vezérelt fejlesztési politika, amelyet az EU oly nagy szeretettel űz. Eljött az idő, mindent újragondolni. Ha nem teszik meg a jelen politikusai, akkor tragikus hősökké válnak, pontosan úgy, mint egy görög dráma szereplői.

Mári László
politológus

Megmozdulások szerveződtek a világ több pontján. Jellemzően ott a legforróbbak, ahol a legnagyobbak a problémák, azaz Európa déli perifériáján. A megmozdulások egyelőre valós politikai célok nélkül zajlanak. A bankárok és a politikusok vannak célkeresztben. Az egész úgy fest, mint egy utolsó figyelmeztetés, lázadás az elkerülhetetlen ellen.

A mi századunkra a nagy utópiák kifulladtak. Kevés az olyan józan gondolkodású ember, aki hisz az e világon elérhető egyenlőség eszméjében. Maximum a nyomor egyenlősíthető, amit a létező szocializmus kiválóan bizonyított. Egyetlen nyilvánvaló kívánság fedezhető fel Athéntól-Madridig, ne mi az egyszerű állampolgár fizessük meg a bankok, politikusok bénázásainak árát. Szép elképzelés, de nem megvalósítható. A nyugat, és ezen belül elsősorban Nyugat-Európa finanszírozói feltették a kezüket, és nem fizetnek tovább. Az európai állampapírok a jól vezetett ország kivételével a minősített bóvli kategóriájába süllyedtek. Már Kína is szerkezeti reformokat követel a pénzéért cserébe. A lyukas zsákba dobált pénz még olyan áron sem vonzó, hogy kínai árukkal van teli ezen országok piaca. Azaz, most már eljött a változtatás ideje. Ha úgy tetszik a forradalomé. Csak ennek a forradalomnak nem az utcán, hanem az agyakban, az európai családok és államok életformájában, működésében kell bekövetkeznie. Mi is az, amit meg kell tanulnia hamarosan minden európainak?

Takarékosság, mértékletesség, felelősség. Ez a három kifejezés takarja mindazt, amit el kellene sajátítani újra. Igen újra, mert valaha ezt mindenki észben tartotta. Kellett is, hiszen nem volt kéznél a jóléti állam, aki megmentette az egyént, ha rosszul csinált valamit. Az éhezésig lehetett zuhanni, ha valaki felelőtlen volt. Nemzedékek kellettek ahhoz, hogy egy család vagy ország felemelkedjen. Fegyelmezett munka, szerencse is szükségeltetett ehhez. Az európai jóléti állam filozófiája más. A szolidaritást helyezi előtérbe, és azt üzeni, a szerencsésebb sorsúak többet adóznak, hogy a szegényebbek kaphassanak egy esélyt a felemelkedésre. Cserébe társadalmi béke van és a gazdagabbak is nyugodtan élvezhetik megszerzett javaikat. A gazdagabb államok segítik a szegényebbeket, és ezzel kialakul a szép, békés, egysége Európa. Az elv szép, és egy jól vezetett államokkal működhetne is. Ha az állam tényleg a szegényeket, de iparkodókat segíti, ha az esély biztosítása nem fajul általános osztogatásba, utána pedig törvényszerűen fűnyíró elvű megszorításba. Azonban sem a politikusok, sem az őket finanszírozó pénzemberek, bankárok nem érdeklődtek az olyan elvek, értékek iránt, amelyek az osztogatást, a szociálpolitikát helyes mederben tarthatták volna. Feltételezték, hogy a piac mindent megold. Azonban a piac nem old meg semmit, ha nincs mögötte egy morális korlát. Görögország ennek a szemléletnek az „állatorvosi lova”. Hamis adatokat szolgáltatva sündörögtek be az eurozónába, költekeztek nyakló nélkül (ezt teszik most is), és váltak fizetésképtelenné. Ha normálisan működne az Unió, akkor Görögországot a hamis adatszolgáltatás napvilágra kerülésekor már ki is zárták volna a klubból. De nem csak Görögország, minden más állam is megszegte a pénzügyi szabályokat. A legnagyobbak nem is magyarázkodtak sokat. Bejelentették, hogy megszegik a szabályokat, mert kell. Pont. Vajon milyen szankciót lehet, mondjuk Franciaországgal szemben alkalmazni? Európa sorsa a francia-német tandemen áll vagy bukik, így aztán semmilyet. Pedig ha nincs olyan szabályrendszer, amit mindenkire transzparens módon lehet alkalmazni aki nem viselkedik felelős módon, akkor az Euró halottnak nyilvánítható. Európa kínkeservesen próbál szabályokat elfogadni, például hatos csomag, de az igazi harc hátra van még. Hiába a szép tervek, jó intézkedések, ha az egyes nemzetállamok képtelen úrrá lenni a saját belső problémáikon. A PIGS államok miniszterelnökei vajon miként fogadtatják majd el a saját népükkel azokat az elveket, amelyeket a jól gazdálkodó északi államokra szabtak? A lángoló római minisztérium épületre pillantva, vagy a naponta tüntető görögöket látva ez a feladat nem tűnik megoldhatónak. Az adott ország polgárainak változása nélkül ez nem is lehetséges. Először a társadalomnak kell úgymond rebootolni, a káros folyamatokat rosszul működő intézményeket leállítani. Azonban nagy kérdés, hogy ez mehet-e úgy, hogy Európa jól működő országai közben fizetnek, mint a katonatiszt. Ha segélyezett, nem teljesít, és mégis megmenekül a csődtől. Aligha. Félő, szükség van a negatív példára, hogy a többiek megértsék, lépniük kell. A szlovák SAS párt összegzése erről, hogy voltaképpen miért nem szavazták meg az „Eurósáncot” tökéletesen leírja ennek a helyzetnek az abszurditását. Azaz, hogy egy voltaképpen szegény állam, amelyben éppen harmad akkora juttatásokat kapnak a polgárok az államtól, nincs pazarló államigazgatás, az egyének takarékosan élnek, de kénytelen eladósodni, hogy megmentsen olyanokat, akik sokszorta jobban élnek. Miképpen nevezhető ez, igazságosnak? Tényleg a gazdag államok zárkóztatják fel a szegényeket? Vagy esetleg bank és kintlévőség kezelés zajlik a görögökön keresztül?

