Félidőben vagyunk a francia elnökválasztási kampány két fordulója között. François Hollande vezet, Sarkozy dobogós, de ebben a küzdelemben csak egy győzhet. Egy, aki mindent visz.
Vessünk egy pillantást az első forduló szikár számaira. 79,48 %-os részvétel mellett Hollande 28,63 %-os támogatottságot gyűjtött be. A másodikként forduló Sarkozy a leadott voksok 27,18%-at szerezte meg. A szélsőjobb jelöltje, Marine Le Pen támogatottsága 17,9 %-ra volt elég, negyedikként pedig a 68-as mozgalmakban kezdett és azóta jelentős politikai pályát befutott Mélenchon 11,10%-os eredménnyel végzett. A többi jelölt a voksok 15%-á osztozott, amiből a baloldali Bayrou 9,13%-ot birtokolt. Láthatjuk, hogy a francia nemzet nagyon aktívan részt vett a szavazásban. Ez a részvételi arány a korábbi választások hasonló adatait szemügyre véve stabilnak mondható.
Lássuk a második fordulóval kapcsolatos közvéleménykutatási prognózist. Hollande és Sarkozy között dől el a verseny. Ez eddig sem volt kérdés. Nézzük, mik az esélyek a többi jelöltre leadott voksok begyűjtésére, esetleg a választók hány százaléka dönt úgy, hogy nem vesz részt a választáson vagy meg nincs preferenciája?
Az első forduló előtti mérések szerint Hollande támogatottsága a második fordulóra 54% körül, amíg Sarkozy támogatottsága 45% körül varhato. A papírforma szerint szavaznak Marine Le Pen jelenlegi támogatói, akik között 23% Hollande, 45% Sarkozy programját tartja támogatandónak, 32% pedig nem kíván élni a szavazati jogával a második körben. Mélenchon szavazóinak 85%-a Hollande, 4%-a Sarkozy szavazója lehet, és 11% nem megy el szavazni. Bayrou támogatói közül Hollande 33%, Sarkozy 31% voksot gyűjthet be, és 36% nem kívánja támogatni a párharc egyetlen jelöltjét sem[1]. A választásra jogosultak nagyjából 27%-a nem tudja, vagy nem akarja elárulni, hogy elmegy-e voksolni, és ha igen, kit támogat.
Program vagy szimpátia alapján történik-e a választás?
Nyilván mindkét aspektus szerepet játszik, de nem mindegy milyen arányban. A nyugodtnak mondható Hollande a pörgős, hiperaktív Sarkozy után éles váltást jelenthet. Viszont a francia munkanélküliség leküzdése és a költségvetési helyzet rendbe tétele erőt és kitartást is követel. A hazai napi harcokon és távlati víziókon túl pedig az európai francia-német tandemben sem mindegy, ki milyen intenzitással tekeri a pedált. Sarkozy meglehetősen intenzíven és megkerülhetetlenül ott van és volt az európai porondon. Persze lehet, hogy a felfokozott hangulatban Hollande nyugodt ereje előbbre viszi majd a franciák ügyét. A választás eredményét hamarosan, annak következményeit kicsit később tudjuk meg.
nemzetközi kapcsolatok szakértő
A szlovák választási rendszerben az egész ország egy körzetnek számít, a szavazók pártlistákra szavaznak preferenciális alapon, ezért igen érdekes eredmények születtek a választói döntések nyomán. (Tehát a szavazók a pártlistán bejelölik azokat a politikusokat sorrend alapján, akiket ők legszívesebben az országgyűlésben látnának a szavazatukkal erősített pártjukból). Az nem lep meg senkit, hogy az egyénekre bontott szavazatok alapján (ha a választási eredményeket vizsgáljuk és szétszedjük a pártlistákra kapott szavazatokat a preferált politikusok egyéni eredménye alapján) az Irány és Fico végzett az élen (Fico szerzett 761 ezer preferenciális szavazatot, nagyjából kétszer annyit, mint a következő párttársa Kalinák 485 ezer szavazattal), de mindenképpen jelzésértékű, hogy Bugár Béla (a vegyes Híd-Most párt vezetője) a hetedik legtöbb egyéni szavazatot kapta, tehát nagyjából minden olyan szavazó, aki a Híd-Mostra adta szavazatát, őt szeretné látni leginkább a parlamentben. Bugár párton belüli ereje jelzésértékű tehát, amelyet csak megerősít, hogy a Magyar Koalíció Pártja ismét alulmaradt és sorsa kérdésessé vált. Mivel már 2010-ben sem kerültek be az országgyűlésbe, az idei választásokra komoly adósságot halmoztak fel, amelyet a következő ciklusban szerettek volna törleszteni, de vereségük kérdésessé teszi jövőjüket is. Érdekesség, hogy a korábbi kormányfő Meciar pártja, a HZDS még az egy százalékot sem érte el (0,93%, alig huszonháromezer szavazó), addig a jobboldal zászlóshajója a szlovák kereszténydemokraták (SDKU) pártja, a korábbi kormánypárt éppen csak bejutott a törvényhozásba a maga 6,09 %-val, míg a preferenciális szavazatok vizsgálatánál kiderül, hogy a korrupciós vádakkal lejáratódott Mikulás Dzurindát első helyen mindössze a pártra szavazók alig egyhatoda látná az országgyűlésben (Többen szavaztak a preferenciális eredmények szerint a szélsőséges, vállalhatatlan neonáci Marian Kotlebára, mint az egykori miniszterelnökre, amely egyértelmű utalás Dzurinda politikai jövőjére vonatkozóan). Valószínűleg Dzurinda politikai pályafutása a végéhez közeledik a tegnapi eredmények tükrében. Igen valószínű továbbá, hogy amennyiben Fico nem fordul erőteljesen nacionalista irányba, meg fog erősödni egy jobboldali szélsőséges erő Szlovákiában, kérdéses persze, hogy ezek majd a hagyományos nemzetiek lesznek vagy új párt – mindez az évek óta sulykolt, a szinte a társadalomba nevelt kisebbségellenesség eredményeként valószínűsítem (bárcsak ebben tévednék).
A magyar politika ciklusai jó ideje ismétlődnek. Talán a húzd meg, ereszd meg a legjobb kifejezés erre. Olykor kicsit jobb, de utána sokkal rosszabb. Kellemes lenne, most felülni a hullámhegyre és az Orbánt szapuló cikkek sorát szaporítani eggyel, azonban a biztos siker ellenére sincs értelme ebbe belevágni. Ugyanis Orbán nem egyedi jelenség, hanem a magyar politikai attitűd rendszereket töretlenül túlélő, működő gépezetének eredménye. Még csak nem is tehetségtelen, sőt legalább akar valamit. Szembemenni itt-ott ezzel a rendszerrel. A tragédia éppen az, hogy nem Orbán céljaival, nem a lehetőségek hiányával, hanem azok túlértékelésével van baj. Szorosan illeszkedik azoknak a magyar vezetőknek a sorába, akik vélt vagy valós igazságaik mentén cselekedve megfeledkezetek a reálpolitikáról.
