Orbán Viktor és kormánya össztűz alá került. Rengeteg írás jelent meg rögvest, miért is van ez. Nem túl hízelgő vélemények jelentek meg, megállapítva, hogy a kormánynak nincs gazdaságpolitikája, nem lehet tudni miért nem fogadja el az IMF hitelt, miért folytat „szabadságharcot” a saját szövetségesei ellen. Persze volt ebben a véleményözönben minden, a fasisztázástól, az 1957-hez hasonló elszigetelődésig minden. Ezek nyilvánvalóan túlzások. Az azonban nem, hogy valamit most már lépni kellene.
Céltalan kormány?
Folyamatosan visszatérő érv, hogy az IMF elküldésének nincs értelme, hiszen így is, úgy is fegyelmezett gazdaságpolitika kell. Sőt az IMF nélkül még inkább. Azonban ez nem jó megközelítés. Az IMF kapitalista szervezet, amely nem nézi jó szemmel, ha egy ország lelkesen elkezd államosítani, mi több megadóztatja a bankokat, multinacionális vállalatokat. Természetesen, ha ez sikeres, és az adott ország megáll a lábán, akkor teheti. Ha sikertelen mint mi, és tőle kér pénzt, akkor nem. Ez eddig triviális összefüggés. Matolcsy György azzal, hogy pénzt kért az IMF-től, gyakorlatilag feldobta a labdát, amit most teljes erőből leütöttek. Az EU hasonlóan jár el egyébként a miniszterelnökkel, aki keményen kiosztotta az uniót nem egyszer, nem kétszer. Most ez a hatalmas bürokratikus gépezet, ha lassan is, de „rámozdult” a magyar kormányra, és ez nem esik jól. Azonban semmi meglepő nincs benne. Aki bokszolónak megy, az állja a pofonokat. De mi célból megy neki szövetségeseinek a kormány? Mi az, amitől jobban tart, mint egy nemzetközi konfliktustól? Ez nem más, mint azok a borzasztóan pazarló nagy elosztórendszerek, és a tőlük függő százezrek összessége, akik eddig minden kormányzatot voltaképpen ellehetetlenítettek. MÁV-tól a BKV-ig, Malévtól az egészségügyi rendszerig, közoktatástól az államigazgatásig. Voltaképpen mind a kádári panoptikumból maradt ránk, azonban továbbra is ugyanúgy működnek. Az IMF nem véletlenül repült 2010-ben. Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy ezeknek a rendszereknek a fenntartására nincs finanszírozás sehonnan, mert fenntarthatatlan. Az Orbán-kormányt azonban csak úgy, mint az elődeit, nem csupán „piacról” élő 2 millió ember választja meg, hanem az elosztórendszerekből élő tömegek is. És ők a valódi többség. Ilyen egyszerű. Amelyik politikus ennek a tömegnek nekimegy, az bukott politikus. Ez az elmúlt 20 év nagy tanulsága. Erről szólnak a magyar politika nagy hajtűkanyarai, bukásai. Most sem ők kerülnek elsőnek úgymond kés alá. Adóemelések, elvonások garantálják, hogy a juttatásaik szinten maradjanak. A fiatalok szimplán lelépnek ezelől a falánk rendszer elől, amelyik nyilvánvalóan a jövőt zabálja fel. Ma csőd van? Nem. A mai helyzet rendkívül pozitív ahhoz képest, ami lesz, ha így megy tovább. Válaszolva a címben feltett kérdésre, a kormánynak van célja és volt is. Amennyire lehet fájdalommentesen bontogatni ezeket a rendszereket, és növekedéssel kinőni a strukturális problémákat. Mielőtt pálcát törnénk a kormány felett, érdemes megnézni az ellenzéket, amelyik még mindig olyan gazdaságpolitikáról álmodozik, amely végzetesen hasonlít erre, legalábbis elvárásaiban. (Persze sokkal demokratikusabb…) A csodát náluk az szja emelés jelenti. Nem a gazdagoké. Mit érnek vele, ha csak a felső tízezret adóztatják meg. Ismét csak a középosztály kizsigerelése kerülne napirendre. Ne legyen kétségünk. Ez azonban nem gazdaságpolitika, csak az elmúlt 20 év hibáinak ismétlése.