Az EU lassacskán rákényszerül arra, hogy sorsdöntő döntéseket meghozzon. Először is, aki nem a szabályok szerint játszik, attól meg kell szabadulnia. Ez világos kritériumrendszert, hiteles intézményeket igényel, amelyek világosan meghúzzák a határokat és korrekt eljárásokat folytatnak le. El kell dönteni végre, hogy az EU egy föderáció akar lenni, vagy marad konföderáció, de akkor a föderatív intézményeket fájó szívvel, de fel kell számolni, mert több bajt okoznak, mint hasznot. El kell dönteni, hol a szolidaritás határa. Ahogy az USA-ban, úgy Európában is tudomásul kell venni,, hogy egyes bankok akár csődbe is mehetnek, teszem azt a görög fizetésképtelenség miatt. Ezeket a csődöket tudomásul kell venni, és az egyes államoknak, az EU-nak a betétes polgárokat kell megmenteni, és azon kell munkálkodnia, hogy ezeket a pénzintézeteket ellenőrzött módon szanálja. Ugyanezt kell tennie a fizetésképtelen államokkal is. Adósságukat vagy tervszerűen szanálják együttműködve, vagy ha a megsegíteni szándékozott állam ilyen-olyan okból erre nem képes, akkor azt az euró-sáncon kívülre kell tennie. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat lesz, amelynek a végén kialakulhat az új Unió, adott esetben más tagösszetételben, mint jelenleg. Azonban jelen pillanatban egy ellentétes forgatókönyv sem lehetetlen. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ennek az átalakulásnak, először egyéni szinten kell megalapozódnia. Kizárólag felülről nem fog menni.

Mári László
politológus

Miközben a svájci frank árfolyama az egekbe emelkedik és Londont elemeire szedik a multikulturalizmus melléktermékei, el kell gondolkodnunk azon, mi az, ami napjainkban ilyen zajos külsőségek között szenved ki. Ez nem más, mint a jóléti állam. Ennek pedig súlyos politikai következményei lehetnek, az EU szétesésétől, a szélsőséges erők megerősödéséig.

