Palesztina azzal, hogy az ENSZ-ben kísérletet tesz állami létének egy szinttel feljebb emelésére, új lapot nyit Izrael és szomszédai viszonyában. A Közel-Kelet az ENSZ közgyűlés szavazása után semmiképpen nem lesz olyan, mint azelőtt. A változás már elindult.
Az „arab tavasz” eseményei leromboltak egy statikus képet a nyugati közvéleményben, amely az arab világot egy despotikus, korrupt rendszerektől sújtott és az azt kiszolgáló primitív lakosságként ábrázolta. Észre kellett vennie mindenkinek, hogy ott is ugyanúgy áhítoznak az emberek a demokráciára, mint náluk, és tenni is hajlandók érte. Vége annak a hamis téveszmének is, hogy az arab világ a végtelenségig pária állapotban tartható, a nyugat függőségében. Általában új téziseket kell felállítani a térség viszonyairól, és fel kell készülni dinamikus változásokra. Izrael és az általa megszállt területek, ennek a térségnek a gyújtópontja. A változások mindenképpen érinteni fogják, hiszen ezer szállal kötődik a térséghez és annak elaggott, düledező vagy már összedőlt önkényuralmi rendszereihez. Az első csapás Izraelre Egyiptom forradalma volt, amely révén a legbarátibb szomszédját vesztette el. A Camp David-i egyezmény, amely ugyan még él, de eresztékeibe recseg-ropog, nem csak azt szavatolta, hogy Egyiptom lemond egy esetleges Izrael elleni katonai akcióról, hanem azt is, hogy bármilyen palesztin problémába beavatkozzon. A megállapodás persze csak az egyiptomi rezsimmel köttetett meg, az arab közvélemény azt a legmesszebbmenőkig elutasította. Kialakult az a paradox helyzet, hogy Izrael számára a legkényelmesebb az volt, ha ezek korrupt önkényuralmi rendszerek fennmaradnak, mert azokkal meg tudott egyezni. Demokratikusan választott iszlámista, vagy arab nacionalista pártok által létrehozott kormányokkal ez a megegyezés meglehetősen nehézkes vagy egyenesen lehetetlen, a jelenlegi izraeli kormányzati módszerek folytatása mellett. Az izraeli követet ért kairói támadás egy enyhe bemutató arról, mi várható a nem is oly távoli jövőben.
A második csapást Törökország új térségbeli ambíciói jelentik. Törökország lassan elfordul attól az egyoldalú nyugati orientációtól, ami eddig jellemezte. Fokozatosan felismeri, hogy az EU-ba számára nincs befelé vezető kapu, ezért más stratégiát kell választani. Miért legyen Törökország egy elit klub lesajnált periférikus tagja, ha lehet egy nagyobb térség vezér állama, amelyhez ráadásul sokkal szorosabb kulturális és történelmi szálak kötik. Ráadásul gazdasága számára az Észak-Afrika és Közel-Kelet piacai sokkal nagyobb perspektívát rejthetnek, mint az ezer sebből vérző EU. Törökország eddig is pragmatikusan kezelte mind afrikai, mind a közel-keleti gazdasági kapcsolatait, hasonlóan Kínához. Katonailag, gazdaságilag megerősödött, geopolitikai kulcshelyzete mára tagadhatatlanná vált. Nem véletlen, hogy megjelentek olyan tézisek is, amelyek arról szóltak, hogy Törökország a XXI. század egyik kulcsfontosságú állama lehet. A törökök pedig úgy fest, nem restek valóra váltani ezt jövendölést. Megkezdték offenzívájukat a térségben, amelyre kiváló ürügy volt a gázai segélyflottilla elleni támadás.
A harmadik csapás a nyugatot egyre jobban legyengítő gazdasági válság, és ezen belül az USA súlyosbodó gazdasági kilátásai. Ma már senki sem gondolhatja komolyan, hogy az USA képes lehet mondjuk Törökországot és az arab világot megrendszabályozni, ha Izraelt esetleg nyomás aláhelyezik. Bár nem kétséges, hogy egy ilyen konfliktust az USA diplomáciai eszközökkel vagy a mindkét félre gyakorolt nyomással próbálja majd megoldani, azonban ennek a sikere nem garantált. Ismerünk pár háborút a világtörténelemben, amelyet diplomáciai csodaszerekkel próbáltak megoldani, de nem sikerült. Törökország afféle gyáva nyúl játékot kezdett játszani Izraellel és nyugati patrónusaival. Kérdés, ki rántja el elsőnek a kormányt?
Ezeknek a jelenségeknek az együttes hatása új kihívás elé állítja a zsidó államot, hiszen a palesztinok megérezték a lehetőséget, és a kedvező szelek hatására új erőt kapott függetlenségi mozgalmuk. Márpedig ha a világ nagyobb része, megfelelően a közvélemény igényének elismeri Palesztinát, akkor az izraeli megszállás egyre inkább antagonizmussá válik. Ban Ki-moon-tól Obamáig, aki felvetette a 67-es határok jogszerűségét, mindenki tisztában van az izraeli megszállás jogtalanságával. Talán maga a zsidó állam is. Azonban Izrael kényszerhelyzetben van. Egyrészt mert Izrael 67-es határai gyakorlatilag védhetetlenek katonailag, tehát betartásuk azt feltételezné, hogy a térségben valamilyen átfogó békefolyamat indul el, ami a békés egymás mellett élésen alapul. Másrészt mert a zsidó állam vízforrásainak jelentős része Ciszjordániában találhatóak. A jelenleg is tartályhajókban vizet importáló zsidó állam ezen források elvesztésével lehetetlen helyzetbe kerülhet. Izrael azonban addig, amíg maga mögött érzi az USA támogatását, nem hajlandó engedményekre. Tehát minden azon múlik, meddig mennek el a törökök, és erre hogyan reagálnak Izrael szomszédai, valamint az USA, amely azonban korántsem lesz képes úgy megrendszabályozni a törököket, ahogy azt sokan elképzelik. Törökország, amely mind az Iraki, mind az Afganisztáni beavatkozásnak, valamint Irán sakkban tartásának kulcsországa, és a világ egyik vezető katonai hatalma, NATO tag, nem esélytelen arra, hogy érvényesítse akaratát a térségben, netán átvegye a térség irányítását az USA egyetértésével. A tervezett Nabucco vezetékről, valamint a meglévő olajvezetékekről, nem is szólva, amely fontos ütőkártya a törökök kezében.
Ezt a súlyos képletet csak Izrael és leendő Palesztin állam megegyezése oldhatja fel, amely azonban nehéz ügy, tekintettel arra, hogy fél évszázada ez nem sikerül, mert hol az egyik, hol a másik fél hiszi azt, hogy egyoldalúan felülkerekedhet ellenfelén. Hillary Clinton asszony azonban még lát lehetőséget a megegyezésre a két hajdani szövetséges között, azonban kérdés, hogy milyen ára lesz ennek, milyen engedményeket kell tenni a feleknek, hogy céljaik megvalósulhassanak, és mindenki megőrizhesse tekintélyét a konfliktus lezárultával. Péntekig mindenesetre sok minden eldől. Könnyen lehet, hogy egy új, katonai összecsapásokkal terhelt időszak következik a Szentföldön, vagy egy tartósan békésebb időszak lehetősége teremtődik meg. Az utóbbira azonban kevés esélyt látok.
Mári László
politológus