Éljen a kapitalizmus
Magyarország megpróbálkozott mindennel. A Gyurcsány-Kóka páros piacosítani akarta a közigazgatást, amiből káosz lett. Orbán állami vezérlést akar adni a gazdasági folyamatoknak, ami szintén nem megy. A piac ugyanis erősebbnek bizonyult. Talán helyére kellene tenni a dolgokat. A kormány kormányozzon, a gazdaságot vezérelje a piac. Ez nem jelent tétlenséget a kormányzat részéről, hiszen védheti a fogyasztókat, betartathatja a törvényeket. Azonban azt el kell felejteni, hogy az állam osztogasson pályázati pénzeket, etesse az átláthatatlan rendszereket, állami vállalatokat az adófizetők pénzéből. Jegyet kell váltani egy baltikumi tanulmányútra, és fel kell készülni arra, hogy itt és most sokkterápia jön. Az, ami 1990-ben elmaradt. Adócsökkentés kell, az állam visszavonulása. Ebből a fontosabbik rész az utóbbi.
A kormány körül elfogyott a levegő. Bár az ominózus londoni elemzők szerint messze vagyunk a fizetésképtelenségtől, ha a piaccal szembemegyünk, akkor az erősebbnek fog bizonyulni. A hitelminősítők, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek olyanok, amilyeneknek a kapitalizmusban lenniük kell. Védik a befektetők érdekeit, akikre mi folyamatosan rászorulunk, a saját hibánkból. Ennek jegyében születtek meg az IMF elvárásai is. A kormánynak pedig marad az, ami Bajnaiéknak, teljesíteni az elvárásokat. A baj csak az, hogy tartalékok már kimerültek, a nemzetközi környezet pedig lényegesen rosszabb, mint akkor. Így az út, amire most lép az ország, nagyon nehéz lesz. Elég csak Romániára gondolni, aki ugye az IMF mintagyereke.
A helyzetet nehezíti, hogy közmegegyezés nincs, az ellenzék továbbra is balról támad majd, olyan illúziókat keltve, mintha lenne jobb, barátságosabb megoldás, olyan, amely esetén mindenkinek jut valami baksis. Kérdéses, hogy az eddig privilegizált csoportok, amelyek el fogják veszíteni előjogaikat, erre hogyan reagálnak. Tüntetések, sztrájkok, a közszolgáltatások korlátozása jön, ami alapjaiban rengeti majd meg az általunk megszokott életformát. Ez lesz a valódi újraindítás, nem az, ami a közjogi rendszerrel történt. Azt csak szerény előjátéknak lehet nevezni.
Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció
Kommunikálni pedig kell. Egy kormánynak kötelező ezt jól csinálni, hiszen nem elég kritizálnia valamit (halványodik az elmúlt nyolc év), el kell adni azt, amit tesz, vagy tenni akar. Ez eddig botrányosra sikeredett. Ha lehetne osztályozni, akkor erre egyértelműen be lehet vésni a karót a kormány ellenőrzőjébe. Nem csak itthon, hanem külföldön is. A baj megtörténte után megírt sértődött, magyarázkodó levél nem kommunikáció, hanem éppen annak a jele, hogy az rosszul működik. A reset gombot itt is meg lehet nyomni. Személycserék sem ártanának ezen a területen, de legalábbis olyan fajsúlyos emberek kellenek, akik képesek előre! jelezni a döntéshozóknak, minek mi lesz a következménye. Hallgassanak Pröhle Gergelyre, és ne magyarázkodásra használják a külügyet. Nem csak a rémhírterjesztőknek kell utánanézni, hanem az egész irányítási struktúrának, ami úgy dobálja a hibákat, mint a cirkuszi késdobáló, a választók meg nem győznek előle ugrálni. A kormány nagy döntések előtt áll. Az igazi hard reset előtt, minden téren, a stílszerű akarok lenni. Egy bölcsességet azonban érdemes észben tartani mindig: „A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.” Kitartásra pedig szükség lesz.
Mári László
politológus