Ha a gazdasági oldalt nézzük, akkor teljesen egyértelmű, hogy a globalizáció térnyerésével, a versenyképesség előtérbe kerülésével, minden olyan állam, amely nagyvonalú szociális rendszert működtet és lát el, olyanokat is bőkezűen, akik semmit nem tesznek be a közösbe, hatalmas versenyhátrányba kerül. Progresszív adórendszerükkel megbüntetik az iparkodókat és jutalmazzák azt, aki csak várja, hogy eltartsák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, aki 20 évet lehúz munkával, majd megbetegszik és az államra szorul. Nem, itt konkrétan azokról a tömegekről van szó, amelyek baksist vesznek fel azért, hogy ne legyen szerte Európában sok kicsi „London”. Nyugaton kiépült jóléti állammodell sokban emlékeztet a keleti, létező szocializmusra. Míg a szocializmusban, létezett kapun belüli munkanélküliség, ami csak annyiban különbözött a nyugati országokban segélyen tengődők ellátásától, hogy ott legalább kértek valamit a juttatásért. Persze ez egy mérhetetlenül drága formája a társadalmi béke fenntartásának, azonban a nyugati verzió sem olcsóbb. Nehéz elfogadni, de tudomásul kell venni, hogy az ember, ellentétben az idealista elgondolásoktól, eredendően nem jó vagy rossz, hanem esendő, aki mindig a könnyebb utat választja, ha a teheti. Ha egyszerűbb potyautasnak lenni egy társadalomban, mint 10-12 órát dolgozni, utána tanulni, akkor bizony a többség nem is teszi ezt. Az önbecsülés és a karriervágy ugyanis nem hajt mindenkit, és nem is lehet meggyőzni arról, hogy ezt kellene tennie. Márpedig, ha ez nem kivitelezhető, akkor valamilyen módon az ilyen tömegeket ösztönözni kell, hogy ha nem is tesznek be semmit, akkor legalább ne is vegyenek el a közös kasszából.

A fejlődő világban mindez rendkívül egyszerű módon működik. Ha nem dolgozol, nem is eszel. Ahogy Schiffer András mondaná, ez kaszárnya kapitalizmus. Itt a Nyugat-Európában (igen mi is oda tartozunk), valamilyen furcsa elgondolástól hajtva, kitalálták a posztindusztriális társadalmat, ahol nincs környezetszennyező termelés, ahol nagyvonalú szociális rendszer működik, ahol a munka már nem központi kérdés. A nehéz munkát meghagyják a „fejlődő” országoknak, oldják meg, mi majd fogyasztunk. Kérdés, miből? Mert időközben a gyárak elkezdtek nagy sebességgel áttelepülni a fejlődő világba, ahol a laissez-fair kapitalizmus dívik. Ezekkel az új iparosodó országokkal kellene versenyezni, ami ugye lehetetlen azzal a társadalommal, amelynek egy része már hírből sem ismeri a munkát, és nehéz kőként húzza le azt, aki igen. Ráadásul ezek az emberek időzített bombaként viselkednek, főleg, ha munkára kényszerülnek, netán megvonják a segélyt. Ez már súlyos politikai probléma, túl a szociális vonatkozásain. Miközben baloldalon még mindig tiltakozókat, rasszistákat vizionálnak, addig Gyöngyöspatától, Londonig, Párizsig a problémával együtt élők pontosan látják, hogy miről van szó. A gazdasági válság, amely éppen most lép második pusztítóbb fázisába, szépen eloldja azokat a gyenge kötelékeket, amelyek féken tartották ezeket a társadalmi csoportokat. Természetesen erre is van baloldali elmélet, ami úgy értelmezi (félre) ezt a konfliktust, mint valami új osztályharcot, ahol a vesztes szegény rétegekre a másik, a gazdag fele a társadalomnak rátámad, és megvonva juttatásait, emberhez nem méltó életre, azaz munkára kényszeríti azt.

Miközben ezt szajkózzák, észre sem veszik, hogy sehol nincs már az a pénz, amiből ezeket a csoportokat el lehetne tartani, vagy mondjuk szemben felzárkóztatni. Azt a pénzt, már régen elköltötték. Ezért aztán bármilyen kormány van hatalmon a mi kis uniónkban, a probléma hegy ott van előtte. A megoldást a német kormány kezdte el azzal, hogy szigorította a munkanélküli ellátás feltételeit. Annak idején volt is felháborodás ebből, de a németek többsége pragmatikus és elfogadták, hogy az akkori válságból nincs más kiút. Mivel Németország prosperál, köszönhetően iparának, egyelőre nem kell tovább menniük az úton. Persze ami késik, nem múlik. Ellenben az EU déli perifériája már nincs ilyen szerencsés helyzetben. Gyenge gazdaságaikat egy kisebb szellő elfújja. Így aztán társadalmukra, gazdaságukra, nehéz idők jönnek. Az eddig megszokott jóléttől mindenesetre búcsúzniuk kell. Az hiú ábránd, hogy a jól prosperáló országok kifizetik majd a számlát. A kassza ugyanis náluk is ürül, és egyre kevésbé látható az a haszon, ha létezik ilyen, ami a leszakadó országok megmentése révén elérhető. Bár felvetődött már olyan ötlet is, hogy legyen az Unió első elnöke, pénzügyminisztere német, egyfajta kompenzációként azért, hogy a németek fizetik majd ki a számlát. Ez az elgondolás azonban nem számol azzal, hogy mit jelentene ez, mondjuk cseh, lengyel, netán francia polgárok millióinak. Meggyőződésem, hogy ez még a németeknek sem jutott eszébe. Pedig az EU-val történnie kell valaminek, mert ez a lebegés a lét és a nemlét határán nem tarthat sokáig.

A válság, a jóléti állam egyre gyorsuló kimúlása súlyos politikai következményekkel fog járni. Azok a szélsőséges pártok, amelyek eddig a pálya széléről figyelték a nagy demokratikus néppártokat, hamarosan majd minden országban fontos szerepet fognak játszani. Minél súlyosabb a helyzet, annál keményebb reakciók várhatóak a lakosságtól, és annál több szavazat a szélsőséges pártokra. Nem kell messzire menni, ha a valaki példát keres. Elég a Jobbik ugrásszerű erősödésére gondolni. Abba pedig nem is érdemes belegondolni, mi történne akkor, ha a sok hitelkárosultat esetleg bankellenes retorikával begyűjtené a párt… Azt különösebb jóstehetség nélkül le lehet írni, hogy az európai integrációs folyamat sikere biztosan eldől a válság alatt. Kevesen merik kimondani, de ha egy politikai struktúra nem tud egy válságot kezelni, átalakulni, akkor annak szükségszerűen el kell pusztulnia. Nyugat-Európa élt már át válságokat, háborúkat, amelyekkel megbirkózott, jórészt a tengerentúli nagy testvér segítségével. Most azonban be kell bizonyítania, hogy egyedül is megy. Nem lesz egyszerű. A gazdasági válság politikai következményeit, ugyanis nehezebb lesz kezelni, mint magát a gazdasági válságot.

Mári László
politológus

Szavazott az Európai Parlament a magyar alaptörvényről, aminek módosítását követeli. Kérdés, hogy a világ legdrágább gittegylete vajon mit akar ezzel a határozattal bizonyítani.

Az EP érdekes képződmény. Nemzeti szinten szavaznak a képviselőkről, akik átlépve a parlament kapuján valamely politikai frakcióhoz csatlakoznak. Lesznek így néppártiak, baloldaliak, zöldek, stb. Hogy pontosan mi a szerepe ennek az intézménynek, az persze ugyanúgy képlékeny, mint az unió egésze. A tény az, hogy a fontos kérdések az Európai Tanácsában dőlnek el, amelyet ugye az európai vezetők alkotnak. Az pedig, hogy alkotmányokról szavazzon, a vicc kategóriába tartozik, hiszen uniós jogszabályokat is csak az Európai Unió Tanácsával együtt döntve alkothat.

Ahhoz ugyanis, hogy erről dönthessen, léteznie kellene valamilyen egységes európai gyakorlatnak, az alkotmányok milyenségéről. Ilyen pedig nincs. Kezdődik ott a dolog, hogy Nagy-Britannia nem is rendelkezik írott alkotmánnyal. A jogszabályai között pedig bőven akadnak középkori kövületek. Ha létezne egy egységes normarendszer, azon semmiképpen nem mennének át, ezt leszögezhetjük. Az meg elég furcsán hangzana, ha mondjuk az EP kötelezné a briteket, hogy ugyan már, írják le az alkotmányukat, mert a derék baloldali-zöld frakció nem tudja megítélni, elég demokratikusak-e. Lehetne még példákat hozni, de felesleges, elég annyit megállapítani, hogy az európai alkotmányok sokfélék, ezért csak korlátozottan összevethetőek. Nem marad hát más, mint az egyes rendelkezések vizsgálata, amelyeket az alkotmány rögzít, és a napi joggyakorlat megítélése. Ez azonban nem az EP feladata. Az egész eljárás, ennek fényében szereptévesztésnek tűnik.

Azonban ennek ellenére érdemes megvizsgálni, melyek lehetnek azok a problémás kérdések az új alaptörvényben, amelyek olyan súlyúak, hogy később problémát okozhatnak. Láthatóan három pont körül dúl a vita a legnagyobb hőfokon, sok kisebb kifogás mellett:
Egyneműek házassága (pontosabban, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat helyett ezt az intézményt ők is igénybe vehessék), Adósságplafon, Tényleges életfogytiglan. Mindhárom kérdés vitatott, azonban egyet leszögezhetünk velük kapcsolatban, a magyar lakosság elsöprő többsége támogatja. Az már csak extra adalék, hogy az európai alkotmányok korántsem egységesen rendezik ezeket a kérdéseket.

Az adósságplafon Lengyelországban szintén létezik, eljárás nem volt ezzel kapcsolatban, szóval a mi esetünkben sem vitatható, vajon nekünk lehet-e azt, amit a lengyeleknek. Ennek a kérdésnek a kibontása azonban érdekesebb lehet, mert ugye a Velencei Bizottság azt kifogásolta, hogy kétharmados törvényekkel gazdasági, kulturális, vallási kérdéseket nem javasolt bebetonozni. Általában ez valóban nem jellemző, de vajon joga van-e felülbírálni ezt az önvédelmi rendelkezést bárkinek? Keserű tapasztalat, hogy lehet olyan kormánya egy országnak, amely néhány szavazatért elvesztegeti a jövőt. Ez a választási kampány alatt is előkerült. Ha valamire felhatalmazása van a Fidesznek, arra biztosan, hogy az előbb említett szabályokat korlátozza, hiszen éppen ennek köszönheti oroszlánrészben a kétharmadát. Kérdés persze, hogy mennyire lesznek szélesek ezek a korlátozó szabályok a sarkalatos törvényekben, de ez nem ide tartozik.

Egyneműek házasságának elvetése. (Ha létezik valamiben társadalmi konszenzus, ez a kérdés minimum a top ötben van.) A hazai támogatottság, tehát vitán felüli (egyes felmérések szerint 90% feletti támogatást élvez a Fidesz által elfogadott passzus), azonban nem nagyon van ez másképpen, ha az európai joggyakorlatot nézzük. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanis kimondta, a melegházasság nem egyetemes jog. Egyik ország sem kötelezhető ennek engedélyezésére. Azt hiszem ez egyértelmű. Ha nem kötelezhető senki ennek a bevezetésére, akkor annak a deklarálása, hogy mi nem vezetjük be, akár alkotmányos szinten, belügy.

Végül, de nem utolsósorban a tényleges életfogytiglan kérdése. Ez egy igen nehéz kérdés. Kriminológusok szerint ez a szabályozás embertelen, nem eurokonform. Azonban ne feledjük, ez egy köztes megoldás, hiszen a lakosság halálbüntetés párti. Itt a politika egy átmeneti, „még belefér” megoldást talált. Azonban ez a megoldás is szembe megy az európai gyakorlattal. Nem túlzás, hogy ez a legtámadhatóbb szakasz az alaptörvényben.

Összegezve az eddig leírtakat. A sok lehetséges vádpont közül a tényleges életfogytiglan támadható, a másik két kérdés támadása inkább politikai blöff. Általánosságban az is nyilvánvaló, ha egy országot kényszeríteni akarnak alkotmánya módosítására, - tehát egy szuverén ország törvényhozását, - az veszélyes precedens lenne. Teljesen egyértelmű, hogy innentől az EP, mint valami szuper parlament korlátozhatná a tagállamok törvényhozását. Hiszen ha egy alkotmányt sikerül megtorpedózni, amit ráadásul egy kétharmados legitim törvényhozás alkotott, akkor innen már nyitott az út bármilyen beavatkozásra. Ez valójában senkinek nem érdeke ma Európában. Ahogy a mai szavazás végén ott szerepelt a mondat, hogy Magyarország részéről ez a szavazás nem igényel semmilyen intézkedést, úgy elmondhatjuk, az Európai Tanácsában szinte kizárt, hogy elmarasztalják Magyarországot, netán jogszabályváltozást kényszerítsenek ki. Az egyetlen lehetséges intézmény, amely vizsgálódhat, az az Európai Unió Bírósága, azonban ezt sem érdemes túldimenzionálni, hiszen az eljárás évekig eltarthat, és nem garantált a siker. Tehát jól hangzik a mai meglehetősen pártos határozat, azonban a hazai baloldal számára nyújtott propaganda segítségen kívül, más értelme nem nagyon volt.

Mári László
politológus